https://youtu.be/K0ZVMgr67vc

Harmadik fejezet:

Kedden délután, munka után Anna kinyitotta a kőkerítésbe vágott kaput. Az anyjáék még nem értek haza, egyik autó se parkolt a ház előtt, örült az egyedüllétnek a műtőblokk nyüzsgése után. Ma egész nap ott húzta az igát. A tegnap csalódást hozott, a munkakezdéssel járó adminisztráció, tűzvédelmi oktatás, ruha választás kitöltötte a hétfői munkanapját . Az pedig felbosszantotta, hogy a gondnoknő mindenáron a két számmal nagyobb méretet igyekezett rátukmálni, hogy jó lesz az hamarosan. arra számít, a frissen végzett doktornő férjhez megy, máris itt a gyerek, ő pedig bonthatja le a dr. Kertész Annás címkét a ruhákról. Pedig Annának nincs senkije, és ha nem tinderezik szaporán, jó ideig nem is lesz. Két éve szakított az első és utolsó pasijával, azóta semmi. bepróbálkoztak később az egyetemen, de valahogy nem jöttek be neki, mindkettőt unta, és a randikon csak a hibáikra tudott figyelni, hogy az egyiknek korpás a haja, a másiknak meg rövid a nyaka. Talán ha öt perc után is érdekli a szöveg, amit nyomnak, akkor ezek a részletek kevésbé taszítják. De mikor beült Dani autójába, és megszólalt a együttese, Anna onnantól csak a rövid nyakra tudott koncentrálni. Elitista vagy, mondta neki egyszer az anyja. Mintha az anyja nem lenne sznob. doktort csinált a pasijából, mert tanársegédként biztosan nem fűlött hozzá a foga.

Tegnap a ruhaválasztásnál végül Anna győzött a gondnoknővel folytatott röpke csatában, sikerült ruhákat szereznie, de utálta végiggondolni, hogy esélye sincs otthon szétfolyni. A öt évben biztosan nincs. Nem mintha elhízni készült volna, az anyjának a is megvolt a véleménye. Zsuzsa számára nem kísértések, nem érzett vágyat tespedésre és édességek habzsolására. Még a virágos jókedvű időszakában sem. Olyankor inkább nyüzsgött, táncolni járt, kilométereket futott, és akár egy méretet is fogyott..

Nekem a fogyáshoz kell, sóhajtott Anna, megkerülte az épületet, és a hátsó bejáraton ment be a házba. A kis előtérből balra a nappali, jobbra a konyha nyílt. A főbejáratot az utcafronton ritkán használták, nem tudni miért, így szokták meg, a ajtó előtt álltak sorban a papucsok. Kezdetben négy pár, az utóbbi években csak kettő. Hoppá, csillant fel Anna kárörvendő tekintete, még mindig csak kettő. Áronnak nincs.

Átöltözött, készített magának egy pohár vaníliás , majd kiment a kertbe. A kétszintes családi házhoz kis zárt udvar tartozott, amit a meredek domboldal természetes kerítésként határolt hátul. Oldalról a szomszéd házak, elölről kőkerítés zárta közre.

Néhány éve az anyja virágtartó betonelemekkel megerősíttette a rézsűt, aztán nem maradt ideje gondozni – valójában gondoztatni se –, elvadult a domboldal, bodza nőtt díszbokrok helyett, a domboldalt felverte a gaz és a csalán.

– Pártolom az ökológiai – nevetett az anyja, amikor a szóvá tette a gazt.

Anna kihozott a garázsból egy kinyitható kerti széket, és a a kezében letelepedett az udvaron. Az udvar is elég , nézett körül, de érezte, valami fura, és időbe telt, mire rájött, hogy mi változott. Rövid a fű. Többnyire ő nyírta, mert az anyja allergiás volt a pollenre, meg valószínűleg a fűnyírással töltött üres percekre is, ezért áttestálta rá. Ő meg a hétvégéken nem ért rá, gyakorlatok, barátnők, tanulás. A fű mindig bokáig ért, és a pongyola pitypang apró ejtőernyőit ezrével kergette a szél.

