Meghallgatható hangoskönyvként:

https://youtu.be/rViyjGjpBc4

Tizenhatodik fejezet

Másnap, mivel délben kezdődött a szakrendelőben a munka, kikapcsolta az ébresztőt. Kilencet mutatott a digitális óra, amikor felébredt. A függöny résein betűzött a nap, Cili mellette szuszogott a párnán, és valami motor zúgott az udvaron.

Kikászálódott az ágyból, kinézett az ablakon és a látványtól földbe gyökerezett a lába.

Tényleg lenyírja a rézsűn a füvet, ahogy mondta. Áron fehér kezeslábasban motoros fűkaszával felszerelkezve már majdnem az út magasságában járva kaszálta a csalánt és a derékig érő gazt a domboldalon. Vagyis Anna csak feltételezte, hogy ő az. Ha szerzett egy vele egymagas, szőke közmunkást, akkor nem ő rejtőzik a fülvédő és maszk mögött.

– Nincs eszénél, ugye Cili – mondta Anna a macskának. – Ahelyett, hogy aludna és másokat is aludni hagyna.

Felnyalábolta a macskát, és elindult magába önteni a reggeli kávét.

Aztán a földszintre érve egy időre elfeledkezett a kávéról, és az álom kiröppent a szeméből.

Áron a végére ért a munkának, a hátsó teraszon épp lefejtette magáról a kezeslábast, és alatta nem viselt egyebet, csak egy gumis derekú rövid gatyát, ami még le is csúszott félig róla, ahogy a védőruhából magát kihámozta. Anna az egész jelenetet látta, a macskával a kezében csak bámulta az üvegajtón át a férfi inkább szálkás, mint felfújt izmait, az aranyló szőrt a mellén, a lapos hasát, a nadrág alól kikandikáló fanszőrzetét.

Neki kellett dőlnie a lépcsőkorlátnak, mert elhagyta az ereje. A cica méltatlankodva kiugrott a kezéből, és felnyargalt a lépcsőn, vissza a meleg és biztonságos szobába,

Ez nem lehet igaz, nyögött fel Anna. Már a látványtól mindjárt elélvezek. És leginkább sírni támadt kedve. Nem lehetek ennyire szánalmas, kiéhezett, ostoba liba, hogy reszketve bámulom az anyám férjét az üvegablakon keresztül. Pedig de. Pontosan ezt teszem. Ideje mozdulnom, jön, eszmélt, és bemenekült a konyhába, mert a férfi elhúzta a franciaablakot és belépett a házba.

Persze nem zuhanyozni, hanem inni akart elsőnek. Alighogy Anna az ajtónak háttal a kávézom, és épp a kávéfőzőt babrálom alibi munkába merült, máris meghallotta a hangját.

– Ó, te itt vagy?

Ó én itt, és bugyit kell cserélnem tüstént, és kezem, lábam remeg, hogy a fene vigye el.

– Bocs, hogy felébresztettelek – folytatta Áron vidáman. – De délig vissza kell vinnem a fűkaszát.

A mosogatóhoz lépett, engedett magának egy pohár vizet, és egyetlen húzásra felhajtotta. Anna lopva oldalra pillantott, és úgy is maradt, bámulva. A férfi meztelen teste ilyen közelről rabul ejtette, a napbarnított, halványan szeplős bőre, a bicepsze, a nyaka, az arca, ahogy belefeledkezve a hideg víz élvezetébe behunyt szemmel csak itta, itta. Annának még a szája is elnyílt tán a csodálattól.

A víz elfogyott, Áron letette a poharat a pultra, és Annához fordult.

– Szeretnél menni zuhanyozni, vagy mehetek én?

Anna vagy kettő pislantott, és remegőn elmosolyodott

– Menjél csak. Én reggelizni fogok.

– Még én sem ettem. Ha vársz egy kicsit, mire felöltözöl, sütök rántottát.

Anna úgy nézett rá, mintha a marsól érkezett volna.

– Minek?

Áron elmosolyodott. Jót tett a hangulatának a munka, hogy megfőtt a dombon, és hogy még a szemöldökét is tele szórta fűforgáccsal, gondolta Anna.

– Mert reggelizni kell. A tojás szalonnával és hagymával nagyon finom.

– A hagymaszag nem jön be nekem – mosolyodott el Anna tétován, de nem akarta elrontani a férfi kedvét. – Ha kihagyod belőle, két tojásra vevő lennék.

– Mindjárt nekilátok. Mire átöltözöl, és felrakod magadra, amit a nők reggelente magukra szoktak kenni, készen is vagyok – fogadkozott Áron, és felszaladt az emeletre.

Öltözködés közben Anna hallotta, ahogy folyatja a melegvizet, és az ágy szélén ülve, míg a nadrágba dugta a jobb, majd a bal lábát, a két szár között engedélyezett magának néhány másodpercet a képzelődésre. Vagyis most, hogy látott is, nem csak képzelt, az emlékezésre. A férfi testére. Még egy vacak tetkója sincs, amit fitymálhatnék, búsult. Az anyja belenevelte a testi integritás tiszteletét. Undorító dolog festéket tömködni a bőr alatti kötőszövetbe. Az anyja úgy utálta a tetoválást, hogy kevés választotta el Annát tizenhat évesen, hogy csináltasson magának egyet. Aztán gyávának bizonyult.

A sülő szalonna illata térítette magához, hanyagolta a sminket, csak a haját fogta össze, mielőtt lement reggelizni.

