Áront egy hét után engedték haza a kórházból. Anna ment érte a Skodával, mert a csomagtartójába befér a két mankó. A férfi az ágy szélén ült és várt. Az egyen pizsamát viselte, olyat, mint a bácsik az elfekvőben.

– Szia! – köszöntötte vidáman Anna, ahogy minden nap, amikor bejött. Mert minden nap bejött, és csicsergett, mintha nem történt volna semmi különös, Áron egy kisebb megfázás vagy rutin műtét miatt nyomná egy hete az ágyat. Fecsegett a macskáról, az osztályos munkájáról, Olíviáról, de nem kérdezett Áron tettéről és az anyját sem hozta szóba. Válogathatott a témák között, mert hiába vették ki Áron torkából másnap a lélegeztető csövet, napokig nem tudott beszélni. Legföljebb suttogva és néhány szót. Az is kimerítette, nem hogy a mondatok.

A férfi kérdőn nézett rá.

– Egyedül jöttem, mert két autó egymásnak ment a nyolcvankettesen, és anyukád busza elakadt. Hívott az előbb, hogy állnak a dugóban – felelt Anna a néma kérdésre. – Ne aggódj, ketten is boldogulunk.

Áron lehorgasztotta a fejét, és Anna nagyot nyelt kínjában. Tudom, nem örülsz neki, hogy én foglak felöltöztetni, de hát ez van, gondolta.

– Hoztam melegítő gatyát, amit könnyű felvenni és egy pólót, meg persze alsógatyát is. És papucsot – magyarázta, amíg a ruhákat felrakta az ágyra

Áron bólintott, kihámozta magát a pizsama felsőből, átvette Annától a pólót, és magára húzta. Aztán a nadrág következett. Ez volt a keményebb dió, mert nem tudta mozgatni a lábfejét. Vagyis nem tudott ráállni, mert mindkét oldalon megsérült a lábfejét mozgató ideg. Merevítő kengyelt kapott, hogy legalább mankóval képes legyen járni, de a kengyel miatt nehezen öltözött, vetkőzött. Ahogy fogni is nehezen tudott, mert több ujja eltört.

Ramaty állapotban volt, és Anna látta rajta, hogy ezt maradéktalanul át is érzi.

Anna az egyik pillanatban magához ölelte volna, a másikban pedig arra vágyott, hogy jól megrázza, mert így elbánt magával és persze vele. Egyiket sem tette, csicsergett és mosolygott.

– Na, majd én – mondta, Határozott mozdulattal lehúzta a férfiről a pizsamát, átbújtatta a lábát a szárán, majd előtte guggolva, előbb az egyik, majd a másik lábszárára húzta fel az alsógatyát, majd a melegítőt. Kezébe adta előbb jobb, majd a bal mankót és rászólt.

– Állj fel, én meg eligazítom rajtad.

Áron engedelmeskedett, de közben üres tekintettel a falat nézte, nem Annát.

Anna persze igyekezett nem lesni, mégis látta Áron diadalmas péniszét lankadtnak és szomorúnak. Magányos harcos a vörösesszőke szőrtengerben. Elbújtatta az alsónadrágban.

– Kész – nyugtázta Anna és nehezen sikerült elfojtania megkönnyebbült sóhaját. – Menjünk, mert tilosban hagytam a kocsit.

Szakadt az eső, eláztak, mire az autóhoz értek. Anna berakta a mankókat a csomagtartóba, és segített Áronnak beemelni a lábát a hátsó ülésre, majd a vezetőoldalra szaladt, és behuppant az autóba. Megrázta a haját.

– Olyan szagom lesz, mint egy ázott pulinak. – Hátra fordult és Áronra nézett. – Jól ülsz?

A férfi bólintott.

Olyan szomorúság áradt belőle, hogy Annának nehezére esett ellenállni, hogy ne szívjon föl valamennyit belőle. Ő még nem akart szomorkodni, noha látta a férfi szenvedését. Örülni akart, hogy él, kihúzták belőle a lélegeztető csövet, nem sérült meg a gerince, és nem lágyult el az agya. A MAVI tesztet kimagasló eredménnyel teljesítette, Anna utána nézett a belső adatbázisban, noha tudta, nem illik. Áron nem a betege. Le van ejtve. Tudni akarta.

Indulás után sokáig nem szólt, a forgalmat figyelte, de kiérve a belvárosból ránézett Áronra a visszapillantóban. Rosszul festett, az arca beesett, a tekintete űzött, és a nyakán a zöldes-sárga zúzódás rémisztő látvány.

– A földszinten, a dolgozóban fogsz aludni, hogy ne keljen lépcsőznöd – mondta tettetett vidámsággal, noha kaparta a torkát a sírás.

Áron ránézett, a tükörben találkozott a pillantásuk, mondani próbált valamit, kétszer is nekifutott, mire kipréselte magából.

– Szeretnék költözni.

Anna számított erre, úgyhogy kész választ tartogatott a fejében, amit elő is adott.

