Meghallgathatod hangoskönyvként:

https://youtu.be/rViyjGjpBc4

Kilencedik fejezet

Vasárnap reggel nyolc óra is elmúlt, mire Anna kikászálódott az ágyból. Mezítláb vánszorgott le a földszintre kávét inni. Talált egy üveg bontatlan ásványvizet a zongorán. Ki merészelte a politúrra tenni? Még jó, hogy az anyja nem látta. Felbontotta és hosszan ivott belőle.

Valami fura volt. Mint mostanában annyiszor.

A szokott csönd helyett, az anyjáék reggel sokáig aludtak, edénycsörgés hallatszott a konyhából. Benézett.

Jolika mosogatta az üvegpoharakat.

Anna lecövekelt az ajtóban.

– Szia, Jolika – köszönt kábán. – Itt aludtál? Akkora volt a buli, hogy elment az utolsó busz?

– Ülj le, drágám!

Anna kezében megállt a vizesüveg.

– Mi történt?

Jolika arcán elömlött az együttérzés. Épp úgy nézett ki, mint Anna, mikor rossz hírt közölt a hozzátartozókkal, és szándékosan szomorú képet vágott, nehogy közömbösnek tűnjön.

– Anyukádat tegnap elvitte a mentő.

Infarktust kapott. Ez volt az első, ami Anna eszébe jutott. Ötven fölött előfordul. Összeesett, mentőt hívtak, most az intenzíven fekszik, lélegeztető gépen, minden végtagjából cső áll ki. Mert túlhajtotta magát, hozzáment egy fiatal csődörhöz, aki nem hagy neki békét. S lám, belehalt. Belehalt a szerelembe.

– De nincs semmi komoly baj, drágám – simított végig az Jolika Anna karján.. Ne ijedj meg. Áronka hívott az előbb, anyukád már jobban van Biztosan, kicsit sokat ivott.

Annában egyből oldódott a görcs. Nem infarktus, vagy agyvérzés, nem tragédia, legföljebb baj. De mi? Az a gond, hogy az anyja berúgott?

– Tessék? – csattant fel Anna – Mi az, hogy kicsit sokat? Kicsit, vagy sokat? Eszméletlen volt? Hányt? Vagy mi? Nem is ivott többet mint bárki más egy buliban.

– Furán viselkedett. Áronka kihívta a mentőt.

Anna csak bámult a nő ovális arcába, és érezte, ahogy elhatalmasodik rajta a düh.

– Anyám furán viselkedett és Áron mentőt hívott? Mégis hogyan furán? Túl hangosan énekelt, vagy hamisan? Esetleg a kenőkéssel szaladgált? Mi történt?

Jolika elfordult, és törölgetni kezdte a konyharuhával a poharakat. Az anyja ilyet sose tett, mert meggyőződése szerint a konyhai textil kész bacitenyészet. Inkább vízcseppes, mint pöcegödör, mondogatta.

– Én nem tudom pontosan, hogy történt – mentegetőzött az asszony –, benn voltam a házban, csak a kiabálásra értem ki. Anyukád az asztalon táncolt, és hívott mindenkit, hogy tartson vele. Nem tudom, mi volt, na. Szegénykém, nagyon nem akart kórházba menni. Sírt. Meg kiabált. Sikítozott. De muszáj volt. Áronka fogta le, és tette be a mentőbe.

Anna az elképzelt látványba is beleszédült. A könnyes szemű, riadt anyja, fölötte Áron kérlelhetetlen arccal, ahogy betuszkolja a magatehetetlen, kétségbeesett asszonyt a mentőbe. Hogy megszabaduljon tőle.

– Hová vitték? – kérdezte kimérten Anna. – És hol van Áron?

– Vele ment – felelte Jolika. –, és megkért, hogy maradjak, legyen itt valaki, amikor felébredsz.

– Valóságos szent – fújt Anna, és felmarkolta az anyja slusszkulcsát az asztalról.

Ritkán vezetett, a reggeli gyér forgalom nagyrészt elvonta a figyelmét az anyjáról, hogy mi történhetett, míg ő túl mélyen aludt. Megkívánta az anyja férjét, és lám, az anyja máris eltűnt a képből, mintha megátkozta volna. Ez persze hülyeség, tudta ő is, mégis haragudott magára, de még jobban Áronra. Ő tehet az egész katyvaszról. Ha ő nincs, most... Ez a lehetőség mellbe vágta. Hogy milyen lenne, ha az anyja nem hozza be Áront az életükbe. Ha meg se ismerte volna. Mindegy, nem ez a lényeg, hessentgette el, ahogy szokta, a kellemetlen gondolatot. Az se volt kellemes persze, ami maradt, hogy ő utálja magát, és az anyját erőszakkal kórházba toloncolták. Mintha lecsúszott alkoholista lenne, akit az út mellett szednek fel, hogy ki ne hűljön, vagy bele ne fulladjon a hányadékába. Ezt tette Áron az anyjával. És miért? Bele se akart gondolni.

