https://youtu.be/K0ZVMgr67vc

Ötödik fejezet

– Ráérsz négy körül? – kérdezte Anna a telefonban, és fél lábon ugrálva próbált belebújni a szandálba.

– Hát persze. Hová megyünk? – lelkesedett Olívia.

– Shoppingolni. Tegnap találtam egy kismacskát, neki akarok venni mindenfélét.

– Macskát? Anyukád hagyta?

– Áron meggyőzte – válaszolt szégyellősen Anna, és bezárta az öltözőszekrényt.

– A pancser, undok, ronda Áron? – vihogott Olívia.

– Ha ilyen vagy, nélküled megyek.

– Dehogy. Nekem is híreim vannak. Talizzunk a kórház előtt, aztán busszal kimegyünk a plázába.

– Nem jó. Almot is kell vennem, az meg egy mázsa.

Olívia gondolkodott egy sóhajtásnyi ideig

– Hová akarod tenni az almot? Anyukád nem tűrné sehol.

– Igazad van – szontyolodott el Anna, és némán búcsút intett a belépő kollégának. – Akkor csak ágyat veszünk, meg etetőtálat, játékokat. Ezt busszal is haza tudom vinni.

– Négykor a bejáratnál várlak – nyugtázta Olívia. Mielőtt a vonal megszakadt, Anna hallotta, ahogy a húgával pöröl. – Az az én gatyám. Nem veheted fel. A másikat is elszakítottad.

Anna nevetve kinyomta a telefont. Náluk ilyen gond nincs. Elképzelni se tudta, hogy osztozzon valakivel a ruháin. Olívia családjában a fehérnemű kivételével minden névleges tulajdonnak számít, egymás cuccait hordják a húgaival. Bár ő is felvehette volna az anyja nadrágjait, mert Zsuzsa könnyedén tartotta a súlyát, eszébe se jutott. Előfordult, hogy ugyanabból kettőt vásároltak, mert az anyja is farmert és pólót viselt a munkahelyén a köpeny alatt, ám mindig a magáét. Olíviáéknál a közös szoba és közös ruha mellett a gondok is közösek. Mikor legutóbb beugrott hozzájuk, Zsófi, Olívia húga a konyhában sírva szidta a barátját, aki nem hajlandó megnézni a gimnáziumban az amatőr színielőadást, amiben Zsófi főszerepet kapott, mert nem akarja kis gyökerek között égetni magát.

A két testvére és Anna körben állva vigasztalták Zsófit, és szidták a fiút, akinek Anna a nevére sem emlékezett már. Öt perc elteltével csatlakozott hozzájuk Olívia anyukája is, táskás, kialvatlan szemmel, mert éjszakás műszakban dolgozott a héten, és együtt fújta a kórussal.

Mikor beszélt ő utoljára a szerelméről az anyjának? Amikor másodéven összejöttek Zsomborral, és megemlítette, az anyja annyit fűzött hozzá, hogy használjanak óvszert, nehogy valamit összeszedjen, mert a szexuális úton terjedő vírusfertőzéseket nehéz kiirtani.

Mindegy, sóhajtott Anna, és kilépett a kórház épületéből az utcára. Nem is egészséges, ha valakinek az anyja a barátnője. Ő Olíviával bármit megbeszélhet, másra nincs szüksége.

Miután mindent beszereztek a macskának, és hazafelé buszra szálltak, Olívia akkor hozakodott elő az ötletével.

– Hamarosan elköltözöm otthonról.

–Tényleg? Ez szuper – lelkesedett Anna. – Hová?

– Albérletbe megyek, lehet már júniusban. A jövő hónaptól az Unileverben dolgozom, és többet keresek.

– Ó, gratulálok! – Anna átölelte, és megpuszilta az arcát. – Olyan régen tervezed! Szuper, hogy végre sikerült. Miért nem mondtad eddig? A laborban leszel? De attól még ehetsz annyi fagyit, amennyi beléd fér? – kérdezte, aztán befejezte a viccelődést. – Nem is mondtad, hogy állást keresel.

– Naná, hogy nem akarok árufeltöltőként megöregedni.

– Tudom – mondta bűntudatosan Anna, akinek nyílegyenesen vezetett az útja az elit gimnáziumon, orvosi egyetemen át a rezidensképzésig. Olíviával osztálytársak voltak általános iskolában, sőt már az oviban is egy csoportba jártak. Olívia vegyésztechnikusnak tanult, de nem kapott eddig állást a szakmájában.

– Arra gondoltam, együtt vehetnénk ki albérletet, akkor nem lenne olyan horror az ár – magyarázta Olívia. – Mikor egyetemre mentél, és én is jelentkezni akartam, akkor is együtt kerestünk volna lakást.

– Ez igaz, ezt terveztük Pesten – emlékezett Anna –, de én azért is jöttem haza rezidensnek, hogy anyával legyek. Mármint tudom, hogy nem mi vagyunk a Farm, ahol élünk, mégis, neki nincs, vagyis nem volt senkije. Azt hittem, örül majd nekem, hiába fúj az itteni rezidensképzésre, hogy a pesti az igazi.

– Tudom – helyeselt Olívia. – Érthető, hogy anyukáddal terveztél lakni, de most megváltozott a helyzet. Férjhez ment.

– Én pedig ötödik kerék vagyok – nevetett kényszeredetten Anna.

– Nem ezt mondtam – tiltakozott Olívia. – Csak azt, anyukádék nem maradnak örökre kinn, Mexikóban, neked is jobb lenne, ha nem lógnál rajtuk.

Anna megérezte a barátnője bizonytalanságát, hogy nem akarja a nyakába varrni magát.

– Persze – vágta rá sietve. – Egy évre szól a kiküldetés. Télen hazajönnek végleg.

– Na, ezt mondom. Ha ketten fizetnénk az albérletet, fele annyi lenne. Kétszobásban meg nem is kéne egymás szájába lennünk.

– Nem szeretnél inkább Tamással összeköltözni? – kérdezte Anna. – Hány éve jártok? Kettő?

