Emlékszel még, hogy közvetlenül ezután úgy döntöttem, hazamegyünk? Fogalmam sem lehet efelől, de én igen. Az ujjaimba kapaszkodva lépdeltél mellettem a járdán, követtél engem, amerre mentem. Nyoma sem voltál önmagadnak, a mosolygós és boldog énednek, csupán a gondolataidba merülve botladoztál. Nem tudtam, mégis miképp viselkedhetnék ezek után veled, mert azt hiszem, te nem tőlem féltél, sőt. Cseppet sem. Mindössze a váratlan mozdulatok keltettek benned apró pánikot, s percenként kellett magamat lenyugtatnom, hogy ne hirtelenkedjek. A szobádba vezettelek, némán töprengtem a továbbiak miatt. Reménykedtem benne, hogy nem okoztam maradandó károsodást, de sajnos abban a néhány momentumban vagy percben az agyam kikapcsolt. Nem emlékeztem az ütésekre, az erőre, csak a szám széle fájt egy kissé ― innen jöttem rá, hogy valószínűleg az ellenfelem kétségbeesett próbálkozást tett megvédeni az épségét. A matracon ücsörögtél, ujjaiddal frusztráltan gyűrögetted a pulcsim alját, s csendesen figyelted, miképp rovok köröket a háló közepén, tehetetlenségem miatt fel-alá járkálva. Óvatosan nyúltál a csuklómért, amikor elmentem melletted, és finoman magad mellé húztál. A szemeiden észrevettem, hogy valamit mondani akarsz, de nem tudod hogyan kezdeni. Hezitáltál. Megértettem, hogy most te vagy számomra a legfontosabb.