HARMADIK RÉSZ

Meghallgatható hangoskönyvben itt:

https://youtu.be/hcK4U_g5Ips

Huszonharmadik fejezet

A pszichiátria társalgójában ültek hárman, Zsuzsa, Áron és Anna. Immár sokadjára ebben a hónapban, és az se volt újdonság, hogy akadozik a beszélgetés. Június derekától egyszerre jöttek Áronnal, mert a gyerekosztályon Annának is megszaporodott a tennivalója, nem ért rá délelőtt látogatni, négy körül szabadult.

– Hogy telt a napod? – érdeklődött Zsuzsa, és Anna belátta, hogy beszélnie kell, egyébként sose múlik el ez az egy óra, ami a látogatásból hátra van.

– Lecsenget a fosós, hányós járvány – kezdte mesélni, – holnap az utolsó csecsemő, Zoé is hazamehet.

– Neki tanárnő az édesanyja – jelezte Zsuzsa, hogy emlékszik a történetekre, amiket Anna mesélt. – Még jó, hogy tanítási szünet van, és ráér a kórházban ücsörögni.

– Valóban, szerencse – hagyta rá Anna, és nem tette hozzá, hogy a legtöbb szülő ráér, mert a gyerek nagyon elveszett nélküle a kórházban, és az anya mindent félretesz, hogy vele lehessen. Bár igaz, egyik se a világbékén ügyködik a munkahelyén, de lehet, Zoé anyja azt is hagyta volna, mikor a kislánya beteg lett. Mindegy. Nem minden szülő egyforma.

– Mellesleg nem így hívják – mondta Zsuzsa. – Illene a nevén neveznünk, elvégre kinőttünk a gyerekkorból. Rotavírus fertőzés. Ez a fosós, hányós megnevezés pontatlan és gyermeteg. És nem is vicces.

– Tudom, anya, de mindenki így mondja.

– Elég baj. Ki nem álhatom, ha felnőtt emberek gügyögnek.

– Rendben, anya. Lezajlott a rotavírus fertőzés. Így megfelel?

– Lényegesen jobb. Orvos vagy, beszélj is úgy! Hány beteget vettetek fel.

– Tízet.

– Hány forgott életveszélyben?

– Egyik sem – felelt Anna, és nem értette, miért faggatózik az anyja. – Infúziót kaptak a kiszáradás ellen.

– Beleőrülnék, ha ilyen semmiségekkel kellene a napjaim tölteni, mint ez.

– Nem semmiség – tiltakozott meggondolatlanul Anna. – A néhány hónapos csecsemők életveszélybe kerülnek, ha kevés folyadékhoz jutnak.

– Ne beszélj velem úgy, akár egy idiótával – mondta az anyja. – Ezt tudom. De infúziót bekötni bárki képes. Elpazarolod ebben a vidéki kórházban magad.

– Már miért lenne pazarlás? – kérdezte emeltebb hangon Anna. – Tíz babát megmentettünk. Kettőt közülük én magam, mert a főorvos rám bízta őket. Az egyiknek ismerem is az anyját még a gimnáziumból.

– És? Ismered. Számít ez? Komoly munkává nemesíti, hogy kiutaltál neki fél liter fiziológiás oldatot.

– Nem, de jó érzés – mondta csöndesen, és megint elhallgattak.

Áron kissé félrehúzódva ült, lehet, nem is szándékosan, csak így jobban elfért a lába. Anna ritkán nézett rá, mert fájt neki látni. Lekopott róla a mexikói barnaság, elhalványultak a szeplői, csak a szeme maradt ugyan olyan ragyogóan kék. Mióta Anna elköltözött otthonról, alig beszéltek. Pontosabban Áron kétszer hívta fel és akkor is Zsuzsa miatt. Hogy nem tud jönni a látogatásra, mert állásinterjúja lesz, mentse ki a feleségénél.

– A rotavírussal is foglalkoztunk néhány hónapig – próbálta szóval tartani a családját Zsuzsa. – Nem is tudom, hányban. Te se emlékszel Áron? Mikor volt? Nem jött be az elképzelésünk, lezártuk a projektet.

Áron feljebb húzta a magát a széken.

– Talán 2010–ben? Igen, akkor. – Elmosolyodott. – Egész nap szólt a tévé, ha tehettük, néztük a foci vb-t.

– Lehet, azért fuccsolt be a kísérlet – tréfálkozott vérszegényen Anna,

– Lehet – hagyta rá Áron.

Le is fogyott, állapította meg Anna. Mikor június első hetében elvitte a cókmókját, néhány nap múlva Mária néni is hazaköltözött. Áron említette később, egy látogatás során. Nincs, aki főzzön rá.

Majd most, hogy anyát hazaengedik, főzőcskézhetnek. Üres a mézeskalács ház, kiköltözött a mostohalány, az anyja felhízlalja Áront, és utána.... Megakadt a gondolatmentben. Megeszi? Ilyennek látom őket és magam? Ha anya a boszorkány, és Áron Jancsi, akkor én vagyok Juliska, aki megmenti a banya fogságából Jancsit? Anyám felfalja Áront? Tavasszal épp fordítva gondoltam. Azt hittem, Áron szipolyozza anyámat. Már megint hol jár az eszem, rázkódott meg. Áron nem a testvérem, anyám pedig nem a vasorrú banya. Egyébként se alkalmas senki felhízlalására. Tízórait se készített soha nekünk Fannival, a büfében vettünk valamit.

– Mi van a mosogatógéppel? – hallotta meg az anyja kérdését. – Sikerült tegnap beszereltetned?

– Csak majdnem. Zalán szerint még hiányzik egy könyök – ezen felnevetett –. Bármi is legyen az a könyök. Ma megveszi, és este már ki is próbálhatjuk.

– Ügyes fiú – mosolygott a délután folyamán először valóban melegen Zsuzsa. Kedvelte Zalánt, aki egyszer még látogatóba is eljött. Pedig nem kapsz tőlünk unokát, nézte anyja lelkes arcát fancsalin Anna. A kapcsolatunk Zalánnal az egészségügyi szex hetente kétszer, és vészhelyzetek elhárítása tartományra korlátozódik.

Azért Anna buzgón helyeselt

– Nagyon ügyes. Nem telt bele két óra, és ripsz, ropsz, már csak a könyök hiányzik a készhez.

– Ha nem tetszik, miért nem szerelőt hívtál – szólt szárazon az anyja.

