Olívia helyett Zalán érkezett néhány perc múlva, doktoros határozottsággal szelte át a folyosót, fehér köpenye szállt utána. Megállt Anna mellett, és megszorította a vállát.

– Hogy van? – kérdezte.

– Nem tudom. Altatják, hogy csökkenjen az agykárosodás veszélye.

Zalán az ágy végéhez lépett, és tanulmányozni kezdte a lázlapot.

– Te hogy kerülsz ide? – kérdezte Anna, és kiegyenesítette a hátát, mert az izmai kezdtek begörcsölni a kényelmetlen sámlin.

Zalán elvigyorodott.

– A nővér szólt, hogy itt van egy rokonod és te is, bár kissé egzaltált állapotban. Tudod, ők még ott tartanak, hogy járunk. – Fürkésző pillantást vetett Áronra. – Ő az, mi? A nincs senkim, de szakítsunk pasi.

– Ő az anyám férje – szólt kimérten Anna.

– Még jobb – nyugtázta Zalán, és közelebb lépett a monitorokhoz.

– Ugye nem lesz semmi baja? Mármint meggyógyul? – kérdezte Anna gyámoltalanul, mintha nem is orvos, hanem egyszerű, szeppent hozzátartozó lenne.

– Hát? – fordult hátra Zalán. – A nyakcsigolyája valószínűleg nem repedt meg, mert nincs nyakmerevítője. Van viszont kifejezett gége ödémája, és nem tudni, milyen károsodás érte az agyát.

Részvét költözött a tekintetébe.

– Mióta ülsz itt? Gyere, együnk valamit!

– Nem megyek el mellőle – tiltakozott Anna.

– Pedig néhány óráig nem fog felébredni. Nyomják neki a nyugtatót. Kár itt kínoznod magad. Nem segítesz rajta. És meghalni se fog abban a fél órában, amíg iszol egy kávét. – Nyújtotta a kezét. – Gyere!

Az előcsarnokban iszogatták az automata előtt a kávét, amikor befutott Olívia.

– Á, szia – köszöntötte széles mosollyal Zalánt, és összepuszilództak. Ezen Anna kissé megütközött. Olyan kezdek lenni, mint anyám, futott át rajta a rémület. Nekem eszembe se jutott megpuszilni Zalánt, meg úgy senkit leginkább, Olíviát is ritkán.

– Mi történt? – érdeklődött Olívia, a zsebéből kiszámolta a kávé aprót, és bedobálta a gépbe. – Mi történt Áronnal? És hogy van? – Körbenézett. – És hol van anyukád?

– Anyám úton Mexikóba.

– Rád sózta a beteg férjét? – Állt meg Olívia keze a levegőben, amivel kihalászni készült a kávéját.

– No, én léptem, hölgyek – mondta Zalán.

Anna rámosolygott, és magát is meglepve, átölelte.

– Köszönöm.

– Mit? – húzódott távolabb a férfi, és zavartan felnevetett. – Nem csináltam semmit. A trauma nem a mi asztalunk.

– Hogy átjöttél – felelte Anna.

Zalán megpaskolta a vállát, mintha régi férfibarátja lenne.

– Hívj, ha van valami! Ha szét kell csapnom az intenzíven – szólt, és elviharzott.

– Milyen trauma, és mi történt Áronnal? – kérdezte Olívia. Belefújt a forró kávéba. – És úgy alapból... Anyukád utazik, ő meg kórházban? Írhattál volna konkrétabbat.

– Áron öngyilkos akart lenni – mondta Anna, és végre elsírta magát.

– Basszus – hűlt el Olívia, és szabad kezével megsimogatta Anna karját. – És hogy van?

– Nem jól – rázta Anna a fejét. – Eszméletlen, lélegeztetik, nem tudni, mennyire sérült meg az agya, vagy a gerince.

– Gerince? – próbálta Olívia összerakni. – Leugrott a viaduktról?

– Felakasztotta magát.

– Basszus! – ismételte Olívia még jobban elhúzva a szót.

Anna a ruhájába törölte a szemét, majd Olívia kezébe nyomta a műanyag poharat, és átkutatta a zsebeit zsebkendőért, de hiába. A kávéhoz kapott tenyérnyi szalvétába fújta az orrát.

– Mi tettük ezt vele. Én és anyám. Ő nem szerette, én meg nem hagytam neki békét.

Olívia elhúzta a száját.

– Azért ez nem teljesen így volt.

– Dehogyis nem. Csaknem megerőszakoltam. Szombaton pedig nem álltam szóba vele.

Olívia megfogta a karját, hogy sétáljanak kicsit arrébb, mert attól tartott, valaki meghallja, miről beszélnek.

– Kár minden magadra venned. Nem te akasztottad a kötelet a nyakába. Nem a te hibád.

– Legalább meg kellett volna hallgatnom. Bejött a kórházba, mikor ügyeltem. Mondani akart valamit, de én elhajtottam. Talán ez volt az utolsó csepp a pohárban – sírt Anna.

– Mi akart mondani?