– El fogok hízni – mondta, amikor a második szelet kenyérért nyúlt.

Áron bezzeg nem félt, evett. De valami foglalkoztatta, mert rázta a lábát az asztal alatt.

– Mihez kezdesz most, hogy nem utazol vissza Mexikóba? – kérdezte Anna, mert sejtette, a derékba tört kutatás jár a férfi fejében.

Áron elgondolkodó pillantást vetett rá.

– Visszamegyek az egyetemre. Déltán találkozom a rektorral.

– Vizsgaidőszak van. Kezdődik a nyári szünet.

– Tudom – Egy darab kenyeret tört, de nem kezdte enni. –, és a kutatást se lehet jegelni a végtelenségig.

– Beszéltél a mexikóiakkal?

– Nem velük, az ösztöndíj kiírójával.

– Az amcsikkal?

– Igen.

– És?

– Komolyan érdekel, vagy csak udvarias akarsz lenni?

– Miért akarnék? Nem nagy ügy, hogy lenyírtad a füvet.

Áron elnevette magát.

– Benne vagyok a szarban, de megoldom. A kutatás legfontosabb része áprilisban lezárult, ezért jöttünk szabadságra most. A helyettes viszi tovább egy darabig. Nagyjából szeptemberig csordogál magában is a munka az asszisztensekkel. Tenyésztések, szövettan, ilyenek. Addig, ha az egyetem nem tud alkalmazni, akkor kiveszek fizetetlen szabadságot, és vállalok valami alkalmi munkát.

– Alkalmi mit? Fűnyírást, kertrendezést?

Áron vállat vont.

– Akár. Dolgoztam műszakban évekig.

– Miért? – kérdezte elképedten Anna.

– Pénzért. Bármilyen hihetetlen – mosolygott.

Anna elpirult.

– A tanársegédi fizetés ilyen kevés?

Áron halkan dobolt az ujjaival az asztalon. Talán szégyellt erről beszélni.

– Albérletre, megélhetésre kevés. A szupermarkettben többet fizettek, mint az egyetemen. Különösen a pótlékokkal.

– Milyen pótlékok? Veszélyességi? Nálunk is jár például a kórboncnokoknak.

Áron felnevetett. Ugyanazzal az öblös nevetéssel, mint a múltkor. Ami mosolyt csalt Anna arcára is.

– Kevésbé misztikus. Műszakpótlék, hétvégi pénz. Ha targoncán dolgoztam, azért is több járt. Oda most is elmehetek.

– Árufeltöltő akarsz lenni? A te eszeddel?

– Semmit se tudsz az eszemről – villant rá Áron szeme. – Csak hogy tíz évig tartott, mire ledoktoráltam.

Anna felnevetett.

– Anyám mellett kész csoda, hogy egyáltalán megtetted. Elfelejted, hogy legalább kétszer összefoglaltad már nekem a Zika vírus egész életciklusát. Akár tudományos értekezést írhatnék belőle. Tudom, hogy okos vagy. Megzakkansz a multinál, ha nyolc órán át csak a takarítóval válthatsz szót.

Áron erre nem válaszolt, csak kifürkészhetetlen tekintettel nézte Annát, aztán csöndben folytatta az evést.

Mikor végzett, Anna elvette előle a tányért és villát és bepakolta a mosogatógépbe. Majd a serpenyőt is, és letörölte a pultot.

– Hová vagy beosztva délutánra? – kérdezte Áron, és Anna hálás volt a közömbös témáért. Az előbb valami olyat mondott, ami felkavarta a férfit, csak azt nem tudta, mit.

– A szakrendelőben leszek. Nagyarc megkönyörült rajtam, engedélyezi, hogy csatlakozzak hozzá.

– Nagyarc? – mosolygott Áron.

– Kovács doktor. Kovács Zalán. A másik rezidens. A szakvizsgának még híján, ám a sebész öntudatnak maradéktalanul birtokában.

– Nem bírod – szögezte le Áron.

– Hát, felhúzott tegnap, hogy dekurzáltatott velem reggeltől a műszak végéig. Ez a föld legunalmasabb munkája, és mindenki magának végzi el, csak Zalán sózza a kisrezidens nyakába.

– Nem tudom, mi az a dekurzálás.

Anna erre nézett rá, mert eddig a rendrakásnak szentelte figyelme nagy részét.

A férfinek nem tűnt sürgősnek dolgára menni, kényelmesen elhelyezkedett a konyhaszéken, az asztalra könyökölt, és talán beszélgetni vágyott. Nem anyáról, a bizonytalan jövőről, hanem valami semmiségről.

– A kezelőorvos a kórlapban minden nap lejegyzi a beteg állapotában beálló változást. Ez a sebészeten jó esetben arra szorítkozik, hogy volt-e széklet, vizelet, ha volt, mennyi, és hogy jó sebgyógyulás. Ilyeneket irkáltam egész nap. Meg hogy hőemelkedés, láz, enyhe hasi fájdalom. Csupa izgalom.

– És mi van, ha izgalmasra fordul.

– Ó, az változatosabb. Emelkedett májenzimek, beszűkült vesefunkciók, vizeletrekedés, magas láz, zavartság, exitus – mondta Anna, és rájött, nehéz úgy a kórházról beszélni, hogy megmaradjon a derűs tartományban. Rövid gondolkodás után tette hozzá. – Meghalt a súlyos beteg csecsemő, akiről a múltkor beszéltem. Aki fejlődési rendellenességgel született.

