hangoskönyvként itt hallgatható 28-tól 31-ig:

https://youtu.be/4Gh4bS3j9HQ

Ezek frissen átírt részek, maradtak elótések és hibák, elnézést kérek értük.

Huszonnyolcadik fejezet

– Nem látszol betegnek – fogadta Annát az ajtóban Zsuzsa. Ismét a régi, állapította meg Anna, a haja frissen festve, fehér blúz, vajszínű bő nadrág, semmi pipacs és neonszínek.

– Antibiotikumot szedek – hazudta Anna Zsuzsa kérdésére.

Szombat délután, aznap, amikor Zsuzsa hazatért a kórházból, azzal a kifogással mentette ki magát, hogy belázasodott, nem tud érte menni Áronnal, és otthon is kockázatos lenne találkozniuk a fertőzés miatt. Az egész napi sírástól bedugult az orra, a nazális hangot se kellett imitálnia a telefonban. Szombat óta eltelt három nap, a nem létező betegségre hivatkozva eddig halogatta a látogatást, de kedd estére már nem talált kifogást.

– Mi tenyészett ki? – kérdezte Zsuzsa, aki egy spanyol inkvizítor arckifejezésével állta el Anna útját az ajtóban. Anna azonnal a vallatószékben érezte magát.

– Anya, te is tudod, hogy nem vesznek le tenyésztést a háziorvosnál.

– Vagyis hasraütésre kaptad a gyógyszert?

Zsuzsa számára a bakteriális és vírus fertőzés elkülönítése az életbevágó kérdések közé tartozott. Ahogy a betegségre kapott terápiát is komolyan vette. A gyerekgyógyászuk nem is merte szokásos gyógyszereket kapásból felírni a két lányának, végül mire visszajött a tenyésztés eredménye, többnyire meg is gyógyultak.

– Tapasztalat alapján kaptam – felelte Anna, és kezdett belepirulni a sok hazugságba.

Zsuzsa végigmérte, mintha egy szigorú pillantás minden fontosat kiderítene Anna egészségéről.

– No persze. Mindenkinek ugyanazt, és majd lesz valami.

– Jól vagyok, anya. Áron? – kérdezte Anna, is minden idegszála megfeszült, hogy ne remegjen a hangja.

– Bütyköl valamit. Egyfolytában, akár egy gyerek. Tegnap megszerelte a garázsajtót, ma meg az ablakokat akarja meghúzni, és szerinte zörög a mosógép – magyarázta Zsuzsa, és végre beljebb indult. Anna követte.

– Értem – nyugtázta. Tehát itthon van. Mindegy, a találkozásukon úgyis túl kell esnie. Kizárólag rajta múlik, lesz-e belőle gubanc vagy nem, elvégre nincsenek ráírva a gondolatai. Se az emlékei. Ha képes fegyelmezni magát, mosolyog, és semmiségekről fecseg, senki nem jön rá, hogy képtelen szabadulni az emléktől, milyen lélegzetelállító volt Áron, amikor szétnyitotta az ingét, és közelről láthatta a göndör szőrrel borított mellkasát, világos rózsaszín mellbimbóit, a halvány szeplőket szerte a bőrén. És férfi létére puha, valósággal selymes volt a bőre, amikor a nyelvével hozzáért.

– Basszus! – Véletlenül nekiment a zongoraszéknek.

– Tizenhat éve ott áll az a szék. Még mindig nem tanultad meg? – korholta Zsuzsa.

– Elméláztam – mentegetőzött Anna mogorván, és körbenézve csöppet se lett jobb a kedve. Miután ő elrohant, Áron felrakta a függönyt, amit ő szombaton a mosógépben hagyott. Vajon mérgelődött közben? Az elfelejtett függöny miatt, és persze azért, hogy ilyen helyzetbe hozta? Ha dühös, azt sem bánja. Szar a helyzet, igen, de legalább maradnak a férfiről emlékei. Ha más nem is.

– Eszel valamit, vagy nekilátsz? – lepte meg Zsuzsa a kérdéssel. Most tízóraival kínálták, mint a konvencionális családoknál szokás? Ahogy Oli anyukája eteti folyamatosan a már nős fiát, amikor ellátogat hozzájuk.

– Kösz, nem vagyok éhes. Inkább elkezdem. Megyek a garázsba.

– Nem ott vannak – szólt utána Zsuzsa. – Behozattam Áronnal a dolgozószobába. A garázsban hol raknád szét a cuccaid? Az autó tetején?

– Jobb lesz nálad, köszönöm – felelte simulékonyan Anna, mert egy kibontakozó vitához túl idegesnek érezte magát, pedig semmi kedve nincs az anyja mellett piszmogni. Még mond valamit, amivel elárulja magát. Áron előtt is szörnyen kínos, ami történt, de ha Zsuzsa megneszelné, abba belehalna. Épp elég vezeklés a saját szégyene, az anyja csalódottsága, amit dézsaszám zúdítana rá, már elviselhetetlen lenne. Úgyhogy azóta permanensen be van tojva, mióta tegnap délelőtt az anyja felhívta, hogy a kényszerű betegszabadság alatt rendet szeretne tenni itthon, Anna válogassa ki a dolgait, amit félbehagyott. Muszáj volt hazajönnie, nem bújhatott ki alóla.

A dolgozószobát csaknem betöltötték Anna dobozai, csak az ágy maradt szabadon, mert szemmel láthatóan aludt rajta valaki éjjel. Zsuzsa, elárulták a hidratáló krémek az asztalon.

– Külön alszotok? – szakadt ki Annából a kérdés. – Mi történt?

– Semmi nem történt – felelte elutasítóan az anyja. – A gyógyszerek miatt felszínesen alszom, ráadásul hozzászoktam, hogy egyedül. Ne csinálj te is akkora ügyet belőle, mint Áron.

Tehát Áronnak rosszul esik, hogy a felesége külön szobába költözött, söpörte el Anna tiszavirág életű örömét a féltékenység.

– Persze. Érthető – motyogta kedvetlenül, és lerogyott az ágy szélére. – Kezdem ezzel – nyitotta ki a legfelső dobozt.

– Jó – mondta az anyja, az asztalán közelebb húzta magához a laptopot, és belemerült a munkába.

