November huszadikán Veszprémre leesett az első hó. Sötétszürke felhőben érkezett a Bakony felől szúrós daraként, majd feltámadt a szél, alá fújt a kabátoknak, csípte a gyalogosok arcát, kezét. Délután három óra húsz perckor bekapcsolt a közvilágítás, és Gábor jobbnak látta buszra szállni séta helyett, még ha csak húsz percre lakott is a munkahelyétől.

A soron következő megállóban látta meg Olíviát, a dzsekije villant fel egy pillanatra a nála jóval termetesebb várakozók között. Megdobbant a szíve örömében. Az ajtóhoz ment, hogy elvegye a nőtől a két megrakott szatyrát, és segítsen fellépni a buszra.

– Szia. Hát te? – sóhajtott Olivia. – Először látlak ezen a járaton.

– Esik – felelte Gábor, és beljebb segítette.

A legközelebbi ülőhelyen egyik elsős tanítványa ült, a nevét még nem sikerült megjegyeznie, de a fültágítóját igen, arról megismerte. Olyan szigorú pillantást vetett rá, hogy a srác azonnal felpattant.

– Tessék leülni! – mondta, és sietve eloldalgott a csuklóban a korlátot támasztó haverjaihoz.

Olivia lehuppant a megürült székre, hálás pillantást vetett Gáborra, a két lába közé fogta a szatyrait. A mozdulattól összeverődtek a sörösüvegek.

Gábor kibámult az ablakon, igyekezett elrejteni a haragját. Sört cipel gyalog ebben az ítéletidőben? Hol a fiúja a kis sportautóval? Mi van, ha Olivia elcsúszik, megüti magát? Reggel fagyott, a hó a jégre esett, egész nap hallotta a mentőket, a rádióban is bemondták, hogy rengeteg a bokatörés, tömve a baleseti sebészet. A vidéki gyerekeket délben haza engedték, mielőtt a szél torlaszokat rak az utakra. Olivia pedig egyedül cipekedik. Ha ő nincs itt, fel se bír lépni a buszra a két szatyrával. Visszanézett Olíviára. Idegennek tűnt egyenes platinaszőke hajával, kifestve és kimerülten. Úgy festett, ahogy olvasmányai alapján Gábor a mosónőket elképzelte – akik korán halnak –, elvonatkoztatva persze a huszonegyedik század kellékeitől, mint hajfesték és smink. Az ismerős, vízhatlan dzsekijét viselte, amiből nagyrészt kikandikált a dereka, és ami össze se ért a hasán, ezért időnként zavartan megigazította magán. Ebben fog járni karácsonykor is, fortyant fel magában Gábor. A dühe őt magát is meglepte. Mit törődik vele? Ami tőle telt, megtette, havonta huszonnégyezret fizettek Olíviának, mert Balázs kérte, hogy legyen két órájuk hetente. Ebből vehetett volna magának egy rendes télikabátot, ahelyett, hogy sörre költi. Gábor érezte, igazságtalan, de a keserűség marta a torkát. Látta maga előtt Olíviát nyár végén, lesülten, röpködő aranyszőke hajával, ahogy a lábujjait mozgatja, ha gondolkozik valamin. Azóta fogyott, legalábbis az arca beesett, és természetes, sugárzó szépsége megkopott, olyanná vált, mint a tanítványai, festett haj, csinált fizura és tonnányi festék.

Megint lenézett rá, mert közeledett a megállójuk. Olivia szundikált, fejét az ablaknak támasztotta, becsukta a szemét. Hidegtől kipirult arcára árnyékot vetett a szempillája. Gábor szerette volna a két keze közé fogni az arcát, hogy megmelengesse.

A busz panaszos sikollyal fékezett, a nő összerezzent és felnézett.

– Maradj ülve, amíg mozog a busz – parancsolt rá Gábor. – Majd én tartom az ajtót. El ne ess!

Felemelte a csomagokat, az ajtóhoz lépett és jelzett. Majd a lépcsőn állva megvárta, hogy Olivia feltápászkodjon, és odadöcögjön hozzá.

– Várjon, legyen szíves, míg a hölgy leszáll – szólt emelt hangon a sofőrnek. Mikor Olivia az ajtóhoz ért, Gábor leugrott, felnyúlva, derékon kapta. Lerakta maga mellé a járdára.

– Nem kellett volna, egyedül is megy – tiltakozott erőtlenül a nő.