– Aki a Zikás babákra emlékeztetett.

Anna bólintott.

– Igen, ő. Az osztályról haza se vitték a szülei, ami érthető valamennyire. Ma pedig meghalt. Azt gondolnád, hogy a nővéreket hidegen hagyja, elvégre kicsit olyan, mint egy növény, nincs agykérge, meg ilyenek, várható is volt, hogy nem él sokáig, de mindenkit megviselt a halála. Ha egy csecsemőnek nincs senkije, a nővérek valahogy jobban magukénak érzik. Aki mellett ott okoskodik huszonnégy órában az anyja, az más. De ez a kis szerencsétlen, mindenki kedvence volt – mondta, és nem Áronra nézett, hanem a földre, maga elé, majd hangtalanul sírni kezdett.

Csikordult a járólapon a szék lába, és Anna látóterében megjelent Áron cipője. Közvetlenül az ő papucsos lába mellett. A tarkójánál fogva magához húzta.

– Már megint – sírta Anna a vállába.

Olyan jó illata volt a férfinak, a tusfürdő, sampon, víz keveredett a saját illatával. Anna oldalra fordította a fejét, hogy az arcával hozzásimulhasson, hallotta Áron szívdobogását, érezte a kezét a tarkóján. Nem simogatta, csak fogta. Az egyik kezével, a másikkal Anna mellett a pultot támasztotta.

– Lehet, el kéne költöznöm – szólalt meg váratlanul, és ettől Anna úgy megijedt, hogy elszakította magát tőle.

– Miről beszélsz?

Áron biztonságos távolságba hátrált.

– Egy hónapja vagyunk anyukáddal házasok, fura, hogy itt terpeszkedem nála, pedig nincs is itthon.

Anna rémülten nézett az arcába. Nem mehet el!

– Kinek fura?

– Gondolom, mindenkinek.

– Egy mindenkit mondj!

– A nővérednek?

– Biztos lehetsz benne, Fanninak eszébe se jutsz. Anya se nagyon, tegnap is elfelejtett hívni, nem hogy a házon agyalna – magyarázta Anna. Görcsbe rándult a gyomra a bűntudattól. Nem Áron a felelős, hanem ő, mégis viselni akarja a következményeket? Szó se lehet róla!

– Akkor is. Furcsa, hogy az anyukád házában élek – kötötte Áron az ebet a karóhoz.

– Az lenne furcsa, ha elköltöznél. Akkor anyámnak annyi. Kibeszélik a munkahelyén, hogy olyan zakkant, még a férje is elhagyta. Egyébként is, Olíviával találtunk tegnap albérletet, júniusban beköltözik, és ha rendbe tettük az én szobámat, én is megyek – magyarázta könnyed hangon Anna, mintha mindig is ezt tervezte volna. Ezt is tervezte, nem igaz? – Ketten kevésbé lesz horror a díj, Olívia alig várja, hogy együtt lakjunk.

– Túrjalak ki a saját házadból?

Mit okoskodik? Sikoltott Annában az ijedelem. Most mesélte, hogy alig bírt megélni egy fizetésből, mégis el akar menni a bizonytalanba?

– Tisztázzuk. A ház negyede az enyém. A fele az anyámé.

Áron csöndesen fürkészte az arcát.

– Néha meglepően könyörületes vagy – mondta csöndesen.

Anna élesen felnevetett.

– Dehogyis. Nem élhetek anyámmal örökké. Tök égés, ha kérdezik, hol lakom. Felnőtt, önálló nő vagyok.

Áron szemöldöke kétkedőn magasa szökött.

– Most mi van? – nevetett Anna megkönnyebbülten. – Nem picsogok ám mindenhol. Tudok kemény is lenni.

– Azt nem kétlem – felelte mosolyogva Áron. Zsebre dugta a kezét. – Megyek, visszaviszem a fűkaszát, mert brutál a késedelmi pótlék. Bevigyelek a kórházba?

– Inkább busszal megyek – szólt utána Anna, mert már a nappaliban járt. – Még vennem kell új papucsot.

– Rendben – hallotta a lépcsőről a hangját.

Anna visszafordult a konyhapulthoz, és oda sem figyelve, simogatni kezdte a rég tiszta pultot. Észrevette mit csinál, a mosogatóba vágta a rongyot, és elindult felszívni magába a tudományt Nagyarc oldalán.

Tizenhetedik fejezet

– Végre! – Zalán elégedetten nyújtózott az orvosi székben. Gondolatban se akarta többé Nagyarcnak nevezni őt Anna. Még véletlenül hangosan is kimondja.

Mindketten elfáradtak. A szakrendelés könyörtelen húsdaráló, ahol rögtön puhára fő a hús, gondolta. Legalábbis a nyári hónapokban. A déli nap kíméletlenül melegítette az üvegablakokat, légkondit a kórház költségvetése nem bírt volna el, a fáradt ventilátor az idő előrehaladtával izzadtság és félelem szagával terhelt levegőt kavart.

Anna megértette a betegeket. Ő is félne, ha az anális sipolyt egy cérnaszállal akarná valaki megszüntetni, úgy, hogy húz rajta időnként egyet. A férfi, akire a tortúra várt, már a váróban úgy izzadt, hogy kapott a nővértől törölközőt.

– Éhen halok – zökkentette ki Annát borongós gondolataiból Zalán doktor. – Beugrunk a Mekibe? Meghívlak.

