Ez a rész vera1026 terrorizálásának hatására született meg. Köszi, Imre! Írt egy fanfiction-t is a történethez, a címe A sötétség hívó szava. Jobb, mint az eredeti, úgyhogy olvassátok el!
Közeledett a karácsony. Már november eleje óta erre készültünk: hogy mi lesz, ha hazamegyünk. Fel kellett rá készülni. A medált csak akkor kapcsolhatjuk be, ha otthon vagyunk, teljesen egyedül. A titkot egyetlen, teljesen megbízható emberrel oszthattuk meg, õ pedig senkivel. Én biztos voltam benne, hogy Lizának szeretném elmondani. Azóta heti egyre több órában tanulunk errõl. Amelyik órák külön vannak, ott is egyre többet volt bekapcsolva a medálunk. Decemberre mind úgy éreztük: eleet tudunk ahhoz, hogy biztonságosan kibírjuk a három hetes téliszünetet. (2 hét decemberbõl+ 1 januárból - kevesebbre nem lenne érdemes hazamenni.)
A legtöbben repülõvel (az iskola magángépével) mentünk haza. Akik viszonylag közel laktak, azok hajóval és vonattal utaztak. Én repülõvel indultam - ez megállt több különbözõ országban, ahonnal vonattal mehettünk tovább. Amilyen az én szerencsém, Franciaországban tudtam csak leszállni a géprõl, ahonnan még egy sokórás vonatút várt rám. Innentõl egyedül utaztam, idegen emberek társaságában. Szóval, bekapcsolt medállal. Este 11-re értem az otthonomhoz legközelebbi állomásra, szóval szuper lett volna, ha tudok aludni, de túlságosan megszoktam a szárnyamat. A bekapcsolt medál nagyjából olyan érzés, mintha valakinek leamputálnák a kezét, de mondjuk kómába kerülne, és more felébred, csak a keze hiányát érzi, már csak járásnál is, meg persze a viszketõ, irritáló sebhelyet. A vonaton meleg volt, így levettem a kabátomat, és a pulcsimat is. Azonban arra nem gondoltam, hogy amikor ezeket felakasztom az ülés melletti kampóra, akkor megláthatják a ,,szárnyamat". Nem sokkal késõbb oda is ült mellém egy néni, és megkérdezte: -Jajj, drága, mi történt veled, mik ezek a borzalmas hegek a hátadon? - tipikusan olyan néni volt, aki egyszerūen nem bírja ki, hogy ne kezdjen el beszélni valakihez, és mindenkihez borzasztó kedves, de lerázhatatlan. (*teória a nénitípusokról*) Szóval igyekeztem úgy reagálni, ami normálisnak tūnik, és gyorsan kitalálni egy mesét. Úgy tettem, mintha szégyenkeznék - akár a heg, akár a története miatt.
- Hát... ez egy... öhm... baleset következménye. - kezdtem lassan,  bizonytalanul, míg végre összeállt a kép. Reméljük, a néni nem tudja megkülönböztetni a különbözõ sebhelyeket. - Átjöttek hozzánk a barátaink. Apukám grillezett a kertben, mi pedig mellette labdáztunk. Hátrafelé szaladtam, hogy elkapjam a labdát, de elcsúsztam, és ráestem a grillsütõ két felforrósodott vasára. Rögtön rohantunk a kórházba, de arra már nem emlékszem, hogy ott mi volt. Pánikba voltam esve, és még csak 7 éves voltam. - a néni sajnálkozni kezdett, de legalább elhitte. Nem nagyon figyeltem rá.
Végül megérkeztem. Liza tudta, hogy jövök, ezért írt nekem, hogy késni fog, ne menjek sehova. Úgyhogy ültem a bõröndömön a peronon, és néztem ki a fejembõl. Aztán felálltam, és elindultam kifelé. Elértem egy épülethez, aminek a teteje volt a föld magasságában. Elsétáltam a széléig, aztán hirtelen megcsúsztam, elvesztettem az egyensúlyom, és zuhanni kezdtem. Kerestem a medálomat, mert hát mégis inkább lássanak meg, mint hogy lezuhanjak. Szinte valószínūtlenül magasan voltam. Nem találtam sehol a medálomat. Lent a földön megláttam a nénit a vonatról, aki kiabálni kezdett, Liza hangján:
- Réka, ébredj fel! Megjöttem! - Kinyitottam a szemem. Még mindig a peronon ültem - a legjobbkor sikerült elaludnom. Fölálltam, és megöleltem Lizát.
