Úgy volt, hogy mindössze hazakísérlek és a kaputokban szokás szerint elválunk, hiszen kettőnk közül én lakom távolabb a sulitól ― mégis nálad kötöttem ki, a következő emlékképemen pedig már együtt szerepelünk. A szobád magányos, de nyugalmat sugárzó csendjében magamhoz öleltelek. Ha jól emlékszem sorozatot néztünk, kettesben fekve az ágyadon. Valójában éreztem, hogy a szíved a megszokottnál hevesebben dobog az enyém fölött, hiszen a mellkasomon feküdtél, nekem pedig nem akadt ellenvetésem. Felix, ha lett volna egy kevés eszem, nem teszem. Nem engedem, hogy hozzám bújj, hogy a karjaimban aludj el, hogy halld a szívem ütemét. Nem tettem volna, mert számíthattam rá: ebből a helyzetből te csak vérző sebekkel keveredhetsz ki. Gyűlölöm magam, amiért mégsem álltam fel, és távoztam a házatokból.