Anna elképedten nézett fel rá. A köpenyét tuszkolta a táskájába, de megállt a keze mozdulat közben. Most randira, vagy valami hasonlóra hívták?

– Ne tojj be – nevetett Zalán, és megropogtatta a nyakcsigolyáit. – Nem vagy az esetem.

Olyan nyers ez a pasi, hogy már bájos, mosolygott Anna. Az örökös kacsingatása például rég nem bosszantotta, csak nevetett rajta.

– Legyen, de én fagyit kérek – felelte Anna. Elhatározta, mától fogyózik, mert reggel alig tudta begombolni a nadrág derekát. Hogy salátát egyen? Kizárt, annál éhesebb. A fagyi nem hizlal, mert cukros ugyan, de legalább nem zsíros.

– Na, lássuk, miből élünk – lökte be Zalán a gyorsétterem ajtaját, és mindenféle bigekkel megpakolva választott maguknak asztalt az ablak mellett.

Anna ráérősen nyalogatta a fagyiját, és közben pasiként vette szemügyre Zalánt. Annyira nem gázos, állapította meg, bár sok nézni való sincs rajta. Nagy a keze, rövidek a körmei, jó hogy, hisz sebész, vagyis annak készül, rövid a haja, és kissé eláll a füle. Alig. A jobb fülében kis karika fülbevaló. Ez rosszpont lenne anyánál, aki semmilyen testékszert nem bír. A fogai rendben, folytatta a szemlét, aztán hangosan felnevetett, és kibámult az ablakon. Az ajándék lovam.

Zalán felnézett, de nem szólt, tele volt a szája.

– Miért mentél sebésznek? – kérdezte Anna.

Zalán a tarkóját vakargatta, letette az ételt, lenyelte a falatot, aztán felelte.

– Semmi máshoz nincs kedvem. Műteni akarok. A szülészet túl nyálas, az a sok nyafka kismama, meg minden. – Elvigyorodott. – Ősbunkónak tartasz, mi?

– Dehogy – bújt ki az egyenes válasz alól Anna. – Csak kíváncsi vagyok. A betegeid többnyire alszanak, inkább vagy műbútorasztalos, mint orvos.

– Te bezzeg szereted, ha beszélnek.

– Jobban szórakoztat, amit mondanak, mint a beleik látványa. Sokkal inkább élveztem sebészet gyakorlaton a kórelőzményt kikérdezni, a beteget megvizsgálni, mint később a műtétnél asszisztálni. Némelyik beteg egész szórakoztató. Az élettörténetük.

– Majd megunod te is. Főleg, ha tíz perced van, ő meg tíz órán át szeretne mesélni.

– Mert senki nincs, aki meghallgatná.

– Akkor hívja fel a tévét. A betelefonálós műsorokban szívesen meghallgatják. Azért fizetik őket.

– Téged is – ellenkezett Anna csak a móka kedvéért. Somolygott közben. Figyelte, ahogy a férfi egyre inkább belelovalja magát.

– Ha a mamókák nem a rendelőt, meg a háziorvosi várót tartanák a piactérnek, hanem a fészbukon pletykálnának, nekünk is kevesebb munkánk lenne. A háziorvos meg minden vacakért a szakrendelőbe küldi őket.

– Látom, a rendszer reformja készen áll a fejedben.

Zalán figyelmesen nézte, aztán elvigyorodott.

– Azt bírom a sebészetben, hogy nincs az a sok szarakodás, mint a belgyógyászaton. A betegek jönnek, mennek, Nem a forgóajtó, hogy hazaengedjük, aztán két hónap múlva megint itt van, mert magas a cukra, vagy akármi.

– Én épp az ellenkezőjét szeretem. A gyerekgyógyász látja felnőni a páciensét.

– Azért nem akkora különbség. A te betegeid se tudnak beszélni.

– Ez igaz. Legalábbis egy részük. De én inkább klasszikus gyerekgyógyász szeretnék lenni, nem pices.

– Szereted a gyerekeket?

– Annyira nem. De jól kijövök velük.

– Az orvos dolga nem a beteg pátyolgatása. Arra ott az anyja. Vagy a szociális munkás. Más az órabére.

– Mondasz valamit – hagyta rá Anna, mert kezdte unni a beszélgetést.

– Busszal vagy? – kérdezte Zalán, és megtörölte a száját. – Ha gondolod, hazaviszlek. Mivel a lány hallgatott, csak nézett rá elgondolkozva, hozzátette. – Ne parázz. Nem akarlak megcsókolni, vagy valami, mint az amcsi filmekben. Én is arra megyek, kiraklak.

– Honnan tudod, hol lakom?

– Mindegy – vigyorgott a férfi – Majd arra megyek.

– Hát, akkor köszönöm – állt fel Anna az asztaltól.

Zalánnak még gyűjteni kellett a nagyautóra, ugyanolyan Skodával járt, mint az övék. Valóban csak kirakta a házuk előtt, nem szaladt nyitni az ajtót, és meg sem próbált közeledni.

– Akkor holnap – mondta, és elhajtott. Anna elgondolkodva ment be a házba, vagyis előbb a garázsba, részvétlenül kihúzta az alvó macskát a polc alól, és bevitte magával a nappaliba.

– Neked az a dolgod, hogy velem legyél – mondta az álmosan nyújtózkodó jószágnak. – Ez a hivatásod. Ezért mentettelek meg. Érted?