Olívia vállat vont.

– Ha együtt laknánk, velem mosatná a gatyáit, meg pakolhatnám utána a lomot. A bátyám se mosogatott még életében, és nekem kell összeszednem az ágy alól a koszos zokniját.

– Áron elpakol maga után – mondta Anna. – Tegnap fél tízre értünk haza az állatorvostól, utána vacsorázott, de reggel ragyogott a konyha.

– Lehet, anyukád volt.

– Kizárt. Reggel egyszerre ébredtünk.

– És még nem értetted, miért ment hozzá anyukád – nevetett Olívia, de Anna nem nevetett vele, szótlanul kibámult a busz ablakán, és a szája szélét rágta. Utálta az érzést, ami reggel, a konyhába lépve elfogta. Áron kávét is főzött a feleségének, mielőtt a macskáért indult, még érezni lehetett az illatát, de a két csészét már bepakolta a mosogatógépbe. Nyilván nem Zsuzsa volt, őt látta korábban borzosan és álomittasan az emeleten. Abban a pillanatban megirigyelte az anyját, hogy ilyen férfit sikerült találni, aztán úgy megrémült ettől olyan harag és dac töltötte el, hogy a saját szennyes poharát látványosan kint hagyta a konyha asztal közepén. Szánalmas. Visszafordult, és észrevette Olívia fürkésző pillantását.

– Mi van? – kérdezte.

– Semmi – váta rá Olívia. – Nézz szét te is albérlet ügyben. Akár a kórházban is kérdezősködhetsz.

– Oké – hagyta rá Anna.

*

Hazaérve Zsuzsát az előszobában találta, az egész alakos tükör előtt a haját igazgatta és szemmel láthatóan készült valahová, Áron pedig a nappaliban a tévéadók közt szörfözött.

Csoda, hogy megtalálta a távirányítót, nyugtázta Anna. Nem is emlékezett, mikor néztek utoljára tévét. Az anyját nem érdekelte, ő pedig kizárólag filmeket és sorozatokat nézett a számítógépén.

– Mentek valahová? – kérdezte, és letette a két nagy zacskót a kezéből a földre.

– Igen, drágám – villantott rá egy mosolyt Zsuzsa, majd visszafordult a tükörképéhez. – Mégpedig mind a hárman. Akarok neked venni egy szép táskát, Áronnak pedig kéne egy új sportzakó.

– Nem kéne – jegyezte meg a férfi a kanapén.

– Ne is hallgass rá! – kacagott Zsuzsa. – Kimegyünk a Stop Shopba és bevásárolunk.

– Hármasban? – állt meg Anna, kezében a macskatállal, amibe vizet készült ereszteni a konyhában.

– Igen. Így a legegyszerűbb, egy füst alatt mindent.

– Anya, most jöttem meg, eddig vásároltam Olíviával. Kivagyok. Nincs kedvem visszamenni a városba.

Az anyja abbahagyta a szépítkezést, és fürkésző pillantást vetett rá.

– Azt hiszem, mindkettőnknek engednie kell, úgy fair. Tegnap én jobb meggyőződésem ellenére beengedtem egy fertőzésforrást a házamba, most rajtad a sor. Különösen, hogy neked szeretnék kedveskedni.

Anna nem bírta, amikor az anyja ilyen akadémikus stílust vett fel. Fertőzésforrás. Miért nem lehet macska? Csak úgy egyszerűen. És miért kell azonnal zsarolni?

– Csodás ötlet a táska, de meg tudom venni egyedül is – próbálkozott, hátha mégis megmenekül a hátborzongató családi vásárlástól.

– Én szeretném kiválasztani neked.

– De miért? Az enyém lesz, elmegyek Olíviával, és veszünk egyet, ha ennyire fontos neked, hogy az orvos lányod menő táskával járjon.

– Kár gúnyolódnod, mert szokás szerint csak akadékoskodsz. A hátizsákod szánalmasan néz ki.

– Elszakad kicsit, de megvarrtam– ellenkezett Anna. – Ez távol áll a szánalmastól. Sokkal inkább környezettudatos.

– Látom beveted a nagyágyút – fintorgott az anyja, és az orra körül ezernyi finom ráncba szaladt a bőr. – Klíma harcos vagy, nem egy dacos kislány.

Anna háta megmerevedett a haragtól, és vissza akart vágni, amikor Áron csatornát váltott, és ezzel felhívta magára a figyelmét. Csak nem fog előtte csúnyán összeveszni az anyjával? Hogy aztán Áron a az anyja fülébe susoghassa, hogy lám, milyen kis dög a lányod, mennyivel rendesebb vagyok hozzád én. Ebből nem eszik.

– Rendben – emelte fel Anna a csomagokat. – Csak megetetem Cilit. – Nem állta meg, az ajtóból visszafordult. – Így jó vagyok, vagy vegyek fel valami csinosat? Hogy le ne égj velem.

Távozóban hallotta, hogy Áron felnevet, ám ő és az anyja nem nevettek.

Hatodik fejezet:

A családi vásárlás eltért a rettegett forgatókönyvtől, alig maradt családi. Zsuzsa elküldte Annát a táskák irányába, hogy válasszon magának egy praktikusat, ő pedig elindult Áronnal a férfirészlegre. Anna fellélegzett, hogy megszabadult tőlük, és hogy nem kényszerítik a közös zakó mustrára. Még csak az kéne, hogy ott sündörögjön körülöttük, és a férfi testét méregesse, hogy ehhez elég széles-e a válla, vagy nem túl rövid-e a karja, esetleg kilóg-e belőle a csuklója. Távolabb sétált, de az akasztók fölött vetett feléjük néhány pillantást. Számos pillantást, igazából lopva egyfolytában figyelte őket. Ez valóságos kínzás lehet Áronnak, gondolta kárörvendőn somolyogva. Anyának semmi nem elég jó. Egymás után akasztgatja le a zakókat, világosat, sötétet, gyapjút, műszálast, egyszínűt és finoman mintázottat, és adogatja Áronnak, aki mindent kötelességtudóan felpróbál. Anna nem látott a zakók között különbséget. Áron mindegyikben egész jól nézett ki, mert arányos volt, izmos, legalábbis ingen keresztül, bármit ráaggathattak, mutatott rajta.

