Annának se tiltakozni, se elengedni magát nem jutott eszébe, ezért döbbenten hagyta. Nem is volt ez igazi csók, inkább puhatolózás, mintha Áron már akkor megbánta volna, hogy belefogott, amikor elkezdte. Nem is erőltette, elengedte a lányt. Anna pislogott, és szóhoz se jutott.

Áron a másik lábára helyezte a testsúlyát.

– Ne haragudj! Ez hiba volt.

– Elég nagy hiba – szögezte le Anna, bár legszívesebben fejbe csapta volna. – Minek jöttél ide? – kérdezte. – Minek jöttél utánam? Azt gondolod, iszom egy kortyot, és máris férfiakat támadok le. Ahogy téged? Ha annyira nem akartad, miért nem tiltakoztál?

– Soha nem gondoltam, hogy letámadtál volna. Hogy mondhatsz ilyet? Az volt életem..., – tétovázott, nem találta a megfelelő kifejezést. – Soha nem volt még ilyen jó, mint veled. Ha akartam volna, se tudom visszatartani magam. De nem is akartam – Megint lehajtotta a fejét, mintha a mintába rakott kőlapok lekötnék minden figyelmét.

– Hát köszönöm. Megtisztelsz – mondta Anna és igyekezett minél több gúnyt sűríteni a hangjába. – Ezért érdemes volt ma reggel felkelni. Még ha az összes többi szar miatt jobb is lett volna ágyban maradni.

– Nem hiszem, hogy szarabb lenne neked, mint nekem.

– Tényleg?

– Tényleg.

Anna, hogy időt nyerjen, az üres műanyag pohárral elsétált a szemetesig, kidobta, majd visszament Áronhoz.

– Ha jó ember lennék, ami sajnos nem vagyok, azt fájlalnám, hogy elváltok anyámmal. De ez semmi ahhoz a sokkhoz képest, ami ma reggel ért, amikor csak úgy egyszerűen bejelentetted, hogy fogod magad, és lelépsz Pécsre.

– Nem lelépek. Elköltözöm, mert ott fogok dolgozni.

– Az én szempontomból ugyanaz – mondta Anna és nem akarta bővebben kifejteni. A kőlapokat rugdosta maga előtt. A balerinacipőnek máris lekopott az orráról a festék.

– Ugyanaz, mint? – kérdezte Áron.

Mit értetlenkedik, nézett fel dühösen Anna.

– Ugyanolyan pocsék. Elmégy, kész. Vége. Nem látlak többet.

Végre Áron is a szemébe nézett, és ő is dühösnek látszott.

– Mikor legutóbb beszéltünk, amikor ügyeletes voltál, nem érdekelt, látsz-e vagy nem. Nem törődtél vele, mit akarok. Mi változott azóta? Hogy nyomorék lettem? Szánalmas nyomorék?

– Magadnak köszönheted, hogy megsérültél – vágott vissza Anna. – És nem is vagy nyomorék. Ne sajnáld ennyire magad!

Farkasszemet néztek, aztán Áron elfordította a tekintetét. Néhány lépéssel a legközelebbi fához bicegett, és nekidőlt a törzsnek. Anna követte.

– Ne haragudj! – kérte, és Áron keze után nyúlt, de nem merte megfogni, lehanyatlott a karja. – Nem úgy gondoltam.

– Pedig gondolhatod. Minden jogod meg van rá – mondta a férfi csöndesen. – De nem sajnálom magam, hanem megvetem. Igazad volt, amikor törtető pancsernek neveztél, amikor a szememre vetetted, hogy hülye voltam a doktorihoz, és anyád segítségével kapaszkodtam fel az uborkafára.

– Én ilyet sose mondtam! – vágott közbe Anna.

– Tényleg? – szaladt magasba Áron szemöldöke. – Én máshogy emlékszem.

– Rosszul emlékszel!

Áron alig figyelt.

