Mikor a kocsikulcsot Gábor tenyerébe ejtette, és indult volna a két férfi mellett az épületbe, akkor látta meg Olivia az anyját. A buszmegálló irányából jött, s mivel épp az imént húzott ki a megállóból a helyi járat, nagy valószínűséggel azzal érkezett.

– Szerintem magatok is boldogultok – köszönt el Olivia a gyámolítottjaitól. – Menjetek be, én megvárom anyát.

Gábor megtorpant, valószínűleg úgy gondolta, udvariatlanság lenne köszönésre sem méltatni Ibolyát. Ettől Olivia egyből ideges lett. Az anyjával még annyira se szerette volna összeereszteni Gábort, mint Tamással. Ha nem feszült volna köztük Tamás féltékenysége, találhattak volna beszédtémát a közös érdeklődési terület kapcsán, mint a színház és drámairodalom. De Ibolya? Ha rámozdul Gáborra, Olivia elsüllyed szégyenében.

– Nem kell anyát bevárni, marha hideg van, megfáztok.

El is indult az anyja elé, magára hagyva a két férfit. Ibolya megrakott szatyorral érkezett, a haja elázott az esőben, elkenődött a sminkje, és a szatyrot cipelő keze vörösre fagyott. Oliviát elöntötte a bűntudat, hogy szégyelli az anyját, aki minden hibája ellenére valóban szereti, ráadásul nem csak mondja, de lám, soha nem érkezik üres kézzel, most is biztosan csupa hasznos dolgot hozott, hogy ő ne erőltesse meg magát terhesen.

– Add ide! – nyúlt a szatyor felé.

– Hagyd! Bírom.

– Legalább az egyik fülét. Vigyük együtt – erősködött Olivia.

– Rendben, vidd a felét, mert az ezer lépcsőn tényleg sok lesz nekem egyedül.

Elrendezgették a szatyrot, Ibolya megemlítette mi van benne, mitől ilyen súlyos, a néhány konzerv, befőtt húzza le, de a babának kell a vitamin. Közben a férfiak eltűntek az épületben, ám Ibolya héja figyelmét nem kerülte el, hogy a lányával együtt érkeztek.

– Minek kocsikázol te ezekkel? – kérdezte, bal kezével kiegyenesítgetve a jobb elgémberedett ujjait.

– Nem kocsikázom. Honnan veszed? – bújt ki a válasz alól Olivia, noha tudta, ennyivel az anyja nem fogja beérni. Ibolya lesújtó pillantást vetett rá.

– Láttam a saját szememmel. Te vezettél. Ez tünt fel. Két idegen férfi autóját. El nem tudom képzelni, mi dolgod lehetett velük ünnepnapon, amikor a boltok sincsenek nyitva. Én is tegnap vásároltam be, mert gondolom, neked eszedbe se jutott kenyeret venni, és éheznél a hosszú hétvége alatt.

Olivia sóhajtott. Miért nem tudott két percet késni a busz? Akkor ez a beszélgetés el se kezdődött volna.

– Csak segítettem nekik. Nem nagy ügy.

– Két felnőtt férfinak? Miben? – szűkült résnyire Ibolya szeme.

Olivia megragadta a szatyor egyik fülét.

– Megyünk, vagy itt beszéljük meg a járdán, a zimankóban?

Ibolya elindult. Megborzongott.

– Tényleg rémes ez az eső. Ilyen hidegben a kutyát sem verik ki a házból.

Olivia forgatta a szemét. Minek mond ilyeneket az anyja, mint ez a kutyás is? Csak hogy beszéljen? Valószínű. Mivel nincs igazi mondanivalója, ezekkel tölti ki a csöndet.

Fenn a lakásban kipakoltak, Ibolya tényleg csupa olyannal érkezett, aminek Olivia örül, még fagyit is hozott a narancs és krumpli mellé, majd leültek a viaszosvásznas konyhaasztal mellé kávézni. Ibolya elégedetten végigsimított a terítőn, Olivia ellazultan kortyolgatta a kávéját, melengette a csészével a kezét, azt hitte, megúszta a Balázs, vagy, ami még kínosabb, Gábor témát, de persze tévedett.

– Tamás nem bánja, hogy másfelé kacsintgatsz? – kérdezte az anyja, és az arcán megjelent a ravaszkás kifejezés, amitől Olivia azonnal feszült lett, mert tudta, a "nem akarlak megbántani, vagy a nem akarok beleszólni, a te dolgod" fordulat következik, ami után persze Ibolya megbántja és beleszól.

– Milyen kacsingatásról beszélsz, anya?

– Ne is próbáld tagadni, láttam, amit láttam. Elvoltál valahol két férfival, akik nem a rokonaid! Tamás tud erről? A szívszerelmed dühödt bikaként őrzi a tehenét, erre pasikkal furikázgatsz.

Két szúrás egy mondatban, nyugtázta Olivia, az anyja csúcsra jár ma. Ő is kapott egyet a szívszerelmeddel, és Tamás is féltékeny bikaként. Hogy őt tehénként emlegeti, az csak a ráadás.

