Figyelmeztetés: csúnya szavak!

Az ebéd végeztével a jókedvnek is vége szakadt. Sven a nappaliban ülve hallgatta végig a vitát az alvásról, hogy kinek muszáj, és ki már nagylány, aki ébren maradhat. A nő határozottan állította, hogy aludni mindenkinek muszáj, majd kétségbeesett sírás következett, végül mindkét gyerek eltünt egy ajtó mögött, és néhány perc múlva csönd lett. Sven nem értette, miért kell ezen ennyit rugózni, a nő miért kényszeríti őket ágyba, ha ennyire tiltakoznak, de alapvetően nem érdekelte a kérdés. Kizártnak, hogy valaha saját gyereke legyen, ahhoz ő elég elfuserált. Család? Korábban se akart házasodni, egyik napról a másikra élt, sose tudta, holnap hol lesz, él-e egyáltalán, azután valóban majdnem meghalt, és a helyzete inkább romlott, mint javult.

A nő hamarosan újra felbukkant a nappaliban.

– Kimostam a véres ruháit, a szárító még dolgozik rajta. Mivel alig használom, inkább az udvaron szárítok, nem tudom pontosan, mikorra lesz kész. Remélem, végez, mire Botond megérkezik. Addig pihenhet itt a kanapén, vagy vissza is mehet az ágyba.

– Jó lesz itt – felelte Sven.

Amíg a nő leszedte az asztalt, a továbbiakon agyalt. Ma még otthon alszik, de holnap valami ideiglenes szállás után kell néznie. Dóránál néhány napig meghúzhatja magát, közben kigondolja, hogyan tovább. Addig viszont tapogatózik kicsit a nőnél. Többek között azért, hogy megtapasztalja, ő meddig hajlandó elmenni, hogy viszont kipuhatolja Sven titkait. A délelőtti faggatózása elég szárnyaszegett volt, mintha kevésbé izgatnák Sven szándékai, mint az embereit. Már, ha az ő emberei verték össze. Ha mégse, és két tűz közé került, arra aztán jól rá fog baszni.

A nő tányérokkal csörömpölt a konyhában, Sven feltápászkodott az ágyról és kiment utána. Voltak elképzelései, hogy kezdjen az úgynevezett nonverbális puhatolózáshoz, de némi bizonytalanság töltötte el. Sose nyomult és sose udvarolt, mert nem szorult rá. Ha nem is ostromolták a nők, azért mindig akadt, akivel kölcsönösen vonzódtak egymáshoz, és az apró jelek vétele után simán haladtak az ágyig. Még Vanesszát se ő csókolta meg először. A lány olyan törékeny, fiatal és tiszta volt, gazemberségnek érezte még viszonozni is a csókját, nemhogy ráhajtani.

Nem akart most Vanesszára gondolni. A rengeteg, göndör, barna hajára, a telt ajkára. Ez a nő még csak nem is emlékeztet rá. Vékony, magas, a haja rövidre vágva, a melle kicsi, a csípője keskeny. A mosogatónál állt, öblítette a tányérokról a maradékot. Sven lecövekelt mögötte. Közel. Olyan közel, hogy az állát csiklandozta a nő feje tetején egy hajszál, és bódítóan ínycsiklandozónak érezte a vanília illatát. Úgy vélte, elég egyértelmű jeleket ad, hogy a nőnek leessen, Sven épp kezdeményez. Hogy mit, az majd elválik, szex lesz belőle, vagy egy csattanós pofon. A nő átgondolhatja, mit akar. Ha nincs ínyére a dolog, akkor félrelép. De a nő nem mozdult, megállt kezében a mosogató kefe, és Sven hallotta, ahogy szaporábbá válik a lélegzete. Beindult volna? Ennyitől? Hogy egy férfi beállt az intim szférájába? Nos, ha igen, gyerekjáték lesz ágyba vinni. Ott meg remélhetőleg kifecsegi a titkait. A legtöbb nő az orgazmus után olyan lággyá és átlátszóvá válik, mint egy medúza. Ami persze megcsíp, ha nem vagy résen.