Férfi van a . Megbecsüli magát a kis törtető, lenyírta a füvet, húzta a száját Anna. Tegnap is azzal szórakozott, hogy Áron után kutatott a neten. Nem bírta lenyelni, hogy egy fiatal pasi egy nála tizenöt évvel idősebb nőt vett . Még ha jól is tartja magát az a nő. És meg is találta az okot. Áron tíz évvel ezelőtt végzett az egyetemen, azóta dolgozott tanársegédként, de csak a novemberi doktoravatón kapta meg az címet. K magának. Sőt! A mexikói ösztöndíjat is. Zsuzsa, meg mint rózsalugasban az apácarács, hagyja, hogy ráfonódjon a .

Szánalmas, hogy egész nap rajta jár az eszem, kortyolt Anna rosszkedvűn a turmixba. Még munka is, pedig ott össze kellett kapnia magát, ha nem akarta, hogy örökre kipécézze a műtősnő. Az asszisztensi munka amellett, hogy megfájdította a derekát és a lábát, megtépázta az önbizalmát. Nem tartotta ügyetlennek magát, de ma leginkább útban volt, a második műtét elején pedig véletlenül hozzányúlt a steril lapokhoz, amiért Valika, a műtősnő leteremtette. Épp a fiatal sebész előtt, aki ugyanúgy szőke volt és kék szemű, mint a mostohaapuka. Aztán a sebész levette a maszkot, és Anna majdnem felnevetett a harcsabajusz láttán. Ki hord manapság bajuszt?

Megvakarta a frissen szerzett a lábán. Felállt, hogy bemenjen a házba, és felhúzzon egy nadrágot, amikor meghallotta a nyávogást.

Kétség sem fért hozzá, egy kölyökmacska sírt valahol a közelben.

Anna figyelte egy ideig, közben összezárta a széket, és nem izgatta magát a nyávogáson, a szomszédék tartottak macskát, lehet, megfialt az egyik. Bár az évszázad csodája lenne, ha az öreg, herélt kandúrnak kölykei születnének, gondolta vigyorogva, aztán elmúlt a jókedve.

A hang egyértelműen a rézsű felől jött, ami felett az út húzódott, egymás után suhantak el a láthatatlan, de annál zajosabb autók, kamionok, buszok.

egy kismacska, és mindjárt kiszalad az útra, ott meg kilapítják.

Visszavitte az üres turmixos poharat a házba, hátha addig magától megoldódik a macskavész, de legföljebb egy percig bírt benn időzni, újra kiment az udvarra fülelni. Ezt megszívtam, sóhajtott, mert a macsek továbbra is nyávogott. Edzőcipőt vett fel, de a hosszú nadrágot persze elfelejtette. Aztán, mikor véletlenül átgyalogolt egy csalán bokron, már bánta, de nem akart visszafordulni.

Beletelt jó pár percbe, mire a felért az útra, és hiába kereste a padka melletti gazban a macskát, nem találta. – Miért nem most nyivákolsz, te kis mocsok? Felmásztam ide életem kockáztatásával, erre te felszívódtál – mérgelődött, és összecsipkedett lábszárát vakargatta.

Ám, amikor alaposabban körülnézett, elfeledkezett a maga bajáról. Tőle néhány lépésre, az úttest közepén véres kupac feküdt, voltaképp már felismerhetetlen, csak az itt-ott elővillanó fekete bunda árulta el, hogy egy állathoz tartozott valamikor. A méretéből adódóan egy kis állathoz. Egy kismacskához.

Anna a szája elé kapta a kezét, és felkiáltott.

– Ne! Ne tedd ezt velem! Ezen a szar napon, még ez is? Kérlek ne!

Szemét elfutotta a könny, és csak a józan ész tartotta vissza a sírástól, amikor ismét meghallotta a nyávogást. Mögüle jött, a házuk irányából.