– Majd elköltözöl, ha jobban leszel – mosolygott feszesen. – Nekem is könnyebb, ha vigyáz valaki a házra. Nem kell vesződnöm a szellőztetéssel és a virágokkal.

Ez elég átlátszó, de megteszi, gondolta. Egy szobanövényük van, az is kaktusz. Áron ismét szólni próbált, de inkább annyiban hagyta.

Vajon mire gondol, pillantott hátra ismét Anna. Áron a házakat figyelte, de valószínűleg nem látta, merre járnak. Az arca mozdulatlan volt, szinte nem is pislogott. Sajnálja, hogy nem sikerült? Vagy örül, hogy mégis él? Még ha anya nélkül is.

Kevéssel azután, hogy Áron magához tért, Anna felvilágosította, hogy Zsuzsa terv szerint elutazott Mexikóba. Áron bólintott, hogy érti, és azóta nem hozta egyikük se szóba Zsuzsát.

A házuk előtt fordított sorrendben zajlott ugyanaz a folyamat. Anna kivette a csomagtartóból a két mankót, Áron kikászálódott az ülésről, és bebicegett a házba. Azonnal a szobájába indult, de az ajtóban földbe gyökerezett a lába.

Anna mindent elpakolt, Zsuzsa utolsó papírfecnijét is. Új függönyt tett fel, kicserélte az ágytakarót, és az ágyat a szemközti falhoz tolta. Hogy semmi ne emlékeztesse Áront a múltra, legalábbis a szoba berendezésében semmit.

– Köszönöm – súgta a férfi, és Anna elpirult a dicséret hallatán.

– Olívia is segített. Anyukád pedig ruhákat küldött neked – nyitotta ki a szekrényajtót. Mögötte a férfi régi ruhái sorakoztak, amiket az albérlete felszámolásakor az anyjához kivitt.

Áront kimerítette a fél óra mozgás, lerogyott az ágyra.

Megcsörrent Anna telefonja. Felvette, és hamar le is tette.

– Megérkezett anyukád. Elugrom érte, addig pihenj.

– Jó – súgta Áron.

Anna a hátsó zsebébe süllyesztette a telefont. – Hozzak valamit? Vizet?

A férfi megrázta a fejét.

– Rendben – nézett körbe Anna, és látszott, nem szívesen hagyja magára.

– Menj – súgta a férfi. – Megleszek.

Anna elmosolyodott, és sarkon fordulva szapora léptekkel távozott.

Anna három héten át minden reggel fél hétre jött, hogy a férfit hétre gyógytornára vigye. Aztán fél nyolckor visszahozta, és rohant dolgozni.

Kialakult köztük egy rend, amit eleinte a szükség hozott, később pedig az óvatosság. Út közben alig beszéltek. Induláskor Mária néni tüsténkedett körülöttük, és újságolta a híreket. Hogy Áron javul, már érez a lábfejével és érthetőbb a beszéde. Kevesebbet fáj a feje. Jobb az étvágya. Kiment az udvarra, hogy napon legyen.

Anna mosolygott, lelkendezett, ha a helyzet úgy kívánta, majd beültek az autóba, és nem tudtak egymásnak mit mondani.

A hallgatásból rendszer lett, csönd az autóban oda és csönd hazafelé.

A második héttől a gyógytorna a keddi és csütörtöki napra korlátozódott, és közé ékelődött három csoportfoglalkozás a pszichiátrián. A főorvos ragaszkodott Áron jelenlétéhez akkor is, ha kizárólag hallgat.

Négy héttel a soha meg nem nevezett esemény után az idegsérülés is gyógyulni kezdett a lábán, elég volt egy mankó, és a törött ujjain az alumínium síneket rugalmas kötésekre cserélték.

Pénteken reggel a pszichiáter késett, Anna és Áron kiment az osztályról a lépcsőházba, mert a férfit idegesítette a többi beteg. A levegőben lógott a lehetőség, hogy neki is maradnia kell. Az ablakpárkánynak támaszkodott, és a várost, maga alatt a forgalmat, a temetőt nézte. Anna pedig lopva őt.

Olyan váratlanul szólalt meg, hogy Anna leejtette a slusszkulcsot.

– Július végén elköltözöm – mondta, és hátat fordított az untig ismert kilátásnak. A hangja enyhén rekedt volt ugyan, de a beszéde érthető.

Anna felvette a kulcsot a földről, és a néhány pillanat alatt igyekezett nyugalmat erőltetni magára. Már megint ugyanaz a nóta, Áron menni akar. Hányadszor az utóbbi két hónapban? Legalább a harmadik alkalom, hogy szabadulni igyekszik tőle. Talán ideje lenne hagyni.

– Hová? – kérdezte.

– Pécsre. Előre láthatóan.

Anna magára erőltetett nyugalma eddig tartott.

– Miért nem egyenesen a holdra?

Áron elmosolyodott.

– Ne túlozz. Pécs nincs olyan messze.

– Tényleg nincs, csak olyan vacak a közlekedés, hogy nyolc óra oda és vissza.