Szemét mázlista, hogy nincs mit takargatnia, gondolta Anna, akit a szalagavató bál előtt ugyanígy magával cipelt Zsuzsa, és hiába húzódozott, ráerőltette a béna, félhosszú ruhát, amiben negyven évesnek érezte magát, mert épp azt hangsúlyozta, hogy kicsi a melle, és vékony a lába. Ő minire vágyott, kivágott hátúra, ki is nézte magának, de az anyja hallani se akart róla. Jól összevesztek aznap, Anna még sírt is. Áron bezzeg mosolyogva tűri a megpróbáltatásokat. Kétszínű alak, fintorgott Anna, és kihúzott az egyforma aktatáskák közül egy barnát. Bár szeretett vásárolni, most jobban izgatta a párocska tőle néhány méterre, mint az aktatáska, amit úgyse szándékozott használni. Felfoghatná az anyja is végre, hogy ő gyakorló orvos, nem tudós, laptop nélkül dolgozik, a kaját és a vizét jobb hátizsákban hordani.

Vajon mit akar anya megmutatnia külvilágnak ezzel a zakóvásárlással, sóhajtott Anna. Hogy a bolt összes dolgozója és vásárlója lássa milyen menő pasija, bocsánat, férje van? Annyit pörgött már Áron körül, hogy az eladónők is oda-oda pillantgatnak, és Zsuzsa már vagy százszor kimondta a bűvös szót, hogy a férjem így, a férjem úgy. Anna elhúzta a száját. Fél hét. Szerencsétlenek mindjárt zárnak, de anyától nehezen fognak szabadulni.

Visszatette a barna táskát, túl sötét, túl öreges, levett egy drappot, és lelkiismeretesen húzgálta rajta a cipzárakat, hogy működnek-e? Szépen siklottak. Ezért igazán fölöslegesen harcolt ki anya családi programot, egyedül is kiválaszthattam volna, gondolta, és csatlakozott Zsuzsához a sorban, ami a zárás miatt kissé hosszabbra nyúlt a szokásosnál. Ráadásul a másik pénztárt valami reklamáló férfi feltartotta.

Egy cipőt akart visszacserélni, ami túl hamar tönkrement. Anna mérsékelt érdeklődéssel hallgatta, ahogy az eladónőnek magyarázza, hogy két hét után levált a cipő talpa.

– Jól néz ki, ugye? – tartotta magasba Zsuzsa a nehezen választott, pont olyan, mint a többi zakót, hogy Anna is megcsodálhassa.

– Nagyon menő – helyeselt Anna.

– Ilyesmit nem lehet Áronra bízni – magyarázta Zsuzsa. – Mióta hazajöttünk, könyörgök neki, hogy vegyen egyet magának, mert a ruháink nagy része Mexikóban maradt. A repülőn szégyentelenül drága a csomag felár.

Zavaróan hangosan beszélt, legalábbis Anna szerint, aki utált feltűnést kelteni.

A reklamáció a szomszéd sorban nem haladt gördülékenyen, a sorban állók mind az egyre hangosabban méltatlankodó reklamálót figyelték, aki a cipőn kívül az eladónőket is szidta.

– Ennek elment az esze – súgta Zsuzsa.

– És miatta sose végzünk – helyeselt Anna.

A férfi már kiabált az eladónővel, hogy ő is tehet a pocsék árúról a boltban, ahol dolgozik

Az eladónő valószínűleg tényleg szégyellte magát, lesütötte a szemét, kipirulva hallgatott, amikor az Anna előtt álló, nyugdíjas férfi megszólalt.

– A hölgy nem felelős az áru minőségéért – mondta. – Miért vele kiabál?

A reklamáló dühe az idős ember felé fordult.

– Maga mit szól bele, tata? – förmedt rá, noha évtizedekkel fiatalabb volt, és másfélszer akkora. – Menjünk ki, és ott ossza az észt!

Nem igaz, ijedt meg Anna. Mindjárt behúz egyet a bácsinak.

Áron ellökte magát az üvegfaltól, ami mellett eddig ácsorgott, a kiabálóhoz lépett, és megérintette a karját.

– Most minek avatkozik bele? – sziszegte Zsuzsa.

Valóban, minek, hűlt el Anna is, és elképzelte a jelenetet, hogy majd vér folyik, valaki orvosért kiált, és ő lesz az egyetlen orvos persze. Mi az eljárás orrcsont törés esetében? Mentőt hívni? Tamponálni? Nála nincs most tampon. Vajon melyik férfi hagyná, hogy az orrába dugjon egyet? Kilógó zsinórral.

– Jöjjön ki velem! – mondta a férfinek Áron halkan. – Beszéljük meg az utcán!

– Te meg mit ugatsz bele? – fordult felé a másik.

– Nem akarok beleszólni, csak záróra van, és mindenki fáradt.

A férfi visszaszólt:

– Ez a dolguk. Hogy kiszolgáljanak.

– Igazad van – hagyta rá Áron. – De későre jár, mindjárt hét óra, ma már nem tudsz elintézni semmit.

A reklamáló kérette magát, tiltakozott, többször újra elmondta a sérelmét, hogy cipőt akar, de nem olyat, ami beázik, meg hogy ilyen vacak árut még nem látott, aztán követte Áront az utcára.

Benn fellélegzett a társaság, és meglódult a sor. Anna az üvegen keresztül látta, hogy egy ideig még beszélgetnek, Áron magyaráz, a másik toporog, gesztikulál, végül lehajtott fejjel az autójához battyog, és elhajt. Áron pedig beül Zsuzsa Skodájába.

Áron vezetett hazafelé, és persze a nagy izgalomról beszélgettek.

– Mekkora tahó – kezdte Zsuzsa, és a táskájában turkált a lakáskulcs után.