– Az utóbbi két hónapban elveszítettem majdnem mindent. A munkám, a doktori címem, a becsületem, és ami a legjobban fájt, elveszítettelek téged is. Gyáva voltam, tudom. A számomra könnyebb utat választottam. És még azt is elbasztam.

– Még jó! – kiáltott fel Anna, és egy pillanatra újra átélte a rettegést, amikor Áront halottnak hitte. – Ne mond nekem, hogy bánod, hogy élsz! Ne mond, mert sikítok. Hogy ilyen kegyetlen tudnál lenni velem.

– Anna, neked köszönhetem, hogy élek – mondta a férfi.

– Tényleg? Nem úgy néz ki – sírt fel a lány, és ököllel a férfi mellkasára ütött. – Eszedbe se jutottam. Megtetted, és egy pillanatig se gondoltál rám. Most meg elmégy, és itt hagysz.

Áron lehajtotta a fejét és beszélni kezdett.

– Azért élek, mert az utolsó pillanatban rád gondoltam. Amikor kirúgtam magam alól a sámlit, akkor jöttem rá, mekkora barom vagyok. Hogy neked milyen érzés lesz. Abban a pillanatban megbántam, és már nem akartam meghalni. Szerintem megpróbáltam elkapni a hurkot. Nem emlékszem pontosan, csak feltételezem, hogy azért nem fulladtam meg, mert a kezem a kötél alá szorult. Ezért sérültek az ujjaim.

Felnézett és kínzottan rámosolygott Annára, aki lassan kezdte felfogni, amit hall, hogy mennyire félreértette a férfit és a történteket.

– Rájöttem, hogy téged gyötörni fog a bűntudat, mert azt hiszed, miattad történt. Hogy azt hiszed majd, azt bánom, ami köztünk volt, és hogy ha most meghalok, vádolni fogod magad.

– Vádolom is. Hogy nem hagytam neked békét, aztán pedig nem hallgattalak meg. Undok voltam veled és igazságtalan. Pedig előtte épp én kezdtem ki veled. És még nekem állt feljebb.

Áron fürkészve nézte a lány arcát, mintha talányt akarna megfejteni. Lassan félhomály borult a térre, a zene ütemét kísérő villódzás fénye lüktetve világította meg őket.

– Nem te kezdtél ki velem – mondta Áron gyöngéden. – Te csak reagáltál rám. Azt tetted, amire vágytam, mert édes vagy és mindig adni akarsz.

– No, nem – nevetett Anna könnyes szemmel – Ne magyarázd be nekem, hogy jótékonykodtam, amikor a számba vettem a farkad.

– Nem lett volna szabad beléd szeretnem – mondta Áron, meg se hallva a lányt. – Vagy ha már megtörtént, bevallani neked, bevallani anyádnak, és elviselni, ami jön. De gyáva voltam. Ragaszkodtam az úgynevezett becsülethez, amit kidobtam az ablakon abban a pillanatban, amikor először észrevettem, milyen gyönyörű vagy.

Anna csak bámult rá.

– De hát mióta megtörtént, négy hete, szóba se állsz velem, annyira haragszol.

– Magamra haragszom, és szörnyen szégyellem magam. Előtted szégyellem magam. A legócskább dolgot tettem, amit ember tehet. És téged is meggyötörtelek vele.

Anna hallgatta, és lassan, fokozatosan terebélyesedni kezdett benne az öröm. Közel lépett Áronhoz, fogságba ejtve a fa törzse és maga között.

– Azt mondod, szeretsz? – fürkészte a férfi arcát. – Hogy szerelmes vagy belém? – kérdezte és bizonytalanul elmosolyodott.

– Szeretlek – mondta Áron. – Azóta talán, hogy kitakarítottad nekem a szobát, hogy tudjak dolgozni. Mindig egy kicsit jobban szerettelek, amikor nekem sírtad el a bánatod. És amikor kivillant a rövid nadrágból a feneked, mindig egy fokkal mélyebbre süllyedtem ebbe a vágyba. Szeretlek, Anna.