A kórháztól messze talált parkolóhelyett, kifulladva esett be a sürgősségi várójába. Azonnal meglátta Áront, a műanyag széksor szélén ült, a térdére könyökölt, arcát a tenyerébe temette. Anna papucsa, akár két kasztanyetta, csattogott, Áron felnézett, majd felpattant, és elé sietett. Égnek meredő, kócos hajától, az arcán látható aggodalomtól és bűntudattól Annában még magasabbra csapott a harag.

– Ezt mégis hogy képzelted? – kiáltotta köszönés helyett. – Behozatod anyámat a kórházba? Éjjel? Mentővel, mert egy kicsit többet ivott az illendőnél?

Persze mindenki őket nézte, a triage nővér, két másik hozzátartozó a túloldalon és a betegszállító, aki a röntgenek felé tolt egy üres hordágyat.

– Tudom, hogy szörnyű lehetett erre ébredni– kezdte mondani Áron –, de már jobban van. Ne aggódj!

Hiába nyugtatta, Anna nem tudott és nem is akart a férfira hallgatni.

– Hogy merted? Megkérdezhettél volna engem. Elvégre a lánya vagyok. Erőszakkal behozatni a kórházba. Egy szemét vagy. Egy rohadt, sunyi, szemét!

Sarkon fordult, és a felvételes nővérhez lépett.

– Doktor Kertész Anna vagyok, itt dolgozom a kórházban. Éjjel mentő szállította be édesanyámat. Beszélni szeretnék az ügyeletvezetővel.

A nővér, noha közömbösnek igyekezett mutatkozni, kíváncsian méregette Annát. Felemelte a telefont.

– Rasztovics Zsuzsanna lánya van itt. Igen. A kétórás beteg. Ráér, doktornő?

Természetesen ráért. Kollégára rá szoktak érni. Anna zsebre vágta a kezét, és járkálni kezdett, míg az ügyeletest várta. Áron próbált beszélni vele, de Anna átnézett rajta és kikerülte.

Nyílt az ajtó, törékeny, ősz hajú nő lépett ki rajta. Anna látásból ismerte, de a nyári gyakorlat idején, amikor lehúzott itt két hetet, szabadságon volt, nem találkoztak.

Odasietett a doktornőhöz, és bár nem akarta, hogy Áron is csatlakozzon hozzájuk, nem tiltakozott, amikor a férfi mellé lépett.

– Mi történt? – kérdezte Anna. – Hogy van anyám? Láthatom? – Aztán magyarázni kezdte. – Legfeljebb, ha fél üveg bort ihatott meg. Nem értem, mi szükség volt erre.

A doktornő felemelte a kezét, hogy elhallgattassa.

– Még semmit nem tudunk biztosan. Most alszik. Kapott nyugtatót.

– Nyugtatót? – értetlenkedett Anna. – Nem mosták ki a gyomrát? Milyen nyugtatót?

– Haloperidolt.

Anna úgy szorította össze az álkapcsát, hogy szinte fájt, és nem szólt. Áron segélykérő pillantást vetett rá, de nem volt kedve magyarázni neki, hogy ezt a gyógyszert többnyire pszichotikus tünetek esetén adják. A pszichózist pedig nem lehet kialudni, mint az alkohol mámort.

– Éjjel behívtuk a pszichiátert. Felveszi az osztályra – folytatta az ügyeletes.

– Muszáj ezt? – tiltakozott Áron. – Hisz jobban van.

A doktornő elnézően mosolygott rá.

– Attól tartok, a helyzet ennél bonyolultabb. Ön hívta ki a mentőt?

– Igen én, de nem gondoltam, hogy benn kell maradnia.

– A saját érdekében – magyarázta a doktornő a hivatás nyájas közönyével. – Az édesanyjuk nincs jól. Még az éjjel CT vizsgálat történt, hogy kizárjuk az organikus eredetet. Szerencsére negatív volt, a diagnosztikai osztály ügyeletese azonnal megnézte. – Annára mosolygott. – Hisz egy fiatal kolléga édesanyja. Megjött a labor is, nincs értékelhető eltérés, enyhén anémiás és ki van száradva.

– Alig eszik mostanában – mondta Áron.

Kit érdekel?, húzta fel a szemöldökét Anna. Mit játssza a gondos férjet? Az enyhe anémia és kiszáradás csak szöveg, a semmit nem találtunk helyett.

A doktornő megérintette Áron karját.

– Délután felhelyezzük a pszichiátriai osztályra, és akkor többet tudunk majd.

– Lehet, be sem kellett volna hozatnom – mormolta Áron maga elé, és megrándult az arca.

– Lehet – jegyezte meg Anna, és nem akart együtt érezni a férfival. Hogy képzelte, hogy ilyen helyzetbe hozza az anyját? Hogy képzelte egyáltalán, hogy egyedül dönt? Az anyja kicsit berúgott és jókedve lett. Könyörgöm, olyan nagy baj ez?