A macska leugrott a zongora tetejéről, ahová Anna tette, és felszaladt az emeletre, hogy a lány ágyán folytassa a lustálkodást.

Kocsiajtó csapódott az utcán.

Talán Áron az. Végzett a rektornál.

Kinézett az ablakon, és valóban a sárga Suzuki érkezett. Idős nő kászálódott ki az anyósülésről. Vajon ki lehet, tűnődött feszülten Anna? Áron a csomagtartóhoz sietett, és két terjedelmes táskát emelt ki belőle. A nő náluk fog lakni? Visszaengedte a függönyt, és a hátsó bejáraton át elébük sietett. Az udvaron találkoztak, és közelről kétség sem fért hozzá, hogy az asszony Áron édesanyja. Ugyanaz a szem és szájforma, kifejezett arccsontok, még a szeplők is hasonlóak rajta. Anna olyan megkönnyebbülést érzett, ami magát is meglepte. Mitől tartott ennyire?

– Csókolom – köszönt önkéntelenül gyerekesen, és szélesen mosolygott. – Úgy örülök magának. Hogy szólíthatom?

Az asszony először meghökkent a barátságos fogadtatáson, majd megölelte Annát, és két oldalról megpuszilta.

– Szólíts Mária néninek! Hallottam, milyen szomorú dolog történt veled, kedvesem – kezdte, és nem engedte el a lányt, hanem a karját simogatta –, de csak mára tudtam rendbe tenni a dolgaim. Hamarabb jöttem volna, ha Olgika, a szomszéd nem töri el a lábát pénteken, és nem kell operálni.

– Tyúkjai vannak – magyarázta Áron, aki az anyja mögött állt a táskákkal a kezében. – A szomszédasszony eteti őket.

– Menjünk beljebb! – javasolta Anna, és mutatta az utat.

Amíg Mária néni a mosdóban időzött, Áron zavartan magyarázkodni kezdett.

– A pályaudvarról telefonált, hogy megérkezett, menjek érte. Nem tudtam, hogy jön. Ne haragudj, hogy lerohantunk!

Anna elképedten nézett rá.

– Ezt már megbeszéltük. A te házad is, és örülök neki.

– Az anyámnak? Magam se vagyok biztos benne, hogy örülök.

Anna felnevetett.

– Az én anyámnál nem lehet rosszabb.

Zavart csönd telepedett rájuk. Ezt nem kellett volna, gondolta Anna. Neki a felesége. Nem fog cinkosan összenevetni velem, és nem is szeretném, hogy ezt tegye.

– Hová fektessük? – törte meg a csöndet Anna.

– Ezen már én is gondolkodtam – élénkült fel Áron. – Talán én leköltözhetnék a földszinti dolgozóba, amíg anyukád – kijavította magát –, Zsuzsa haza nem jön, anyának pedig átadnám az emeleti hálót.

– Remek ötlet – helyeselt Anna és elmosolyodott. – Legalább lesz egy emeleti lány szakasz.

Tizennyolcadik fejezet

Mária asszony hozott hazait, a csirkepörkölt áthúzta Anna fogyókúrás tervét. A vacsoraasztalnál ismerősökről beszélgettek a fiával, Anna hamar elbúcsúzott, és felment lefeküdni.

Áron kettesben maradt az anyjával.

– Amikor beszéltél róla, nem is említetted, hogy ilyen csinos a kislány. – jegyezte meg Mária, és elkezdte tányérba gyűjteni a maradékot.

– Ki? Anna?

– Igen, a kislány.

– Zsuzsa is csinos, miért ne lenne az a lánya.

Mária felállt az asztal mellől, és komor arccal nézett le a fiára.

– Róla nem tudok nyilatkozni, mert még sose láttam. Van kutyátok?

Áron késlekedett a felelettel, aztán megrázta a fejét.

– Nincs kutyánk. Ha lenne, már láttad volna. Dobd a csontot a szemétbe.

Mária körbenézett, mintha egy elárvult, girhes állat rejtőzhetne a konyhaszekrény mögött.

– Biztosan akad valahol egy éhes jószág, aki örülne a csontnak.

Áront idegesítette az anyja értetlensége, hogy az elvesztegetett csirkecsont a legnagyobb fájdalma

– Anya! Dobd a szemétbe!

Mária sértett pillantást vetett rá, és a mosogatóajtóra szerelt szeméttartóba ürítette a tányért.

– Nem állom a pazarlást.

– Én se – felelte ingerülten Áron. – De reméljük, tovább forog a föld, bár kidobtunk három csirkecsontot.

Mária szótlanul pakolászott, sóhajtott néhányat, hogy lenne mondandója, de hallgat, aztán nem állta meg.

– Magad pazarolod el – mondta. – Az életed.

Áron felpattant az asztaltól.

– Ne kezd megint!

Az anyja szembe fordult vele. Arcát ezernyi ráncba húzta az aggodalom.

– Még olyan fiatal vagy, és elvettél egy nagymamát. Mi lesz ennek a vége?

Áron elhúzta a száját, Úgy tűnt, a megjegyzést nem is tartja feleltre érdemesnek, aztán mégis válaszolt.

– A nők tíz évvel tovább élnek. Egyszerre temetnek majd minket Zsuzsával – mondta gúnyosan.

– Ha csak tíz év lenne! De még annál is több. Eltékozlod magad. Nem lesz gyereked, nem lesz kisunokám!