Van még egy!

Nem törődve égő lábszárával, Anna ismét bevetette magát a bokrok közé.

Hamar megtalálta. Pici, vörös cirmos kölyök macska, alig nagyobb egy almánál, borzas, koszlott, ám hangos.

Anna az ölében vitte le a domboldalon. Míg a meredek lejtőn haladt lefelé, bal kezével a macskát szorította magához, jobbal pedig kapaszkodott. Épp abba, amit , bodza szárba, szívós liánba, vékonyabb akácfa törzsébe.

– Nézd anya! – kiáltotta boldogan, amikor végre az utolsó betonelemen is túljutott, a bokáját sem törte, a macska is megvolt, és ő lejutott az udvar sík és alattomos növényektől talajára.

Az anyja és Áron akkor értek a hátsó ajtó elé, Áron zakóban és fehér ingben, Zsuzsa pedig piros miniszoknyában, és halványrózsaszín ujjatlan blúzban. Zsuzsa hangosan nevetett valamin, Áron mosolygott, és Anna a macska megmentése keltette eufóriában kész volt megbocsátani nekik.

– Itt találtam a gazban – mutatta, és nem bánta, hogy csinos kontyát szétzilálták a bokrok, hogy vöröslő karmolások borítják meztelen karját, és foltos kiütések a csaláncsípéstől égő lábszárát. – Biztosan éhes. Adok neki tejet.

Zsuzsa felé fordult, és meglátta a kezében az állatot. Az arcára fagyott a mosoly,

– Mi ez? Egy macska? Ennyire nem lehetsz ostoba, lányom – mondta.

Anna iménti oktalan jókedve úgy végezte, ahogy a kölyök testvére az úton. Egy másodperc alatt kimúlt. Az anyja ki nem állhatta az állatokat, kizárólag a fertőzésforrást látta bennük, az ebolát, pestist, veszettséget. Még akváriumot se hagyott tartani, mert a pangó víz a betegségek bölcsője.

– Megetetem és csinálok neki a garázsban helyet. Nem lesz útban – próbálkozott Anna jobb belátásra bírni az anyját.

Zsuzsa úgy meredt a szőrös kupacra a kezében, mintha kibiztosított kézigránát lenne.

– Megölheted vele a . Gondolkozz!

Annában feltámadt a dac.

– Muszáj mindig helyből a dráma? Nem vagyok terhes, a macska meg nem fertőzött. A toxoplazmózis külön tétel a szülészet szigorlaton. Nem vagyok hülye.

– Pedig úgy tűnik, hogy mégis. Amíg nem vizsgáltad, nem tudod, milyen vírust hordoz. Ostobaság kijelenteni, hogy egészséges.

– Rendben, mindjárt vért veszek tőle, és rohanok a laborba – gúnyolódott Anna. – Mintha kicsit túlpörögnéd.

– Aligha lehet túlpörögni egy akár veszett állatot a kezedben. Az ember nem lehet elég óvatos. Tedd ki az utcára, majd elviszi valami bolond szomszéd.

Annának még a füle is elpirult haragjában.

– Nem – mondta. – Adok neki enni.

– Az én házamban kétlem – felelte az anyja.

Anna nyitotta a száját, hogy emlékeztesse, a ház negyede az övé, mint apai örökség, és hogy neki is vannak jogai, mikor Áron váratlanul megszólalt.

– Mi lenne, ha megmutatnánk egy állatorvosnak?

Zsuzsa tekintete rávillant

– Este hatkor? Nem vagy észnél te se.

– Az állatkórházban van ügyelet.

Zsuzsa már nevetett.

– Ügyeletes orvossal, meg mindennel? Egy rühes macskának?

– Nem is rühes – védekezett Anna, noha fogalma se volt, milyen állapotban van a cica, alaposabban meg se nézte, csak hozta.

Áron átölelte Zsuzsa vállát.