– Menjenek nyugodtan haza – mondta a doktornő. – Az édesanyjuk még órákig aludni fog. Délután meglátogathatják.

Egyikük sem javította ki a tévedést. Testvéreknek néz minket? Csodálkozott Anna. Vagy házasoknak? Akik anyukáért aggódnak? Hányszor kellett ezzel szembesülnie anyának vajon? Hogy Áron anyjának hitték. Elöntötte a szánalom,

A doktornő elköszönt, Áron mintha csodára várna, nem indult haza, visszaült a korábbi helyére.

Anna sokáig mozdulatlanul meredt maga elé, és a könnyeivel küszködött. Ó, mama! Hogy hagyhattam ezt? Mert rossz kedvem volt és kiütöttem magam, nem álltam ki érted, mikor bajba kerültél. Lopva Áronra pillantott. A férfi magába roskadva ült, szemmel láthatóan őt is mardosta a bűntudat.

Le kellene feküdnie, gondolta Anna. Haza se tud menni, a kocsija a ház előtt parkolt, mikor ő elindult. Szóljon neki, hogy hazaviszi? Még mit nem! Ha a férfi nem csinál a bolhából elefántot, most mindhárman otthon lehetnének, ő lustálkodhatna, az anyja pedig püfölhetné a laptopját, ahogy szabadnapokon rendszerint szokta. Áron pedig, ahelyett, hogy itt gunnyaszt, ezen a kényelmetlen széken... Itt megakadt, mert elképzelése sem volt, mit csinál Áron vasárnaponként. Templomba megy? Még az is lehet, de nem valószínű. A családban csak Fanni volt vallásos, aki egy lelkész fiához ment feleségül. Értesíteni kell a nővérét. Muszáj lesz. És ez el is döntötte a mi legyen Áronnal dilemmát. Sarkon fordult, és kisietett a teremből. Az utcára érve felhívta Fannit.

Mikor köszönés után Anna elmondta, az édesanyjuk kórházban van, mert előző este rosszul lett a megivott bortól, a nővére egyből nekiesett a kérdéseivel.

– Mi ez az ostobaság? – kérdezte. – Anya nem is iszik.

– Néha igen. Ahogy tegnap is.

– Értem, persze, de mennyit? Két pohár bort legföljebb. Sose láttam még részegnek.

– Tegnap többet ivott. Állítólag hülyén viselkedett.

Ezt persze Fanni se értette.

– Hogy hülyén? Hülye viselkedésért még senkit nem kezeltek kórházban. Elhallgatsz valamit.

Anna a járda melletti fűcsomót rugdosta a papucsa orrával, de most megmerevedett.

– Én lefeküdtem aludni, nem láttam, mi történt – mentegetőzött. – Áron hívta ki a mentőt.

– Tudtam, hogy ennek rossz vége lesz. Az a pasi rossz hatással van rá.

Fanni megjegyzésétől Annát elöntötte a méreg.

– Tényleg! Anya kezébe nyomta a borospoharat.

– Véded? Komolyan?

– Nem védem – hökkent meg Anna. – Csak utálom, hogy te mindent jobban tudsz onnan, messziről.

– Most meg én vagyok a hibás?

– Nem, dehogy. Te tökéletes vagy. Mesélte anya, hogy szívből gratuláltál nekik. Most meg a pasi rossz hatással van rá – jegyezte meg epésen Anna.

– Mert? Talán durciznom kellett volna? Mint te csináltad? Tudod, hogy anyát nem lehet lebeszélni semmiről.

– Tudom.

Hallgattak egy ideig, mindkettőt emlékek sokasága rohanta meg, a tehetetlenség emlékei, amikor valamit szerettek volna, de lemondtak róla, mert az anyjuk vasakarata érvényesült.

– Van egy macskám – mondta Anna.

– Gratulálok. A sarkadra álltál – jegyezte meg Fanni.

– Csak megemlítettem, ne légy szemét.

– Nem vagyok. Tényleg gratulálok. Mindig vágytál egy állatra. Bár inkább kutyára. A macska jó kezdet. – Anna hallotta, hogy nevet. – De biztosan jól van? Nem csak mondod, hogy ne idegeskedjek? – kérdezte csöndesen Fanni. – Nem odautaznunk mégis oda?

Még csak az kéne, rémült meg Anna. A nővére, a túl nagydarab és túl zajos sógora és a három kislány. Nem is tudná őket hová fektetni. Korábban, mikor hazalátogattak, az emeleti hálóban aludtak a szülők, Annával a gyerekek, Zsuzsa pedig a földszinti dolgozószobában. Évente egyszer, halottak napja környékén jöttek, apa sírjához. Bár még egymásnak se vallották be az anyjával, alig várták, hogy leteljen az a néhány nap. A ház fenekestül felfordult, a gyerekek folyton nyafogtak, álmosak voltak, éhesek, vagy épp fordítva, nem akartak aludni, és enni.