– Dolgozol? – kérdezte Anna, mikor a dobozok felével végzett, és amilyen rossz kedve volt, mindent halálra ítélt. A gyerekkori naplóját, amibe általánosban írogattak egymásnak a barátnőivel, a zongorakottákat, úgyse játszik manapság, a zongora be se férne az albérletbe, a jegyzeteit. Összevissza dobálta a szemetesbe a papírokat, keveredett az anatómia a gyógyszertannal.

– Igyekszem a végére járni a az elmaradásaimnak – nézett fel a laptopból Zsuzsa. Talán gyógyszermellékhatásként, de néhány kilót magára szedett, ami jól állt neki. Kisimultak a ráncok az arcán és a nyakán, mintha a színe is egészségesebb lett volna. Undorító, hogy rivális nőként bámulom az anyámat, és azon agyalok, vajon kívánatosabb-e nálam, gondolta Anna, és még kisebbre húzta össze magát az ágy szélén.

– Örülök, hogy ismét van rá energiád – felelte Anna. – Szuper!

Zsuzsa szemöldöke kétkedőn a magasba szökött, Anna tudta, nem szereti az ilyen semmitmondó kifejezéseket, de kivételesen nem tette szóvá. Vagy csak zárójelesen.

– Aligha örömteli, hogy rohamtempóra kényszerülök, de gyorsan rendbe kell szednem a gondolataim – felelte az anyja. – Tegnap felhívtam az amerikaiakat. Két hét múlva utazunk vissza.

– Ilyen hamar? – döbbent meg Anna, és igyekezett elfojtani a pánikot, ami ott tekergőzött benne. Elutaznak? Máris? Hónapokig annyi se jut neki, hogy véletlenül megpillantsa Áront? A nadrágjába törölte izzadó tenyerét. Örülnöm kéne. Örülök! Könnyebb lesz így, sokkal könnyebb. – Nem túl korai még? Két napja írtak ki az osztályról.

– Így van. Azért mert jól vagyok – vágta rá szárazon az anyja..

– Tudod, hogy ez a betegség nem gyógyul meg hetek alatt – kezdte volna Anna de, az anyja belé fojtotta a szót.

– Tudom, nem kell a kiselőadás. Megkonzultáltam Évával, szedem a gyógyszereim, és átvesz ott egy kollégája, ha panaszom lenne. Nem a kőkorban élünk.

– Aha, értem – bólogatott Anna, és a combjai közé szorította a remegő kezét. Már csak a saját érdekében is remélte, valóban az anyja iránt ézett féltés beszél belőle, nem az elkeseredés, hogy végérvényesen elveszíti Áront. Mit képzeltél te hülye szánalmas ribanc, hogy maradnak még néhány hétig, és te elcsaklizod az anyád orra elől a férjét? Ez soha nem történhet meg. Szombaton elgyöngültem, de ez volt az első és az utolsó ilyen. Az Áron dolognak vége, még mielőtt valóban elkezdődött volna. Ami történt, megtörtént, nem lehet visszacsinálni, de örökre titokban kell maradnia. Utálja magát érte, helyes, valószínűleg Áron is szégyelli, hogy hagyta magát, talán haragszik is, mert ilyen szar helyzetbe hozta, rendben, lenn vagyok a gödörben, de innen már csak felfelé vezet az út. Az önmarcangolás nem vezet sehová, anya se nézi semmibe, szerinte a tettek következményét rinyálás nélkül viselni kell. Úgyhogy ő is viseli ezentúl. Kinyitotta a következő dobozt, az ölébe húzott egy kupac papírt, de izgatottságában egyelőre el se tudta olvasni a legfelső lapon a feliratot. Vett néhány mély levegőt, hogy megnyugodjon, visszatérjen a látása, elmúljon a reszketése, és a zúgás a füléből.

Ez nem is az én cuccom, hanem a Fannié tolta félre a jegyzetet az öléből, majd röpke gondolkodás után a szemétbe hajította.

Ebben a pillanatban jelent meg az ajtóban Áron. Kezében egy csőkulcs – ezt a mosogatógépszerelés kapcsán tanulta meg Anna – és egy koszos rongy. Éppoly lehengerlő volt, mint mindig, éppoly kócos, éppoly szeplős, éppoly feszélyezett.

– Hát ti mit csináltok itt lá... – kérdezte eltúlzott kedélyességgel, de visszanyelte a lányokat, talán megérezte, milyen idétlen.

– Anna válogat, én meg dolgozom – tájékoztatta a felesége – Említettem neked, hogy jön.

– Említetted.

Rá se nézett Annára, kényszeresen kerülte a tekintetét, ami jelentős teljesítmény volt, mert a kis helyiségben alig talált látnivalót. Aztán darabos mozdulatokkal csak felé fordult.

– Tudok segíteni? – kérdezte.

– Nincs miben. Sajnos nekem kell megcsinálnom, az én dolgaim – hárított Anna, és a férfi kínja furcsamód ingerelte. Ő félt hazajönni, az érthető. Ő kezdte szombaton azt a bizonyos dolgot, a férfi csak tűrte. Akkor Áron mitől van így betojva, hogy rá se mer nézni? attól tart, hogy ma is letámadja? Vagy látni se bírja? Az erőszakos, erkölcstelen, áruló mostohalányát? Aki nem is a klasszikus módon elcsábítani akarta, az talán kevésbé megbotránkoztató lett volna, és talán kivédhető, hanem, mint egy útszéli maca, elébe térdelt. – Anya megkért, hogy fejezzem be, amit elkezdtem, a dolgaim szelektálását, ezért jöttem.

– Mindent kidobsz? – siklott Áron tekintete a kottákra.

A legfelső Bartók: Gyermekeknek. Talán mégse kéne a szelektívben végeznie, de Anna képtelen volt a jövőre gondolni, a következő generációra, aki majd hasznát venné. A következő napra is nehezére esett tervet készíteni.

– Új életet kell kezdenem. A réginek a szemétben a helye – mondta kihívóan.

– No de mindennek? A kottáknak később is hasznát veheted – tiltakozott bizonytalanul Áron.

– Semminek nem akarom hasznát venni. Mindennel leszámolok a múltamban. Ti elutaztok, én új életet kezdek. – Nézett egyenesen a szemébe Anna. Áron fordította el hamarabb a tekintetét.

– Értem – mormolta maga elé.

– Ilyen zajban nem tudok dolgozni – szólalt meg ingerülten Zsuzsa. – A vacsoránál megbeszélitek. – Annára nézett. – Áron húst süt, egyél velünk. Olíviával biztosan pizzát rendeltek minden nap.