– Ne húzd fel magad! Elmegyünk Annával az állatkórházba. Ott megnézik, van-e a macskának bármi baja. Igazad van, nem vihetünk be egy beteg állatot a házba. Egészségeset viszont miért ne? Ha már Anna annyira szeretné.

Anna fejében egy pillanatra minden gondolat tótágast állt. Komolyan, a férfi mellé, vagyis a kölyök mellé áll? És milyen mesterien manipulálja az anyját. Jó lesz vigyázni vele.

– Nem bírom a macskákat. És a többi állatot se, ha pontos akarok lenni – mondta Zsuzsa, de már kevésbé harciasan.

– Tudom, drágám. De mit tehetnénk vele? Tényleg nem hagyhatjuk sorsára.

– Felelőtlenség lenne – szólt közbe Anna.

– Így pedig ostobaság. rád – mondta Zsuzsa, de már enyhült.

– Elmegyünk Annával, és megvizsgáltatjuk, beoltatjuk, ami kell – győzködte Áron.

– Még ma? – kérdezte Zsuzsa, de már mosolygott.

Áron a karórájára nézett.

– Hat óra tíz. Belefér.

Zsuzsa hallgatott, Anna lélegzetvisszafojtva figyelte, majd felsóhajtott, amikor az anyja bólintott.

– Menjetek, Nem bánom. Add ide a táskád, beviszem – nyújtotta a kezét Áron táskája után.

Anna a lépést szaporázva már kinn is volt az utcán, mielőtt az anyja meggondolná magát.

Végig ideges volt az úton. A macska se könnyítette meg a dolgát, ahogy kezdett felengedni dermedt félelme, szabadulni akart. Tekergőzött a kezében, nyivákolt, karmait a ruhájába mélyesztette.

– Tartsa erősen, ki ne ugorjon a kezéből – vetett Áron egy oldalpillantást rájuk, az anyósülés felé.

– Ne féljen. Nem pisili össze a menő kocsiját – vágta rá gondolkodás nélkül Anna.

Áron keze megfeszült a kormányon, és kicsit később válaszolt.

– Ha a pedálok alá kerül, és fékeznem kell, megsérülhet.

Anna erre nem gondolt, és elszégyellte magát. Neki ez eszébe se jutott. Egyből ugrom, gondolta rosszkedvűen, pedig Áron kihúzta a csávából az imént. Mehettem volna a híd alá a macskával, ha anya befeszül, ismerte be.

– Ja, értem. Rendben – mondta.

– Ja – felelte Áron, és alig észrevehetően elmosolyodott. Jól állt neki a mosoly. Kinek nem, gondolta Anna, és rosszkedvűen elfordult, hogy az oldalablakon keresztül az alkonyati napfényben fürdő utcát nézze. Milyen már ez, hogy az anyja helyett az új pasiban lelt szövetségesre? Valójában az anyja ellen, aki, ha kevésbé megrögzött tisztaságmániás, vagy inkább kevésbé bacifóbiás lenne, nem kéne egy idegennel kocsikáznia, hanem rég vacsorázhatnának, a macska meg lefetyelné a tejét a garázsban. De nem! Az új családtag kivizsgálásra kötelezett. Vajon a pasit is lesikálta, mielőtt ágyba bújt vele? Vetett egy oldalpillantást Áron felé. A kormányba lazán beakasztott ujjal vezető férfi helyett, mintha egy sci-fi-t nézne,, megjelent előtte a kép, ahogy Áront belép a fertőtlenítő fülkébe, ahol elkezdi ledobálni magáról a ruháit, hogy aláálljon a permetnek. Fúj!

Negyedik fejezet

Az állatkórház előterében este hétkor nem várt senki, csak a vizsgáló csukott ajtaja, és a bentről kiszűrődő zajok mutatták, hogy tart még a rendelés.

Egymással szemben ültek le a műanyag székekre, Anna próbálta megnyugtatni az egyre ingerültebb macskát, Áron pedig jobb híján a reklámokat mustrálta. Anna is oda nézett, ahová a férfi. Ivartalanítási akciót hirdetett a plakát, hogy a jövő hónapban féláron elvégeztethető. Anna önkéntelenül is elmosolyodott. Ilyen plakát nincs a háziorvosi váróban, nem úgy, mint a vitaminokról és a szájápolásról.