– Senki nem jön ki ennyi munkáért, vagy ha igen, karácsonyra – magyarázta Anna és elszégyellte magát.

Áron megérezte a feszültséget, mert előre hajolt, és Zsuzsa asztalon nyugvó öklére tette a kezét.

– Szeretnél valamit, hogy elintézzek szombatra? Mire hazajössz.

Zsuzsa csodálkozva nézett rá.

– Semmit. Csak legyél itt tízre.

– Fura, hogy szombaton írnak ki – jegyezte meg Anna.

– Éva lesz az ügyeletes, és neki így egyszerűbb. – Zsuzsa szeretett mindenkit a keresztnevén és nem a címén nevezni, a főorvosnőt is Évázta. – Ügyeletben vett fel, ügyeletben enged haza – tette hozzá.

Anna nem szívesen emlékezett arra a szombatra, úgyhogy a hazajövetelre terelte a figyelmet.

– Segítek Áronnak kitakarítani. Nem mintha koszos lenne. – Elhallgatott. Ebből úgyse keveredik ki, kár volt belefogni is, úgyhogy hagyta. – Mehetek holnap este, vagy szombaton reggel. – A férfira nézett. – Neked hogy jobb?

– Jó lesz reggel. Együtt jövünk be Zsuzsáért, nem kell kétszer kibumliznod – felelte Áron.

– Rendben, szombaton reggel megyek, bár holnap úgyis találkozunk itt. Ha valami változik, megbeszéljük.

– Holnap nem érek rá – szólt közbe Zsuzsa. – Lilla látogatási időben tartja az utolsó ülést.

– Ahogy szeretnéd anya – nyugtázta Anna, és a megkönnyebbüléstől, hogy egy kínos alkalmat megúszott, szokatlanul lelkesen két puszit adott az anyjának. Az átölelte, és Anna szemét a váratlan gesztustól elfutotta a könny.

– Megyek – búcsúzott –, mert Zalán biztosan vár a kapunál. – Felállt és elviharzott.

Huszonnegyedik fejezet

Másnap délután Anna a szakorvosi szobából lépett ki a folyosóra, amikor az üvegfalakon át meglátta Áront. Zoé zárójelentését íratta alá a főnökével, mert ő még nem adhatott ki hivatalos dokumentumot. Felemelte a papírköteget, hogy Áron lássa, valamit még el kell intéznie, a férfi meg is értette, intett, hogy tegye. Aztán mégis inkább kiszaladt a váróba, hogy megkérdezze, mi történt, mert a nyugtalanság nem hagyta dolgára menni.

– Valami baj van? – dugta ki a fejét az üvegajtón, és a sietségtől enyhén lihegett.

– Semmi, ne aggódj. Semmi különös – igyekezett megnyugtatni Áron, és közelebb lépett hozzá. Anna nem jöhetett ki a váróba, mert a fertőző részlegen kötelező köpenyt, sapkát és lábzsákot viselte. – Szeretnék beszélni veled. Ha ráérsz kicsit.

– Persze – biztosította Anna. Áron nyilvánvalóan kerülte, az anyjától se jöttek el egyszerre, most meg idejön a munkahelyére? – Anyával van valami? – kérdezte.

– Nem, dehogy – tiltakozott Áron, és mosolyogni próbált. – Rólam van szó.

No, ettől lett csak Anna ideges. Remegett a gyomra az aggodalomtól, amíg visszasietett az osztályra. Mit akarhat Áron? Tőle. Mit tud ő, amit más nem? Valami baja van. Mi másért keresné, biztosan tanácsot kér betegség ügyben. Az apjával is így kezdődött, és ő is nagyjából ennyi idős volt. Fogyott, és gyakran otthon maradt, mert belázasodott, köhögött. Aztán elkezdődött a rémálom, és két év múlva az addigi életük összeomlott. Azért ennyire nem kéne előre rohanni, intette magát. Mennyi a valószínűsége, hogy egy családban két ember ugyanabban a betegségben szenvedjen? Már ha nem valami környezeti ártalom okozza. És mennyi a valószínűsége, hogy Áron, vagy igazság szerint bárki, egy friss gyerekgyógyász rezidenst kérdezgessen a bajáról?

– Itt is vagyok. Elnézést, hogy megvárattam – mosolygott Zoé anyukájára, aki a pelenkázó asztal mellett várt rá.

Ugyanabba a gimnáziumba jártak a fiatalasszonnyal, Anna két évfolyammal alatta, de egyikük se hozta szóba, hogy testnevelés órán együtt futották a tizenkét perces felmérőt. Akkor tegeződtek, most nem. Akkor Anna volt a kicsi, most viszont a tekintély, a doktornő, aki megmenti a kislány életét. Zoé enyhe fokú kiszáradással került be néhány órás hasmenés és étvágytalanság után. Infundálták, megfigyelték, ma pedig végre hazaengedik. A szülőknek kizárólag ez a pillanat számít. Kétségbeesve beroAnnak a gyerekkel a kórházba, aztán mikor kicsivel jobban lesz, más se érdekli őket, csak hogy mikor mehetnek haza.

– Hogy vagy pici Zoé? – hajolt Anna a baba fölé, és a kislány jókedvűen visszagőgicsélt. Anna végigsimított a két karján, majd a lábacskáin, és ellenőrizte a kutacsát. Szintben, helyes.

A tüdejére nem hallgatott rá, de a hasát finoman megnyomkodta. Zoé gurgulázva nevetett. Anna szívét egy pillanatra összeszorította a fájdalom. Lesz-e neki valaha ilyen gyönyörű lánya? Önkéntelenül felnézett. A több üvegfalon keresztül homályosan látta Áront, ahogy a váróban a falat támasztja.

– A következő két napban ne adjon a picinek mást, csak anyatejet – mondta az anyukának –, had pihenjen a gyomra. Reszelt almát néhány nap múlva adhat és természetesen D vitamint. Az elválasztással várjanak, míg letelik a két hét.

– Köszönünk mindent – nyújtotta a kezét Zoé édesanyja, Dóri, aki most asszonynéven futott, és Nagynének szólították.

– Nincs mit, örülök, hogy ilyen gyorsan felépült a kicsi. Ha bármit tapasztalna, ami miatt aggódik, nyugodtan hívja fel az osztályt, segítünk – búcsúzott Anna.

Magukra hagyta őket, beszaladt a mosdóba, hogy ellenérizze, tényleg olyan rémesen festett-e az előbb, amikor Áronhoz kiment, mint sejti. Tényleg. A fürdősapkához hasonló védősapka a fején, az álla alatt a lehúzott maszk, a legalább három mérettel nagyobb műtős köpeny... Szánalmas.