– Nem szándékozom bejárni. Elköltözöm, Anna.

Tehát ennyi, értette meg Anna. Vége a küzdelemnek és a bűntudatnak, felszabadult, nincs kísértés, nincs árulás, nincs bűn. Nem biztos, hogy ezt ő kibírja.

– Alig tudsz járni - siklott Anna tekintete a botra. – Hogy akarsz költözni? Mert én, ugyan el nem viszlek.

– Nem is kérnék ilyet - szólt kimérten Áron.

– Szuper. Mert nem is tenném meg. Nem fogok ilyen marhasághoz asszisztálni.

– Tehát eddig terjedt a buzgalmad? A szánalomnak is van határa, látom – fintorgott Áron, és a másik lábára helyezte a testsúlyát.

– Nem szánlak.

– Akkor jó.

Anna nem hagyta ennyiben.

– Honnan veszed, hogy sajnállak? Mondtam ilyet?

– Ugyan mi másért vagy négy hete minden nap velem? Hurcolsz kezelésre, haza, bevásárolsz. Mint egy irgalmas nővér. Olyan szánalmasnak látsz, hogy még haragudni is elfelejtettél rám.

Anna meghökkent.

– Nem felejtettem el. Haragszom rád.

– És meg is van rá minden okod.

Anna a férfi feszült arcába nézett, és egyre terebélyesedett benne a fájdalom.

– Igen, így van – kiáltott fel. – Haragszom rád. Először persze örültem, hogy nem haltál meg. Hogy nem sikerült. De aztán? Haragszom, igen. Hogy csak magadra gondoltál, a saját fájdalmadra. Hogy ennyire nem számítok neked. Eszedbe se jutott, milyen érzés lesz nekem? Vagy anyádnak, ha már itt tartunk. Hogy milyen érzés lesz nekünk elveszíteni téged? Mária néni hogy élte volna túl a halálod? Egy önző rohadék vagy. Akkor is, ha a pszichiáter ezért leszedi a fejem, hogy nem támogatlak, meg minden, de akkor is ezt gondolom. Egy önző rohadék.

Áron mozdult, nyitotta a száját, de Anna nem hagyta szóhoz jutni, figyelmeztetően felemelte a mutató ujját, hogy még nem fejezte be.

– Nem te vagy az egyetlen, akinek nem jött össze. Elsőnek itt vagyok például én. Vagy Zalán, akit miattad kirúgtam. Akit miattad sose szerettem. Neki eszébe se volt a viaduktra menni. Összeszorítjuk a fogunkat, és vonszoljuk magunkat tovább. Erre te? Gyáván megfutamodsz, és leszarsz mindenkit, akinek fontos vagy. Nos, ha már szóba hoztad, tényleg haragszom rád. Legszívesebben jól fejbe vágnálak.

Áron összeráncolt szemöldökkel nézte.

– Örülök, hogy így ki tudtad adni a mérged – mondta gúnyosan. – Ezt dédelgeted magadban négy hete?

– Nagyjából – mondta elégedetten Anna, és valóban megkönnyebbülést érzett.

Áron szó nélkül nézte. A mankót maga mellett a falhoz támasztotta, és fáradtan az ablakpárkányra ült.

Lendületes léptek dübörögtek a lépcsőn, és Zalán feje bukkant fel a fordulóban. Elvigyorodott, amikor meglátta Annát.

– Mit keresel a dilis szinten? Belebolondultál a hiányomba – harsogta jókedvűen, aztán meglátta Áront. Komolyabbra fordult az arckifejezése.

Anna elfogultan bemutatta őket egymásnak.

A két férfi kezet rázott, aztán Zalán tovább indult, felfelé a sebészet irányába. Már megtett néhány lépcsőfokot, amikor visszalépett Annához.

– Hallottad, hogy a rezidensek búcsúbulit tartanak ma este a Hangvillában. Gyertek el a szexi barátnőddel. Tudod, akit valami olajról neveztek el.

Anna elmosolyodott.

– Olíviának hívják, te féleszű. Te az olívára gondolsz.

– Ő az, a kis szőke. A rezidensek között elég gyér a merítés. Gyíkok, meg gyíklányok. Nem olyan kis csinoskák, mint te. – Azzal átölelte Annát, és fordult vele vagy kettőt, mintha táncolnának.

Anna zavartan tolta el magától. Még Áron azt hiszi, féltékennyé akarja tenni. Nem tudja, amit Anna igen, hogy Zalán rég Orsival, a kolléganőjével jár. A közvélekedés helyteleníti a munkatársi kapcsolatokat, de hol máshol ismerkedhetne Zalán? Vagy ő? Tíz órás munkanap, heti két ügyelet. Szabadidőben leginkább aludni vágynak.

De Áront nem izgatta Zalán és Anna kettőse, a telefonját nézegette.

Az osztályos nővér dugta ki a fejét az ajtón, hogy kezdődik a csoportfoglalkozás, Áront várja a főorvos.