– Nagyon fáj? – szólalt meg Áron váratlanul.

– Micsoda? – nézett fel Anna. Megint meglepte, milyen szép a férfi. Illetve lehet, hogy nem is szép, mert nem mindenkinek jön be a kék szem, a jobb oldalon elfeküdt és ezért égnek meredő szőke haj, az orrnyergen ülő szeplők hada. Ráadásul a jobb szemöldök fölött két ujjbegynyi, világos heg húzódik, ami megbontja kissé a szimmetriát. Két ujjbegynyi, rándult meg Anna szája. Ez olyan doktoros. A hepár kétujjnyival meghaladja a jobb bordaívet. Mint a kőkorszakban! Mintha nem lenne centi. Aztán elszállt a pillanatnyi jókedve. Ezt én három hétig se fogom bírni, gondolta, és félrenézett.

– Nagyon fáj a lábad?

Anna elképedve kapta vissza a férfira a tekintetét, és a szék alá húzta a lábát.

– Tessék?

– Jól elbánt veled a csalán. Le kéne kaszálni, de eddig nem volt rá időm.

Csalán? Kasza? Miről beszél? Anna értetlenül meresztette a szemét. Végül leesett neki, hogy a kert végében, az elvadult domboldalra gondol. Lenyírta az udvaron a füvet, ideje tovább terjeszkednie, holnap talán a fenti úton is betömi a kátyúkat.

– Ki akarja takarítani a rézsűt? – kérdezte.

A férfi elmosolyodott, és a macska felé intett a szemével.

– Most, hogy van egy közös háziállatunk, akár tegeződhetnénk is. És igen. Tervezem, hogy rendbe teszem. Anyukád allergiás a fűfélékre, lehet a csalánra is.

Anna valami frappáns visszavágásra készült. Olyasmire, hogy arra a három hétre igazán felesleges, úgyis visszanő a gyom, és ő biztosan nem fog ezzel törődni, ha a férfi Zsuzsával visszautazik Mexikóba. Meg hogy az anyja mindenre allergiás, ami nem a kutatása, vagyis a munkája része, a mosogatásra és a takarításra is, de nyílt az ajtó, egy vidor beagle baktatott ki rajta, és Anna halálra rémült gyámolítottja tíz karommal kapaszkodva igyekezett felrohanni a karján.

Áron felállt, megkerülte a kutyát és Annához lépett.

– Add ide nekem – nyúlt a macska után, megragadta a tarkóján a bőrt, lefejtette Annáról, és szemmagasságba emelte. A cica bambán lógott a kezében, mint Szimba, amikor bemutatták az állatoknak. Csaknem összeért az orruk, Ároné és a macskáé, és a férfi arcán olyan mosoly ömlött el, ami a székén báván üldögélő Annát valósággal elvakította.

– Szia, cica – nevetett Áron egészen közelről a macskára. – Mától én leszek az egyik gazdád.

Anna csak nézte, és valami érthetetlen szomorúság kaparta a torkát, amire nem talált magyarázatot, hisz a macsek nyilvánvalóan révbe ért, nem volt mit sajnálni rajta.

Egy tavalyi kép tolakodott elé, amikor Fanniék megszállták a házat, és a sógor a kislányokkal játszott. A nagydarab férfi a nappali közepén állt, és a másfél éves Orsit a feje fölé lendítette. A sógor hahotázott, a gyerek boldogan visított, aztán a dolgozóból kiszólt Zsuzsa.

– Tedd le te bolond, összetöröd a csillárt!

A sógor elvörösödött, letette a szőnyegre a kislányt, aki méltatlankodva követelte a folytatást, de az apja kedveszegetten eloldalgott.

Ez vár rád is, nézte Anna a macskával játszó Áront, majd anya elveszi a kedved a bolondozástól.