Már mindegy. Átöltözött civilbe, miniszoknya, ujjatlan blúz, lapos sarkú szandál. Fésülködni, sminkelni nem volt türelme, mert izgatta, mit akarhat a férfi.

– Itt vagyok – mosolygott Áronra eltúlzott vidámsággal. Elvégre ők jóban vannak. Egy család, miegymás. Történt köztük, ami történt, leginkább semmi, a benne kavargó érzelmek és vágyak nem kerülnek a nagy kivetítőre, mint a gólok a stadionban. Kár feszengenie.

Mivel a kórház udvarán a tenyérnyi lugast felszámolták az új szárny építésekor, a közeli temetőben választottak maguknak egy padot. Itt a nap se tűzött, a zuzmóval borított száz éves sírkövek a gótikus fantasyk világát idézték.

– Mindjárt előugrik Drakula gróf az egyik sírból – mondta idegesen Anna.

Leültek a kovácsoltvas kerítés mellé a padra úgy, hogy még véletlenül se érjenek egymáshoz, és ő is lassan megnyugodott.

– Mi a baj? – kérdezte, amikor már normál ütemben vert a szíve.

– El fogják venni a doktori címem – felelte Áron.

Anna egész testével felé fordult.

– Tessék? – kiáltott fel.

Áron bólintott.

– Az egyik tanársegéd. Végül is ismered, Horváth Márton talált egy régi cikket, amit állítólag plagizáltam a diplomamunkámban.

– Ez hülység! Horváth meg egy szemét.

Ő rakta fel a videót anyáról, akarta mondani, de még idejében visszanyelte. Más se hiányzik Áronnak, mint hogy a videót lássa. Már levették, de biztosan számos gépen maradt belőle. A professzorasszony cicije kihagyhatatlan téma a röhögésre.

– Féltékeny Zsuzsára. És persze rám is. Mint a kedvencre – mondta Áron, és hallgattak kicsit, Anna a földet rugdosta maga előtt. Vajon igaz? Áron tényleg lopott? Kizárt. Annál jellemesebb, és esze is több van. A google mindent megtalál, fölösleges trükközni. Áron viszont nem mondta, hogy Horváth hazudott, csak azt, hogy megvádolta.

– És? – kérdezte Anna. – Te meg gondolom, elküldted a fenébe.

– Tartok tőle, hogy tényleg talált valamit az egyetemi adatbázisban. Ugyanaz a szöveg, mint az enyém, noha nem tudtam róla.

Anna hallgatott, és rázuhant a helyzet megoldhatatlan volta. Ha ez igaz, meghurcolják a férfit.

– Mikor történt? Mármint Horvát mikor jött elő ezzel?

– Még májusban – mondta férfi, és végre ő is Annára nézett. – Igazad volt, tényleg idegesített valami, de nem akartam beszélni róla. Nem akartalak terhelni

– És most?

Áron kínzottan felnevetett.

– Terhelni most se akarlak, de muszáj valakivel beszélnem róla. Te vagy az egyetlen, akivel tudok. Akivel lehet. Aki nem gúnyol ki, és nem vet meg. Legalábbis remélem.

Anna megfogta a kezét, ami köztük pihent a pad ülőlapján.

Egymásba fonódtak az ujjaik, és Annát megdöbbentette a saját testi reakciójának hevessége, ami az alkalmatlan hely és időzítés dacára elfogta. Hogy elnehezült az öle és megint szaporábban vert a szíve. Már a kezétől beindulok, gondolta keserűen.

– Anyának mondtad? – kérdezte.

– Nem akartam ezzel idegesíteni.

Hát persze, hogy nem, gondolta Anna és a férfi arcán a szégyent látva, elfacsarodott a szíve. Idegesíteni, terhelni, belé kapaszkodni. Horváth nem a címet irigyeli, neki is van, hanem anyát, gondolta Anna. Áront anya nevelte tudóssá, ahogy tíz évig anya akadályozta az előre jutásban. Most viszont ösztöndíjjal külföldön kutathat, mint a nagymenők, Horváth pedig a diákokkal vesződik naphosszat. Forr benne a harag és a bosszúvágy. Az anyja ellen, akit Áronon keresztül tud bántani

– Az ő cikke volt ugye? Anyáé?

Áron felé fordul, majd azonnal vissza. Könnyebben beszélt úgy, hogy közben nem nézett a lányra.

– Nyolc, tíz évvel ezelőtt írta Zsuzsa, valószínűleg nem is emlékszik rá, hogy szerepel az adatbázisban. Soha nem publikálta. Amikor a doktorimmal szenvedtem, akkor elküldte, hogy ezekkel a gondolatokkal tudna segíteni, én meg boldogan kaptam rajta. – Elhallgatott, megcsóválta a fejét. – Mindegy, nem is lényeges, hogy volt.

– És ez már biztos? – kérdezte Anna. – Vagy Horváth csak a száját jártatja.

Áron ránézett.

– Biztos. Hétfőre berendeltek a doktori tanács elé meghallgatásra.

Anna rásimította a férfi arcára a kezét, és nem tudott mit mondani.

Sejtette, hogy történt. Az anyja beleszeretett Áronba, és segíteni akart neki. És megtette, nem törődve a következményekkel, Valószínűleg nem gondolta végig, mi lesz, ha kiderül, a cikk az ő munkája. Az anyja, ha valamit akart, és Áront biztosan nagyon akarta, hisz ki ne akarná, akkor tűzön-vízen keresztül tört előre.

Nézték egymást, a madarak daloltak a fákon, a közeli templom elütötte a hatot, és mögöttük, az utcán zajlott a forgalom, de őket csöndes burokba zárta a szomorúság.

Áron lehajtotta a fejét, a homlokát Anna vállára támasztotta, a lány pedig lassú, finom mozdulatokkal simogatni kezdte a haját. Milyen régen szerette volna megérinteni, és most nem érezhetett örömöt, csak fájdalmat. Görcsbe rándult a gyomra, annyira sajnálta a férfit. Szerette volna, ha inkább vele történik mindez, inkább az ő diplomáját kérdőjelezzék meg, csak ne fájjon Áronnak. Ne fájjon neki annyira, hogy minden meggyőződését sutba dobva hozzá forduljon vígaszért.

– Most mi lesz?

