Fel sem kellett hívnalak, hogy érkezem. A kapukódot fejből írtam be, már csak a lakás ajtaján kopogtattam. Még mindig a fejemben visszhangzik, ahogy félve kikiabáltál a gangra, mert nem tudtad ki áll a falap másik oldalán. A hangomat hallva megörülve beeresztettél, mintha megnyugodtál volna a jelenlétemtől. Nem csodálom; a vihar eljött, s a tömbházakat hatalmas cseppekkel bombázta. Az ablakon versenyeztek az eső apró gyermekei, én meg bőrig ázva a zivatartól és alkoholtól támaszkodtam meg a cipős szekrényen, mikor megremegve hozzám bújtál. Semmit nem tudtál, egyetlen szót sem ejtettem arról, hogy tulajdonképpen mi a helyzet, s miért hagytam el a Lee háztartást romboló partit jóval éjfél előtt. Nem is volt szükség rá, mindössze a karjaimba zárva nyugtattalak meg: itt vagyok, nem lesz semmi baj. Rám emelted a tekinteted ― annak mélyén millió galaxis csillaga ragyogott fel, mikor találkozott az enyémmel. Felix, most sem fogok hazudni. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy te összerakhatsz, egyesítheted a szívem ezer irányba zuhant darabjait.