Kinézett az asszisztensnő az ajtón, és behívta őket.

Anna először járt állatorvosi rendelőben és meglepődött, mennyire hasonlít a kórházi vizsgálókra. Középen vízhatlan szövettel fedett ágy, körben gyógyszeres és műszeres vitrinek, asszisztensnő, számítógép, doktor.

A köszönést és rövid beszámolót követően, ami közben Anna vitte a szót, az állatorvos átvette Árontól a kölyköt, és alaposan szemrevételezte. Csaknem minden porcikáját. A szemét, a fülét, a száját, mind a négy lábát, a végbélnyílását, a hasát.

– Nem látok különösebb bajt, de erősen ki van száradva – szólt a szemle után, és nem nyújtotta vissza Áronnak a kölyköt.

– Akartam neki egy kis tejet adni, de inkább gyorsan elhoztuk – mentegetőzött Anna.

– A tej nem segít, inkább ront – magyarázta az állatorvos türelmesen, noha a korából, nyugdíj előtt állhatott néhány évvel, és hanghordozásából kitetszett, ezredszer mondja ezt el az ostoba gazdának. – A tehéntejtől csak felfúvódik az ennyire fiatal állat. Jobb, hogy nem adott neki. Infúzióra lesz szüksége.

– Infúzióra? – ismételte Anna, mert el nem tudta képzelni, hogy lehet infúziót adni egy ilyen apró állatnak. Ahogy a koraszülötteknek a PIC-ben, magyarázta meg azonnal magának. Ők is picurkák.

– Lenyugtatjuk, és néhány óra alatt pótoljuk a folyadékot. Aztán kap féreghajtást, és néhány hét múlva visszahozzák a férjével a védőoltásokra – folytatta az állatorvos.

– Az úr nem a ... – kezdett volna tiltakozni Anna, de Áron közbeszólt.

– Nincs nálam készpénz, de láttam itt a közelben egy ATM-et. Veszek fel. Mennyivel tartozunk körülbelül?

Anna csaknem a száját is eltátotta, úgy elképedt a saját hebehurgyaságán, hogy nála nem csak készpénz, de bankkártya, sőt még irat sincs, és azon is, hogy Áron milyen természetesen átveszi az irányítást.

Az asszisztens magához intette a férfit, és kezdte felvenni az adatait, mint gazdáét. Áron halkan felelgetett, csak az állat nevénél fordult hátra Annához, aki a vizsgálóasztal mellett állt, és a macskát tartotta, míg az orvos összekészítette az infúziót.

– Mi a neve? – kérdezte Áron mosolyogva.

– Cili – vágta rá Anna, és viszonozta a férfi mosolyát. – Nagyanyám szerint minden macskát Cilinek hívnak.

A malacos nagyi, gondolta Anna, Szolnok mellett. Kutya, macska, naposcsibe, minden volt az udvarán, ami elvarázsol egy kislányt, de alig látta, mert messze lakott, és mert az anyja utált odajárni.

Míg Áron pénzt szerzett, Anna a nyugtatótól halkan szuszogó kölyök bundáját simogatta a ketrec rácsain keresztül, majd hallgatta, ahogy Áron megbeszéli, holnap hánykor vihetik haza a beteget, hogy korán kezd, neki is jó a reggel hét. Közben azon járt az esze, milyen álmos lesz holnap, ha még a cicáért is vissza kell jönnie.