– Agyára ment a meleg – mondta Anna. – Azt hittem, behúz Áronnak egyet.

A férfi vállat vont.

– Szerencsétlen. Holnap biztosan szégyelli majd magát.

– Dehogy. Egy ilyen agresszív alak sose látja be, hogy nincs igaza – jelentette ki Zsuzsa, és ahogy a megfellebbezhetetlen ítéleteikor szokta, előre szegezte az állát. Annát már a látvány is irritálta.

Előre hajolt az ülésen.

– Azért kicsit igaza is volt. A cipő, amit vett, tényleg vacak.

– Akkor intézze el kulturált ember módjára. Írjon a panaszkönyvbe, ahogy én szoktam – mondta Zsuzsa.

– Ami elég gyakran megesik, lássuk be – jegyezte meg undokul Anna.

– Velem is előfordult már, hogy felhúztam magam, aztán megbántam – szólalt meg Áron.

Anna ingerülten kapta felé a fejét. Komolyan, most őket békítgeti? Az irgalmas szamaritánus. Áron egykedvűen vezetett, jobb kezét lazán a kormányba akasztva, ballal az oldalfalra könyökölve. Anna kedve elment a vitától.

– Mit csináltál? – kérdezte Áront. – Amikor felhúztad magad a boltban?

–Leszidtam az eladót, mert a reklámújságban meghirdettek valamit, és elfogyott.

– Az akciós termékek mind silányok – vetette közbe Zsuzsa.

– Mi volt az? – kérdezte Anna, és önkéntelenül előrehajolt, hogy jobban lássa a férfit.

– Mi, mi volt? – fordult hátra félig Áron. Találkozott a tekintetük.

– Az utat nézd, ha vezetsz! – szólt rá Zsuzsa

– Amit szerettél volna megvenni? Min húztad fel magad? – kérdezte Anna, és közben érezte, hogy elpirul.

Áron zavartan felnevetett, és visszafordult a menetirányba.

– Egy régi számítógépes játék. Te biztosan nem ismered. A Wolfeinstein.

– Tényleg nem. Én régebben csak a Sims-sel játszottam – magyarázta Anna

– Igen. – Áronnak mosoly bujkált a szája sarkában. – Mondtam, hogy még a dinók korában történt.

– Nem értem, mi köze ennek a mai naphoz – jegyezte meg Zsuzsa. – Ez az ember nem volt normális. Ordibál egy boltban. Eszement.

– Majdnem verekedés lett, mert a bácsi meg beszólt – helyeselt Anna. – Ő is csak fokozta a feszkót. Ha Áron nem lép közbe, lehet, vér is folyik.

Zsuzsa hátrafordult, és tűnődő pillantást vetett a lányára.

– Ne add Áron alá a lovat! Ostobaság ilyenkor beavatkozni.

– Milyenkor – csattant fel Anna. – Ha valaki igazságtalan?

– Ha nem a mi dolgunk – magyarázta Zsuzsa. – Az öregember is jobban tette volna, ha hallgat.

– Az is elég szégyen, hogy mi többiek csak álltunk, míg az eladónőt szidta. A bácsi legalább meg mert szólalni.

– Döntsd el, lányom, jól tette, vagy nem az öreg, hogy beavatkozott. Mielőtt véleményt mondasz, előbb gondolkozz? – nevetett fel Zsuzsa. – Áronnak szerencséje van, hogy nem kapott egy nagy fülest. A legjobb odébb állni, de legalábbis hallgatni.

– Gondolkoztam. Nem értek egyet veled – jelentette ki dacosan Anna. – Vétkesek közt cinkos, aki néma.

Zsuzsa lebiggyesztette a száját.

– Vers idézetekkel aligha fogsz boldogulni az életben.

– Talán mégis – szorította össze a száját Anna, és érezte, könny szökik a szemébe. Sejtette ő, hogy nincs az a táska, ami megérné a közös délutánt az anyjával.

Áron leállította a motort.

– Megérkeztünk – mondta.

Hetedik fejezet

Péntek délután Anna elbúcsúzott a műtőblokktól. Utoljára osztották be ide, a jövő héten a szakrendelésen kezd. Megkönnyebbülten dobta a gumikesztyűt a szemetesbe.

– Végeztél nálunk? – mosolygott rá Orsi, a szakorvosok között egyedüli nő.

– Csak a műtőben. Hétfőtől a szakrendelésre leszek beosztva.

– És, hogy tetszett a gyakorlat? Nem gondoltad meg magad? Hagyod a gyerekgyógyászatot, és inkább sebésznek állsz?

A kétszer két méteres öltözőben beszélgettek, Orsi a széken ülve a zokniját húzta, világosszőke haja Az utolsó műtét legalább négy óráig tartott, Orsi első asszisztensként alaposan megizzadt közben.

– Köszönöm, nem – nevetett udvariasan Anna. Egy hétig volt harmadik és második asszisztens, a műtéti területből semmit nem látott, a kampót kicsavarodott testtel, s közben azt se nagyon tudta, kinek a beleit varrják. Vagyis a nevet és a betegséget persze igen, sőt a műtéti technikának is utána nézett, de a betegről semmi többet, csak a kórelőzményét. – A sebészet nekem túlságosan heroikus szakma – magyarázta. – Nagy fizikai állóképességre van szükség, és gyorsan kell dönteni. Én szeretek szöszmötölni.

– Minden orvos belefuthat valami akutba, és akkor pillanatokon múlik a beteg élete – mondta Orsi, és az öltözőszekrénynek döntötte a fejét.

Péntek van, ráér, azért áll szóba velem, gondolta Anna, mert eddig Orsit csak a műtőben bemosakodva, maszkban, vagy a folyosón rohanva látta. Nem beszélgettek két mondatnál többet.

– Igazad van – felelte Anna. – A gyerekgyógyászat se unalmas, előfordulnak életveszélyes esetek, különösen kórházi osztályon. Mégis. Nem ez a szakma lényege. Ti sprinterek vagytok, mi pedig a nyolcszáz méteres.

