https://youtu.be/K0ZVMgr67vc

Nyolcadik fejezet

Másnap Anna egész délelőtt pakolt. Kiürítette az emeleten a lomos szobát, ami hajdan az édesapja dolgozója volt, és később ő rakta tele a megunt dolgaival. Egyedül maradt a házban, Zsuzsa délelőtt vizsgáztatott, Áron pedig elugrott a barátjához füstölt szalonnáért, mert estére bulit szerveztek a munkatársaknak, és Áron gulyást akart főzni bográcsban.

Ebből kisebb vita kerekedett, Anna az ágyban is hallotta, hogy az anyja tiltakozik a nyílt tűz ellen, hogy kiég a fű, és büdös lesz a haja, meg a ruhája, de Áron győzködte – csöndesebben, az ő válaszait nem értette –, és valószínűleg elérte a célját, mert az anyja nevetve mondta:

– A szalonna mellé fát is vegyél a tűzhöz, mert nem hagyom, hogy mindenféle szeméttel füstölj!

Pedig Áron eltüzelhetné a garázsban a nagyi dunsztos ládáját, somolygott magában Anna. Száz éve várja a sarokban, hogy dunsztolhasson, de hiába. Mióta a nagyi meghalt, nem főzött lekvárt senki. Hajdan a nővére és ő szaladtak a forró üvegekkel, hogy a befőtt minél hamarabb bekerüljön a paplanokkal kibélelt dunsztba. Az apja halála után nem akadt senki, aki rendet tegyen a garázsban. Minden úgy maradt, ahogy ő hagyta. Ő pedig sajnálta kidobni a nagymama hagyatékát.

Anna elhatározta, ő másmilyen lesz, nem ragaszkodik a fölösleges tárgyaihoz. Mégis csak túlzás egy egész szobát telezsúfolni kacatokkal, amikor használni is lehetne. Délelőtt kiüríti a szobájával szemben a lomost.

Amikor a ház elcsendesedett, és a két autó egymás után elhajtott, magára húzta a szokásos sortot, ujjatlan pólót, a feje búbján összetekerte a haját, a garázsból behozta a macskát, hogy legyen társasága, aztán munkához látott.

Úgy tervezte, mindent átnéz, szortíroz, ami fölösleges, kidobja, ami fontos, mint iratok, bizonyítványok, oklevelek, azt dobozolja, címkézi, és leviszi a garázsba. A többi megy a szelektív kukába.

Kilenc körül a kezébe került a gimnáziumi évkönyv, és fél tízig azt nézegette. Utána főzött egy kávét, és leült, hogy kiválogassa a CD-ket.

A macska, aki maradt Cili, noha valóban herékkel büszkélkedhetett, túl a karnyújtási távolságon, ám mindig a közelben figyelte a munkálatokat, de az asztalra helyezett kávésbögre felkeltette az érdeklődését. Lassan oldalgott közelebb, puha, nesztelen léptekkel, és előbb csak körbeszaglászta a csészét, majd óvatosan belenyalt.

Prüszkölve köpte ki a keserű kávét, és elinalt.

Anna hangosan nevetett rajta, aztán felhörpintette a kávét, közben gyerekes elégtétellel töltötte el, hogy az anyja szívinfarktust kapna, ha látná.

A maradék két kartondobozba elkezdte válogatás nélkül beledobálni a lomot. Majd szortíroz később, ha lesz ideje és főleg kedve.

Az íróasztal alól igyekezett kirángatni egy beszorult Star Wars plakátot, amit nagy becsben tartott egykor, feneke az égnek meredt, pólója felcsúszott, talán még a melltartója is kilógott alóla, amikor meghallotta Áron hangját.

– Te meg mit csinálsz itt?

Anna a fenekére huppant. Ahogy a regényekben meg van írva, az asztallapba koppant a feje, és pókháló ragadt az arcára.

– Pakolok – felelte.

Áron körbenézett a majdnem üres helyiségben, ahol a két doboz mellett csak a combizom erősítő sport cucc maradt, amit Anna a saját szobájába szándékozott visszavinni. Ha ott áll az orra előtt, hátha használja is.

– Azt látom, és a többi dobozt is az előszobában. Egyedül cipelted le mindet? – csodálkozott a férfi.

– Nem olyan nehezek.

– Le is eshettél volna velük a lépcsőn. Miért nem vártál meg vele?

– Nem akartam anyával vitázni. Meg egyébként is.

– Egyébként is mi? – kérdezte Áron.

– Tíz évig ketten voltunk. Megszoktam, hogy egyedül csinálom, amit tudok.

– Értem – bólintott Áron. – De most már én is itt élek, szólj, ha végeztél! Ezt a kettőt leviszem én – mondta Áron és indult volna dolgára, de aztán megállt és visszafordult. – Tényleg. Miért üríted ki a szobát? Vendéget vársz?