Az autóban ülve, míg áthajtottak az üres, sötét városon, a melegben, mert a gyorsan hűlő májusi estén bekapcsolt a fűtés, kiszállt Annából az izgalom, és váratlan meghittség telepedett rá. Látta maga előtt Áront, ahogy a magasba emeli a macskát, és a szemébe néz. Hiányzott belőle az a távolságtartás, amit Anna felnőtt korában megszokott. Bár az anyja utált takarítani, de bejárónőt mindig fizetett, és elvárta, hogy nem csak a por, de az állatvilág minden képviselője is ki legyen irtva a lakásból. Olíviáék erkélyén tavaly négyszer költött egy galamb, és Olívia anyja inkább benn teregetett, hogy ne zavarja. Náluk tavaly nyáron Anna a konyhapulton felejtett egy szelet mézes kenyeret, és a hangyák láttán az anyja dührohamot kapott. Annának mindig tilos volt az utcán megsimogatni a sétáltatott kutyákat, vagy etetni a madarakat. Ők állatok, mi emberek vagyunk. Nem keveredünk, magyarázta az anyja.

– Nem gondoltam, hogy állatbarát, vagyis konkrétan, macskabarát vagy – szólította meg Áront váratlanul.

– Mert? – nézett oldalra Áron.

Mert anyám nem az, és ha őt szereted, nyilván valamennyire hasonlítasz rá, vélte Anna, de megijedt a gondolattól. Egy kis kedvesség, segítség, és máris panaszkodni akarok neki anyámról? Azért ennél keményebb vagyok! Úgyhogy inkább megmaradt a laposságok szintjén.

– A férfiak inkább kutyások.

Áron elmosolyodott.

– Nekem mindegy, jól elvagyok a jószágokkal. Nálunk mindig volt kutya is, macska is. Sőt, most is van.

– Hol?

– Anyukám Bakonybélben lakik. Nála.

Ezen meglepődött Anna. Az anyukája itt él a közelben? Biztosan ezért nem került szóba eddig, mert nem örül a vele egykorú, talán kicsit ifjabb feleségnek. Jobb lesz, ha nem is kérdez róla, inkább az állatokról csevegnek.

– És hogy hívják a macskátokat?

Áron most már nevetett.

– Cilinek. De ő szürke cirmos.

– És a kutyát?

– Korminak. Fekete.

– Labrador?

Áron mosolyogva nézett Anna lelkes arcába.

– Falun? Falun nincs labrador. Se golden retriever. Keverék.

– Harapós? – kérdezte Anna, mert nem akarta befejezni a beszélgetést, noha alig érdekelte az ismeretlen állat.

– Dehogy. Szobakutya. Anyám beengedi a házba.

– Falun? – ugratta a férfit Anna.

– Falun is vannak elkényeztetett kutyák.

Anna felsóhajtott.

– Mindig szerettem volna egyet, de anya nem akarta, mert sose vagyunk otthon. Csak szenvedne.

Áron pillantásra ismét rávillant.

– De legalább szereztél egy macskát. Ráadásul milyen szépet – mondta.

Anna látta maga előtt a koszlott jószágot a csipás szemével, a bundájába ragadt törekkel, és elnevette magát.

– Majd nézd meg néhány hét múlva. Ő lesz a világ leggyönyörűbb cicája.

– Tudod, hogy fiú? – kérdezte somolyogva Áron.

– Ó, nem – kiáltott eltúlzott kétségbeeséssel Anna. – Biztos?

– Hát, ha nem hord a kis segglyuka alatt két babszemet, akkor biztos.

Ezen kacarászva értek haza, Áron előre engedte Annát az ajtóban, és ő már mesélte volna az anyjának, mi történt, de Zsuzsát nem érdekelte. Kiszólt a dolgozóból, hogy legyenek csöndesebben, egyenek valamit, aztán hagyják olvasni.

Áron nekiállt harapnivalót keresni a hűtőben és Anna már nem tudta elmondani neki, hogy köszöni.

– Nem vagyok éhes, megyek, lefekszem – búcsúzott sután, és a férfi csak visszaszólt, hogy jó éjszakát, de jobban lekötötte a hűtő tartalma, a vacsora, mint Anna.

*

Másnap reggel fél hét tájban Anna kopogásra ébredt.

– Mi történt anya? – kérdezte álmosan, majd eszébe jutott a macska, hogy hétre várják az állatkórházban, és felült az ágyban. Tíz perc alatt fésülködni se lesz ideje.