Orsi elmosolyodott, felállt, és begombolta a blúzát.

– És ki futja a maratont? – kérdezte.

– Természetesen a belgyógyászok.

Ezen mindketten nevettek, majd a folyosón elváltak, Anna pedig az orvosi szobába indult, átöltözni.

Az osztály kiürült pénteken, csak a frissen operáltak maradtak. A folyosóról eltűntek a csoszogó betegek, a nővérpult előtt sem ácsorgott hozzátartozó. A neon zúgott halkan, és Józsi, a rangidős betegszállító hordágya csörgött. A szennyest vitte a mosodába. , az odakészített fa ékkel akkurátusan kitámasztotta a tűzbiztos ajtót, amin fehér alapon piros betű hirdette, hogy „Kitámasztani tilos".

– Viszlát! Kellemes hétvégét – búcsúzott Anna, és még mosolygott is, noha a szomorúság nehéz takaróként ült a lelkén. Nem várt buszra, gyalog indult haza, hátha a fél óra séta jobb kedvre deríti. Mire hazaért, még a lábujja is izzadt, a blúza nedvesen tapadt a hátára, a haja a nyakába, és kishíján szomjan halt. Fáradtnak érezte magát a csevegéshez, nem ment be a házba, ivott a kerti csapból, és benyitott a garázsba a macskához.

Az elébe szaladt, majd meggondolta magát, és sarkon fordult.

Anna a fal mellé húzta a törölközőt, ami az első napon ideiglenes macskafekhelyként szolgált, és leült rá.

– Gyere ide, te kis büdös! – hívta a cicát, de az ügyet se vetett rá, lelkesen kutatott a polc alatt.

Ritkán járok erre, nézett körül Anna, a garázs az apja felségterülete volt, itt tartotta a szerszámait, és a többi férfias dolgát, szögeket, köteleket, eltört, de kidobni sajnált lomokat. Tíz éve rendet se tett itt senki, Zsuzsa is csak beállt az autóval télen, nyáron inkább az utcán parkolt. Annára rátelepedett a csönd, a meleg. A forró levegőben csak a macska neszezett, Anna kishíján elbóbiskolt, amikor nyílt az ajtó, és Áron lépett be rajta. Mivel világosból érkezett, a félhomályban nem vette észre Annát, a szemközti falhoz állított asztalhoz sétált, és percekig azon keresgélt valamit elmélyülten. Halkan zörrentek a keze alatt az odébb tolt kacatok, Anna csak nézte a sziluettjét, előre hajló nyaka vonalát, háta ívét. Talán hagyta volna a férfit köszönés nélkül távozni, ha a cica meg nem támadja, de az felágaskodott, és mint prédára, rávetődött Áron meztelen lábszárára.

Áron nevetése szilánkokra törte a csöndet.

– Micsoda bestia! Még karmol is – mondta, lehajolt, hogy megsimogassa a macskát.

Ekkor vette észre Annát. Kiegyenesedett, és szembe fordult a lánnyal. Az ellenfényben Anna inkább elképzelte az arcát, mint látta.

– Észre se vettem, hogy megérkeztél. Mit csinálsz itt? – kérdezte Áron.

– Semmi különöset – mondta sután Anna, mintha leskelődésen kapták volna. – Macskázom.

– Miért nem hozod be a házba?

– Nincs kedvem anyával vitázni. – A férfi erre nem szólt, s hogy a terebélyesedő csöndtől meneküljön, Anna a kezében tartott csavarhúzót tette szóvá. – Te mit csinálsz itt? Mit fúrsz, faragsz?

– A konyhaajtón kilazult a kilincs. Azzal vacakolok, de hiányzik belőle egy kis műanyag darab. Reméltem, itt találok valami alkalmasat helyette – magyarázta szélesen gesztikulálva Áron, és zavara jobb kedvre hangolta Annát.

– Évezredek óta semmi funkciója a konyhaajtónak – mondta. –Fölöslegesen vesződsz vele.

– Néha nem árt kizárni az ételszagot.

Anna kétkedőn felnevetett.

– Milyen ételszagot?

Áron nem felelt, a testsúlyát áthelyezte egyik lábáról a másikra, majd leült Anna mellé a törülközőre. Mivel törülköző volt, nem vitorla nagyságú fürdőlepedő, így a kényelmesnél kissé közelebb került Annához. Legalábbis Anna . hanem a cicát, aki mintha produkálná magát, egy betévedt molylepkét üldözött.

Mindketten a macskát figyelték, Áron felhúzott térdére támasztotta a karját, és a csavarhúzóval játszott, Anna maga alá húzta a lábát, ami egy idő után elzsibbadt. Testhelyzetet váltott, átölelte a lábszárát, és a térdére támasztotta az állát. A délelőttön gondolkodott, majd váratlanul az eszébe villant az a nap, amikor megtalálta Cilit. A másik kismacskát látta maga előtt, a vakító napsütésben az út szürke aszfaltján heverő véres, fekete kupacot.

– A testvére fekete volt – szólalt meg váratlanul. – Ő pedig vörös. Létezik ilyen?

Áron nem siette el a választ

– Teknőctarka. Milyen hülye név – mondta Anna, és sírni kezdett. Először csak a könnye eredt el, majd remegni kezdett a karja, a combja, végül egész testét rázta a zokogás.

Maga sem tudta, miért sír, kit sirat valójában, nyilván nem a macskát, de olyan nehéz volt beszélni róla, hogy mi fáj, különösen egy félig idegennek, egy majdnem ellenségnek. Áron egy darabig nem szólalt meg, aztán koppant a betonon a csavarhúzó, és Anna egy röpke érzett a vállán. – Mi a baj? Mi történt? – Hallotta.

– Semmi – felelte, a zsebébe nyúlt zsebkendőért, és trombitálva kifújta az orrát, de a sírást nem bírta abbahagyni.

– Látom, hogy baj van. Mondd el, ha szeretnéd – kérte Áron csendesen.