– Nagyjából – hagyta Zsuzsára feszes mosollyal Anna, pedig Oli főzött néha. Készül az életre, mondogatta, ha Tamás végre tisztességes asszonyt csinál belőle, idézgette a nagyanyja szava járását. Ezért gyakorolt, Anna pedig kötelességtudóan ellenőrizte a főztjét, mielőtt Tamás elé rakta volna.

Fél óra alatt letudta az utolsó dobozt, és végül semmit se vett ki a szemétből. Mehetett az egész a kukába. Ami nem kellett az utóbbi hat évben, az már ne akarjon kelleni.

Mivel csupán a jelenléte egyértelműen zavarta Zsuzsát, kiment a nappaliba, majd némi téblábolás után csatlakozott Áronhoz a konyhában. Százhússzal szaladt a szíve, amikor átlépte a konyha küszöbét. Ez a mi kis szerelmi fészkünk, ötlött fel benne a groteszk gondolat. Sose tud majd úgy ránézni a pult műmárvány szélére, hogy ne látná rajta Áron kezét, amint kétségbeesetten markolja, hogy ne őt érintse meg vele.

– Segítek – mondta. – Mit csináljak?

– Pucolhatsz krumplit – felelte Áron, de nem fordult meg, tovább forgatta a húst a serpenyőben. Sercegett a zsír, a konyhát megülte a füst.

Anya biztosan utálja, hogy zsírszagú lesz a lakás, futott át Annán a gondolat. Én se rajonganék érte. Áron túl pasis ebbe a két nő által uralt világba, ahol lóg az ajtókilincs és szagtalanok az ételek. Inkább a cikkét kéne gyúrnia sütögetés helyett, anya jobban értékelné az erőfeszítéseit. Nem érzi, hogy anyát az evés alig édekli? Talán sokkal kevésbé ismeri Zsuzsát, mint hiszi.

Kinyitotta a szekrényt, ahol a krumplit tartották. Tálat vett elő, vizet engedett, leült az asztal mellé.

Talán igaza van Olinak, le kell számolnia az érzéseivel. Valójában semmi köze ehhez az emberhez. Ahogy Áron alig ismeri Zsuzsát, ő is vajmi keveset tud Áronról. Egyszerűen csak elveszítette a fejét, mert a férfi jól néz ki. És még az anyját szólta meg ugyanezért, pedig ő se különb. Vajon akkor is szeretné, ha fél szeme lenne, és olyan szétfolyó teste, mint az öngyilkos pasinak boncteremben. Váratlanul villant be a kép, látta a tegnap esti önmagát ugyanitt, Áron előtt térdelve, de a férfi teste már kissé megereszkedett, a hasfala nem olyan kemény, mint most. És ő csókolgatja a puha hasát, a forró szeplőkkel borított bőrét a vakbélműtét hege mellett, ahogy tegnap, és olyan hevességgel tört rá a vágy, hogy elejtette a krumplihámozót, ami élesen csattant a konyhakövön.

– Bocs – mondta Anna, és lehajtotta a fejét. Ha kevésbé lehengerlő lenne, akkor is Áron lenne, és ő akkor is szeretné. 

Huszonkilencedik fejezet:

Ebéd közben Zsuzsa a mexikói útról beszélt, a kísérlet folytatásáról, a munkáról. Az asztaltársasága inkább hallgatott és evett.

– Finom – ismerte el Anna, mert Áron valóban jól főzött. És fel is takarított, nem úgy, mint Tamás, Olívia barátja, aki után felperzselt föld maradt a konyha. – Rég ettem ilyen jót.

– Egészségedre – felelte Áron kimérten.

– Kár ennyi munkaórát pazarolni az ételre – mondta Zsuzsa, aztán helyesbített. – Persze mindenkinek mások a prioritásai.

Valószínűleg Anna prioritásairól jutott eszébe, azért kérdezett rá.

– Magaddal vitted a macskát? Nem látom nyomát a garázsban.

Anna lenyelte a felháborodását, hogy ugyan mi mást csinált volna Cilivel? Ha itt nincs, nyilván nála van, nem az utcán vagy a menhelyen.

– Igen, lakótelepi legény lett belőle.

– Kandúr? – kérdezte Zsuzsa.

– Bizony, és sokat nőtt az utóbbi hónapban, rá se ismernél.

– A kandúrok büdösek.

– Ő nem, és egyébként is hamarosan ivartalaníttatom – jelentette ki dacosan Anna, noha a „macskám nem büdös" állítás jelentős ferdítés volt, mert ritkán takarította az almot, bűzlött a lakás, és rendesen szellőztetni se mertek, ki ne másszon a cica az ablakpárkányra. Hiába magyarázta Tamás komoly képpel, és fennhéjázón, hogy a macskák ügyesek, nem esnek le az ablakpárkányról, Annát nem érdekelte a szövege. Elég egyszer leesni, nincs második próbálkozás. Úgyhogy szigorú ablak és erkélyajtó nyitási tilalom honolt náluk.

– Meglep, hogy Olívia nem tiltakozott az állat ellen. Tiszta, rendes kislány – csóválta a fejét Zsuzsa.

Én pedig egy koszos malac vagyok, háborgott Anna, és együttérzést remélve önkéntelenül Áronra pillantott, aki valóban őt nézte, és egy villanásra összekapcsolódott a tekintetük. Rögtön szét is vált.

– Olíviának nincs miért tiltakoznia – jelentette ki dühösen Anna –, én is elviselem a szörnyű pasiját. Jóval zajosabb Cilinél, és ugyanúgy a folyosón sétálgat reggelente, mint ő. Egy szál alsógatyában. Ha én elviselem a ványadt teste látványát, ő is elviselheti Cilikét.

– Nincs mit Olívia szemére vetned. Ő Zalán jelenlétét tűri el a közös lakásban – figyelmeztette Zsuzsa.

– Zalán nem alszik nálunk – tiltakozott Anna. – És egyébként is szakítottunk.

– Mikor? – kapta fel Áron a fejét.

– Péntek este – válaszolt egyenesen neki Anna, aztán sietve elfordította a fejét.

Most vajon számolgatja, hogy a péntek még előtte volt-e? Mert igen, korábban szakítottam Zalánnal. Legalább Áron rájön, hogy nem vagyok akkora ribanc, mint elsőnek hitte.

