-Max, minden rendben?

Még mindig semmi. Miért nem válaszol? A bőröndömre kellett támaszkodjak, mert minden erő kiszállt belőlem. Néhányan fel is ismertek az utóbbi napok botrányai miatt, így készült rólam néhány felvétel is, de őszintén nem tudtam ezzel foglalkozni.

Rettegtem a gondolattól, hogy talán sosem tisztázhatom vele a dolgokat. Már fel kellett volna szállnom, hogy minél hamarabb ott lehessek, de nem volt internetem, így nem is tudtam értesülni a hírekről a repülőn.

Próbáltam az utolsó pillanatig kihúzni a felszállást, hogy mindent lássak. A mérnök ismét megszólította.

- Max, minden rendben?

És ekkor újra össze tudtam szedni magam, meghallottam a hangját. Erőtlen és hallhatóan fájdalommal járó válaszát sosem fogom elfelejteni.

- Joy, haragszol rám? - mondta, mikor már elkezdték kimenteni.

Dehogy haragszom. A lényeg, hogy élsz. - gondoltam.

Egyből rohantam a beszálláshoz. Már csak egy percem volt, de elhatároztam, hogy elérem ezt a gépet bármi történjék. Könnyeimet törölgetve rohantam és szerencsére az utolsó utáni pillanatban elértem a járatot.

Felszállás után próbáltam valahogy internethez jutni, de nyilván pont most nem sikerült. Nem értem miért kellett annak idején mobilnettel sorozatokat néznem. Próbáltam Aria-t is hívni, de nem vette. Hihetetlenül ideges voltam. Megnyugtatott, hogy él, de tudom kellett, hogy valóban rendben van-e.

Most derült ki számomra, hogy milyen fontos nekem egy a fiú. Amikor megláttam, hogy ő csúszott neki a falnak, akkor olyan érzések támadtak fel bennem, amiket nem lehet megmagyarázni. Képtelen lettem volna elviselni, ha őt is elveszítem. Őszintén szeretem, ezt mostmár nem szeretném tagadni. Csak le kell küzdenem a gátjaimat és akkor talán elkezdődhet az új életem.

Viszont ha ő nem érzi ezt, akkor felesleges hitegetnem magam. Néha éreztem jeleket felőle, de sokszor inkább azt, hogy barátként gondol rám. Tudom, hogy neki is sok sebe van, és nem vagyok benne biztos, hogy alkalmas vagyok-e arra, hogy segítsek neki. Sokszor még magamon sem tudok.

Mondjuk mikor meghallottam, hogy az én nevemet mondja a rádióban az nagyon jól esett. Nem gondoltam volna, hogy eszébe jutok egy ilyen szituációban. Bárcsak ott lettem volna.

A repülőn ülve nagyon nehezen teltek a percek. Mindent tudni akartam a futamról. Reméltem, hogy a többiekkel is minden rendben. Szerettem volna megbizonyosodni arról, hogy Mick is biztonságban van. Majd egyszer odaült mellém egy korombeli srác.

- Szia. Cameron vagyok, gondolom hova tartasz. Imádom a Forma 1-et. És bocsi a kémkedésért, de láttam, hogy minden áron internethez akarsz jutni. Én oda tudom adni a telefonom, hogy gyorsan átfusd a híreket.

- Istenem, köszönöm Cameron. Életmentő vagy!

Megkaptam a telefont és bejelentkeztem gyorsan instára, ahol egy üzenet várt Mick-től. Megírta, hogy rendben van. Nagyon megnyugodtam. Kérdezett Max-ról is, de mivel nem vagyok már a csapat tagja, így nem kapom meg az információkat róla. Elolvastam néhány cikket, ahonnan megtudtam, hogy lefújták a futamot, mert életveszélyes volt a pálya. Nem tudtak azok sem semmit Max-ról, csak azt, hogy kórházba szállították. A kommentekben továbbra is erős bántásokat kapott a bántalmazós ügy miatt. Alig várom, hogy bebizonyítsuk az ellenkezőjét.

Megköszöntem Cam segítségét, akinek megígértem, hogy küldök neki 2 jegyet valamelyik futamra. Igazából jelenleg én sem tudok könnyebben szerezni, mint ő. De majd legfeljebb Mick segítségét kérem.

Cam elmondta, hogy a legtöbben nem hisznek abban, hogy én bármi rosszat tettem volna. Úgy gyanítják, hogy Christian keze van az egészben. Nem mondtam semmit, csak azt, hogy majd kiderül az igazság. De nagyon jól estek a szavai. Örülök, hogy nem tartanak ilyen gonosz embernek. Végül elbúcsúztunk egymástól és hamarosan meg is érkeztünk Oroszországba.

Leszállás után bementem az első hotelbe és kivettem egy szobát. Majd oda behúztam a bőröndöm és már haladtam is tovább. Időközben sikerült elérnem Aria-t, aki elmondta, hogy melyik kórházban van Max, de tette is le azonnal, mert elég nagy kavarodások vannak. Siettem, ahogy csak tudtam. Majd fél óra bolyongás után végre megtaláltam a kórházat és beléptem.

Megkérdeztem a nővéreket, hogy hol találom a fiút. Természetesen nem akarták először elmondani, mivel senkije nem vagyok, de ha valamit el akarok érni, akkor azt elérem, így elmondták hova menjek. Ezt követően már ott is voltam a szobánál.