Nagy levegőt vett. Hálátlan dög lenne, ha ennyi ajándék után ordibálni kezdene az anyjával, hogy törődjön a maga dolgával, ne az ő éltébe szóljon bele..

– Gábort... – Basszus, máris elcseszte, sietve kijavította magát. – A tanárt, aki alattunk lakik kettővel, Balázs apját, akivel olyan nyájasan tereferéltél a nyáron, szóval őt megoperálták tegnap. Csak hazahoztam a kórházból, ennyi.

– Ó, ne! – szörnyedt el Ibolya, mert valódi bajban félre tudta tenni a rosszindulatát. – Valami komoly? Rákos? Milyen rák? Prosztata?

Olivia kortyolt egyet a kávéból a békesség érdekében. Attól tartott, mindjárt visítani fog. Hogy tudja az anyja két mondattal úgy felhúzni, hogy legszívesebben az asztallapba verné a fejét?

– Nem anya, nem rákos. Epekőműtétje volt. Nem mindenki rákos, aki beteszi a lábát a kórházba. Sőt. A férfiak döntő többsége békében él együtt a prosztatájával.

Ibolya megrántotta a vállát.

– Persze, tudom. Fölösleges kioktatnod. Csak ebben a korban, amiben a tanárod van, egy műtétről ez jut eszébe az embernek.

Olivia olyan hirtelen rakta le a bögrét, hogy kiloccsant egy kis kávé a terítőre. Még szerencse, hogy viaszosvászon.

– Ebben a korban? Nagyon el vagy tévedve, anya. Gábor nem öreg, még csak középkorúnak se mondanám. Több, mint tíz évvel fiatalabb nálad, és téged se dugunk még koporsóba.

Basszus, ezt se kellett volna. Így felfortyanni. Ahogy Ibolya finoman letette a csészéjét a kistányérra, már abból látszott, szagot kapott. Felnézett, hosszan fürkészte Olivia egyre inkább kimelegedő arcát.

– Tetszik neked? – kérdezte döbbenten. – Ez a pasi a másodikról, aki ráadásul tanított is? Én még emlékszem rá, egyszer valami iskolai ünnepen rád osztott egy szerepet, és te nagyon ki voltál akadva rá.

– Jaj, anya, dehogyis tetszik. És kiakadva se voltam, bár az igaz, nem mindenki olyan önimádó, mint Zsófi. Én utáltam az előtérbe tolni magam. Szekeres tanárúr azért választott engem, mert a huszonöt lány mellett öt fiú járt az osztályba, kevés az összes mellékszerephez, a lányoknak is utcakölyköket kellett alakítani.

Olivia hiába reménykedett, hogy az elnőiesedő vegyész pálya, esetleg Zsófi nárcizmusa felé kanyarodik el a beszélgetésük, Ibolyát nem lehetett eltéríteni.

– Nekem akkor is furcsa lenne, ha egy volt tanároddal kavarnál. Akit észre se vettél, amikor tanított. Vagyis, ha igen, megjegyzéseket tettél rá, milyen öreges? Most meg nem az?

Olivia lesütötte a szemét, a vállai közé húzta a nyakát. Ebbe jól belegabalyodott. Mostanában több alaklommal eszébe jutottak a középiskolás évek. Gábor négy éven át tanította, heti több órában, ő meg alig emlékezett rá. Vagy ha mégis, inkább rossz emlékeet örzött róla. Mindig úgy érezte, nincs vele megelégedve, ami nem akkora csoda, sose kapott jobb jegyet négyesnél, a helyesírása mindig is pocsék volt, többnyire kettes, amit a memoriterekkel és a fogalmazásai tartalmi részével húzott fel. Ráadásul Gábor se sokat törődött vele, amit akkoriban nem is bánt. Volt néhány kedvence az osztályban, akik magyarból felvételiztek, ha megtehette, őket feleltette, velük beszélgetett az órákon. Mint férfi se tetszett neki, el kell ismernie. Nem talált benne semmi vonzót, akkoriban a távolkeleti férfiszínészekért volt oda, a sima, szép, kissé lányos arcukért, a gizda tetsükért. No, ezt megkapta Tamásban két évvel később. Gábor a szövetnadrágjában, ügyetlenül levágott hajával, komoly arcával, kimértségével Oliviában nem mozgatott meg semmit.

– Ha jobban belegondolok, nem olyan nagy baj ez, hogy tetszik neked ez a tanár – mondta Ibolya. - Ha alaposabban megnézem, egész jó kiállású férfi. Meg kéne fognod. Jobban járnál vele, mint a nyikhaj Tamással.

– Anya, miről beszélsz? – kerekedett el a döbbenettől Olivia szeme. És ahogy mindig, az anyjával szemben azonnal feltámadt benne a dac. Mi ez már megint? Össze akarja hozni Gáborral? Nem, nem és nem.

Ibolya arcán kiszélesedett a mosoly, Oliviának pedig az idegességtől remegni kezdett a gyomra.