– Tudom, hogy megy – hagyta rá Gábor, megfogta a csomagokat, és elindultak a bejárat felé. Csikorgó gumikkal kanyarodott az utcába a piros Audi. Megállt a parkolóban, hatalmas rózsacsokorral a kezében Tamás pattant ki belőle. Futólépésben elindult feléjük, tetterősen, kipihenten, jóképűen. A bejárathoz vezető lépcső előtt találkoztak ők hárman.

– Ne haragudj, drágám! – kezdte Tamás. – Lerohadt a kocsim, vagyis leeresztett a gumi, és kereket kellett cserélnem. Mire odaértem a gyárhoz, már elindultál.

Gábor szemére vörös ködöt vont a düh. Tamás vállig érő, hullámos haja a borjúbőr nagykabát prémes gallérjára hullott. A férfi úgy festett, mintha egyenesen egy hollywoodi filmplakátról lépett volna eléjük.

– Jobban tette volna, ha virág helyett megveszi magának a sörét, nem Olíviával cipelteti haza.

Tamás úgy torpant meg a járda szélén, mintha mellbe taszították volna. Beletelt kis időbe, mire megértette, az iménti megjegyzés neki szólt.

– Hogy mondta? – kérdezte, és előre szögezte az állát.

– Magyarul. Jól hallotta – szűrte Gábor a fogai között a szót. – Ahelyett, hogy ezekkel a gazokkal parádézik, inkább cipelhetné a sörét meg a vacsoráját Olivia helyett.

– Magát meg ki kérdezte, tata?

Olivia nyekkent egyet tiltakozásul, de Gábor ügyet se vetettek rá.

– Nem kellett kérdezni, van szemem és látok. A maga helyében elsüllyednék szégyenemben, hogy a terhes barátnőm gyalog jár, míg én kocsikázom.

Tamás kihúzta magát, kilazította a vállát.

– Ez meg ki? – fordult Olíviához. – Mit pofázik bele a dolgunkba ez a tahó?

A lány arcán elömlött a kétségbeesés.

– Ne húzd fel magad! Hagyjuk a vitát, kérlek, menjünk be!

– Így van. Hagyjuk – mondta csöndesebben Gábor, mert megbánta, hogy kellemetlen helyzetbe hozta a nőt. – Olivia megfázik ebben a szélben.

Elkésett. Tamás hintázni kezdett a sarkán, arcvonásai eltorzultak.

– Ne hagyjuk! Ha már belekezdett, mondja csak! Mondja maga vén kecske! Ne fogja vissza magát! Akar valamit a barátnőmtől?

– Nem kéne... – szólt közbe Olivia ijedten.

– De kéne! – fújta tovább Tamás a magáét. – Szerintem igenis kéne. Mit képzel ez a tahó, hogy beszólogat nekem?

– Tényleg nincs értelme – mondta Gábor, elindult felfelé a lépcsőn, a szatyrokat ott hagyta a járdán. – Ha magától nem jön rá, kár beszélnem.

– Hé – nyúlt utána Tamás. Megragadva Gábor alkarját, visszarántotta. – Ne fordítson nekem hátat! Mit akar a nőmtől, maga vén perverz?

Gábor tekintete Olivia halálra vált arcára esett. Aztán a szomszéd Pista bácsira, aki végezvén a kutyasétáltatással, néhány lépésre tőlük szájtátva ácsorgott, mert félt felmenni mellettük a lépcsőn. A kutya reszketett a lába mellett a kis piros kabátkájában.

– Semmit nem akarok a barátnőjétől – szólt csöndesen Gábor. – De ha maga akar valamit, akkor viselkedjen tisztességesen. Vagy ha ez nem megy, legalább kérjen meg valakit maga helyett, hogy segítsen.

Tamás, mint bokszolók a mérkőzés előtt, a ring szélén, egyik lábáról a másikra állva toporgott, arca kipirult, állát előre tolta.

– Kit kéne megkérnem? Talán magát? Bírná mi, maga vén szaros!

Olivia Tamás elé lépett, és megpróbálta csitítani.

– Ne húzd fel maga, picim! Kérlek! Ne idegeskedj! Vettem friss csirkét, mindjárt főzök pörköltet. Ahogy szereted.

– Erről beszélek – jegyezte meg Gábor, és Tamásban elszakadt a cérna.

– Miről beszélsz, te marha?! – üvöltötte, a karjába kapaszkodó nőn durván taszított egyet. Gábor utána kapott, hogy el ne essen, de Olivia lesöpörte magáról a.