– Összepakolok – jelentette ki Fanni –, és holnap reggel elindulunk

– Gyuláról? – Eszmélt gondolataiból Anna. – Mondtam már, nem haldoklik anya, csak kórházban van. Ne pörögd túl!

– Az orvos mit mond?

– Még semmit nem tudnak. Délután fogják megvizsgálni.

– És eddig mi a csudát csináltak?

Anna kezdett elfáradni. És fázni is. Szemerkélt az eső, feltámadt a szél. Reggel csak magára kapott egy kardigánt, és harisnya nélkül didergett.

– Fejezzük be. Amint többet tudok, hívlak.

Megszakította a vonalat.

Fanni mindig felhúzta. Neki könnyű onnan messziről osztani az észt. Így kellene, úgy kellene anyával.

Az autóhoz ért, de nem ült be. Felnézett az égre, súlyos felhőket kergetett a Bakony felől a szél, a hegyek kékje összeolvadt az esőfelhők sötétjével.

Áron meg fog ázni, mert gőze sincs, hogyan járnak a buszok. A férfiak nem tudják ezeket. Lenézett meztelen lábára. Csak egy féleszű indul el papucsban, gondolta és szaladt vissza.

Áron ugyanott ült, ugyanolyan összetörten. Azért ennyire nem rossz a helyzet, futott át Annán, kár magát keresztre feszítenie.

Igyekezett csöndesebben megtenni a férfi székéig az utat, mint egy órával korábban. Azóta cserélt a műszak, a nővér pult mögött más ült, eltűnt a korábbi házaspár, és érkezett vagy tíz, tizenkét ember, akik közül legalább három szemmel láthatóan súlyos beteg volt. Anna nem akart feltűnést kelteni.

– Gyere, hazaviszlek – szólt csöndesen a férfihez, amikor mellé ért.

Áron kábán nézett fel rá.

– Anya autójával jöttem. Hazaviszlek – magyarázta Anna.

– Kösz, de maradok.

– Nincs értelme itt ücsörögnöd. Azzal semmit nem teszel jóvá.

Áron nem kommentálta az undok megjegyzést, csak elfordította Annáról a tekintetét.

A lányban felmerült, hogy tényleg itt hagyja, jusson haza, ahogy akar, mégis maradt. Toporgott kicsit, a kardigánját igazgatta.

– Jössz végre? – kérdezte.

Áron váratlanul felállt, és szembe fordult vele.

– Lehet, hogy hibáztam, hogy túlreagáltam, de megijedtem. Nem akarok magyarázkodni, mert látom, elhatároztad, hogy engem hibáztatsz. – elhallgatott, talán gondolkozott, majd folytatta. – Lehet, igazad is van. De hidd el, nem akartam neki rosszat.

Anna összeszorította a száját, és lesütötte a szemét.

Tudta, hogy igazságtalan, csak azt nem, hogy miért. Felnézett. Áron őt figyelte, és olyan szomorú volt az arca, hogy Annának belesajdult a szíve.

– Menjünk haza – mondta. – Esik és meg lehet fagyni.

– Rendben – adta meg magát a férfi, és követte Annát a kocsiig.

Ott megint összevitatkoztak. Áron akart vezetni, mert Annának papucsban veszélyes, Anna pedig nem akart az anyósülésre átülni. Áron nem utasíthatja, hisz nem az apja. Ha más nem, ez biztosan kiderült az itthon töltött egy hét alatt.

Tizedik fejezet

Jolika a kimozdult járókő alatt hagyta a lakáskulcsot, ahogy szokták, a borult időben félhomály és csend fogadta őket a házban. Anna kibújt ázott az előszobában, és felszaladt az emeletre. Közeledett a dél, és Anna azon tépelődött, mihez kezdjen. Nem bírt másra gondolni, csak az anyjára a kórházban, hogy most ebédel, eszi a műanyag tálcáról a műanyag ételt. Bár valószínűtlen, hogy az ő anyja a túlvizezett, porból kutyult krumplipürét megenné a szója fasírttal. Az anyja nem volt ÖKO, még csak házikoszt mániás se, de idegenkedett az olcsó kajától. Ha virsli, akkor disznó és nem csirke, és a legtöbb saját márkás termékre gyanakodva tekintett. Ha egy kiló sertéscomb ezerötszáz forint, akkor egy kiló darált sertéscomb több, mint ezer, lányom, mondogatta.

Persze ez csak elméleti eszmefuttatás volt, mert sertéscomb a maga véres valójában utoljára a nagyapja temetésén fordult meg a konyhájukban, amikor nagyi a vendégeknek főzött. Hacsak Áron tegnap nem azt trancsírozott.

