Elmeséltél másnap mindent, ami történt. A te előadásod sokkal nagyobb port kavart, mint Changbiné, vagy az enyém, hiszen szemmel látható bizonyítékot tudtál felmutatni. Órákkal később, a szobámban ücsörögve elmondtad, hogy elég volt kigombolnod az ingedet, és feltárni a bőrödön éktelenkedő lila foltokat. Ez ütőképesnek mutatkozott, ugyanis nem egy, nem kettő virított rajtad. Az igazgatóság kénytelen volt figyelembe venni őket. Megkértelek, hogy tedd meg újra, hadd lássam én is, mennyire csúnya a helyzet. Csalfa mosollyal térdeltél fel az ágyon, egyesével oldva ki a gombokat. Mindvégig rabként tartottad a tekintetemet a sajátodba veszve, s amikor a válladról lesöpörted a világos anyagot, szinte semmi újat nem láttam. A csípőcsontod felett néhány halványuló ujj nyoma szúrt szemet, ám ezeken kívül nem vettem észre mást; a mellkasodat és a nyakadat csupán harapások és szenvedélyes csókok utóhatásai fedték. Tökéletesen tudtam, hogyan vezettél meg mindenkit, azonban cseppet sem bántam. Büszkeséggel töltött el a tény, miszerint még mindig az enyém vagy, és senki nem volt képes bemocskolni téged. A tested szavak nélkül is ékesszólóan tanúsította: hozzám tartozol, még ha az illetékeseknek fogalma sem lehetett erről.