– Nem tudom – mormolta Áron Anna nyakába. – Lövésem sincs.

Anna nagyot nyelt, és bár nagyon nem fűlött ehhez a foga, kénytelen volt megkérdezni.

– Mi lesz a közös kutatásotokkal anyával? A mexikói projekttel?

Áron kihúzta magát.

– Azt nem érinti.

Anna szeme csodálkozva nyílt nagyra.

– Biztos? Hisz akkor nincs is akkora baj.

Áron elhúzta a száját.

– Hát ez egy haladék, kétség kívül.

– Anya hátha elsikálja.

Áron szája megrándult.

– Anna, nem várhatok mindent anyádtól, és nem is várok.

Anna elpirult.

– Nem úgy gondoltam. Tudod, hogy nem.

– Pedig mindenki így gondolja.

– Szarok mindenkire – fakadt ki Anna.

Áron keserűen felnevetett.

– Ez is egy hozzáállás.

– Jó hozzáállás – mosolygott Anna.

– És te, hogy vagy? – kérdezte Áron. Kissé távolabb csusszant a padon, és elengedte Anna kezét.

– Jól. Jól megvagyunk Olíviával.

– Szólj, ha valamire szükséged van! Bármire. Könyökre, vagy hasonlóra.

– Hát persze – felelte Anna, és fájt, hogy vége a meghittség kurtára szabott perceinek. – Holnap azért átmegyek, még ha nincs is rám szükséged. Letakarítom legalább az ablakokat, és kimosom a függönyt. Biztos ráfér és neked nyilván nem volt időd. Nem hiszem, hogy koszos lennél vagy valami.

Áron megérintette a kezét, és ezzel benne szakasztotta a szót.

– Nem hiszem, hogy koszosnak tartasz Anna. Ne aggódj! És örülök, ha átjössz. – Megvillant a szeme. – Nem félek tőled – mondta.

Anna zavartan felnevetett.

– Még jó, hogy nem. Sokkal erősebb vagy nálam.

– Ne hidd – nyelt egyet Áron, és Anna beleveszett a szeme kékjébe.

– Ez sose fog kiderülni – sóhajtott Anna, és az ölébe húzta a táskáját.

Kisebb csoport távozott a templomból, néhányan a temetőn keresztül sétáltak haza, egy család három gyerekkel mellettük haladt el. A gyerekek örömükben, hogy kiszabadultak a szertartásról, előre szaladtak, be a sírkövek közé.

– Gyertek vissza Eszter! Kitti! Luca! Mit mondtam, a rohangálásról? – kiáltott az asszony, majd az őket néző fiatal párra, Annára és Áronra mosolygott.

– Jó napot!

Ők félszegen viszonozták a köszönést. Tévedsz, nézett utána kedvetlenül Anna. Mi nem ti vagyunk, fiatal házasok majdan megszülető, legalább ennyi gyerekkel. Mi vétkesek vagyunk egy olyan bűnben, amit el se követtünk.

– Hazavigyelek? – kérdezte Áron.

– Megyek busszal – állt fel Anna. Mikor már néhány lépés távolságra járt, akkor szólt utána a férfi.

– Köszönöm.

Anna futni kezdett, pedig tízpercenként járt a busz.

Huszonötödik fejezet

Gyalog ment fel a negyedikre, mert ez hozzátartozott a napi fitneszhez. Vagyis ez adta a napi fitneszt, pedig vettek Olíviával szobabiciklit, a fogójára teregették a kardigánokat. A lépcsőház meleg volt és ételízesítő szagú. Mindig. És mindegy, ki mit főzött, ugyanaz a bűz terjengett. Anna feltételezte, ez a lakótelepi szag-szürke, az összes szín keverékének a szaga.

Az ajtó tárva nyitva állt, és bentről nevetés hallatszott. Zalán és Olívia viháncoltak. Anna ingerülten kiáltott a konyha irányába, ahonnan a zaj érkezett.

– Nyitva maradt az ajtó. Mi van, ha Cili kiszökik és elvész?

Olívia bűnbánó arca jelent meg a konyhaajtóban.

– Bocsi, elfelejtettem.

– Jó, nem gond – visszakozott Anna, mert a cica már jött is elé peckes farok antennával, és a bokájához dörgölőzött.

– Csalánra pisiltél? – kérdezte Olívia Anna feszült arca láttán. – Csak nem féltékeny vagy? – súgta.

Anna először nem is értette, mire gondol, aztán leesett.

– Dehogy. Sőt, még örülnék is neki.

Olívia döbbenten bámult rá.

– Te nem vagy százas – mondta.

Anna elpirult, és válasz helyett inkább benézett a konyhába, hogy Zalánt is üdvözölje. A mosogató alatt feküdt és szerelt.

– Szia – mondta. – Hogy állsz?

– Utolsó simítás és vége – hallatszott Zalán hangja tompán.

– Szuper – lelkesedett Anna kötelességtudón, majd elment átöltözni.

Olíviát persze nem hagyta nyugodni az előbbi közjáték. Anna személyes terének, már ha a dobozokkal telezsúfolt hálószobát annak lehetett nevezni, fittyet hányva ment utána.

– Itt büdös van – kezdte, mert az ablak bukóra volt csak nyitva a macska miatt. – Ki néne dobnod az állott kaját.

– Tudom, tudom. A hétvégén kitakarítok.

– Mindig ezt mondod, aztán négy hete ki se pakoltál.

Anna elhúzta a függönyt, ami a betűző napot és a meleget hivatott távol tartani, és tiszta pólót vett elő a szekrényből.

– Mi van veled? – kérdezte Olívia.

– Mi lenne?

–Valami van. Máskor fél óráig válogatsz még a hajgumik között is, hogy milyen színű legyen, most meg kihúzod a legfelső pólót. Gondolod, hogy a virágos szoknyádhoz az a csíkos póló jól fog kinézni?

– Nincs velem semmi – hárított Anna, másik felsőt vett ki, ha már Olívia szóvá tette az előzőt, tessék-lássék elfordult és pólót cserélt. Nem rendeztek nagy ügyet itthon a szeméremből, nyolcadikan úszás után együtt zuhanyoztak.

– Anyukád? – találgatott Olívia.

– Anya jól van. Holnap hazaengedik. Végre. Már nagyon elegem van a kórházból. Egész nap, aztán este is.

– Zalán?

Anna megigazította magán a pólót és szembe fordult Olíviával.

– Nincs semmi bajom, Oli – mondta, de reszketett a szája széle, és elfutotta a szemét a könny.