– Végre egy jó ötlet. Van benne valami ésszerű, hogy inkább őt választod, ha már válogathatsz. Bár kicsit talán idős hozzád, főleg a mai világban, amikor a fiatalok szíre, szóra házasodnak, bele a vakvilágba, és gyerekként csinálnak gyereket, neked ennél több eszed van. Az biztos, ennek az embernek van mit a tejbe aprítania, gyűjtött egy kis vagyont, a lakása érhet vagy tizenöt, húsz milliót, tanár, fix keresettel, nyugdíjjal, és a gyerek is legalább tizennyolc, hamarosan kirepül, nem kell egy szörnyű kamaszt a nyakadba venned.

– Anya! Nincs köztünk semmi? Mit kombinálsz?

- A középkorú férfiak elveszítik az eszüket egy fiatal nőtől, hidd el – folytatta rendíthetetlenül Ibolya. – Könnyen elcsavarhatod a fejét, ha kicsit mórikálod magad.

Olivia maga se értette, miért lett olyan feszült, hogy rángatózott a lába az asztal alatt. Az anyja mindig ezt csinálta, mindenkivel összehozta, aki felbukkant a környéken, mintha legfőbb vágya lenne megszabadulni a lányaitól. Zsófit és Dórit is shippelte az összes osztálytársukkal, vagy Zsófit a színházi haverjaival. De hogy Gábort vele kombinálja egybe, az valamiért kikészítette.

– Azt hittem, egy gyereknek az anyjával meg az apjával a legjobb – szólalt meg Ibolya kinyilatkoztatása után gúnyosan. – Nem Tamásnak kéne mórikálnom magam, bármit is jelentsen ez a hülye szó? Eddig legalábbis ezzel jöttél mindig, hogy fogjam meg Tamást, legyen neve a gyereknek.

Ibolya felemelte a kezét, hogy elhárítsa a méltatlan vádat, netán tévedett a múltban.

– Ezt mondtam, tudom, és így is van, de butaság foggal körömmel ragaszkodni valami kevesebbhez, ha jut több is.

– Több is? – mormolta Olivia, mert attól tartott, rosszul lesz ettől a beszélgetéstől, ahol mérlegre rakják Gábor erényeit, vagyis a vagyonát, meg a fizetését, hogy eldöntsék, megéri-e lecserélni a Tamás feliratú csomagot a Gábor címkéjűre. 

Az anyja meg se hallotta a közbevetést.

– Tamás szebb férfi, ez igaz, azok a szemek, nem csodálom, hogy elvesztetted az eszedet tőle, de a szépség kevés a boldogsághoz. Különösen, hogy ott a gyerek a hasadban. Az ő jövőjére is gondolnod kell. Tamás megbízhatatlan. A munkában is, hallottam Zsófitól, a színházból is kifelé áll a szekere rúdja, mert nem tudja befogni a száját, ráadásul megcsalt téged. Ez a Gáborod már biztosan kitombolta magát, özvegyember, még csak nem is elvált, idősebb is. Ami Tamásnak nem számít, a fiatalságod, az számára külön ajándék. Szülhetsz neki is egy gyereket, vagy többet, hármas kötél nehezebben szakad el.

Olivia elhűlve nézte az anyját. Már a gyomoridege meg a lábrángatózása is megszűnt. Mennyire vak. Nem csoda, hogy mindenféle hülyét hazahordott magával, akinek farka volt. Ahogy Gábort látja, annak köze sincs a valósághoz. Az ő fiatalsága, mint érték? A matektanár, akivel randizik majdnem olyan fiatal, mint ő, Gábor nincs rászorulva a közönséges, de kemény húsú Oliviára. Milyen földhözragadt világkép már ez? És mennyire jellemző az anyjára, hogy meglát valamit, most épp őt Gábor mellett, és máris tudni véli a tutit. Hogy neki mi a legjobb. Anélkül, hogy akár megkérdezné, ő mit szeretne. Megörjíti ezzel a dumával, amitől csak még hülyébbnek és szánalmasabbnak érzi magát, mint eddig, pedig eddig is elég szar volt.

– Anya, nem kavarok Szekeres tanárúrral, és a fiával se, hogy tisztázzuk – szűrte a fogai között. – Tamás a gyerekem apja, ő való hozzám. Négy évig jártunk, a veszekedéseinkkel együtt is jól megvoltunk, Tamás remek színész, számítanak rá a színházban, ha befut, híres színész lesz, és az lesz, mert helyes, és megvan benne a kellő ambíció is, szóval, ha befut, sokkal jobban fog keresni, mint ma. Eleget fog keresni, hogy együtt felneveljük a gyerekeinket. Nem akarják kirúgni a színházból. Nem kéne Zsófi hülyeségeire adnod. Bármint is hord össze.

– Én csak... – vetette volna közbe Ibolya, de Olivia nem hagyta félbeszakítani magát.

– Te jót akarsz nekem, tudom, de ne szólj bele az életembe. Ne kombinálj. Szekeres csak a szomszéd, a magántanítványom apja, ennyi. Semmi több. És jobb lesz, ha a szíved mélyén megbarátkozol Tamással, mert ő az unokád apja, és ha rajtam múlik, hamarosan ő lesz a vejed is.