Sven két oldalról megfogta a nő vállát, végigsimított a karján, hogy a felhúzott felső ujja alatt megérinthesse alkarja csupasz bőrét. A nő megremegett az érintésre, felsóhajtott, majd lassan megfordult. Közben akaratlanul, vagy persze lehet, hogy szándékosan, a csípőjével végigsimított Sven sliccén.

Tényleg beindult, gondolta Sven a nő kipirult arcát, elnyílt, ziháló száját látva.

Lehajolt hozzá, keményen megcsókolta, farkát a nő hasának nyomta. Begerjedt Sven is, igen. Mit szépítse a dolgot. Emberemlékezett óta nem volt nővel, a sebesülése óta. Az első évben persze nem is hiányzott a szex, örült, hogy él, gyászolta Vanesszát, de idővel, ahogy csitult a fájdalma, és kezdett erőre kapni, hiányzott a szex. De nem egy másik nő. Csak a szex, az evés, alvás, dugás trió elengedhetetlen része. Amit persze lerendezett magában, hogy tudjon a dolgaira figyelni, vagy hogy ne csapja le azt a pancsert például, aki véletlenül átgyalogon a buszon a lábán.

A nőnek tetszett a csók meg a dörgölőzés, nyöszörgött közben, mintha élete csókját kapná, engedte Sven nyelvét a szájában kutakodni, sőt, oldalra hajtotta a fejét, hogy még mélyebbre nyomulhasson. Bassza meg, gondolta Sven, ez nem lesz így jó! Szeme előtt kezdett összefolyni a konyhacsempe mintája, tüzes kis szikrák pattogtak a gerince mentén, a farka úgy lüktetett, hogy attól tartott, mindjárt elsül. Ő fog az orgazmus ködében pofázni, nem a nő.

Jobb keze már a nő rövidnadrágjának dereka alá csúszott, érezte a bugyi fölött a rugalmas, selymes bőrt, és azon fantáziált, mindjárt megmarkolja a fenekét, ami pont bele fér az ő hatalmas mancsába, amikor a nő elszakította ajkát a szájától, és megérezte tenyere nyomását a mellkasán.

– Ne! – mondta zihálva.

Sven ködös tekintetett vetett rá.

– Hm – morogta, mert miért ne, ha a nőnek is csillog a szeme, és az imént még a mellbimbóját érezte dörzsölődni a mellkasához a tenyere helyén.

– Abba kell hagynunk, ez nem jó ötlet – sóhajtott a nő.

– Miért? Te is akarod – tiltakozott kissé ostobán Sven, de persze kihúzta a nő nadrágjából a kezét, és kissé hátrébb hajolt. Erőszakoskodni, na azt biztosan nem fog.

– Nem, nem akarom – mondta a nő elfúló hangon. – Szeretném, igen, de nem akarom.

– Miért? – kérdezte Sven, de érezte, ezt a dugást már megette a fene.

A nő kisimította kivörösödött arcából a rátapadt hajszálakat. A szája nedvesen fénylett, alig kapott levegőt. Sven attól tartott, dühe és elszántsága mint a fürdővíz a lefolyóban, úgy tűnik el a nő határozott vágyát látva. Mikor kívánták őt ennyire utoljára? Nem emlékezett rá, hogy bármelyik nője levegő után kapkodott volna egy csókjától. Ez így nagyon nem lesz jó.

– Nem ismerlek, attól félek, zűrös alak vagy, és nekem a két lányomra is gondolnom kell – magyarázta a nő.

Na, ez az, gondolta Sven. Ha a farka után megy, mire észbe kap, elveszíti a fejét. A nő ravasz. Őt vádolja, hogy nem elég rendes ember? Vajon magát minek nevezné? Egy kerítőnőnek? Sticinek? Gyilkosnak?