– Áron, ugye – kérdezte Olívia, és a hangjában megbújó szánalom hallatán Annából kibukott a zokogás. A szájára szorította a kezét, és csak intett, hogy Olívia hagyja. Nem akart beszélni Áronról. Nem akarta kimondani. Ha megteszi, a szerelme minden gyönyörű, bűnös, erkölcstelen valójával életre kel, és akár egy újszülött, követelőzni kezd.

– Azért ne rajtam verd le – mondta Olívia. – És ezen a szerencsétlenen se. Rendes pasi, ne tolj ki vele.

Anna csak rázta a fejét, leült az ágy szélére és a tenyerébe temette az arcát.

– Hagyjalak – értette meg Olívia. Anna bólogatott, és nem nézett fel – Oké, hagylak – Mielőtt kiment, futólag megsimogatta Anna fejét. Ő volt a legjobb barátnője.

Zalán hamar végzett, és távozás előtt Anna udvariasan hívta, hogy vacsorázzon velük.

– Van valamitek? – kérdezte Zalán, fiatal férfiként mindig készen az evésre.

– Csak a szokásos – mentegetőzött Anna.

– Akkor inkább hanyagolom. Anyám biztosan jót főzött.

Zalán szülei Székesfehérvárott éltek, és a fiú hétvégén rendszerint hazaugrott, ha másért nem, hadtápért. Csütörtökig dobozokból étkezett.

– Lekísérlek – mondta Anna, amikor a cipőjét húzta.

– Minek? – fogott gyanút a férfi. – Sose szoktál.

– Beszélni szeretnék veled.

Zalán erre nem felelt, sőt még akkor is hallgatott, amikor leértek az utcára, csak az autó mellé érve mondta.

– Na, ki vele? Ne kímélj!

Beültek az autóba, de Zalán nem indított, várta, hogy Anna mondja végre.

És neki elképzelése se volt, hogy fogjon bele. Mit mondjon, hogy ne bántsa meg, de ő ezt már nem bírja, nem fér rá a képére, a lelkiismeretére, hogy olyannal jár, akit valójában nem szeret, vagyis szeret, de leginkább úgy, mint a testvérét. Igaz, fiú testvére nincs, ez biztos más, úgy, mint a haverját.

– Szerintem nem kéne tovább folytatnunk ezt – mondta végül Anna, és nem volt megelégedve a teljesítményével. Olyan hülyeséggel, hogy te jobbat érdemelsz, mint filmekben szoktak, szégyellt előjönni.

Zalán nem felelt azonnal, a műszerfalon piszkált valamit. Anna állta rövidebb ideig a csöndet.

– Bírlak, meg minden, de azt hiszem, ez kevés – magyarázta, és sóhajtott, mert tinilányként sem mondott ilyesmit, hogy bírlak. Valójában szerette Zalánt, szerette, ha náluk volt, és ökörködött Olíviával, most is szerette, ahogy itt ült mellette az autóban, de ha arra gondolt, hogy ma este le kéne feküdnie vele, amikor minden gondolata Áron, attól kirázta a hideg. Nem, nem bír Zalánnal ágyba bújni, még akkor se, ha vele a szex kielégítőbb, mint a maszturbáció. A férfi olvasott a gondolataiban.

– Figyelj! Nekem nem gond, ha máson jár az eszed, amíg velem fekszel le. De tényleg. Nekem elég, amit kapok. Nem vagyok egy nagyigényű pasi. – Aztán rövid idővel később, ami alatt végig gondolta a lehetőségeket, mondta. – Vagy van valakid? Egy másik pasi?

– Nem, dehogy – tiltakozott Anna, és elmosolyodott, mert Zalán nem repesett ugyan, de a szíve se látszott összetörni. Pedig volt olyanja, Anna tudta. Szerette például a szüleit. Sokkal egyértelműbben, mint ő az anyját, és ezért irigyelte is. – Nincs senkim.

– Hát akkor? – fordult felé a férfi, és Anna látta az arcán, hogy valóban nem érti. – Jó együtt, nem? Mármint neked is, nem csak tettetted. Elmentél te is. Általában. Nem mindig, de többnyire.

Anna nevetett, és megpuszilta az arcát.

– Persze, hogy jó volt. Nem erről van szó.

A férfi megdörzsölte a puszi helyét.

– Akkor miről? Minek bonyolítod?

Anna kinyitotta a kesztyűtartót és elővett egy zacskó savanyú cukrot, és bontogatni kezdte, hogy időt nyerjen. Még a pszichiáter főorvosnál figyelte meg a trükköt, és tetszett neki. A savanyú cukorral lehet bíbelődni, különösen, ha egyenként csomagolt.

– Kérsz? – nyújtott Zalánnak egyet.

– Ja, jöhet. – És vett egyet.

– Nem tudom, minek bonyolítom, de úgy érzem, a kettőnk kapcsolata nem vezet sehová – mondta Anna. – Te is majdnem harminc vagy, lassan nősülnöd kéne. Család, gyerekek.

Zalán elmélyülten rágcsálta a savanyúcukrot, hallatszott, ahogy töri a fogai között.

– Szerinted belőlünk sose lesz egy pár – mondta.

– Szerintem nem.

– Miért? – nézett Annára, és lenyelte a cukrot.

– Mert én nem szeretlek eléggé.

Zalán vakargatta kicsit a fejét, ahogy szokta, nézegette a parkolóban a kutyasétáltatókat. Egy majdnem németjuhász épp egy palotapincsit kerülgetett.

Felnevetett.

– Olyannak látsz minket, mint azok ketten.

– Nagyjából – nevetett Anna is. – De nekem nincs masni a hajamban.

Befejezték a kuncogást.

– Azért ez haza vágott – mondta Zalán, és elkámpicsorodott képén látszott, hogy komolyan is gondolja. – Én bírtalak. Kemény a cicid, jó a segged. Tudod – vigyorgott szomorúan.

Anna fejbe csapta a cukros zacskóval.

– Tudom. Nem is vagyok az eseted.

Könnyes szemmel adott búcsúpuszit Zalánnak, kiszállt az autóból, integetett, és a fiú elhajtott.