– Mi kifogást találtál az ellen a rendes fiú ellen? – kérdezte Zsuzsa.

– Olívia se értette. Valahogy nem illettünk össze. – nevetett kényszeredetten Anna. Zsuzsával utált az érzéseiről beszélni, mert többnyire megkérdőjelezte a létjogosultságukat, ahogy most is. Vajon azért kedveli Zalánt, mert ő nem akar elköteleződni mellette?

– Két hónap alatt kiderítetted, hogy nem hozzád való? Elhamarkodott döntés fontos kapcsolatról, ilyen rövid idő alatt.

– Még két hónap sem, és nem nevezném kapcsolatnak, ami köztünk volt.

– Ha ennyit válogatsz, egyedül maradsz.

Anna elvörösödött. Ha elfelejtette volna, hogy bánt a környezetével a betegsége előtt Zsuzsa, hát most emlékeztette rá. Talán mégis inkább a lila ruhában pörgő szépasszony, mint ez a földszínekbe öltözött kaktusz! Nem lehetek ilyen hülye, rémült meg Anna a saját gondolataitól. Anyám beteg volt. A mánia csak pillanatokra bájos, de az idő zömében fárasztó és veszélyes is. Zsuzsa csak kinevettette magát a kollégái előtt, de pszichiátriai gyakorlaton olyan beteggel is találkozott, aki szárnyakat eszkábált magának és kiugrott a tizedikről.

– Kösz, anya – mormolta maga elé.

– Szívesen – törölte meg az anyja a száját. – Jövő pénteken búcsúbulit rendezünk. Az utazás előtt. Eljöhetnél.

Anna felnézett.

– Megint buli? – kérdezte óvatosan. – Jó ötlet ez? Kit hívnál meg? Ugyanazokat?

Zsuzsa hátra dőlt a széken és szemmel láthatóan bosszantotta Anna kérdése.

– Ugyanazokat. Akik láttak kivetkőzni magamból, és most fúrnak a hátam mögött.

Tehát Áron elmondta a doktorit, nyugtázta Anna. És fel is húzta vele anyát. Érthető. Ha nem a férje lenne, csak a volt doktorandusza, akkor is közös célpontot alkotnak ketten.

– Biztos, hogy elég jól vagy ehhez? – kérdezte Anna. Áronra nézett szövetségest keresve, mert mégiscsak ők ketten álltak legközelebb Zsuzsához. – Szerinted?

Lehetett valami a hangjában, ami ingerelte Zsuzsát.

– Az én házamban nem kell engedélyt kérnem senkitől – vágta rá, és Anna az ellenséges hangból megértette, hogy korábban már ők ketten is megvitatták, és Áronnak se tetszett az ötlet.

– Anya nem az engedélyemről van szó – magyarázta Anna, és zavartan gyűrögette a szalvétáját. – Féltelek, hogy túlságosan megterhelő lesz neked.

Zsuzsa széles mozdulattal söpörte félre az aggodalmát.

– Fölösleges pátyolgatnotok. Jössz, vagy nem?

– A jövő pénteken ügyelek. Este hattól reggel hatig. Nem tudok jönni.

– Sajnálom – mosolygott békülékenyen Zsuzsa. – Majd előtte elbúcsúzunk. És ne aggódj! Fölösleges.

Harmincadik fejezet

Pénteken éjjel telefoncsörgés ébresztette az ügyeleti szobában Annát. Riadtan nézett az órára. Hajnali négyet mutatott, az ablakon épp csak beszűrődött némi fény.

– Tessék, Kertész doktornő – vette fel a belső telefont. A porta hívta. Anna meg is lepődött, amikor a portás a szokott, zsolozsmázó szerzetest idéző hanghordozással bemutatkozott.

– Halló, megyei kórház, porta.

– Kertész doktornő vagyok a gyerekosztályról – mondta. – Szerintem rossz számot hívott.

– Nem, nincs tévedés. Magát keresik doktornő. Itt lenn, a portán.

– Kicsoda? – kérdezett vissza kábultan Anna. Ügyeletben legföljebb az éjszakás nővér ébreszti, ha az osztályon történik valami, vagy a központi ügyelet, ha mentő hoz gyereket a városból, nem közvetlenül a porta.

– Azt nem tudom, kicsoda, nem értettem a nevét, de bizonygatja, hogy magával kell beszélnie.

– Most? – hökkent meg Anna. Több lehetőség futott át rajta, elsőként, hogy Olit valami baj érte. Csakhogy ő a mobilon hívná. A következő ötlete egyik betege anyukája lenne, de ők nem tudják biztosan, hogy ma éjjel megtalálják a kórházban. – Férfi vagy nő, aki keres?

– Férfi. Valami Horváth vagy Molnár Áron, nem értettem tisztán. Azt mondja, a mostoha apja a doktornőnek, de azt erősen kétlem. – A portárs elhallgatott, letette a kagylót, keményen koppant az asztalon, Anna szinte látta maga előtt az idős férfit, ahogy kikukucskál a fölkéje ablakán, majd kis idő múlva Anna ismét meghallotta a hangját. – Kissé kapatos szerintem. Ha nem jön le doktornő, hívom a rendőrséget.

Anna úgy pattant ki az ágyból, mint akit darázs csípett.

– Hagyja! Megyek. Szóljon neki, hogy öt perc, és ott vagyok.

Amíg belebújt a papucsába, azt latolgatta, mit akarhat Áron? Ma este volt a búcsúbuli, annak valószínűleg rég vége szakadt. Ott történt valami? Már megint? Biztosan anyával van baj. Tegnapelőtt, mikor náluk vacsorázott, jól volt, vagyis olyan, amilyen lenni szokott, inkább Áron tűnt lehangoltnak. Ha visszagondol, egész este három mondatot, ha szólt. Ám a férfi aligha jönne hozzá sírni, hogy a felesége nem engedi az ágyába.

A köpenyt is magára kanyarította, és zsebre dugta a fonendoszkópot. Mindjárt kezdődik a vasárnapi műszak, ha Áronnal beszélt, kezdhet az osztályon vizitelni.

Furcsa volt a porta előtti üvegfolyosó így hajnalban, üresen, a büfé zárva, nem terjengett se kávé, se pogácsa illat, és hiányzott a betegek színes hada. Hangosan visszhangzott Anna lépte, ahogy közeledett Áronhoz. Egyből látta a kipirult arcáról és csillogó szeméről, hogy nem részeg, de ivott.

