Aggódtam, mert fogalmam sem volt merre kellene keresnelek. Eltűntél, mintha csak a föld nyelt volna el, én pedig idegességemben az ajkamat harapdáltam. Próbáltalak hívni ― a vonal süket maradt, de legalább kicsöngött. Ezt játszottuk el egészen pontosan kétszer. Én megcsörgettelek, te pedig végignézted a folyamatot. Nem utasítottad el a hívást, de nem is engedélyezted. És, hogy ezek után mi történt? Emlékezz, mert te vágtad el a kommunikációt kettőnk között: kikapcsoltad a telefonodat. Megőrültem a frusztráltságtól, ahogy egyedül róttam az utcákat. Mélyen legbelül azt reméltem, hogy szembetalálkozunk valahol és legördül egy nagy teher a szívemről. Semmi ilyesmiről nem volt szó. Esteledéskor magányosan ballagtam vissza. Kedvtelen voltam és a gondolataim mind engem okoltak, velük együtt én is ezt tettem. Az rontottam el, de te sem engedted kijavítani a hibámat. Ezt hittem. Amikor átléptem a küszöböt, az egyik szobából halk léptek surrantak ki, majd a gyenge fényben megpillantottalak téged. A szemem nagyra kerekedett. Le sem vetkőztem, azonnal magamhoz öleltelek és az ujjaimat a csípődbe vájtam. Hirtelen nem tudtam betelni az illatoddal, a bőröd puha tapintásával. Valószínűleg nem csatangoltál messzire, de ennek ellenére megnyugodtam. Mellettem voltál, és tudtam, hogy rendben vagy. Váratlanul még a veszekedésünk kirobbantó okai is eltörpültek a ténnyel szemben, hogy akár lehetett volna másképp is.