Ahogy benéztem, nagy csodálkozásomra a szülei voltak bent nála. Épp itt az idő a békére. Le is ültem egy sarokba és vártam. Hagytam, hadd oldják meg a problémáikat. Pont ráláttam a szobára és figyeltem a benti eseményeket.

Elég rossz bőrben volt a fiú. Nagyon sápadt volt és láttam, hogy nehezen mozog. Ennek ellenére kitartóan magyarázott a szüleinek, akik nem tűntek túl nyitottnak a fiukkal kapcsolatban. Rossz volt nézni. Nem is olyan rég akár el is veszíthették volna, most pedig már vitáznak vele. Nekem valóban nem voltak szüleim, de most úgy néz ki mintha neki sem lennének. Majd kijöttek tőle és megpillantottak engem. Nagyon mérgesen néztek rám. Nem értettem az okát. Meglepett, hogy ismeretlenül  - mert bár tudtam, hogy kik ők és ők is, hogy én ki vagyok, de még sosem találkoztunk - odajöttek hozzám. És bemutatkozás nélkül támadni kezdtek.

- Miért kellett beavatkoznod a fiam életébe? - kezdte az apja. - Miattad történt ez a baleset is, még a végén elúszik a bajnoki esélye is! Arról meg ne is beszéljünk, hogy mindenki megutálta. Ha nem lenne miattad stresszes, akkor valószínű Kate-et sem bántotta volna!

Egyszerűen nem tudtam hinni a fülemnek. Nem fogom fel, hogy ezt komolyan gondolják. Gúnyosan nevetni kezdtem, majd válaszoltam a vádakra.

- Lehet, hogy nem kedvelnek. Nem is kell, nem ismerjük egymást. De itt én voltam az az ember, aki minden erejével próbálta összerakni ezt a fiút.  Maguk és Kate miatt készült ki teljesen. Önök ott voltak, amikor esténként haza kellett hozni, mert menni sem tudott? Önök ott voltak, amikor könyörögtem neki nap, mint nap, hogy hagyja abba az önpusztítást? Önök ott voltak amikor bedrogozták? A válasz nem. Én ott voltam. Akkor ki bántotta valójában ezt a fiút? És egyébként megvannak a bizonyítékok arról, hogy Kate hazudott, szóval bocsánatot is kérhetnek tőle, amiért nem hittek neki. Egyáltalán tudják, hogy Kate évekig zsarolta? Szerintem a legkevesebb probléma, hogy én, aki segít neki, beléptem az életébe. Ha nem zavarja önöket, én megyek.

Otthagytam őket. Az anyukája sírni kezdett, de nem érdekelt. Szedjék már össze magukat. Csak az érdekli őket, hogy Max bajnok legyen? Sokkal jobban kéne értékelniük a fiukat.

Gyorsan a mosdóba mentem én kicsit leöblítettem az arcomat és vártam amíg megnyugszom. Felzaklatott, hogy ilyen dolgokkal vádolnak, habár tudtam, hogy nincs igazuk. Ha ők nem viselkedtek volna így Max-szal, akkor nem esik szé, és akkor nem hagyta volna ott minden menedzsere és nem jelenek meg én. Tehát ők tehetnek róla, hogy én, vagyis "mindennek az elrontója" megjelent a színen.

Amikor végre lenyugodtam, elindultam a kórteremhez. Eddig alig vártam, hogy láthassam őt, de mostmár nagyon féltem. Nem tudtam mit fog reagálni ha meglát, és hogy mit fog hozni a jövőben ez a megjelenésem.

Félve nyitottam ajtót, és láttam hogy már elszundikált. Nem akartam zavarni, így leültem és vártam, hogy felkeljen. Az, hogy újra a közelemben volt nagyon nagy nyugalommal töltött el. Habár most kiszolgáltatottabb állapotban van mint én, mégis biztonságban érzem magam mellette. Mindig is ezt éreztem, amikor a közelemben volt. Habár sokáig ezt magamnak sem mertem bevallani.

Egy nővér jött a szobába, aki elmondta, hogy agyrázkódása van és néhány bordája eltörött, továbbá sok levegőt vesztett, mivel rossz pozícióban találta az ütés, így sokat kell pihennie és még pár napig gyenge lesz. De megbeszélte a kezelőorvosával, hogy a következő futamon vezethet is. Tipikus Max. Erősebb az akarata, mint bárki másnak. Biztos fájdalmas lesz ilyen bordákkal vezetni, de úgysem lehet lebeszélni a vezetésről. Ha pedig az orvos is áldását adja, akkor én sem szólok bele. Remélem, hogy elég lesz a két futam közötti időszak arra, hogy a lehető legjobban legyen.

Kimentem kávézni miközben vártam hogy felkeljen, majd mikor beléptem már fent is volt. Egy fájdalmas sóhaj közben felém kapta a tekintetét és szemei kikerekedtek. Az arcán szinte az összes érzelem átfutott másodpercek alatt, de végül a meglepődés volt a kifejezését leginkább jellemző. Talán egy kis örömöt is felfedeztem benne. Egy ideig csak nézett, ahogy én is őt. Mindig az ilyen csendes pillanatok voltak a legmeghittebbek közöttünk. Ilyenkor a szemeink kommunikáltak. Ezzel jobban jártunk, mert a szavainkkal sokszor önkéntelenül bántottuk a másikat. Néhány pillanat múlva megszólalt:

- Válaszolsz a baleset utáni rádióüzenetemre? - tette fel a kérdést.