– Nem tudom. El akart búcsúzni, de gondolom, valami más is volt. Én viszont haragudtam rá. Vagy nem is tudom. Annyira fájt, hogy nem az enyém, hogy az ő bajával nem tudtam törődni. Csak az járt a fejemben, hogy egy ócska ribanc vagyok, aki rámászott az anyja férjére.

– Hát nagyjából ez is az igazság – mondta Olívia. – Mármint a rámászás. Azt nem gondolom, hogy ribanc lennél. Elég baj ez neked is magadnak.

Anna kidobta a szemetesbe a gyűrött szalvétát, és kihúzta magát.

– Anyám tönkreteszi Áront. Mint egy imádkozó sáska. Szereti, de közben elszívja az erejét.

– Csak a hitelesség kedvéért, a fejét harapja le.

– Most komolyan ezen rugózol?

– Nem, dehogy, mondjad. Anyád nem érdemli meg Áront. Akit te is szeretsz. Ennek azért van egy kis önigazolás szaga, szerintem.

– Lehet – hajtotta le Anna a fejét, aztán azonnal fel is szegte. – Vagy nem. Talán anyám sem tévedhetetlen. Kislánykoromban, vagyis igazság szerint a közelmúltig meg voltam győződve, hogy anya szigorú, de igazságos. Már nem vagyok ebben olyan biztos. Mindig azt mondogattuk Fannival, hogy anya olyan, amilyen, de jó oka van rá. És Fanni persze lelépett. Átköltözött az ország másik végébe, és megszabadult tőle. Csak én maradtam anyával. És tűrtem a természetét, hogy kíméletlen, tapintatlan, nemtörődöm. Hisz zseniális, aki sose téved. Megmondja a magáét, de milyen igaza van!

Elhúzta a száját, és a távolba révedt.

– Nem biztos, hogy igaza van. Nem biztos, hogy mindent jól csinál. Áront csúnyán kihasználta.

Olívia felszisszent.

– Hát ez új. Eddig úgy tudtuk, hogy fordítva van.

– Általánosban, amikor hármast kaptam magyarból és az alsós tanítónénimnek panaszkodtam, azt mondta, hogy rossz jegyet adni könnyű. Megtanítani az anyagot jóval nehezebb. Áron kilenc évet húzott le anyám mellett fölöslegesen. Nem jutott sehová. De kitartott, nem menekült el. Miért nem doktorált le időben? A zseniális anyámnak kellett volna segítenie. De őt nem érdekelte. Aztán kitört rajta a klimax, meg a kapuzárás, és hirtelen Áron lett a tudományos reménység. Felkarolta és mindent nagyon egyszerűvé tett neki. Persze, hogy utálják, és fúrják a többiek.

– Visszautasíthatta volna a kivételezést.

Anna mintákat rajzolt a cipője orrával a kőpadlóra, és azt nézte, amíg beszélt.

– Megtehette volna persze, de rajong anyámért. Egyébként nem bírta volna ki mellette a tíz évet. Áron szemében anyám az ideális tudós, ami ő szeretne lenni.. Éles elméjű és elismert. Ilyen szeretne lenni. Erre anyám lefokozta szépfiúvá, aki kizárólag a testével ér el eredményeket.

Olívia felnevetett.

– Hát ezt tényleg nem tudhatod. Mármint, hogy a testével... Hogy anyukád tényleg csak azért volt érte annyira oda. Fúj. Még belegondolni is fúj.

– Sildenofilt találtam anyám cuccai között – mondta Anna csendesen. – Amikor hálóinget kerestem neki a kórházba.

– Az mi? Ez a név nem mond nekem semmit

– A Viagra hatóanyaga, csak nem úgy hívják. Generikum.

– Anyád Viagrát szedett? Az nőknek is jó?

– Ugyanúgy vágyfokozó, mint a férfiaknál. Hogy ki ne hagyja a nagy lehetőséget, ami az ölébe hullott.

– Ez elég undi – fintorgott Olívia. – Mármint hogy erről beszélünk. Mégiscsak az anyukád. Egyébként mindenki azt csinál felőlem, amit akar.

Anna felnézett.

– Felőlem is. Ezért nem is beszéltem róla senkinek, neked se. De ma muszáj volt végiggondolnom a dolgokat. Áront, anyámat, magam. Megérteni, hogy mi vezetett idáig. Hogy mi volt az én szerepem. Az én bűnöm. Talán nem is a szerelmem, hanem, hogy nem harcoltam érte, mert féltem anyám megvetésétől.

– Azért ne ess túlzásokba. Sose féltél anyukádtól. Én tudom, milyen az félni valakitől a családban. Apám ritka nagy marha volt. Jó, hogy lecsukták.

Anna átölelte Olíviát. A feleségét verő apa témája mindig megviselte a barátnőjét.

– Nem is úgy, ahogy te – mondta. – Csak a vágy, hogy megfeleljek neki. Láttam, hogy mocsokul bánik Áronnal, de eszembe se jutott, hogy Áronnak talán jobb lennék én, vagy persze bárki más, mint ő.

– És most?

Anna a könnyein át mosolygott.

– Anyám elment, és most csak azt akarom, hogy felépüljön. Aztán majd meglátjuk.