Anna felállt a padlószőnyegről, a hajából szedegette az asztal alatt beleragadt pókhálót.

– Hogy legyen helyed – mondta, és már a pólójáról és a sortjáról porolta a koszt. – Röhej, hogy a hálóban nyomorogsz.

A csöndre nézett fel, nem értette, miért nem szól, vagy megy dolgára a férfi, és olyan megindultságot látott az arcán, amitől ő is megdermedt. Mozdulni is elfelejtett, csak nézte a férfi arcát, a nyakát, ahogy legalább kettőt nyel, míg visszanyeri a hangját.

– Nem kellett volna – szólt Áron rekedten.

Annának csak vállvonogatásra telt egyelőre az erejéből, válaszra nem.

– Köszönöm – mondta Áron.

– Nincs mit.

Áron tekintete a dobozokra siklott.

– Szólj, ha kész vagy!

– Oké.

– Le ne vidd egyedül!

– Nem fogom.

– Jó – nyugtázta Áron. Sarkon fordult és eltűnt a földszintre vezető lépcsőn.

Mikor a szoba kiürült, Anna kiporszívózott, és letörölte a port, majd kiszólt Áronnak, hogy viheti a dobozokat. Ettől eltekintve délutánig nem beszéltek. Mire Olíviától hazaért, Zsuzsa autója és másik három parkolt a ház előtt, az udvaron lobogott a tűz, és a konyhában zajlottak az előkészületek. Anna bekukkantott, köszönt a két munkatársnak, akik Áronnak segítettek. Zsuzsa a szemközti ablakpárkánynak támaszkodva állt, és olyan rövid szoknyát viselt, amit Anna szégyellt volna.

A munkatársnők közül az apróbb, Jolika, ezer éve Zsuzsa beosztottja, mosolyogva hívta Annát, hogy tartson velük, meséljen, mi van vele, de a lány inkább kimentette magát. A pulton Áron húst aprított, és a halom nyers hús a kész ételekhez szokott lányt elborzasztotta. A véres kés, de legfőképpen a szag. Ugyanaz, mint a kórbonctanon. Vagy legalábbis nagyon hasonló.

– Ülj le te is répát pucolni! – integetett a késsel Jolika. – Húzz ide egy széket!

– Inkább a fiúknak segítek a tűznél – hátrált ki a lány a konyhából.

– Várj – szólt utána Zsuzsa. – Töltök neked is bort. Mi már kicsit becsíptünk főzés közben – mondta, és a félig üres borosüvegből töltött az egyik kristálypohárba.

– Kösz – kortyolt belőle hosszan Anna. Szomjas volt és éhes, ma még nem evett. Tekintete Áron hátára siklott. Mintha neheztelne rá, csak odavetett neki az előbb, egy sziát, és rá se nézett. De nem maradt ideje ezen töprengeni, mert Jolika aggodalmaskodni kezdett, hogy igyon lassabban, mert megárt. Anna alig figyelt rá, és lehet, mondat közben hagyta faképnél, amikor felment átöltözni.

Ha már az anyja ribit játszik, neki kell képviselnie az ízlést, ezért a legszűkebb, hosszú szárú farmerjébe préselte magát – az egész alakos tükörben megszemlélte a fenekét, jól nézett ki –, és felvett egy bő fehér blúzt, ami szélesebb volt, mint hosszú, minden mozdulatnál kivillant alóla a köldöke.

A haját pedig leengedte. Délután a port kimosta belőle, be is balzsamozta, kibontva a háta közepéig ért, dús volt, világos barna és igen, gyönyörű.

Mire lement a földszintre, az egész tanszék megérkezett, a férfiak a rotyogó gulyást körül állva iszogattak, a nők kisebb csoportokat alkotva tereferéltek.

Még nem ittak annyit, hogy nemileg vegyüljenek, állapította meg Anna. Néhány embert régről ismert, a többséget viszont először látta. Gimnazista korában gyakran bement az anyjához, ha várnia kellett a különórák előtt. Lehet, hogy Áronnal is összefutott akkor, csak nem emlékszik rá? Kizárt.

Az anyja elemében volt aznap este, Anna bárhová ment, hallotta a hangját, ahogy beszélt, kacarászott, csipkelődött.

Hamar elunta magát. Legalább ötször elmondta ugyanazt, hogy gyerekgyógyász rezidens, de most a sebészetre osztották be egy hónapra, és hogy büszke az édesanyjára, aki jelentős tudományos ösztöndíjat kapott, és hogy a legkevésbé sem érzi elveszettnek magát, mert itthon maradt egyedül. Nincs is egyedül, a szomszédok segítenek – vajon hogy hívják őket? –, mert ez egy ilyen város, akár egy falu, mindenki mindenkit ismer. Anna érezte, a semmit mondás alatt ott bujkál a kíváncsiság, mi ütött vajon a professzor asszonyba, hogy váratlan hirtelenséggel férjhez ment, mi történhetett a kiküldetésen, és Áron, a négy tanársegéd közül az egyik, hogyan lett fél év alatt doktor, és a kutató csapat része?