– Ha nem akarod, miért kezdted? – szűrte a fogai között a kérdést.

– Nem én kezdtem – villant meg a nő szeme.

– Ó, dehogynem. A gatyádból kilóg a feneked, nincs rajtad melltartó, és egész nap olyan szemeket meresztesz rám, mint egy bagzó macska.

A nő szája kinyílt, de másodpercekig nem jutott szóhoz, csak az arca lett egyre vörösebb.

– Hogy te mekkora bunkó vagy! – kiáltotta suttogva, tekintettel a szunyáló kölykökre, ami igencsak furán jött ki.

– Nem vagyok bunkó, csak őszinte – mondta keményen Sven, és hátrébb lépett.

– Őszinte? Annak hiszed magad? Mióta ismerlek vagy mellébeszélsz, vagy hazudsz.

– Nem hazudok.

– Tényleg? Bármit kérdeztem eddig, sose adtál egyenes választ. Kezdettől fogva. Sőt. Amikor a hét elején átjöttél hozzám, akkor is csak hazudtál egyfolytában. Azt hiszed beveszem a mesét a borzról vagy micsodáról? Az alagutat kerested, ami nyilvánvalóan valami írtó ocsmány dologra kellett annak, aki építette. Aki talán te magad voltál, és a könnyfakasztó sztori a gyerekkorról csak átverés.

– Elég meglepő dolog a te szádból hallani, hogy írtó ocsmány. Tudom, mit csináltok a kamrákban, ne legyenek illúzióid. Ne add az ártatlant! – vágott vissza Sven dühösen, és azonnal meg is bánta, hogy felfedte a kártyáit. Tartania kellett volna magát a tervhez. Azt hazudni, gőze sincs, miért támadták meg, hogy a szlávok biztosan összekeverték valakivel, de a nő úgy felhúzta, hogy kiszakadt belőle az igazság. Az egyedülálló, szerény körülmények között élő, kétgyermekes tanárnő és az embercsempész, számító üzletasszony közötti elletét Svent néha egészen elbizonytalanította. És jól fel is húzta.

– Biztos voltam benne, hogy tudtál az alagútról, örülök, hogy végre beismerted – sziszegte a nő.

– Én meg úgy raktam össze ebben az összevert fejemben, amíg nálad, az irgalmas szamaritánusnál heverésztem, hogy Botondnak köszönhetem az életem. Nem tágított mellőled, addig kutatott, amíg megtalálta a lejáratot, majd engem, és nem hagyott más választást, mint eljátszani a mentőangyalt. Elképzelem, milyen szar lehetett, amikor megláttál, és rájöttél, nem döglöttem meg, hanem nagyon is élek és virulok.

A nő levegőért kapkodott, szaporán emelkedett és süllyedt az apró melle a virágmintás pólója alatt.

– Nevetséges, hogy feltételezed, nekem bármi közöm van a megverésedhez – mondta a nő, és Sven döbbenten vette észre, hogy könnyes a szeme. Ez meg mi a jó franc? Miért bőg?

– Kurvára biztos vagyok benne, hogy közöd van hozzá – vágott vissza, és szándékosan a nő fölé tornyosult, hogy a méretével is megfélemlítse. – Talán nem is a három pribék, hanem te vetkőztettél le. Perverz módon gerjedsz a sebhelyes pasikra, aranyom? – kérdezte, és úgy érezte, mindjárt szétrobban a méregtől. – Hát, ha bejövök neked, drága, erre jól rábasztál. Akkor se dugnálak meg, ha te lennél az utolsó nő a földön.

– Hülye bunkó. Takarodj a házamból! – sziszegte a nő, és úgy tűnt, mindjárt elsírja magát. Micsoda kétszínű, ócska lotyó!

– Megyek is persze. Ne félj! – vetette oda foghegyről Sven. Enyhén bicegve kilépett az ajtón, a lábszárával félretolta az acsargó Kiwit, majd távozott a házból.