Huszonhatodik fejezet

Másnap reggel már az utcán hallatszott a porszívó zúgása. Áron valószínűleg nem tudja, hogy anya utálja a porszívót, állapította meg Anna. Az anyja szerint a porszívó legalább annyi port köp ki, mint amennyit felszív, csak forgatja a koszt. Zsuzsa és Áron három hónappal ezelőtt házasodtak össze, és ebből az anyja másfelet kórházban töltött, alig ismerik egymás szokásait. Persze előtte már volt köztük valami, de erre nem akart gondolni, elhessentette. Kinyitotta a kertkaput, és végigsétált a járdán.

Hetek óta nem járt itthon, idegennek érezte magát, noha alig változott valami. Talán annyi, hogy a kerti asztalt Áron elrakta. Máris néni nélkül nyilván nincs kedve kinn kávézni.

– Szia – köszönt Anna a nappaliba lépve, de a férfi nem hallotta. Valóban porszívózott, ő is rövidnadrágot viselt, de míg az Annáé véget ért a feneke alatt, Ároné a térde fölött végződött. A háromszemélyes, vajszínű kanapé előtt hajlongott, hogy a porszívó csövével elérje a dohányzóasztal alatt is a szőnyeget. A hátán megfeszült az inge. A nyitott ablak előtt lágyan hullámzott a rózsamintás csipkefüggöny.

Áron végre észrevette Annát, kikapcsolta a gépet, és kissé elfogódottan köszönt. Már rég munkában lehetett, mert a haja össze-vissza állt, és kipirult az arca. Nagyon készül anya hazatérésére, állapította meg Anna. Pedig Zsuzsa, ha jól van, és jól van, akkor nem osztogatja bőkezűen az elismerést, nem fogja megköszönni neki.

– Mit csináljak? – kérdezte Anna, és meglátta magát az előszobatükörben. Mint egy gimnazista, gondolta elégedetlenül, mezítláb, farmersortban, egyszerű, fehér pólóban. Ebből számtalan akadt a szekrényében, és egyszerre lehetett mosni. Legalább a konty a feje búbján felnőttes. Smink szándékosan nincs. Dolgozni jött.

Áron némiképp tanácstalanul nézett körbe.

– Szerinted? Mi fontos anyukádnak?

Anna nevetett.

– Leginkább önmaga. De leszedem a függönyt, berakom a mosógépbe, és lemosom az ablakot. Egy óra alatt végez a gép, és akkor vissza is akaszthatom.

– Rendeljünk valami kaját? Vagy főzzek neki? Mit szeretne?

– Ne izgulj ennyire – mosolygott Anna. – Hazajön és beveszi magát a dolgozóba, legföljebb ha este látod újra, az ágyban.

A képtől mindkettőjükben bennük rekedt a szó.

Ezért ilyen ideges, értette meg Anna. Visszajön a felesége, és talán nem folytathatják ott, ahol abbahagyták. Annának persze megkönnyebbülés volt, hogy az utóbbi két, három hétben az anyja nem viselkedett szédült tinilányként, nem ugrott a férje nyakába, nem vallott neki nyíltan szerelmet és nem is csókolgatta a nővérek előtt, de vajon Áron is megkönnyebbült? Nyilván annak örül, hogy a kórházban nem égetik, de mi lesz itthon?

Hát ettől a gondolatsortól Annának nem lett jókedve.

– Behozom a létrát – monda.

– Várj, majd én!

– Nem bánj velem úgy, mintha kényes virágszál lennék! – szólt ingerülten Anna, és kitrappolt a garázsba.

Aztán nem hagyta, hogy Áron segítsen a létrát felállítani, se a függönyt leszedni, úgyhogy a férfi megvonta a vállát, és magára hagyta a nappaliban. Elüldöztem, gondolta Anna a létra tetején állva, és kipislogta a szeméből a könnyeket.

Hát ennek ideje volt, nem sürgölődők itt hiába, állapította meg, amikor a függöny bűzös porfelhőt köpve, a parkettán puffant.

Felnyalábolta, felcipelte az emeletre és betuszkolta a mosógépbe. Együtt a fehér csipkét és a zöld sötétítőt. Anya úgyse látja, gondolta. Vizet engedett a fürdőszobai felmosóvödörbe, lecipelte a földszintre, és nekilátott az ablakmosásnak. Nehezen haladt, betűzött a nap, melege volt, és sehogy sem akart szép lenni az üveg, foltos maradt és mázgitás, ahogy a nagyanyja mondta egykoron.

Le van ejtve, gondolta és lemászott a létráról. Izzadt, a mosógép épp felszálló jumbo jet-et imitált az emeleten, és Áron is eltűnt valamerre, az udvaron se látta.

Bement a konyhába inni.

Áron az ablak előtt állt, kifelé nézett a kertbe, és a testtartásából látszott, hogy percek óta meg se mozdul. Lehet, azóta áll ott, mióta kijött a nappaliból, gondolta Anna.

– Mit csinálsz? – kérdezte.

– Bujkálok – mondta Áron, és Annában felrémlett, hogy ő is ezt mondta azon az estén, amikor az anyja beteg lett, és amikor mindketten ráébredtek, hogy a józan megfontolás dacára kívánják egymást.

– Ki elől? – kérdezte Anna, és várta ugyanazt a választ, amit ő adott.

– Magam elől – mondta Áron, és megfordult.

A pultnak dőlt, két oldalt a csípője mellett megragadta a pult szélét. Az ingén kigombolódott egy gomb, jól látszott a két kulcscsontja közötti bemélyedés és kevés a mellszőrzetéből, ami szőke volt, és kicsit göndör.

Anna úgy érezte, nem látott még ennél a férfinél szebbet, és ha nem érhet hozzá, belehal.

Közel lépett hozzá, de félt a szemébe nézni, inkább maga elé meredt, a sötétkék gombokra az égkék ingen.

Felemelte a kezét, és kezdte gombolgatni őket. Közben beszélt, vagyis tulajdonképpen könyörgött.

– Neked nem kell hozzám nyúlnod – mondta. – Sőt nem is szabad. Csak nekem. Csak én érhetek hozzád. Engedd meg, kérlek! Engedd, mert nem bírom tovább! Engedd! Engedd, hogy megérintselek! – hadarta, akár egy mantrát, és továbbra sem nézett a férfi szemébe, nehogy az elutasítsa.

Nyitotta egyre széjjelebb az inget a féri mellén, egyre lejjebb, míg elért a nadrág derekáig, akkor kirángatta a szíj alól, s végül teljesen széthúzta.