Anna Feküdt az ágyon, és szanaszét kalandoztak a gondolatai. Ahogy tegnap Áron felvágta a húst – akár a marha, akár a disznó húst –. az agyonmosott fehér póló alatt tökéletesen látszott a háta, a munka közben felváltva megfeszülő, majd elernyedő izmok játéka. Rám se hederített, pedig milyen hálás volt a szobáért, emlékezett Anna. Nagyon akarta azt a gulyást, ha felment a Bakonyba szalonnáért, elkérte a kondért, és meggyőzte anyát a tűzről. Korábban, ha Zsuzsa vendégül látta a munkatársait, emlékezett Anna készételt hozattak. Sőt, legutóbb már a tányérok is jöttek, majd mentek, mosatlan se maradt. Meg kell köszönnie Jolikának, hogy feltakarított.

Kopogtak az ajtón.

Anna vetett egy gyors pillantást a tükörbe, nem lóg-e ki valamije a ruha alól, kiült az ágy szélére, és csak ezek után szólt ki.

– Igen? – Mintha nem tudná, ki az.

Áron most sem lépett be a szobába, hanem az ajtóban álldogálva mondta.

– Melegítettem gulyást. Megmaradt az egész. Jössz ebédelni?

– Nem vagyok éhes.

Áron hallgatott, és közben a lányt fürkészte.

– Éhségsztrájk? Hogy ha hazajön anyukád, elmondhasd, halálra éheztettelek?

– Kac, kac. Anya se etetett, te se akarj pátyolgatni.

Áron lehajtotta a fejét. Most biztosan tízig számol magában, gondolta Anna gúnyosan. Aztán lehet, megver, mert rossz gyerek vagyok. Apuka. Eltakarította anyukát, és neki kell gondoskodnia a kislányról. Mi történt tegnap este óta? Mi történt ebben a fél napban? Este ott állt mögötte, és úgy kívánta őt a férfi, hogy a két farmernadrágon keresztül is érezte. Ő dühös, Áron pedig a sarkkörön túlról beszél hozzá.

– Meddig akarsz duzzogni? – kérdezte felnézve a férfi. – Vagy duzzogj, nekem mindegy, de egyél valamit. Biztosan nem is reggeliztél. Enni muszáj. A bajban is.

– Rendben – állt fel az ágyról engedelmesen Anna, és lesétált a földszintre. A konyhába lépve látta, Áron két személyre megterített, vagyis kikészített két tányért, mellé két kanalat, szelt kenyeret, és a kis piros fazékban melegített levest.

Évek óta nem látta Anna ezt a fazekat, a nagyitól került át, mert az édesapja sajnálta kidobni.

– Nincs szívem leselejtezni nagyanyátok kedvenc fazekát – mondta a lányoknak, aztán a dupla fenekű acél, meg szuper bevonatos edények mögött eltűnt a konyhaszekrényben.

– Nem találtál jobb fazekat? – kérdezte Anna. – Erről lepattogzott a zománc.

Áron elmosolyodott.

– Otthon is használtunk ilyet, praktikus a mérete. Két embernek.

– Egyke vagy? – kérdezte Anna és leült.

– Nem. Van két bátyám. Amikor ők megnősültek és ketten maradtunk anyámmal, akkor került elő sűrűn.

– Három fiú? – szörnyedt el Anna. – A nővérem három lánya is elég húzós.

Aztán összeszorította a száját, mert nem akart csevegni, mégis azt tette. Némán ettek egy darabig, és Annának nagyon ízlett a leves. Más, mint a kínai vagy az olasz konyha. Olyan autentikus. Valószínűleg a férfi is ilyen mint a leves. A feje búbját látta, ahogy a tányérja fölé hajolt. Jó, de semmi különleges.

– Tíz évbe telt, mire alig fél éve megszerezted a doktori fokozatot – törte meg Anna a csendet.

Áron meglepetten nézett fel.

– Igen – felelte.

– Mi volt a baj?

Áron hátradőlt a székén, és összehúzott szemmel vizslatta Annát.

– Bizonyára nem vagyok elég okos.

Bizonyára, akarta rávágni Anna, de visszanyelte. Mitől lettem ilyen pukkancs, tűnődött. Az előbbi kérdéssel is provokálni akartam.

– Anya volt a témavezetőd? – kérdezte.

– Igen.

– Nem könnyítette meg a dolgod.

– Nem. Ő olyan – kereste a szavakat Áron, és közben a konyhabútor üvegajtajára nézett, mintha a poharak rejtenék a kifejező szót, amivel leírhatná Rasztovics professzorasszony gyakorlatát, aki mellett vért izzadtak a hallgatók, és azért nem engedték az utóbbi négy évben vizsgáztatni, mert csak a diákok tíz százalékát engedte át. –, ő hírhedten szigorú, de igazságos – mondtan Áron.

Anna felnevetett.

– Anyám a legkekecebb tanárok egyike. Többek közt azért nem nagydoktor még, mert nincs végzett PHD hallgatója. Vagyis te vagy az első.

Áron elmosolyodott.

– Azért hangyaszorgalommal se vádolhat senki. Nem csak anyukád tehetett róla. Kepesztettem, de sokáig hiába. Visszadobták a cikkeimet, és a kutatás is befuccsolt, amit csináltam. A Zika hozott áttörést.