– Én vagyok. Bejöhetek? – Hallotta Áron hangját az ajtó mögül.

– Gyere, persze – mondta, és ijedten kapott szénakazalként meredező hajához.

Áron kinyitotta az ajtót, ám nem jött beljebb.

– Tegnap elfelejtettem a krémet – magyarázta, és mutatta a kezében tartott tubust.

– Milyen krémet?

Anna az ágyban ülve esetlennek érezte magát, ezért kitakarózott, és leengedte a lábát a földre. Meztelen combja látványától viszont zavarba jött, de visszabújni az ágyba fura lett volna, ezért maradt az ágy szélén ülve. Lábfejével szórakozottan vakargatta a másik lábszárát.

Áron tekintete is a lábszárára siklott.

– A gyulladáscsökkentőt a csaláncsípésre.

– Ja, hogy azt – nyugtázta Anna, és úgy érezte, az agya szikkadtra száradt a férfi látványától, ahogy a hálószoba ajtajában áll a szokott ing, farmer kombóban, nedves hajjal, és aggódó arccal.

– Itt hagyom. – Áron két lépéssel átszelve a távolságot, a pipereasztalra tette a krémet. Az asztalon egy szemceruzán kívül épp pipere nem volt, tetejét tankönyvek, telefon, két hangszóró, laptop, jegyzetek borították, s a kupacot barnába hajló banánhéj koronázta.

– Köszönöm. És a tegnap esti segítséget. Mindjárt összekapom magam – mondta Anna és kipattant az ágyból.

Egy villanás volt csupán, ahogy a férfi pillantása a mozdulattól megrezdülő mellére siklott, de Anna észrevette, és úgy zuhant rá az öröm, hogy attól szégyellte el magát. Az egész töredékmásodpercig tartott, de Áron szavát is elvette egy időre, mert kis késéssel felelt.

– Szóra se érdemes, és nem kell sietned, elmegyek a macskáért egyedül.

– Biztos? Nem a te gondod – mondta Anna.

– Biztos. Elvégre. egy család vagyunk – felelte Áron.

Erre Anna nem felelt, noha tegnap még rávágta volna, hogy egy frászt, vagy valami más gorombaságot, de a tegnapi macskamentés után rút hálátlanságnak érezte, hogy tiltakozzon. Pedig tudta, ma még inkább, mint tegnap, hogy sose lesznek egy család. És ez kicsit el is szomorította. A megismerkedésük a vonaton olyan volt, mint mikor hatévesen december elején megtalálta a karácsonyi ajándékát. Valami óhatatlanul elveszett. Ő se fog már szabadulni attól az érzéstől, ami a férfit megpillantva elfogta. Sose fog tudni közömbösen ránézni.

Áron kurtán elbúcsúzott, sarkon fordult, és leszaladt a lépcsőn. Anna a szobaajtóból kísérte a tekintetével. Felnézett. Szemben, a közös hálószoba ajtajában az anyja állt, és őt figyelte.

– Jó reggelt, anya – mondta Anna.

– Már megint miattad, a vacak macskád miatt van felfordulás – sziszegte Zsuzsa. – Más hagyta volna ott, ahol van, de neked haza kellett cipelned, Áron, meg, amilyen nagylelkű, rohan, és intézkedik. Reggelizni se tudott ma.

– Lehetne a te macskád is, és akkor a nagyszerű férjed a családért törné magát – vágott vissza Anna.

Az anyja arcán elömlött az undor. Nem felelt, visszament a szobába. Anna dühében kishíján sírva fakadt. Jó szarul kezdődik az élete itthon! Az első nap összevesztek a vacak bőröndjén, most pedig kitört a háború a vacak macskán. Vagyis, hogy ő kihasználja Zsuzsa önzetlen férjét. Bezzeg, mikor tegnap hajnalban kifogyott a hűtőből a biotej, és ő elszaladt venni. azért nem járt kitüntetés.

Megrázta a fejét, és mérgében fél órára bezárkózott a fürdőszobába.