– Én is szeretlek – mondta Anna. – És nem érdekel mi voltál. Törtető, vagy pancser, vagy bármi. Szeretem a tested, odáig vagyok érte, hogy megérinthessem, végre magamba fogadjam. És persze szeretem a lelked, szeretlek téged.

Két keze közé fogta Áron arcát, és lehúzta magához a fejét.

*

– Várj, várj! Beakadt ez a szar – súgta Áron, mert a mankó vége becsúszott a liftakna és a lift közé.

– Nem kell suttognod – nevetett Anna. – Nincs itthon senki.

– Olívia?

– A buliban.

– A ványadt testű pasi?

– Dolgozik.

– Mázli – mondta Áron és már az ajtóban magához húzta Annát egy csókra. – Akarsz engem, ugye? Nem találsz ki semmit, hogy kidobhass?

Anna kuncogott.

– Mindennél jobban akarlak! – A csípőjével bevágta maga mögött a bejárati ajtót. Lehámozta magáról a felsőt, majd kígyózó mozdulattal kibújt a szoknyájából. Varázsló ez a pushup, meg a csipkés bugyi, ujjongott Áron vágytól ködös pillantása láttán, mellyel feltáruló testét üdvözölte.

– Gyere! – Rántotta magához Áron, és kis híján elveszítette az egyensúlyát.

– Várj – szólt Anna, és a mellkasára támasztotta a kezét. – Ha így folytatjuk, összetöröd magad.

– Még sem akarod – vált a férfi arca feszültté.

– Ó, dehogy nem – nevetett Anna, és kézen fogta a férfit. – De ne vágjuk tönkre a berendezést.

A szobába érve nem kacsoltak villanyt, az utcáról beszűrődő fényben eleget láttak. Áron félre dobta a mankót, ami akkorát csattant a parkettán, hogy téma lesz a legközelebbi a lakógyűlésen. Lerángatta magáról az inget, letolta egyszerre a nadrágot és az alsógatyát, majd az ágy szélén ülve lehúzta mindkettőt a lábáról. Aztán Anna kezéért nyúlt és maga elé vonta.

A fenekét megragadva tartotta, és az arcát a két melle közé szorította.

– Csalóka ám ez a melltartó, nem ekkorák – mondta Anna, akibe hirtelen beleköltözött a félsz, vajon fog-e tetszeni a férfinek.

Áron erre nem is felelt, kikapcsolta a melltartót, kibújtatta a pántjából a lány karját, majd félredobta. Aztán megfogta mindkét mellét, alájuk nyúlt, és miközben a kezével gyúrta, a szájával falta őket, mintha nem tudna betelni a rózsaszín bimbók ízével,

– Mindjárt elélvezek – nyöszörgött Anna. – Gyere belém, mert nem bírom.

A férfi kissé távolabb engedte, és lehúzta róla a bugyit. Anna kilépett belőle.

Áron a derekát fogta és nézte.

– Annyira kívánlak, mint nőt még soha – mondta elfúló hangon.

Anna egyik lábával feltérdelt az ágyra, kicsit hátrébb döntötte a férfit, megragadta a péniszét, és miközben a kezével irányította, ráereszkedett.

Egyszerre nyögtek fel mindketten, amikor forrón, és szorosan magába fogadta Áron erekcióját. Aztán egy darabig nem mozdult, mert maradéktalanul meg akarta tapasztalni az érzést, ahogy a hüvelye rászorul a férfira. Megkapta, amire vágyott, megtörtént, itt vannak mindketten, együtt, és beteljesült a szerelmük, amit néhány órája nem hogy remélni, de elképzelni sem mert. Nézte a férfit, elnyíló száját, arcán a kéj fájdalmas fintorát, a tekintetét.

– Ezt majd csináljuk nappal is – sóhajtotta –, hogy lássam közben a szeplőid.

