Nem hagytad. Akkor te húztál magadhoz. Láttam rajtad, hogy a szégyenlősséged miatt nehezen mondasz bármit is, de összeszedted magad. Pírban úszó arccal, s lehunyt szemmel kértél, hogy feledtessem el veled az eseményeket. Mossam le rólad a mocskot, minden érintést, ami Changbin miatt érte a bőrödet, hogy szeresselek, aznap éjjel úgy igazán ― és Felix, én ismét olyat cselekedtem, amit sosem szabadott volna, ugyanis megcsókoltalak és némán megígértem, hogy vigyázok rád, ameddig csak lehetőségem van. Úgy szorítottalak magamhoz, mintha az életünk múlt volna azokon a gesztusokon ― tudtam, hogyha nem teszem meg, talán örökké félni fogsz a közeledéstől, és nem érdekelt, hogy legszívesebben elsírtam volna magam. Kínzott a tudat, hogy te nekem adtad magad; a tested, a lelked és a szíved, mind az enyém volt, én viszont nem voltam képes a tiéddé válni. Felix, én hozzád akartam tartozni, szeretni téged, amennyire ember szerethet, de kettőnk sorsa nem ez volt ― vagy csak én voltam vak ahhoz, hogy észrevegyem az elkerülhetetlent. Nem bírtam magamra küzdeni a hamis érzéseket.