Nem voltam meglepve, amikor magam mögött hagytam a lépcső utolsó fokait, és a nappaliból a szüleim mérges, illetve ijedt tekintete meredt rám. Szótlanul köszöntöttük egymást, csupán bólintottunk ― anya arcán látszott az aggodalom. Felvettem a cipőmet és összeszedtem a szétszórt dolgaimat, végül apáék után kiléptem a bejárati ajtón. A falap becsukódott, előtte még sietve elköszöntem a tieidtől, s már a kocsifelhajtón dobbantak a lépteink, amikor kirobbantál az udvarra. Utánam szaladtál, ehhez kétség sem fért, majd a csuklómra marva fordítottal vissza magad felé, és nem törődve semmivel a nyakam köré fontad a karjaidat. Az ölelésed olyan hatást keltett, mintha az lett volna az utolsók egyike, én pedig talán nem voltam teljesen magamnál; nem az volt az első, a tizedik, de meglehet, hogy a századik csókunk sem, mégis másképpen történt minden, ahogy a szüleim szeme láttára húztalak magamhoz. Össze voltam zavarodva, mert továbbra sem hittem, hogy komoly érzések fűztek volna hozzád, de az összes lehetőséget végigpörgettem a fejemben, és akkor valamiért ezt akartam tenni. Felix, vakok voltunk. Végtelenül vakok.