– Nincs semmi baja Zsuzsának – mondta Áron még jóval a társalgási távolságon kívül. Anna megnyugodva lassított.

– Menjünk innen – szólt halkan, amikor Áron mellé ért, mert a portárs kíváncsin nézegetett feléjük a fülkéjében. – Mi történt? – kérdezte, amikor a keresztfolyosóra értek, és ott megálltak. Áron zsebre vágott kézzel toporgott mellette, de a szeme helyett a kórházfolyosó kőkockáit vizslatta. Rosszul festett. A haja összetapadt az izzadtságtól, a bőre fénylett, az inge egyik oldalt kilógott a nadrág derekából. – Miért jöttél? – kérdezte ismét Anna, mert Áron csak toporgott, de nem szólt.

– Szeretnék beszélni veled – nézett fel a férfi végre.

– Ittál? – kérdezte vádlón Anna. Milyen dolog már, hogy részegen beállít a munkahelyére hajnalban, valószínűleg gyalog, azért is izzad ennyire. Pedig telefonon is kereshetné emberi időben, vagy személyesen persze, hisz tudja hol lakik, Ez a látogatás borgőzös ötlet lehet, és nagyjából annyit is ér.

– Ittam kicsit, hogy bátorságot gyűjtsek – felelte Áron.

– Mihez? – kérdezte Anna, és érezte a gúnyt a hangjában, de nem bánta. Dühös volt Áronra, hogy ilyen hatással van rá. Kezét lábát törve rohant elé az osztályról, az várakozás izgalmától alig kap levegőt, noha tudja, nincs mit remélnie. Áron nem fog elé térdelni, hogy szeretlek Anna, mindig is téged szerettelek, elhagyom anyádat, és elhajózom veled a csodák szigetére. Ahogy ilyen sziget nem létezik, úgy a férfi szerelme sem valós. Csak a kínját hosszabbítja, és csalóka reményeket kelt benne.

– Ne itt! – kérte Áron.

Anna egyik lábáról a másikra állt, és mélyen a zsebébe süllyesztette a kezét.

– Hanem hol? Mit akarsz, amihez nem megfelelő egy üres folyosó? – kérdezte ellenségesen.

– Valami nyugodtabb helyen szeretnék beszélni.

Mihez nyugodtabb, fordította el a férfiról a tekintetét idegesen Anna. A lába is remegett annyira félt. Áron le akar feküdni vele? Azért jött ügyeleti időben oda, ahol nincsenek tanúk, még Olívia se? És ha azért jött, neki van-e elég ereje visszautasítani. Szokott néha gondolni erre, hogy milyen lenne. A látvány már megvolt, az érzést pedig hozzáképzelte. Áron testét rajta, a száját, két combja között a csípőjét, ahogy magába fogadja a péniszét. Szinte sírt, annyira szerette volna. De nem akarta.

– Menjünk fel a szobámba – mondta, és összerezzent a saját merészségétől, alighogy kimondta. Ez még nem jelent semmit. Bármikor visszakozhat, bármikor nemet mondhat, ha Áron valóban ezért jött. Sokat ivott a buliban, felment az emeletre, nem tudott elaludni, eszébe jutott Anna, és begyalogolt a városba, hogy lássa. Így történhetet. Ő meg elfúló lélegzettel rohant a karjaiba. No, jó, azt nem. Eddig még barátságosnak se lehet címkézni a viselkedését.

A liftben hallgattak, mindketten az irányítópanelt fixírozták, mintha idegenek lennének. A nagyjából száz méter távolságot is csöndben tették meg Anna szobájáig.

Ilyenkor szoktak a Grace klinikában egymásnak esni a doktorok, Húzta el a száját Anna. Csak a sebészeten a karbantartón kívül fiatal férfi orvos is van, nem úgy, mint nálunk. Sebésznek kellett volna mennem, mosolygott idegesen.

Félhomály uralkodott az osztályon, a gyerekek aludtak, és a nővérpihenő felöl se hallatszott zaj. A két nővér is ledőlt néhány órára pihenni. Mielőtt nekilátnak kiosztani a napi gyógyszer adagokat, ami az éjszakás dolga.

Anna előre engedte Áront az orvosi szobába, és felkapcsolta a villanyt. Az imént beágyazott, az egyszemélyes ágyat kockás takaró fedte, a végében összehajtogatva tornyosult a kórház pecsétjével megjelöl ágynemű. A dohányzóasztalon szaklapok, a sarokban kávéfőző és kis hűtő, a redőny félig leengedve.

Anna beljebb sétált, megált a hűtő előtt, és szembe fordult Áronnal.

– Hallgatlak!

– Szeretnék elbúcsúzni tőled – mondta a férfi, és ellépett az ajtó mellől.

Anna kurtán felnevetett.

– Ezt elmondhattad volna telefonon. Fölöslegesen jöttél ide hajnalban – szólt Anna.

– Szerettelek volna látni. Még legalább egyszer. – Megdörzsölte a száját. – A múltkor elrohantál, nem voltam biztos benne, hogy találkozunk még.

– Szeretnél adni egy búcsú puszit? – kérdezte Anna.

Az ellenséges hangtól összerándult a férfi teste.

– Anna, kérlek! Ne bánts! – mondta, és megkerülve a dohányzóasztalt közelebb lépett a lányhoz.

– Én téged? – szólt dühösen Anna. – Ugyan mivel tudnálak bántani?

– Hogy haragszol rám – felelt Áron, és le nem vette a tekintetét Anna arcáról. Így nehezen sikerült Annának elutasítónak maradni. A férfi arcán elömlő nyilvánvaló sóvárgástól remegett lába, és elnehezült az öle. Nem, nem akarom ezt, sikoltott benne a józan ész. Nem akarok szenvedni, reménykedni, majd csalódni. Ahogy bűntudatban élni se. Anyám szereti ezt az embert, ő pedig elvette feleségül, mit akar tőlem, és mit akarok tőle én. Semmit. Semmit!

– Nem haragszom rád mondta szigorúan Anna. – Magamra haragszom.

– Kérlek, ne! – lépett mellé Áron, két keze közé zárta az arcát, és megcsókolta.

Először finoman, aztán mikor Anna a döbbenettől vagy talán a gyöngeségtől, ki tudja, felsóhajtott, megnyíló ajkai közé benyomakodott a nyelve.