– Miért ilyen szörnyű a világ? – fakadt ki, de alig tudott beszélni. – Miért ilyen? Ilyen kegyetlen?

– Beléd kötött valaki? A kórházban?

Anna némán megrázta a fejét.

– Nem. Csak minden összejött.

– Mi minden?

Anna felkapta a fejét, hogy a férfi szemébe nézhessen.

– Hát ez a sok szar. Mint Cili testvére. Elütötték. Láttam a testét, az úton. Szörnyű volt. Borzasztó érzés. Valahogy... – kereste a szavakat. – Valahogy...

– Érezted, hogy néha nincs menekvés – mondta Áron.

Anna lehajtotta a fejét.

– Igen – mormolta maga elé. – Ő igazán nem tehetett róla, hogy nem kellett senkinek. Hogy kidobták, mert haszontalannak tartották. Nyűgnek. Ő meg szaladt szegény, hogy új helyet keressen magának, és a kamion .

Én is így fogok járni, lehet. Haszontalan lettem anyámnak, csak nyűg, szedhetem a sátorfámat, de a kamion alá azért nem vetem magam.

Kifújta az orrát, és megtörölgette az arcát. Áron ismét megérintette a vállát.

– Nem igaz, hogy nem kellett senkinek. Te őt is hazahoztad volna, ahogy a testvérét – mondta.

– Miért vigasztalsz? A tény az, hogy későn értem fel.

– Én nem vagyok az ellenséged – húzódott távolabb Áron.

– Persze, hogy nem. Az anyám férje vagy, a .

Áron sokáig szó nélkül vizslatta az arcát, az állán rángatózott egy izom.

– Azt hittem, ezen már túl vagyunk – mondta.

– Ezen? Min?

Áron elmosolyodott.

– Ezen, Hogy utálsz.

Anna érezte milyen nevetséges a haragja, a tartózkodása. Elvégre a férfi nem tehet róla, hogy vonzónak találja, és ezért még jobban haragszik rá, amiért befurakodott közéjük az anyjával. Ami annyira nem is volt szoros kötelék, inkább azzá szerette volna tenni.

– Nem utállak – mondta kitérően. – Szoklak.

Áron rákönyökölt a térdére megint.

– Akkor kezdetnek meséld el, miért vagy ennyire elszontyolodva ma!

Ültek a félhomályos garázsban, és Anna mesélni kezdett.

– Ma megoperáltunk egy nénit bizonytalan hasi panaszokkal, Hetei, legföljebb napjai vannak hátra.

Elmesélte, hogy ő vizsgálta meg a műtét előtt, gyakorlásként. A nagyanyjára emlékeztette, olyan kis aranyos, kövérkés néni , Anna a szükséges idő dupláját töltötte nála, mert jól elcsevegtek. Aztán asszisztált a hasi feltáró műtétnél, és szembesült az öregasszonyra váró sorssal. A . Képtelen volt visszamenni délután hozzá, pedig megígérte, hogy benéz. Képtelen volt, annyira félt, hogy elbőgi magát. Kinek kell egy síró orvos? Kinek lenne hasznára? Inkább elmenekült. Ma reggel pedig a nagyviziten látta, hogy üres a néni ágya, magához se tért, éjjel meghalt.

Áron nem mondott semmit, ültek egymás mellett csöndben, az egyre terebélyesedő sötétben, néha egymáshoz ért a válluk, akkor mindketten kicsit oldalra húzódtak.

Mikor Anna megnyugodott, felszáradtak a könnyei, felállt, mert nyomta a fenekét a garázs betonja, és elzsibbadt a lába. Áron is szedelőzködött.

– Anyukád ünnepi vacsorát készített neked – mondta.

– Ünnepit? – nézett fel rá Anna, és a könnyein át mosolygott. – Díszdobozban kérte a kínait?

Áron felnevetett, olyan egészséges, öblös nevetéssel, hogy Annának is kacagnia kellett.

– Hát valami olyasmi. De még virágot is vettünk, ne el a kedvét.

Ettől Anna finoman megsértődött. Kettőjük közül az anyját tartotta nehezebb esetnek.

– Ne aggódj. Viselkedem – mondta, és bemasírozott a házba.

*

A nappaliba lépve szétdobált papírzacskók tömege fogadta, és az anyja a konyhában énekelt. Anna átlépett egy cipősdobozt, félretolta a közeli butik reklámzacskóját, a lépcső aljára tette a táskáját, és benézett a konyhába.

Zsuzsa épp vacsorához terített, a pultot a kínaiban vett dobozok borították, az asztalon három teríték, és hatalmas rózsacsokor. Legalább húsz szál virág és egy méretes masni.

– Mit ünneplünk? – kérdezte Anna.

– De jó, hogy hazaértél – nevetett rá Zsuzsa. – Nézd, mit vettem! – Szelesen megpördülve mutatta az új ruháját. Fényes lila selyem, az alja csupa fodor, mélyen kivágott, . Anna hasonlót a

– Ittál? – kérdezte, mert jobb magyarázat nem jutott eszébe.

– Hát nem lehet az embernek egy kis jókedve? – trillázta Zsuzsa, és átölelve a lányát cuppanós puszit nyomott az arcára.

– Hogyne lehetne – mosolygott Anna, mert még idejében eszébe jutott, mit ígért Áronnak. – Kezet mosok, átöltözök, és jövök segíteni.

Most húzzon magára nadrág helyett kisestélyit, hogy anya örüljön, tépelődött a szekrénye előtt állva. , egész nap pörög, belekap ebbe, abba, nagy terveket dédelget, kicseréli a fél ruhatárát. Ilyenkor észre se veszi a környezetét, nem fog megharagudni, ha a lánya kényelmes ruhát választ a feltűnő helyett, még ha ő gyertyafényes vacsorát tervezett is. .

Mire leért, Zsuzsa már szervírozta a vacsorát, vagyis a dobozokból a tányérokra szedte az ételt.

Áron is lerúgta a cipőjét, mezítláb volt. Talán a zakó helyett papucsot kellett volna neki vennünk, siklott Anna tekintete a lábára. Vörös csík virított a bokáján, ahol megmarta a macska.