Jó darabig csak nézte. A meztelen mellkasát, a mellbimbóit a szőke szőrtengerben, majd lejjebb a hasát, a nadrágszíj alatt eltűnő szőr ösvényt. Gyönyörködött benne. Áron szaporán szedte a levegőt, hallotta a zihálását, és látta a nyakán a szédülten pulzáló eret. A karotisz pulzus, bukott felszínre Anna gondolatai közt, de aztán nem gondolt semmire, csak Áronra, mert hozzá hajolt, két kezét két oldalt rásimította a mellére és megcsókolta a bőrét. A mell izmok közt, a lankás hajlatban. Forró volt Áron bőre és sós ízű, mert a csók után még erősebben akarta érezni, ezért szégyentelenül megnyalta.

Áron felsóhajtott.

Anna nem reagált a hangra, hanem sutba dobva büszkesége maradékát, tovább csókolta és nyalogatta. Elködösült tekintettel, bódultan a vágytól haladt lefelé, nagyjából egyenes vonalat tartva, de azért a középvonaltól itt-ott elkalandozva, végig a mell, és hasizmokon, majd a szőrzet kijelölte középvonalon. Fél térdre ereszkedett, hogy kényelmesebben hozzáférjen Áron testéhez. Elidőzött kicsit a köldöknél, alaposan körbe kóstolgatta, a kezével még szét is húzta, hogy belenyalhasson, aztán elért a derékszíjig, és ekkor mindkét lábával letérdelt.

– Anna! – nyögött fel Áron, amikor a nadrágszíj fölé szórta a csókjait.

– Engedd, kérlek! – kérte Anna. – Engedd, mert jobban szeretnélek mindennél.

S mivel a férfi nem szólt, csak a keze szorult olyan erősen a konyhapult szélére, hogy elfehéredtek a bütykei, Anna kioldotta a nadrágszíját.

Előbb a rövid szár, bújtatás, ki a csatból, félre vele, balra, jobbra, majd alatta a nadrág gombjai sorban. Két kézzel a szíj alá nyúlt, és lehúzta a férfi csípőjéről a rövidnadrágot, aztán hagyta, hadd hulljon a bokája köré.

Az arca előtt a férfi alsónadrágja sötétlett, olyan, amire nem raknak sliccet, csak erősítést, amiben hosszan és feltűnően ott dudorodott Áron erekciója.

Beleakadt az alsónadrág gumijába a pénisze, Annának még egyszer neki kellett futnia, mire kiszabadította.

Aztán megint csak nézte, ahogy feszül, fénylik a makkon a bőr, és ahogy remeg a benne zubogó vértől. Anna úgy érezte, ha csak egy ujjal magához érne, akár a bugyiján keresztül is, azonnal elélvezne. De nem ezt akarta. Áront akarta. Megmarkolta Áron péniszét a tövénél, irányba igazította, és a szájába vette.

– Anna! – kiáltott fel fájdalmasan a férfi, és egy görcsös, önkéntelen mozdulattal előre lendült.

Az egész innentől már nem tartott sokáig. Anna azt sem tudta, mit tegyen vele, egyszerre akart örömet szerezni a férfinek, és ő maga betelni a férfivel. Simogatta, csókolta, szopta, szívta, nyalta, nem is gondolt bele, hogy kell, és hogy kellene. Közben Áron nyöszörgött, és a hangjától Anna mellbimbói fájón a pólójához feszültek, és csurom nedvesen lüktetett az öle.

– Anna, Anna – nyögdécselt a férfi abban az ütemben, ahogy a pénisze ki-be járt a lány szájában. Anna nem csukta be a szemét, mert szerette látni, ahogy a pultba kapaszkodva tartja magát, látni remegő combját, a csípője apró rándulásait.

A vágy ködén át meghallotta a kérést.

– Ne a szádba! – És ő elengedte, csak a keze maradt rajta, és amikor Áron hangosan felnyögött, a két melle közé szorította, s míg a férfi hasát csókolta, érezte a pénisz ütemes lüktetését, ahogy kilövell a markába, és hallgatta Áron kiáltását, ami tele volt fájdalommal és diadallal.

Ki se tisztult a férfi tekintete, Anna már el is tűnt, az előszobában, belebújt a szandáljába, és elrohant.

Huszonhetedik fejezet

– Beteg vagy? – dugta be a fejét Olívia az ajtón. A szokott félhomály fogadta, senki nem válaszolt, a macska vonult ki sértődötten az ajtón. – Fél tizenegy. Nem ma jön haza anyukád?

– Hagyj! – nyögte Anna, és a fejére húzta a párnát.

Olívia belökte maga mögött az ajtót, és leült az ágy szélére. Gyanakodva szimatolt.

– Neked szex szagod van! Vagy csak hallucinálok?

– Hagyj már!

Olívia ült az ágy szélén, nézelődött. rosszallóan csóválta a fejét a rumli láttán, könyvek össze-vissza, dobozokból kilógó ruhák, a földön Anna farmersortja és pólója, amiben takarítani ment reggel.

– Mi történt? – kérdezte részvétlenül. – Csak nem dugásba torkolt a nagytakarítás?

Anna akár egy fúria, ült fel az ágyon.

– Azt mondtam, hogy hagyj!

De a szeme kisírva, és most is remeg a szája

– Nem hagylak. Nem bírom ezt a vergődést nézni. Mesélj, mi volt? Lefeküdtél vele?

– Nem! – sikoltott Anna.

– Hát? Látom, hogy volt valami. Jobban jársz, ha kibeszéled.

– Nem feküdtünk le – Itt Anna megakadt. Hogy fogalmazza meg, hisz már úgysincs értelme tagadni. nincs az a tökéletes elfojtás, ami ezt kimagyarázza.

– Orális szex volt – mondta esetlenül.

– Mint? – húzta a szót Olívia. – Te neki, ő neked, együtt? Részleteket akarok!

– Leszoptam – mondta Anna. – Azt hiszem, így mondják. Bár nem a szopás volt benne a meghatározó.

Olívia nevetni kezdett. Anna megütközve nézte. Mi ezen a mulatságos? Az ő szánalmas, tiltott, bűnös szerelmében ugyan mi a mulatságos? Úgy kívánta Áront, hogy szabályszerűen könyörgött neki. Meg akarta érinteni, legalább a kezével, aztán a szájával, a nyelvével. Csak ennyit. Több lett belőle. Pedig nem így tervezte. Vagy igen? Erre készült? Hogy kettesben lesznek, és történik valami? Akármi? Ezért szakított előző este Zalánnal, hogy szabad legyen? Legalább ő.

– Min agyalsz? – kérdezte Olívia, mikor befejezte a nevetést.