Először érzem a szája ízét, futott át Annán, hamarabb volt a számban a pénisze, mint a nyelve. Ez olyan jellemző a mi szerencsétlen kapcsolatunkra, vagy minek lehet ezt nevezni. Whisky és Áron ízt érzett, és még el sem kezdték, már tudta, be kell ezt fejezniük. Pedig jó volt, de még milyen jó, beleszédül, annyira jó, és a köpenye zsebébe markolt, hogy ne a férfi ingével tegye ugyanazt, megmarkolja, és közelebb húzza Áront, mejd levetkőztesse, és végre magába fogadja. Mert a férfi is szeretné, szeretne benne lenni, érezte az erekcióját, de hát olyan nagy dolog ez? Hogy részegen megcsókolja, és szívesen megdugná? Nem. Ez nem fontos. Ahogy az előző se volt. Hisz nem hívta fel utána, tartotta a távolságot, nem kereste, nem akarta. És ő, Anna se akarja. Nem feledkezhet bele a csókba, a hangulatba, ahogy semmi másba se, ami utána következne. Mert reggel mi lesz? Áron kiszállna belőle, ahogy az alkohol is addig ra lemondana, és nagy feszengve magára kapná a nadrágját és elinalna. Neki pedig maradna még több bűntudat, és még több szégyen.

Elhúzta a száját, megragadta Áron mindkét csuklóját, és levette a kezét az arcáról.

– Miért jöttél? – kérdezte, és alig látta a férfi arcát a könnyeitől.

– Mert nem bírom nélküled – mondta Áron. – Kívánlak, és szünet nélkül te jársz az eszemben. Ha csak rád gondolok, ha csak rád gondolok... – Képtelen volt befejezni

– Igen? Mi van, ha rám gondolsz? – kiáltott fel keserűen Anna. – Tudom, hogy külön alszotok anyámmal, és nincs meg a betevő puncid. Ezért jöttél? Hogy ezt orvosoljuk?

– Anna, kérlek!

– Mit kérsz? Ugyan mit kérsz még tőlem – kiabált Anna. – Hogy feküdjek le veled? Vagy szopjalak le, ha már úgyis megtettem egyszer. Ezt kéred?

– Anna, miért haragszol rám?

– Nem haragszom rád. Magamra haragszom. Hogy megkívántalak.

– Ez olyan rossz?

– Az anyám férje vagy, könyörgöm. Az anyámé! Ezt biztosan nem felejtetted el. Mi lehet ennél rosszabb? Mit szólna anya, ha most látna minket? Ilyen szánalmasan. Eddig se nézett semmibe, ezután pedig jogosan utálna.

– Nem tudom, mit szólna Zsuzsa. Vagy bárki más. Nem tudok ezen gondolkozni – mondta kétségbeesetten a férfi, és mély árok képződött a szemöldöke között.

Anna hallgatott és egyenként gördültek le az arcán a könnycseppek. Nem törődött velük, le se törölte őket.

– Tehát döntsek én – mondta. – Gondolkozzak én. Küldjelek el én. Ezt szeretnéd? – Megszívta az orrát. – Rendben. Mondom. Jobb, ha elmégy. Sajnálom, de ez nem jött össze. Nem fogok búcsúzóul lefeküdni veled.

A férfi kihúzta magát.

– Azt gondolod, hogy ezért jöttem? Hogy lefektesselek?

Még neki áll feljebb, dühödött fel Anna a férfi sértett arckifejezésén.

– Mi másért? – kérdezte maró gúnnyal. – Egy laza szopás a konyhában, egy laza dugás itt, és máris sokkal könnyebb.

Áron szó nélkül, komoran bámulta, és már nem látszott részegnek. Kiment a szobából, és Anna zokogva rogyott le az ágy szélére.

Harmincegyedik fejezet

Egy gép berregett az udvaron, Áron füvet nyír, vonta le a kézenfekvő következtetést Anna, és megtorpant a kertkapu előtt. Muszáj bemennie, a születési anyakönyvi kivonatát elfelejtette a kötözéskor magával vinni, és hétfőn szeretné megújítani a személy igazolványát. Elintézheti reggel, még munka előtt, de kell hozzá a születési anyakönyv. Besétál érte, és elhozza. Ilyen egyszerűen. Nagy levegő, fej felszegve, keresztül az udvaron, biccentesz Áronnak, lehet, észre sem vesz a nagy zajban, megkeresed a komódban az iratot, aztán ugyanígy ki, biztatta magát. Lenyomta a kilincset, majd elengedte. Képtelen találkozni Áronnal..

És érkezett a felmentő gondolat. A kulcscsomóján rajta az utcafronti ajtójé is, noha sose használja. Elölről közelít, elkerüli Áront, ha szerencséje van, még az anyját is.

Láss csodát, a kulcs nyitotta az ajtót, Anna megkönnyebbülten sóhajtott, kilépett a papucscipőjéből, és mezítláb a zongora mellett álló komódhoz lopakodott. A dolgozó nyitott ajtaján keresztül látta, hogy az anyja egy szoknyát simít a dugig pakolt bőrönd tetejére. Felnézett. Észrevették. A fenébe!

– Szia, anya! – köszönt.

Zsuzsának nem várt mértékben felderült az arca.

– Remek, hogy átjöttél, beszélni szeretnék veled – zárta le a bőrönd fedelét, és kilépett a nappaliba.

Az udvaron elhallgatott a fűnyíró.

– Nem ér rá később? Majd elmondod telefonban. Most sietek. Csak egy iratért ugrottam be – hadarta Anna, és szégyelte magát, hogy gyáva nyúl, de a szégyennél erősebb volt benne a félsz, hogy Áron bejön, és a jelenlétében ő képtelen lesz eltitkolni az érzéseit. Az egész zavaros katyvaszt, hogy szereti, hogy haragszik rá, hogy alig bír ránézni, de szíve szerint egész nap csak bámulná, ha már hozzá nem érhet. Sose volt nagy hazudozó, és az iskolai előadásokon is a hátteret erősítette, mert rémesen szavalt még verset is.

– Milyen iratért? . kérdezte Zsuzsa, aki marxizmust is tanult, hitt benne, hogy a világ megismerhető, és ő meg is akarta ismerni.

– A személyimhez kell. Hétfőn megújítom, és rávezetik a doktort is.