Ahogy helyet foglaltak, sőt már az előtt is, Zsuzsa vitte a szót. Leginkább Áronnal beszélgetett, de időnként Annához intézte a szavait, különösen, ha el kellett magyaráznia valamit. Hosszas tárgyalást folytatott ma a dékánnal.

– Vázoltam a terveim – mondta a férjének, akivel együtt dolgozott, de nyilván egész nap nem jutott rá ideje, hogy beszámoljon neki. – Két cikket írok, és szeretném, ha a Phd–s hallgatóm is belekezdene egybe. A Zika egy évtizednyi kutatási anyagot nyújt. Miért ne használnánk ki?

– Nem úgy volt, hogy az idén kimaradsz a doktori képzésből?

Anna közbevetését lesújtó pillantás jutalmazta.

– Belefér az időmbe, és energiám is van rá. Ne légy ilyen lehangoló lányom – rázta a fejét, amitől vállig érő haja szerte röpült. – Majd skype–on tartom a kapcsolatot a diákommal. Beszéltem erről a dékánnal, és beleegyezett.

Aztán újabb témára ugrott, elmondta, hogy a helyettesét, aki a virológiai tanszéket a távollétében vezeti,

– Zoli, te egy fajankó vagy, és elszalasztod a lehetőségeket, mondtam neki, de egy ilyen fafejűnek hiába is – mesélte.

Ez csodás lehetett, gondolta Anna. Elképzelte az anyját, ahogy szaladgál a tanszék irodái között, és mindenkit kioszt, beül a dékánhoz, hogy megbeszélje vele a százhuszadik cikket, amit szeretne, hogy a neve alatt megjelenjen. Közben vizsgaidőszak, minden oktató kimerült, csak az anyjában teng túl az energia, pedig elméletben szabadságon van.

– Később Áron elvitt bevásárolni, mert nekem nem volt türelmem vezetni – ért Zsuzsa beszámolója a nap végére. – Ő a legcukibb, legédesebb, legszexibb férj a világon – lelkendezett, és a férfi állát a kezébe fogva szájon csókolta.

Anna ilyet még nem látott. Legalábbis nem emlékezett, hogy az apjával előtte valaha is csókolóztak volna. Tuti, hogy ivott, gondolta kissé viszolyogva, de el is hessegette a rosszallását. Elvégre a mézes heteiket élik.

Mivel a csók egy pillanatra befogta az anyja száját, Anna szólalt meg.

– A főorvos úr megengedte, hogy míg a sebészetre vagyok beosztva, reggelente benézzek a gyerekosztályra. A vizit előtt az ügyeletes megmutatja az érdekesebb eseteket. Így gyerekgyógyászatból is tanulok valamit.

– Máté? Szakmailag ugyan elég jó, de a tökéleteshez lenne még hová fejlődnie – szólt az anyja, aki szoros kapcsolatot tartott a kórház fertőző osztályával, és több orvost, elsősorban a főorvosokat személyesen is ismerte.

– Igen. Huszár Máté főorvos úr mondta Anna, nyomatékosan említve a főorvos teljes nevét.

– És volt ma érdekes eset? – kérdezte Áron.

Anna hálás pillantást vetett rá.

– Ezt akartam elmesélni. Két napja anenkefál csecsemő született. Szegénynek teljesen hiányzik az agykérge. Elég ijesztően néz ki. A szülők nem is látogatják, az osztályra hagyták. Amikor megláttam, a Zikás újszülöttek ugrottak be egyből. Nagyon hasonlóan néznek ki.

– A Zika merőben más – szólt közbe Zsuzsa. – Azt vírusfertőzés okozza, az anenkefália pedig fejlődési rendellenesség. Pontosabban a nyitott gerinc súlyos formája. Csak egy félművelt rezidens keveri a kettőt össze – szögezte le.

Anna meghökkent a barátságtalan hangtól.

– Ezt én mind tudom, anya. Nem kevertem össze. Azt mondtam, hasonlít.

– Meglep, hogy ilyen felszínes tudással diplomát osztogatnak. Elvárná az ember, hogy az orvostanhallgatók fejében hat év alatt rendet vágjanak. Akkor nem mosnának össze, ahogy most te, egy zoonozist minden egyébbel. Még jó, hogy nem nézted mikrokefáliának. Máté jót nevetett volna rajtam, hogy ilyen tudatlan a lányom.

– Eszembe se volt Zikának nézni. Ismétlem, tudom, mi a különbség.

– Ha tudnád, nem beszélnél zagyvaságot.

– Ne rontsuk el ezt a szép estét vitával! – szólt közbe Áron.

Zsuzsa fúriaként pördült felé.

– Mióta vagy te a nevelőapák ? Két hete még önző csitrinek tartottad Annát, aki képtelen a kompromisszumokra.

Áron nem szólt, de alig észrevehetően elpirult.

Anna megbántottan pillantott rá. Ezt gondolta róla? Ugyan ? Talán azért, szólalt meg a reális énje, Az anyja tuti, hogy beszámolt neki a telefonbeszélgetésükről.

– Felmegyek – állt fel a férfi az asztaltól. – Ma még le kell adnom egy beszámolót.

– Nekem is dolgom van – tolta el maga Zsuzsa, és eltűnt a földszinti dolgozószobában.

Remek, nyugtázta Anna a konyhai romhalmazt, majd fél óra elteltével, ami alatt nagyjából elpakolt, ő is követte Áront az emeletre.

A nyitott ajtón keresztül hallotta, hogy a férfi dolgozik valamin, nyikordult a forgószék, lapozás hallatszott, majd a billentyűt püfölte.

Nyilván mérges, gondolta Anna, és bántotta, hogy miatta zördültek össze.

Megköszörülte a torkát, és a nyitott ajtóhoz lépve bekopogott. úgy festett, mint Guliver Lilliputban. A laptop elfoglalta az asztalt, egy nyitott könyv az ölében hevert, egy pedig mellette a földön.