– Hat unokád van, anya! Ne légy telhetetlen!

– Olyat is szerettem volna, amilyen te voltál. Szőke, göndör, angyalarcú – sorolta Mária könnyes szemmel.

Áron legyintett.

– Ezért kár volt idejönnöd. Hogy ugyanazt elmond, amit már ezerszer elmondtál telefonban.

Az anyja nem válaszolt, visszament az asztalhoz, és az összegyűjtött szennyes tányérokat elkezdte bepakolni a mosogatógépbe. Áron a poharakat fogta össze, és vitte a géphez.

– Nem veszekedni jöttem – szólt békülékenyen az anyja. – Tudom, hogy nem hívtál, de jobb lesz így az elején. A kislány se lehet gyakorlott háziasszony, és beteg az édesanyja. Biztosan nagyon elveszett egyedül.

– Ez igaz – hagyta rá Áron, és adogatta a poharakat az anyja kezébe.

– Csak addig maradok, míg a feleséged haza nem jön. Hátha kevesebb lesz, nem egy hónap, amit mondanak.

– Hat hetet mondtak. Jó esetben – helyesbített Áron, és csípőjével a pultnak dőlt. – Addig nem tudsz maradni. Mi lesz a kerttel? Felveri a gaz.

– Majd Botond segít a hétvégéken.

– Aztán engem szid közben, hogy miattam dolgozik az anyjának, mint gyerekkorában.

– Ezért van a család.

– Hogy szidjon? – mosolygott Áron.

– Hogy segítsen, te tökkelütött. No, menjünk fel, mutasd, hol fogok aludni. Nehogy a kislányt verjem fel, mert rossz szobába nyitok be.

– Menjünk – hagyta rá Áron, és felkísérte az anyját.

Látták, hogy Anna tiszta ágyneműt húzott, és összébb rakta az anyja dolgait.

– Milyen figyelmes – nyugtázta Mária.

– Igen – Áron még egyszer körbenézett, hogy minden rendben van-e, aztán leszaladt a földszintre, hogy Zsuzsa jóval rumlisabb dolgozószobáját alvásra alkalmassá tegye.

Tizenkilencedik fjezet

A csütörtöki rendelés után Annának sikerült meglepnie Zalánt.

– Este elmegyünk pizzázni néhányan. Akarsz jönni?

Zalán elejtette a mobilját, amin épp vadul csajozott a Tinderen.

Anna felnevetett.

– Nem randi! Tudom, nem vagyok, az eseted. A barátnőmmel és a pasijával mennénk a Fincsibe. Hatkor ott találkozunk, ha van kedved.

– Hát, ja. Mehetek – felelte Zalán, és a mobil szétszóródott részeit illesztgette össze.

– Akkor este – intett Anna, és meg se várta a választ.

Délután egész jó kedve kerekedett. Persze, csak miután letudta a kötelező látogatást az anyjánál, ami csupa feszengés volt és óvatoskodás. Túlesett rajta, jöhet az esti majdnem randi. Fél órát válogatott a nyári szoknyák között, mire meglett a tökéletes, amiben nem látszik kiéhezett ribancnak, de amishnak se. Push up melltartót vett, színes nyakláncot nagy kövekkel, magassarkút. Mikor a szemét is kihúzta, eszébe jutott, talán Zalán el se jön. Ha nem, fecsegnek kicsit Olíviával, és ő lelép.

Áron és Mária a kerti asztalnál üldögéltek, mert Mária szeretett kinn. Áron a laptopján írt valamit.

– De csinos valaki – kiáltott fel az asszony, mikor Anna kilépett a házból. Anna kedvelte. Hiába volt felnőtt nő, végzett orvos, jól esett neki Mária ösztönös anyáskodása. Hogy mire felkelt, készített neki reggelit, mikor tegnap hazaért, megkérdezte, hogy telt a napja. Először nem is tudott rá mit mondani. Hogy telhet egy szakrendelésen a csütörtök délután? Fárasztóan, zsúfoltan, gennyben, vérben.

– Elmegyünk a barátnőmmel pizzázni – magyarázta Anna.

Mária cinkos mosollyal nézte.

– A fiút hogy hívják? Megtudhatom?

Anna felnevetett.

– Zalánnak, de még nem biztos, hogy eljön. És nem a fiúm.

– Ő hozott haza tegnap?

Erre nézett fel Áron, de csak ködös pillantást vetett az anyjára, és folytatta a gépelést.

– Igen, ő. De semmi különös – húzgálta Anna a vállát.

– Ő is orvos?

– Zalán? Igen. Sebész rezidens. Együtt dolgoztunk ma a szakrendelőben. Vagyis ő dolgozott, én leginkább néztem – magyarázta Anna, és nem értette, minek fecseg ennyit.

– Hozzon haza ma este is! Ne járkálj egyedül!

– Úgy lesz. Csókolom.

Aztán csak köszönt Áronnak is egy sziát.

Zalán ott ácsorgott a pizzázó előtt. Még ki is öltözött, sportzakóban érkezett és egész jól nézett ki - Olívia elismerően forgatta a szemét -, s mivel vezetett, nem ivott. Anna viszont becsípett, és minél többet ivott, annál rosszabbra fordult a kedve, és egyre szégyentelenebbül nyomult Zalánra. Végül a fiúnál kötött ki a belvárosi lakásában.

Éjjel kettőkor egy tolatásjelző csipogására ébredt, tökéletesen kijózanodva.