– Anna – nyögte Áron. – Szeretlek.

– Én is szeretlek – felelte Anna, és kicsit megemelkedett, majd visszahúzta magát a férfira. Ráhajolt, szorosan magához ölelte, és mozgott rajta. Áron irányított, hogy ki ne csússzon belőle. Lihegésük egyre gyorsult és egyre hangosabbá vált, majd a vége előtt Anna rászorított a férfira.

– Gyereket szeretnék tőled – súgta, és a férfi diadalmas kiáltás kíséretében belé lövellte a magját.

Sötét éjjel ébredt fel újra, Áron hátulról szorosan hozzásimulva feküdt, egyik karjával a derekát ölelte, a másikkal a mellét fogta. Érezte csupasz fenekénél az erekciót. Mozdult kicsit, hogy jó irányban legyen.

– Mehet? – mormolta Áron.

Anna halkan kuncogott.

Igazított magán kicsit, Áron ugyanígy.

– Nem fog fájni? Hogy megint? – kérdezte a férfi kásás hangon, mert félig aludt.

– Nem – És ráhúzta magát.

Áron előre nyúlt, be a két combja közé, és egy ritmusban a csípőjével, az ujját is mozgatni kezdte.

– Két orgazmus egy éjjel? – nevetett fátyolos hangon Anna, aztán már csak nyöszörgött a kéjtől.

A macska ébresztette reggel. Résnyire belökte az ajtót, és betekergett rajta.

Anna hátrafordult. Áron hátát látta, és hallotta egészséges mély szuszogását. Az enyém, vigyorgott Anna. Óvatosan felkelt, belebújt Áron levetett ingébe, és kiment, hogy enni adjon a cicának.

Olívia, borzasan és másnaposan gunnyasztott a konyhaasztalnál és a kávéját kortyolgatta. Anna elsétált mellette, és kiöntötte a kávé másik felét.

Olívia a szeme elé emelte a kezét.

– Ó ne! – szólt tréfás kétségbeeséssel. – Elvakít ez a sok fény így kora reggel.

– Miről beszélsz? – kérdezte nevetve Anna.

– A ragyogásodról. No meg a szoknyádról és a blúzodról, amin átestem tegnap az előszobában.

– Upsz – huppant le Anna a székre.

Csendben kortyolgatták a kávéjukat. Olívia szólalt meg.

– Ha jól sejtem, amellett, hogy gyönyörű és jellemes, még jól is kefél.

Anna gyöngyözőn nevetett. Nem is próbálta titkolni az elégedettségét. Olívia kinyújtózott, és visszakönyökölt az asztalra.

– Na, mi lesz? – kérdezte és ásított. – Kereshetek másik társbérlőt magam mellé?

– Összeházasodunk tavasszal – mosolygott szemérmesen Anna. – Elválik anyámtól decemberben, amikor hazajön és összeházasodunk. Addig szerintem maradok veled, Úgyhogy korai meghirdetned a szobám. Jövő tavasszal megyek át Pécsre.

– Mindezt tegnap éjjel megbeszéltétek? Amellett, amitől úgy nézel ki, mint egy jóllakott, pákosztos macska.

– Igen, beszélgettünk is – pirult el Anna.

Olívia grimaszolva nézte.

– Jobban jártál, mint Jane Eyre – mondta.

– Tessék?

– Ő egy vak és félkarú Rochestert kapott vissza, a tiéd meg majdnem új. Láttam tegnap, mielőtt elmentünk, alig biceg.

– Áron nem Rochester. Rochester nős volt.

Olíviának magasba szaladt az egyik szemöldöke.

– És Rochesternek volt egy bolond felesége.

Olívia most se szólt, ivott egy korty kávét, és várta, hogy Anna végig gondolja. Meg is tette.

– Néha nagyon hülye tudsz lenni, ugye tudod.

Olívia némán bólintott.