– Meg anyám.

– Igen, ő. – Áronnak ellágyult az arca. – Sokat segített. Nem dolgozott helyettem, de mutatta az utat. És önzetlenül. Lenyúlhatta volna a munkám, ez bevett szokás, a kicsi gürcöl, a főnök meg arat. Három évvel ezelőtt, amikor a Zika esetek megszaporodtak, elnyertünk egy kutatási ösztöndíjat. Anyukád engem is bevett a csapatba. Ilyet még nem csináltam, hogy a gyakorlatban viszonylag gyorsan hasznot hajtó projekten dolgozzam. Marha jó érzés olyat kutatni, ami nem ötven év múlva forrja ki magát. Ha egyáltalán, valaha sikert hoz.

El is feledkezett az evésről, csak magyarázta Annának a munkájukat. A folyamatot, ahogy az első ötletből módszer lesz, alig érthető szavakat használt, mint rekombináns, DNS szekvencia, amik rémlettek Annának, mert tanulta néhány éve, legalábbis az alapokat, de igazán nem érdekelte, hogy melyik hírvivő melyik génszakaszra specializálódott, az viszont igen, hogy milyen tűzbe jött a férfi. És kicsit el is szégyellte magát. Két tudós gyerekeként ő csak túlélni akart, ezért tanult. Kitűnő volt persze mindig, mert se az anyja szemrehányását, se az apja szomorúságát nem viselte volna könnyen. Aztán elment az orvosira, felvették egyből a SOTE–ra, nem ismételt vizsgát, sőt hármasnál rosszabb jegyet sem kapott, de semmi különleges cél. Nem akarta felfedezni a rák ellenszerét. Persze szuper lett volna, de tudta, aligha a pizzás dobozból fog előugrani, amit ebédre rendelt, és a plázában se árulják, ahol a cipőit vette. Gyerekgyógyász is azért lett, mert a vírusokba, fertőző betegségekbe és védőoltásokba született bele. Az anyja itthon folyton a munkájáról beszélt, Anna hamarabb ismerte a gyermekkori fertőző betegségeket, mint ellenük az összes oltást megkapta volna. Ez tűnt a legegyszerűbbnek, a gyerekgyógyászatot választani szaknak

– Mexikó hatalmas lehetőség – mondta épp Áron, amikor Anna újra figyelni kezdett. – Közvetlen közelről vizsgálhatjuk a köztesgazdát. Könnyebb tenyészteni is, és a környezeti körülményeket megfigyelni. Leírni a paramétereit.

– Igen – mondta Anna és az órára nézett a férfi feje fölött. – Három óra. Bemegyek anyához. Bevigyelek?

Áron arcáról eltűnt a lelkesedés, ismét megfeszült a szája sarka.

– Inkább külön.

– Ahogy akarod – állt fel az asztaltól Anna. – Köszönöm az ebédet – mondta, és ott hagyta a férfit a két koszos terítékkel.

Tizenegyedik fejezet:

Tíz perccel később az autóban ült és a biztonsági övet kötötte be, amikor Olívia hívta.

– Láttad a videót? – kérdezte izgatottan a barátnője.

– Nem, ma nem értem rá a netre – mondta Anna mérsékelt érdeklődéssel. Olívia előszeretettel böngészte a különböző posztokat, és osztotta meg őket. Egy időben blogot is vezetett, otthonosan mozgott a témában.

– Valami kretén felrakott egy videót a netre anyukádról. Átküldöm.

– Mi? – fejezte be a tollászkodást Anna, mert míg baljával a telefont tartotta, jobb kezével a ruhájára ragadt macskaszőrt szedegette.

Megnyitotta az Olíviától kapott fájlt, és elöntötte a rémület. Az udvaruk látszott, és az anyja az asztalon. Nem táncolt, ahogy Jolika mesélte, hanem egy részeg sztriptízt adott elő. Szerencsére gyér világításban csak azok ismerhették fel, akik tudták, mit viselt aznap este. Közben hallatszott a zene, a nevetgélés. Az anyja együtt próbált énekelni a zenével, néhányan bíztatták. Valami szexi vagyok, és szexelni akarok refrénű szám ment angolul, a kőkorból való, de az anyja ismerte. Amikor a telefonnal elkezdték felvenni, csak melltartót viselt és bugyit, a szoknyája és a blúza gyűrött kupacként hevert az asztalon. Anna könnybe lábadt szemmel nézte, ahogy leveszi a melltartóját, és mint egy rossz rúdtáncos, megforgatja a feje fölött. Tett néhány bizonytalan mozdulatot, majd váratlanul leugrott az asztalról, a tűzhöz szaladt, és egy égő hasábot húzott ki a parázsból, azzal kezdett széles mozdulatokkal vezényelni. Anna felnyögött a döbbenettől. Szerencsére nem kapott lángot az anyja haja, mert időben odaért hozzá Áron. Először csak meggyőzni próbálta Zsuzsát, hogy tegye le fadarabot. A vegyes zajban Anna nem értette a beszédet, csak a mozdulatokat látta. Aztán Áron kicsavarta Zsuzsa kezéből az égő hasábot. Az anyja rángatta magát, tiltakozott, ütni kezdte a férfit, és sikoltozott. A telefon rögzítette, hogy azt kiabálja, te szemét, rohadék, ne érj hozzám. Anna elborzadt a szavak hallatán, ahogy a videón, magán is. Az anyja melle, ahogy Áront két kézzel püföli, szabadon himbálózik. Borzalmas látvány volt.