Kihúzta a komód legfelső fiókját.

– Ne túrd fel az egészet. Ott van az enyém mellett – lépett közelebb Zsuzsa. – Eddig miért nem csináltattad meg? Mire vártál?

– Most megcsináltatom, ne piszkálj – rántotta ki az anyakönyvet a fiókból Anna, és indult a bejárat felé, amikor a hátsó ajtón belépett Áron. Nem vette észre a lányt, leszegett fejjel húzta le a koszos cipőjét. Zsuzsának feltűnne, ha köszönés nélkül elslisszolna, jött rá csüggedten Anna, úgyhogy lefékezett a nappali és az előszoba találkozásánál.

Zsuzsa ellépett Anna mellől, és Áronhoz fordult.

– Jó hírem van – mondta.

– Megbeszélhetnénk zuhany után? Viszket mindenem az izzadtságtól – mormolta Áron.

Zsuzsa vállat vont.

– Csak annyit akartam, hogy délután beszéltem a rektorral. Horváth visszavonta a beadványát.

– Milyen... – nézett fel Áron, és észrevette Annát. Úgy maradt félig kiegyenesedve megkövülten.

Anna meglobogtatta a kezében tartott papírt

– Helló, mindenki. Én végeztem, megyek is – búcsúzott bántóan harsány vidámsággal.

– Várj! – szólt utána Zsuzsa. – Még el se mondtam, amit akartam.

– Igen – eresztette le a karját kelletlenül Anna, Észre se vette, hogy meggyűrte a kezében tartott anyakönyvi kivonatot.

A szobában egyedül Zsuzsa volt elemében. Anna, akár egy riadt nyúl a hajtás kellős közepén, megfeszült testtel várta, hogy megugorhasson, és bemenküljön a védelmet adó sűrűbe, esetében ki az utcára, Áron pedig szinte transzban, mozdulatlanul állt, mintha nem tudná, merre induljon, és a döntésképtelenség a földhöz szegezte.

– Délelőtt a rektornál benn volt Bálint, a témavezetőd Anna – magyarázta széles mosollyal Zsuzsa. – Valami közös projektet egyeztettek, és beszéltem vele rólad.

Anna tágra nyitotta a szemét és felhagyott az anyakönyv gyűrögetésével.

– Milyen Bálint? – kérdezte

– Akinél a diplomamunkád írtad – magyarázta Zsuzsa.

Anna a döbbenettől azt is elfelejtette, hogy szökni készült.

– Honnan tudod, ki volt a témavezetőm? – kérdezte gyanakodva. – Már én is majdnem elfelejtettem.

– Nemrég megkerestem a diplomamunkád és elolvastam – ragyogott Zsuzsa. Áron közben elhatározásra juthatott, mert lerúgta a cipőjét, és átvágva a nappalin, elindult az emeletre vezető lépcső felé.

– Várj, Áron! – állította meg Zsuzsa, majd ismét Annának intézte a szavait. – Egész rendes munka. Lehetne belőle valami. Valami több.

– Milyen több? – feszült meg Anna teste.

– Tudomány. Kutatás. Meglátjuk, mire lesz elég – csillogott Zsuzsa tekintete – Úgyhogy éltem a váratlan lehetőséggel, és megbeszéltem Bálinttal, hogy amint felszabadul egy kis ideje, nekiláthatsz nála a tudományos fokozat megszerzésének. Nem is értem, miért halogattad eddig.

Áron már félúton járt az emeletre vezető lépcsőn, talán nem hallotta, hogy a felesége még nem engedélyezte számára a zuhanyt, de most visszafordult, és Annára nézett,, aki úgy érezte, az idegességtől nem kap levegőt.

– Anya, én nem akarok visszamenni Budapestre – mondta ijedten.

Az anyja arcáról lehervadt az elégedett mosoly.

– Ne beszélj butaságot. Máshogy képtelenség konzultálni. Itthonról rémesen bonyolult bejárni.

– Nem is szeretnék bejárni. Most költöztem albérletbe, Olíviát disznóság lenne faképnél hagyni. Megállapodtunk, hogy ketten fogjuk fizetni a lakbért.

– Ne gyerekeskedj. Olívia talál másik lányt helyetted.

Tegnap, amikor a vízóra leolvasó becsörtetett a konyhába, Cili beszorult a mosogató alatti szekrénybe. Ahogy a macska, ő is legszívesebben fújt és karmolt volna.

– Nem hagyhatom cserben a barátnőmet – mondta.

– Gyerekes érv a barátnő, ha a jövődről van szó.

– Milyen jövőről, anya? Az én jövőm a gyerekgyógyászat, és Veszprémben van gyerekosztály.

– De milyen? Közönséges rotavírus fertőzések, esetleg néhány varicella. Semmi komoly lehetőség a kiemelkedésre, ahogy Budapesten. Ott megmutathatod, mit tudsz. Hogy többre vagy képes – magyarázta az anyja széles karmozdulatokkal.

Mindjárt elsírom magam, gondolta Anna. Vagy visítani fogok jobb esetben. Ó, hányszor érezte már ezt a bénító tehetetlenséget? Számát se tudta. Amikor szeretett volna valamit megértetni az anyjával, de ő oda se hallgatott, csak fújta a magáét, és nem figyelt rá.

A nappali három sarkában álltak, Áron a lépcsőn, Zsuzsa szemben, Anna a bejárati ajtó előtt.

– Ne fitymáld, kérlek, a veszprémi osztályt – mondta elfúló hangon. – A főorvos remek szakember.

Az anyja megrázta a fejét, amitől szerte röpködött a haja

– Ez egy másodrendű oktatókórház, a SOTE a legjobb. Az a legfontosabb, hogy adj bele mindent. Hogy a legjobb legyél. Nem a második, hanem az első.

Anna nagy levegőt vett, nyitotta volna a száját, hogy bizonygassa, ez a kórház is kiemelkedő, a főorvos országosan elismert, és jó helye van itt, hátha az anyja megérti, aztán Áronra nézett. A férfi lehajtott fejjel maga elé bámult.

Ő az egyetlen, akire valóban szüksége lenne, de mégsem kaphatja meg. Aki a legjobb lenne neki, és akiért mindent meg is tenne, de nincs esélye. A többi, a munka, a gyerekosztály pont megfelelő, nem kell, és nincs is szüksége különbre. Mit akar bemagyarázni neki az anyja? Mit erőltet rá megint, mint a szalagavatón a ronda ruhát, vagy a legerősebb gimnáziumot, amikor ő Olíviával szeretett volna továbbmenni a második legerősebbe.