– Ez így elég kényelmetlen – mondta Anna.

A férfi rávillantott egy mosolyt. Nem haragudott. Legalábbis Annára nem.

– Kibírom – mondta. – Ez csak átmeneti megoldás, hamarosan utazunk vissza. Nem is kéne dolgoznom, elvégre szabadságon vagyok, de persze mindig van valami elmaradás, amit pótolni kell, ezért szerencsétlenkedem ezen a szűk helyen. Ha időben elvégzem, most heverészhetnék a tévé előtt.

, döbbent rá Anna a szokatlanul hosszú monológ hallatán. Ez persze nem újság, anyám mindenkinél okosabb, ez axióma.

– Mit dolgozol? – kérdezte.

– Szakdolgozatot javítok. Két hete küldte át a témavezetője, hogy nézzem meg, mert a kutatásunk anyagába vág. . Ezt a módszert mi is használjuk.

Anna beljebb lépett.

– Megnézhetem?

– Persze, gyere – húzódott félre Áron, hogy a lány is rálásson a monitorra, majd az ujjával mutatva magyarázni kezdett.

– Ez az ábra összehasonlítja a transzozon és a gene–drive gén terjedési, vagyis átörökítési sebességét. Egész ügyes ez a gyerek. Nekem valójában a fordítást kell ellenőriznem, hogy az angol változatba nem csúszott-e be valami hiba.

– És nem unod? – kérdezte Anna. – Mármint ti sokkal bonyolultabb, vagyis sokkal összetettebb munkát végeztek, mint amit egy diplomamunka átfog. , hogy megmentsétek a világot – Vágott egy grimaszt, mert ő is érezte, hízelgésnek tűnik, amit . – Értem nagyjából, miről van szó, még ha anya szerint gőzöm sincs róla. Nem a védőoltást kutatjátok, hanem a terjesztő szúnyog szaporodását igyekeztek megakadályozni.

– Ha érdekel, megmutatom – csukta össze Áron az ölében a könyvet, majd felnyalábolva a laptopot, átült az ágy szélére, hogy Anna is elférjen mellette.

Bezárta a szakdolgozat fájlt, majd egy Power Point előadást nyitott meg.

– Ezt tavaly, az éves virológiai konferenciára csináltuk anyukáddal ketten. Itt tartunk most.

Egyre lelkesebben magyarázta Annának a kutatásukat, az eredményeket. Hogy az új genomszerkesztési eljárással milyen génmanipulációt sikerült megvalósítaniuk, és milyen akadályokat kell még leküzdeniük.

Érthető és szórakoztató volt, ahogy beszélt, noha Anna háttértudása jóval alul maradt a témában az övénél. Azért értette. Nagyjából. És érdekelte is. Valamennyire. Egy idő után elfáradt, és inkább a férfi lelkesedésére figyelt, karja melegére a karja , a hangjára, a kezére, ahogy gesztikulál, a szépen ívelt, rövidre vágott körmeire.

– Mindjárt elalszol, halálra untatlak – nevetett a férfi, amikor Anna hiába igyekezett, nem tudott elnyomni egy ásítást.

– Dehogy. Nem unatkoztam. Sőt, holnap átkérem magam a fertőzőre – húzta ki magát Anna, és ahogy a monitorról a férfire nézett, hirtelen nagyon közel kerültek egymáshoz. Áron is érzékelhette, mert elfordult, és becsukta a gépet.

– Mindjárt éjfél, én meg feltartalak, doktornő.

Felállt, és az ablakhoz lépett, a legtávolabbi pontra, ahová ebben a zsúfolt, pici szobában lépni tudott.

– Hát akkor jó éjszakát – búcsúzott elfogódottan Anna.

Zuhanyozott, fogat mosott és lefeküdt, de még vagy két órán át forgolódott az .

Éjjel a zuhany hangjára ébredt. Mint minden éjjel, mióta hazajött. A szoba alatt futott a vízvezeték a gázmelegítőtől a fürdőszobáig. Elszokott a zajától, ezért ébredt fel, ha a fürdőben megnyitották a csapot. Minden este és reggel hosszasan folyatták a vizet, jóval hosszabban a fogmosás vagy borotválkozás által indokoltnál. Este, reggel, sőt néha éjjel is zuhanyoztak. Anna tudta, miért. Az anyja mindig este fürdött, a napi kettőt túlzásnak, mondhatni pazarlásnak érezte. Minden csepp tiszta víz árt az ökoszisztémának – magyarázta gyerekkorukban, és Anna, ha nem akart fürdeni, azzal az óvodás kori logikával érvelt, hogy védi az esőerdőket.

Pusztulnak az esőerdők, húzta a párnát rosszkedvűen a fülére. Hogy bírják? Minden éjjel szexelnek,

Nem bírta hallgatni, ahogy a vezeték zajába anyja halk kuncogása vegyül. . Egyre nyugtalanabb lett. Bezzeg, ha neki is lenne pasija, most ő zuhanyozna, és az anyja Áronnal sorban állna a fürdőszoba előtt. Vagyis csak Áron, az anyja képét sietve félretolta. Mondjuk, Áron majdnem meztelenül, a magára tekert ágytakaróban álldogálna az emeleti folyosón. Kócosan és dühösen, hogy várnia kell. Ő egy áttetsző hálóingben, nincs is olyanja, mindegy, szóval egy áttetsző hálóingben kilibbenne a fürdőből, és Áronnak tátva maradna a szája, amikor meglátja. Persze a nappaliból, vagy a fürdőből – legyen a fürdő, a háttérfény sokkal szexibb – kiszűrődne annyi fény, ami láthatóvá tenné meztelen testét, rajta a . Áron bámulná őt, és észre se venné, hogy közben lassan lecsúszik az ágytakaró, ő közben a kezével a vizes hajzuhataga alá nyúlna, hogy ...

Süket csöndre ébredt. Elaludt az előbb, csak álmondta a jelenetet. Akkor is gáz. Igaza van Olíviának. Menekülnie kell, mielőtt kikészül