– Nehogy már felvedd a professzor asszonyt – szólalt meg valaki a telefon gazdája mellett, talán Zoltán, az anyja asszisztense. – Mekkora szemét vagy.

Véget ért a felvétel.

Anna letaglózva ült, és a könnyeit törölgette. Aztán mérges lett. Hogy lehet valaki ekkora mocsok, hogy felvegye az anyját és még a netre is kirakja. Persze nem voltak illúziói. Az anyját kevesen szerették. Rideg volt, kíméletlen, az udvariasságot ostoba köntörfalazásnak tartotta. Áron bezzeg olyan csodálattal beszélt róla az előbb, hogy Anna kicsit irigykedett is.

– Anyukád olyan éles ésszel és józan, világos gondolkodással bír, ami ritkaság még a kutatók között is. Nem tűri a mellébeszélést és a lustaságot.

Anna már zokogott. Áron szereti az anyját, és mélyen tiszteli. A tegnap este csak eltévelyedés lehetett. Bezzeg ő hálátlan, ostoba és áruló. Még jó, hogy az anyja nem tud semmit. Szegény. És ez így is marad, ezt a felvételt pedig nem láthatja meg soha.

Remegett a keze, ahogy a slusszkulcsot elfordította, és a könnyei épphogy felszáradtak, mire beért a kórházba, és felment a harmadikra.

A pszichiáter főorvosnő már várta.

– Szervusz – köszöntötte Annát a kollégák tegeződnek jegyében, noha a nagyanyja lehetett volna. A pszichiátrián még a többi osztálynál is ritkább volt az orvos, sokan végelgyengülésig dolgoztak. A főorvosnő is tíz éve elérte a nyugdíjkorhatárt, de maradt. Anna kedvelte. A gyakorlaton eltöltött első hét után, amikor rájött, hogy a közvélekedéssel ellentétben, a pszichiáterek nem látnak a fejébe úgy, mintha üvegből lenne, megtetszett neki a közvetlensége és a humora. – Beszélhetsz édesanyáddal, bár ne számíts változásra. Kiürült belőle a gyógyszer, amit éjjel kapott, kissé agitált és szorong. Bemegyünk hozzá.

Zsuzsa az ágy mellé húzott széken ült fakókék hálóingben, egyenes háttal, az ölében összekulcsolt kézzel. Egy nap alatt tíz évet öregedett, ijesztően emlékeztetett a saját anyjára, a szeme alatt elkenődött a festék, a haja fésületlenül meredezett, még a színe is megfakult valahogy, aranyszőkéből, szürkébe fordult.

– Mama? – mosolygott könnyes szemmel Anna, és Zsuzsához lépett, hogy megpuszilja. Az anyja nem húzta el a fejét, de nem is viszonozta a puszit.

Anna leült az ágy szélére, és lesütötte a szemét. Tekintete megakadt az anyja festett lábujjkörmein, élénk vörösük illetlenül kirít a színtelen környezetből.

Még papucsot se hoztam neki, ostobább vagyok a leghülyébb hozzátartozónál, hasított Annába.

– Őt hol hagytad? – szólalt meg az anyja.

Anna felnézett.

– Kit?

Az anyja gúnyosan elmosolyodott.

– Vajon kit? Vajon kit? – Ismételte éneklő hangon.

– Áronra gondolsz?

– Persze, hogy rá – sziszegte meglepő élénkséggel az anyja, és az imént még kifejezéstelen arcán elömlött a harag. Anna felé pördült a széken. – Hol van? Mond már!

– Gondolom otthon – felelte bizonytalanul Anna, mert nem tudta, az anyja milyen választ szeretne. – Mindjárt jön, ő is.

– Otthon? Milyen otthon? Zsuzsa hadarni kezdett valami értelmetlen szósalátát az othonáról, hogy hazamenne, majd Áronról, det Anna alig értette, mert a beszéd összefüggéstelen volt, csapongó és gyors. Zsuzsa is inkább magának szánta a mondókáját, mint a hallgatóságnak, motyogott, nem artikulált rendesen.

Majd váratlanul kihúzta magát, és karjait a magasba emelte. – Ő, én egyetlenem – kántálta, – Ő, az én szerelmem. Miért nincs itt velem?