Óvatosan kikelt az ágyból, hogy Zalánt fel ne ébressze, kiment a mosdóba, lezuhanyozott, mert ragacsosnak és gusztustalannak érezte magát. Zalán fürdőszobájában megfordulni is bajos volt, tiszta törülközőt nem talált, az ujjatlan felsőjével megtörölte magát, és nedvesen a táskájába gyűrte. A sötétben megkereste a szoknyáját és a blúzát, a lépcsőházban taxit hívott, és haza vitette magát.

Otthon pedig nem tudott elaludni. Csak feküdt az ágyban, bámulta a falat, és azon tűnődött, ezt miért csinálta.

Nem volt szűz, de különösebben tapasztalt se, az egyetemen fél évig jártak egy évfolyamtársával, néha, ha alkalom adódott, üres koliszoba leginkább, le is feküdtek, de Annát nem sodorta el a szenvedély, ahogy Olívia viccesen mondani szokta. Pedig Zsombor rendes volt, ha közösülés közben nem sikerült, máshogy elégítette ki.

Még jó, hogy a jövő héten újra osztályon leszek, sóhajtott Anna, nem a szakrendelőben toljuk megint együtt. Pedig Zalánra se mondhat semmi rosszat, óvszerért is el akart szaladni az ügyeletes gyógyszertárba, de Anna lebeszélte.

– Nincs AIDS-ed, ugye? – kuncogott, és visszahúzta az ágyba. – Akkor maradj!

Basszus! Ijedten ült fel az ágyban. Két hete menstruált, terhes is lehet, nem csak nemi beteg. Basszus, basszus, basszus, mondogatta, amíg kapkodva öltözött. Hol a zoknim? És a gatyám? Nem mehetek ribancnak öltözve a kórházba. Így is elég nagy gáz.

Olyan csendben ereszkedett le a lépcsőn, hogy a macska is megirigyelte volna, de amikor a kulcsot elfordította a zárban, Áron megszólalt mögötte.

– Hová mégy? Hajnali fél öt van?

– Pszt! – pördült hátra Anna. – Ne ébreszd fel anyukádat.

– Hová mégy? – tette fel a kérdést jóval halkabban Áron. – Péntek hajnalban.

– Be kell mennem a nőgyógyászatra esemény utáni tablettáért – adta meg magát Anna.

Áron mozdulatlan arccal nézte, majd határozott.

– Elviszlek.

Anna nem akart hinni a fülének.

– Nem kell! – súgta, de nehéz volt ilyen hangerővel határozottnak lennie. – Tudok vezetni.

– Elviszlek, ne menj egyedül. – Eltűnt a szobában, majd két perc alatt a rövidnadrágját hosszúra cserélte, és pólót húzott. – Induljunk – akasztotta le a kulcsot az ajtó mellől.

– Ne mond el anyukádnak, jó! – kérte Anna már kinn az udvaron.

Áron kifürkészhetetlen pillantást vetett rá.

– Eszemben sincs – felelte.

A nőgyógyászaton várniuk kellett. Az adjunktus úr volt ügyeletben, ő pedig nem írt fel receptet látatlanban a protekciós betegeknek sem.

– Várja meg, doktornő, legyen szíves – tolmácsolta az üzenetet a nővér. – Szülőnő gátsebét varrja, nagyjából fél óra, mire végez. Utána magát is megvizsgálja.

Jó, ha tizennyolc éves, filigrán nő volt a nővér, Anna matuzsálemnek érezte magát mellette. Visszaereszkedett Áron mellé a székre. A nővér nem tágított, mintha mondani akarna valamit. Végül csak kibökte.

– Jó lesz itt? Vagy szeretne lefeküdni doktornő?

Azt hiszi, vérzek, értette meg Anna. Látja, hogy nincs nagy hasam, bejöttem hajnalban, korai vetélésre, vagy méhen kívüli terhességre gyanakszik. Valami katasztrófára.

– Köszönöm, jó lesz itt is – mosolygott kényszeredetten Anna.

– Ahogy gondolja. – Sarkon fordult, és a lépést szaporázva hamarosan eltűnt az egyik kórteremben.

Egymás mellett ültek Áronnal a folyosón és vártak, Anna idegesen tekingetett a szülőszoba irányába, ahonnan az adjunktust várta. Szégyellte magát. Az adjunktus úr előtt, orvos létére védekezés nélkül szexelt, és Áron előtt is. Pedig a férfi nem kérdezősködött, nem nevezte felelőtlennek, az ideúton azt kérdezte mindössze, hogy elég meleg-e az autó, vagy vegye feljebb a fűtést.

Míg Anna majd ki bújt a bőréből, ő csöndesen üldögélt, csak időnként feljebb húzta magát a széken, mert a váró székeit betegűzőre tervezték, egy percig is nehéz volt megülni rajtuk.

– Először járok nőgyógyásznál – szólalt meg váratlanul Anna. – Nem szedtem fogamzásgátlót, nem estem teherbe, nemi betegséget se kaptam. Úgyhogy eddig kihagytam. Nem mintha annyit fiúznék. Mármint jó, hogy nincs nemibetegségem. Csak egy barátom volt eddig. – Zavartan kuncogott. – Mármint nem Zalán. Nem ő volt az első. Vagyis nem ma történt.

Elég, sikoltott magában. Hagyd abba a locsogást! Mit magyarázol? Hogy nem vagy hülye ribanc, csak simán hülye?