– Szerinted? – kérdezett vissza Anna, mert maga se tudta, min kéne elgondolkodnia, vagyis hogyan lesz képes ezután folytatni. Áron az anyja férje, könyörgöm. Még ha el is utaznak hamarosan, akkor is. Hogy fog ezentúl a férfira nézni, hogy érezte a pénisze ízét, és hogy Áron rá, hiszen látta maga előtt térdelni.

– Már megint – nyugtázta Olívia Anna hallgatását. – Min jár az eszed?

– A holnapon. Muszáj leszek hazamenni valamikor. Anya nem értené, miért kerülöm. Vagy ami még rosszabb, megértené.

Olívia megvakarta a térdét, aztán határozott. Felmászott Anna mellé az ágyra, bebújt a takaró alá és elvackolódott.

– Na, mesélj! – mondta, amikor megtalálta a legkényelmesebb testhelyzetet.

– Mit? – kérdezte Anna, még mindig ülve.

– Hát azt, hogy a kiálhatatlan chippandale-ből, aki az anyád férje, hogy lett életed szerelme. – És látva Anna ismét legörbülő száját, sietve hozzátette. – Ne bőgj már! Nem szakadt le az ég, vagy, ahogy anyám mondja, több is veszett Mohácsnál. Volt egy kis szex, na, bumm. Clinton is megmondta, az orál nem számít.

– Ki? – kérdezte Anna, de nem érdekelte a válasz, Olívia sok fura ismerőst összeszedett a neten. Visszabújt a takaró alá, és szembe fordulva Olíviával mesélni kezdett. Az elejétől. Ahogy történt. Ahogy Áron felszámolta az ellenállását, és meghódította a szívét. Az első lépés volt, amikor segített meggyőzni az anyját, hogy fogadják be a macskát. Aztán a többi apróság. Ahogy vele viselkedett. Ahogy tulajdonképpen mindenkivel viselkedett. Törődött vele. Mindig megvigasztalta. Hogy jó vele lenni. Beszélgetni. Nézni, ahogy eszik, vagy játszik a telefonjával, és közben időnként végig simít a szemöldökén. Amelyiken a kis forradás húzódik.

– Tudod, hogy szerezte? – kérdezte, de már mondta is. – A kisebbik bátyja, Botond nekilökte a falnak még három éves korában. Zircen öltötték össze, a kórházban. Az anyukájuk nem is tudja, hogy a bátyja volt a hibás, mert azóta is hallgatnak róla.

Olívia a szemét forgatta.

– Ne nevess ki! Igen, így volt! – bizonygatta Anna. – Miért hazudna?

– Vajon miért? – somolygott Olívia. Anna elhallgatott, hanyatt fordult, és a plafonnak mondta.

– Ő nem is akarta. Én könyörögtem.

– Mit nem akart? – kérdezte Olívia. – Csak hogy pontosan tisztázzuk.

– Nem akarta a szexet. Mármint nem ő kezdte, hanem én. Ő csak eltűrte.

– Nagy duzzogva – jegyezte meg Olívia.

– Most gúnyolódhatsz, de tényleg így van. Megmondta nekem, még a legelején. Még akkor este, amikor anya kórházba került, hogy ő soha nem fog hozzám nyúlni. Megfogadta. És be is tartotta.

– Milyen kényelmes – húzta el a száját Olívia.

Anna szeme sarkából megindult a könnycsepp, végig folyt a halántékán, bele a fülébe. Nem törődött vele.

– Szeretem őt, Oli. Nem csak kívánom.

– Erre már én is rájöttem– mondta Olívia csöndesen. – És ő is? Ő is szeret?

Anna erre nem tudott kapásból válaszolni. Nem foglalkozott Áron érzelmeivel behatóbban. Épp elégé kimerítette a saját vágyával folytatott küzdelem, Amiben csúfosan elbukott persze. Bárhogy van, valaki sérülni fog és ő vele együtt.

– Nem tudom – ismerte be. – Kíván, nyilván, azt láttam.

– Anna, ez nem számít. A pasik odáig vannak a szopásért, már megbocsáss. Nem tudom, miért, de ez a fétisük – magyarázta Olívia. – Nem nagy ügy, hogy felállt neki, mikor rájött, mit tervezel.

– Nem vagy túl kedves, ugye tudod – panaszolta Anna.

– Hát nem – ült fel Olívia. – Tényleg. Mit kéne mondanom? Hogy hajrá, így tovább! Hátha meg is dug az anyukád háta mögött, ha nagyon igyekszel.

Anna ingerülten hallgatott.

– No, látod. – mondta Olívia. – Az Áron ügynek nincs jövője. Elutaznak, visszajönnek, egyre megy. Te csak rosszul jársz, ha ragaszkodsz a szerelmedhez. Jobban teszed, ha túl lépsz rajta.

– Mégis hogy? – kiáltott fel drámai hangon Anna.

Olívia fontolgatta a választ.

– Elsőnek kár volt elhajtanod Zalánt. Jófej srác, sebész, rendes család, rendes állás, és a szex se volt rossz. Talán vissza kéne édesgetned.

– Disznóság, hogy áltatom, és közben nem szeretem.

Olívia felnevetett.

– Hol élsz? Anyám még egyik pasiját se szerette, legfeljebb elviselte. Már az is nagy nyereség.

– Te is így érzel? Nem szereted Tamást? – kérdezte Anna döbbenten. – Én úgy látom, jól megvagytok.

– Ez a kulcs szó – hagyta rá Olívia és kikászálódott az ágyból. Menni készült. Visszafordult Anna felé, és jelentőségteljesen megpaskolta a térdét.

– Ha rám hallgatsz, összeszeded magad, és véget vetsz ennek. Mindig is hadilábon álltatok anyáddal, ettől nem lesztek jóban, az tuti.

– Szerinted azért szeretem Áron, hogy bosszantsam anyámat? – képedt el Anna. – Ez marhaság.

Olívia vállat vont.

– Annyira nem. Gondolkozz rajta.

Annát elborzasztotta a lehetőség, és minden porcikája tiltakozott ellene.

– És ha ő is szeret és akar engem? Akkor mi van?

Olívia a fejét csóválta.

– Akkor neki kell lépnie. Végül is elválhat anyádtól, és elvehet téged. Jövőre meg Fannit. Tíz év, és jönnek a kislányok sorban.

Anna hozzávágta a párnáját, Olívia pedig nevetve kiszaladt.