Anna elhűlve nézte. Hová lett ebben a harsány, hamis nőben az ő távolság tartó, elegáns anyja. Szerelmem? Életében nem hallotta ezt a szót tőle. Az apjára sose mondta, pedig biztos, hogy szerette. Amikor Fanni a fertőző osztályon feküdt és az apja kijárta neki a külön szobát és a Playstationt, akkor hetekig én hősömnek nevezte, de sose szerelmemnek. Mi történt? Mi történt az anyjával?

– Áron később jön. Akadt egy kis dolga, és én akartalak előbb látni – mentegetőzött félszegen.

– Miért?

Anna nem értette a kérdést, aztán kiszakadt belőle.

– Anya én nem tehetek róla. Aludtam, fel se ébredtem, csak reggel. Ha tudom, nem engedem, hogy annyit igyál. Biztosan nem. De elfáradtam és lefeküdtem. Ne haragudj.

Zsuzsa nem felelt a mentegetőzésre, összeszorított szájjal vizslatta Annát, és halkan dobolt meztelen talpával a padlón. Anna elhallgatott, ölében összekulcsolt kezét nézte, mert az anyját szívszorító volt látni. Megkeményedett, feszült vonásait, pengevékony száját, ahogy előre dőlt, mintha a tekintetével akarná megfélemlíteni őt.

– Tudom, mit akarsz – sziszegte. – Nem versz át, hiába is Zsuzsa. El akarod venni.

– Mit? – kapta fel a fejét Anna, és úgy tett, mintha nem értené. – Mire gondolsz? A borra? Nem hozhatsz ide alkoholt, anya. – Aztán elszégyellte magát ezért a hazug megjegyzésért, és inkább elhallgatott.

Zsuzsa már egészen közel hajolt, és megpróbált a leszegett fejű lány arcába bámulni.

– Ó, te kis hamis – mondta ugyanazon a furcsa, éneklő hangon, amit az előbb használt. – Ne hazudj nekem. Tudom én, mit tervezel. Tudom, ám. Tetszik neked.

Anna valamennyire mindig tartott az anyjától, a szigora és a kíméletlensége sokszor megsebezte, de eddig legalább egyenes volt, sose ilyen alamuszin ellenséges.

Oldalra csusszant, hogy távolabb kerüljön Zsuzsától, és felállt az ágyról. Az anyja csak találgat, nem tudhat semmit, hisz nincs is semmi. Még az ő fejében sincs. Semmi! Semmi!

– Miről beszélsz, anya? – kérdezte, és zavarában csavargatni kezdte a pulóverén a gombot.

A főorvosnő ekkor lépett közelebb, de elkésett. Zsuzsa felpattant a székről, és megragadta Anna vállát.

– Ne merészeld! Ne merészeld ellopni tőlem, te kis rüfke – visította, és megpróbált Anna hajába markolni, de ő még idejében menekülőre fogta. Kitépte magát Zsuzsa szorításából, és néhány lépéssel, a főorvosnő mögött termett. Akár egy gyerek, elbújt mögötte. Így az anyja nem érhette el, ezért csak messziről kiabálta. – Ő az enyém. Engem kíván, engem akar. Lehet, hogy fiatal vagy, de másban nem jó. Én tudom, mint szeret, hogy mitől áll fel azonnal neki.

– Anya! – sóhajtott elborzadva Anna, és önkéntelenül befogta a fülét, hogy ne hallja, amit az anyja mond.

Nem emlékezett rá, hogy került ki a folyosóra, valószínű, a főorvosnő menekítette ki, majd a szobájába kísérte és adott neki egy pohár vizet.

– Nem láttad még ilyennek? – kérdezte a doktornő, mikor Anna kicsit megnyugodott.

Anna a fejét rázta. És ma már ki tudja hányadszor, elsírta magát. A doktornő a szembe fotelbe ült le, és a köpenye zsebéből egy zacskó savanyúcukrot halászott ki. Megkínálta Annát, aki csak a fejét rázta, hogy nem kér. A főorvosnő kivett egyet, és ropogtatni kezdte.

– Ne haragudj, hogy kitettelek ennek, de fontosnak tartottam, hogy magad is megtapasztald édesanyád állapotát. A felvételes kolléganő említette, hogy a család nincs tisztában az állapota súlyosságával. Ami teljesen természetes is. Nos, kicsit aggasztott is tegnap éjjel a hirtelen kibontakozás. Ritka, de nem példa nélkül való. Azért kértünk sürgősséggel CT-t, hogy tisztázzuk.

– Hogy nincs-e agydaganata.

– Igen, mindenek előtt szerettem volna kizárni az organikus eredetet. Szerencsére a CT negatív lett.

Anna bólintott. Az apját két év alatt elvitte a leukémia. Az anyját nem fogja.

A doktornő várt, és elé tolt egy zsebkendős dobozt. Ez olyan közhelyes, gondolta Anna, és kivett egy papírzsebkendőt. Itt ülök a pszichiáter szobájában és bőgök. Akar beszélni róla?