– Hagyj békén! – kiáltott fel.

A nő elutasító mozdulata megsebezte Gábort, Tamás pedig túl közel állt, túl jól nézett ki, túl magabiztosnak, túl fiatalnak. Önkéntelenül lendült a keze. Ököllel arcon ütötte a férfit.

Tamás fájdalmasan felordított, hátralépett, a cipője megcsúszott az útpadkán, és fenékre esett. Bele a padka és az út között méretesre duzzadt zavaros, havas pocsolyába.

Olivia ijedten guggolt le mellé, Gábor is odalépett, hogy segítsen. Ha eltörte Tamás orrát, vagy az eséstől a férfinak megsérült a gerince, jó nagy bajban van.

– Elnézést – motyogta félszegen. – Hívjak mentőt?

Olivia, akár egy fúria, pördült hátra.

– Már épp eleget tettél – kiáltotta villogó szemmel. Most legkevésbé se összetört mosónőre hajazott, sokka inkább egy felhevült amazonra. Arca kipirult, a haja csapzottan tapadt a vállára. – Menj a dolgodra, és ne segíts nekem! Soha többé. Se ma, se holnap, se semmikor! Köszönöm, elég volt. Látni se akarlak.

Közben Tamás a pocsolyában ülve jajgatott, vérző orrát szorongatta.

– Én nem akartam – mentegetőzött Gábor. Maga se értette, mi történt vele, sose emelt még kezet senkire, nem is tervezte, azt se tudta, hogyan kell. Erre lecsapja Olivia barátját. – Elnézést. Bocsánat. Nem akartam.

Olivia kiegyenesedett, közelebb lépett Gáborhoz.

– Tűnj innen! – sziszegte az arcába, a bejárati ajtóra mutatott. – Tűnj már el!

Gábor vetett még egy pillantást a feltápászkodó Tamásra, majd szégyenkezve Pali bácsira, akinek a csivavája magából kikelve ugatott, rángatta a pórázt.

Kész katasztrófa, gondolta, és jobbnak látta valóban eltűni a színről.

Az előszobában Balázs várta. Fülig ért a szája.

– Tíz pontos ütés volt – mondta. – Az egészet páholyból néztem, a nappali ablakából. Épp a nagyképű pofája közepébe.

– Hagyj! – morogta Gábor, levetette a kabátját és szemrevételezte az öklét. Már kezdett bedagadni, ráadásul a mutatóujja bütykén felrepedt a bőr.

– Senki se mondta, hogy ez marhára fáj – állapította meg, majd bement a fürdőszobába, hogy hideg vizet engedjen a kezére.

– Hát, igen. A filmekben nem ábrázolják a hatás, ellenhatás törvényét – bölcselkedett Balázs. – Gondold el, hogy fájhat Olivia kandúrjának az orra. Kis pöcs.

Gábor elmosolyodott, és a borotválkozó tükörben a fiára nézett.

– Kösz. Megnyugtat, hogy nekem drukkoltál.

Balázs vállat vont.

– Nem tudom, mit eszel rajta. Csinos, meg minden, de olyan mélynövésű, ráadásul terhes. De te tudod.

– Valóban – felelte hűvösen Gábor, és az iménti cinkosság odalett.

– Hát, ja – oldalgott el Balázs. – Nem vagyunk lányok, hogy egy fagyi mellett megdumcsizzuk.

Gábor elmosolyodott.

– Túl sok sorozatot nézel! – kiáltott a fia után.

Ezt jól megcsináltam, gondolta, és figyelte, ahogy a felrepedt bőrből szivárog a vér, rózsaszínre festve a lefolyóban eltűnő vizet. Olivia ezek után azt se fogja engedni, hogy segítsem, nem azt, hogy szeressem.

Lehajtotta a fejét, két kézzel megtámaszkodott a mosdó szélében. Letaglózta a felismerés.

Szeretem, ismerte be magának. Bármennyire is képtelenség, és hiába ágálok ellene. Tetszett, kívántam, megkedveltem és beleszerettem. Mekkora balfék vagyok, hogy nem jöttem eddig rá. Békét kellett volna hagynom neki. Hadd élje az életét ezzel a barommal, ha ő azt szeretné. De olyan nehéz nem törődni vele. Olyan édes, okos, életvidám és csókolni való.

Volt.

De ez a pöcs tönkre fogja tenni, és én tehetetlen vagyok.

Elzárta a vízcsapot.