– Anya régen is szerzett nekem meglepetéseket – magyarázta feszes mosollyal Anna. – Egyik nap úgy jöttem haza a suliból, hogy a nappaliban várt rám egy zongora. Anya mindig tudta, mit csinál. Igen, nagyon határozott, és tévedhetetlen az ízlése. Hogy mikor szeretett bele Áronba? Ezt maguknak jobban kellene tudniuk. Én itthon se voltam. Nem sejtettem, tényleg. Meglepődtem, de örülök, hogy boldog. Hisz látják!

Valóban látták, Zsuzsa az elmaradhatatlan borospohárral a kezében az udvar közepén állt, és épp fennhangon mesélte, hogy Mexikó város közegészségügyi ellenőre megpróbálta sarokba szorítani, és ő felvette vele a harcot.

– Ha maga jobb ellátást ad, barátom, ezeknek az asszonyoknak a mienknél, ne habozzon. Ossza meg velünk a zseniális ötletét – mesélte Zsuzsa olyan hangerővel, hogy a negyedik szomszéd is értesült róla. Közben poharat tartó kezével úgy hadonászott, hogy néhány csepp a mellette álló adjunktusra fröccsent.

Anna jobbnak látta visszamenni a házba. A sötét konyhában csatatér fogadta. A pulton véres kések, vágódeszka, nejlon zacskók. Rendet rak, aztán lefekszik, határozott, addig is nyugta lesz. A villanyt fel se kapcsolta, elég volt az udvarról beszűrődő fény, így legalább kintről nem veszik észre, míg ő megfigyelheti a többieket. Áron is felszívódott, nem találta sehol, csak az anyját és a köré gyűlt hallgatóságot látta. Kidobálta a szemetet, berakodta a mosogatógépbe a poharakat, deszkát, ezt nem kéne, tudta, szerepelt a használati utasításban, hogy fát ne, de nem érdekelte. Lemosta a pultot, aztán csak nézte az ablakon át az udvaron álldogáló embereket.

Talán meg is főtt már a gulyás, és szétmegy benne a krumpli, mert anya sose fejezi be a maga fényezését, gondolta, amikor meghallotta Áron hangját.

– Mit csinálsz itt a sötétben?

Anna nem fordult hátra, úgy felelte.

– Semmi különöst. Azt hiszem, bujkálok.

– Ki elől? – kérdezte Áron, és már mögötte állt, de nem ért hozzá.

– Nem tudom – felelte Anna csendesen. – Anyám elől? Előled?

Áron nem szólt, és Anna érezte, hogy nagyon közel van hozzá, érezte a teste melegét, és a lélegzetétől meglebbent néhány hajszál a feje tetején.

Fél lépést hátrált, hogy áthidalja a köztük lévő távolságot. Háta a férfi mellkasának nyomódott, feneke az ágyékának.

Súlyos csend telepedett rájuk, csak a lélegzetük neszezett, Anna szíve a torkában dobogott, olyan zajosan, és olyan szaporán, hogy attól tartott, kihallatszik az udvarra.

– Tudod, hogy nem nyúlok hozzád soha – mondta Áron olyan csöndesen, hogy még Anna is alig hallotta. – Nem kell félned tőlem.

Anna erre nem felelt, mert persze tudta ő is, és ettől olyan keserűség tört fel a torkában, hogy levegőt is alig kapott tőle. Nem mozdult, csak érzett. Érezte a férfi lélegzetét, a pólón át a mellizmait, mikor moccant, a fenekéhez nyomódó egyre kifejezettebb erekciója keménységét, és az izgalomtól csaknem felrobbant, a mellbimbói fájtak és öle enyhítő érintésért sikoltott. Közben a gyomrát marokra szorította a fájdalom, hogy az érzés, amit most lop, sose lesz az övé.

Áron ellépett mögüle, és kiment a konyhából. Anna még vagy öt percig maradt, amíg a szívverése, a légzése nagyjából normális ritmust vett fel, míg a könnycseppek eltűntek a szeméből, és amíg biztosra nem vette, ha valakivel összefut a nappaliban és megszólítja, nem bőgi el magát.

Két szem altatót vett be, hogy meneküljön, pedig egyet se szokott. Lenn hiányolni fogják, hisz most porciózzák a gulyást, kéne valaki, aki terít, szeli a kenyeret, osztja a tányért.

Boldoguljanak maguk, le vannak ejtve.