Zsuzsa összedörzsölte a kezét.

– Bálint adott névjegykártyát, a táskámba tettem, megyek, megkeresem.

Elindult a szobája felé, amikor Anna utána szólt.

– Anya!

Nem figyelt, ment tovább, de Anna rákiáltott.

– Anya!

Erre megállt, visszafordult, és Áron is Annára nézett.

– Anya én nem fogok visszamenni Pestre, bármit is beszéltél meg Bálinttal – mondta, megnyomva a keresztnevet, amin ő a témavezetőjét sose szólította.

– No de ott... – kezdte volna Zsuzsa, de Anna belé fojtotta a szót.

– Anya, én jó orvos akarok lenni, nem a legjobb. Sőt, a második és a harmadik legjobb se. Szimplán jó. Azért jöttem haza, mert itt megtanulhatom. A főorvos remek ember, remek orvos és törődik velem. Ő megmutatja, hogyan lássam el rendesen a betegeim, hogy meggyógyuljanak. Nem akarok mást vagy többet, nem szeretnék csodákat tenni. A munkám akarom rendesen elvégezni.

– Na de – kezdett volna bele ismét Zsuzsa, és megindult Anna felé, de Anna egy kézmozdulattal megállította.

– Ahhoz a munkához, amit én csinálni fogok, épp elég, amit itt megtanulok. Eszemben sincs tudósként dolgozni, vagy elhelyezkedni a SOTE-n, vagy akármelyik klinikán. A kruppos és fosó-hányó gyerekeknek épp rám van szükségük.

– Egész életedben taknyos orrokat akarsz törölgetni? – szögezte előre Zsuzsa az állát.

– Akár – felelte Anna. – Nem szeretnék olyan helyen dolgozni, ahová összegyűjtik a legsúlyosabb betegeket. Nem! Nekem megfelel a taknyos gyerek, és a hétköznapi rutin. Nem vágyom kihívásokra, mint te. Nagy feladatokra. Hagyj vele békén!

– Úgy beszélsz, mintha nem is az én lányom lennél – mondta elképedten Zsuzsa. – Soha nem elégedtem meg a középszerűséggel. Áront is addig hajtottam, míg elég jó nem lett, hogy mellettem dolgozhasson.

Áron teste megrándult, Anna látta, hogy ez a szúrás az elevenébe hatolt, de nem akart vele foglalkozni, Zsuzsa is épp eléggé kimerítette. Vállat vont.

– Én taknyos orrokat törölgetek, ti pedig megmentitek a világot. Van ez így – mondta, és maga is érezte a gúnyt a hangjában, pedig Áront nem akarta bántani.

Mivel az anyja elképedten pislogott, Áron pedig valahová az udvarra nézett, Anna ismét meglobogtatta a papírt a kezében.

– Hát akkor viszlát! – mondta, és behúzta maga után az ajtót.

Zsuzsa az ajtózár kattanására tért magához a döbbenetből, Megrázta a fejét.

– Ehhez mit szólsz? Mennyi ostobaságot hordott össze ez a lány. Persze mindegy. Holnapra meggondolja magát.

– Nem hiszem – felelte Áron tompa hangon.

Zsuzsa ránézett, és valamelyest oldódott a döbbenete.

– Azért te örülsz? Nem vagy olyan hálátlan, mint Anna?

– Minek kellene örülnöm? – kérdezte Áron kedvetlenül.

– Hogy elintéztem, Horváth vonja vissza a feljelentését – magyarázta türelmetlenül Zsuzsa és közelebb lépett a férfihez. – Hogy állítólag felhasználtad a cikkemet a szakdolgozatodhoz.

– Ja, vagy azt – értette meg Áron. – De hát felhasználtam, nem?

Zsuzsa rásimította a lépcsőkorlátot markoló kezére a tenyerét.

– De igen. Csakhogy ez nem számít?

– Tegnap még számított.

Zsuzsa rosszallóan ráncolta a homlokát.

– Azt hittem, hálás leszel, hogy elintéztem neked.

Áron kihúzta a keze alól a kezét.

– Hálás is vagyok, persze. Köszönöm. Velem szóba se álltak.

Zsuzsa felnevetett.

– Ez a különbség kettőnk között. A rektor egyből összecsinálta magát, amikor megkérdeztem tőle, mégis hogy képzeli? Te az én beosztottam vagy, én tartozom érted felelősséggel. Ne beszéljen bele Horváth a dolgainkba,

Áron elhúzta a szját.

– Szuper? Egyből mindenki kapitulált?

– Hát persze. A dolognak több volt a füstje, mint a lángja. Csodálom, hogy komolyan vetted.

Zsuzsa jobb kezével végigsimított a férfi mellén, a nyaka köré fonta a karját és hozzásimult. – Kis butus.

– Büdös vagyok és koszos.

– Nem számít! Kívánlak.

– Mi ütött beléd? – fejtette le Áron Zsuzsa karját a nyakáról. – Tegnap még egy ágyban aludni se akartál velem.

– Hát most már akarok– mondta Zsuzsa és belenyúlt a férfi nadrágjába. Ott semmi izgalmasat nem talált, Áron pénisze lankadtan pihent.

A férfi elhúzta a kezétől magát.

– Inkább lezuhanyozom.

Azzal elindult felfelé a lépcsőn.

– Megyek utánad.

– Inkább ne – szólt vissza. – Fáradt vagyok, és még be se pakoltam.

Zsuzsa nevetett.

– Holnapután Mexikóban közös szobánk lesz. És én tudom, mit szeretsz, drágám. Ne aggódj. Fog ez menni.

A férfi egy pillanatra megtorpant a lépcsőn, aztán folytatta útját a fürdőszobába.

Jóval éjfél utánig bámulta álmatlanul a plafont.

Felkelt, csöndben lement a földszintre, majd ki a garázsba. Megkereste a polcon a kötelet, amit kaparófának akart felhasználni, hurkot kötött a kötél végére, átdobta a gerendán, a szabad végét a Skoda vonóhorogjához rögzítette, kihúzta a sámlit az asztal alól, felállt rá, a fejét átdugta a hurkon, és kirúgta maga alól a sámlit.