Áron bátorítón rámosolygott.

– Egyszer el kell kezdeni.

– Zalán egész rendes – tette hozzá Anna, hogy Áron legalább azt tudja, nem egy barommal feküdt le este.

– A Nagyarc. Kocsis Zalán. Akit nem bírsz. Emlékszem – mondta Áron, mert azért ő sem volt szent.

– Már bírom – mentegetőzött Anna. – Marcona külseje meleg szívet takar.

Erre Áron is elmosolyodott.

– Nem is tudja, hogy itt vagy, ugye?

– Aludt, mikor eljöttem. Hívtam taxit és hazamentem. Minek ébresszem fel? Erősködött volna, hogy maradjak. Én meg féltem, anyukád patáliát csap, ha kimaradok.

– Ideges is volt, de mondtam neki, biztosan Olíviánál alszol. Mellesleg én is.

– Mellesleg te mi? – kérdezte Anna, de a folyosót pásztázta, jön-e már az adjunktus. Szeretett volna túl lenni az egészen. A vizsgálaton, a magyarázkodáson, a félelmen, hogy terhes lehet.

– Én is ideges voltam. Felhívtam Olíviát, mivel te ki voltál kapcsolva.

– Mit? – kapta vissza Anna a tekintetét Áronra. – Honnan tudtad a számát?

– Zsuzsa mobilja nálam van, és abban megkerestem.

Anna elismerően nézett rá.

– Nagyon kreatív vagy.

– Ha muszáj – felelte Áron komolyan. – Ő mondta, hogy Zalánnal mentetek el, és nála lehetsz.

– De remélem, őt nem hívtad fel?

Áron megrázta a fejét.

– Hallottam, amikor megjöttél. Fölösleges lett volna.

Erre Anna nem felelt, csak tovább ültek némán egymás mellett, míg a doktor végre feltűnt a folyosón. Magas, sötét hajú, jó negyvenes. Anna szerencsére nem ismerte. Már az is elég kínos, ha betegként úgy adódik, hogy a gyakorlatvezetőd előtt kell félmeztelenül felfeküdnöd az ágyra az EKG-hoz, hát még a nőgyógyászati vizsgálat.

Az adjunktus fürkésző pillantást vetett Áronra, és intett Annának, hogy kövesse a vizsgálóba.

Anna a függöny mögött kibújt a nadrágból, a bugyiból, pucér fenékkel a vizsgálóágyhoz sétált, és elhelyezkedett rajta.

Aztán lejjebb csúszott, mert a nőgyógyászat gyakorlaton minden vizsgálat azzal kezdődött, hogy – Csússzon lejjebb kedves!

– Tudja ugye, hogy az óvszer nem csupán a terhességtől véd – kérdezte az adjunktus, és csattant a kezén a gumikesztyű. – Ha óhajtja, elmondom a barátjának is.

Milyen barátom, akarta kérdezni Anna, aztán rájött, Áront hiszi annak.

– Nem volt nálunk óvszer, és kicsit berúgtam. Elfelejtettem, hogy kéne – magyarázta Anna, és égett az arca szégyenében. Ha ezt az éjszakát túlélem, fogadkozott magában, egy életre megjegyzem, nem inni, és óvszert használni.

– Máskor jobban jár, ha tart magánál – szólt a tanács, és az adjunktus leereszkedett a két lába közé.

Jobban járok, ha kerülöm az alkalmi flörtöt, nem iszom, amikor legszívesebben halni lenne kedvem, ám ha mégis, tucat óvszert tömök a zsebembe indulás előtt, gondolta Anna, míg a kenetvétel megtörtént.

Az adjunktus úr váratlan engedékenységgel kiutalt neki a gyógyszerszekrényből egy tablettát, nem receptet írt, így még a rendelőben bevehette. Ha száz év múlva valami csoda folytán mégis terhes leszek, vagy ágynak dönt a szifilisz, tuti hozzá jövök vissza, mosolygott a megkönnyebbüléstől bódultan Anna.

Áron felpattant, amikor kilépett az ajtón. Hat óra felé járt, az osztályon hangosan zörgött a reggelit szállító alumínium kocsi, és tolta bonyolult járgányát a takarítónő.

Áron előzékenyen tartotta neki az utcára vezető ajtót.

Még itt, a város szívében is elvarázsolta őket a hajnal. Daloltak a madarak, a fűszálak hegyén színes gömbökként verte vissza a fényt a harmat, illatoztak a kórház elé ültetett rózsabokrok.

– Gyerekkoromban ilyenkor mentem ki a kertbe kukoricát kapálni – szólalt meg Áron. – Néhány sort vetettünk az udvar végében. Gumicsizmát húztam, hogy ne áztassa el a cipőm a harmat.

Anna nem felelt, lehajtott fejjel sétált mellette az autóig.

– Azt hittem, összeszidsz – szólalt meg, mielőtt a beült volna az autóba. – Az adjunktus úr felelőttlen libának gondolt.

– Az adjunktus úrnak az a dolga, hogy tanítson. Ne vedd a szívedre!

– Azt hiszi, te voltál.

Az autó fölött nézték egymást, és egy pillanatra mindkettőjük testét megremegtette a gondolat, a lehetőség, hogy igen, egymással is lehettek volna, hisz ők férfi és nő, akik tagadhatatlanul vonzódnak egymáshoz.

– De nem én voltam – mondta Áron, és Anna hallotta a hangjában a megkönnyebbülést.