- Úgy hiányoztál! - mondtuk egyszerre. - Rengeteg dolgot kell mesélnem. Csak most nagyon áááááááálmos vagyok. - ásítottam bele. - Menjünk haza! - Liza két éve szerzett jogosítványt, autót pedig az ösztöndíjából vett, így gyorsan hazajutottunk. Lezuhanyoztam, fogat mostam, pizsamát vettem, lefeküdtem, de nem bírtam elaludni, úgyhogy bekapcsoltam a medálomat, és reménykedtem, hogy nem jön be a nõvérem. Ez volt az utolsó gondolatom, mielõtt elaludtam.
Reggel arra ébredtem, hogy süti a takarómat a nap. Ebbõl tudtam, hogy otthon vagyok. A suliban a szobánk ablaka északnyugat felé nézett, csak este egy kicsit sütött be a nap. A szárnyamat végén már felforrósodtak a sötét színū tollak, talán ez ébresztett fel. Felkeltem, aztán elindultam kifelé a konyhába. Liza épp ott volt. - Jó reggelt! - köszöntem neki, szárnyammal öntudatlanul integetve. Õ csak kikeredett szemmel bámult rám. Felfogtam a szituációt, de aztán úgy döntöttem, hogy nem érdekel. Úgyhogy levettem egy tányért a polcról, odaléptem mellé, és én is töltöttem a müzlibõl és a tejbõl. Fölültem a konyhapultra, szembe vele, és reggelizni kezdtem. Liza pislogott néhányat, majd végre megszólalt. - Mi...hogy...hogy lehet ez? - arcán a színtiszta döbbenet. -Ez történt az iskolában. Van egy füzetkénk, abban minden el van magyarázva, majd odadom. - mondtam érdektelenséget színlelve. Tesóm kezdett magához térni, és normálisakat kérdezni.
- Ez komoly? Tudsz vele repülni is? Én miért nem vagyok ilyen? Mázlista vagy, nem hiszem el! - 3 dolog keveredett benne: ,,ez lehetetlen", irigység, és lelkesedés. Végül az ,,ez lehetetlen" gondolat gyõzött.
- Nem. Ezt nem hiszem el. Mi a trükköd?- nézett rám amolyan nehülyéskedjélmárvelemúgysehiszemel-fejjel. Úgyhogy csak elmosolyodtam, és visszamentem a szobámba.
Nem sokkal késõbb immár felöltözve kezdtem a bizonyításhoz. Kiléptem az erkélyre. Korán kelek (emiatt n bírok sokág fennmaradni este), így még senki nem volt ébren rajtunk kívūl. Liza kíváncsian követett. Felléptem egy székre, onnan pedig a korlátra, majd, mielõtt Liza megállíthatott volna, leugrottam. A hatás fokozása érdekében zuhantam egy keveset, csak azután szálltam föl. Ez után kénytelen volt hinni nekem, szóval érvénybe lépett a lelkesedés. Õ is hasonlóan reagált mint én annak idején. Csak irigykedett is. Sokáig beszélgettünk, majd egyszercsak megszólalt a csengõ, mire én ijedtemben leestem a korlátról, amin törökülésben ültem, nõvérem pedig a fejéhez kapott, és mondott valamit, amit én már nem hallottam. Valószínūleg elfelejtett valamit. Hogy ne lásson meg az, aki jött, rögtön a szobám ablakához repültem, ami szellõztetés végett nyitva volt. Miután elõszedtem egy zacskó dugichips-et, felmásztam az ágyamra. Félig fekvõ, félig ülõ pozíciót vettem fel, a szárnyamon támaszkodva. Írni akartam Clara-nak és Zsoltinak, hogy velük mi van. Jobb kezemmel telefonoztam, a bal kezemmel pedig chips-et ettem. Egyszer csak Emma, a legjobb barátnõm feje jelent meg az ajtóban, hatalmas mosollyal az arcán. Ez tartott olyan két másodpercig, aztán neki lefagyott a mosoly az arcáról, nekem pedig félúton a zacsi és a szám között megállt a kezem. Így, a döbbenettõl mozdulatlanul néztük egymást, amíg meg nem jelent Liza. Felfogta a szituációt, kiterelte Emmát, hogy egy másodperc. Bent elkezdett engem leszidni, hogy azt hitte, nyolc éves koromban leszoktam a dugikajáról. Én közben kikapcsoltam a medálomat, majd bocsánatot kérve odaadtam neki a chips-emet. Kimentünk, és végre normálisan is reagálhattam Emma jelenlétére. Magyarul visítva egymás nyakába ugrottunk. Hát hiányoztunk egymásnak, na. Mire kiörültük magunkat, Emma meghérdezte:
- Honnan van ez a menõ szárny alakú háttámlád? Nekem is kell egy!
-Hát...igazából Lizáé, az egészsége miatt kell, ajándékba kapta az orvoshallgató barátjától. -impróztam valamit.
-Ki kéne faggatni. Na mindegy, mesélj, mi történt veled, milyen az új suli? - Amit lehetett, elmeséltem neki, apró önkényes változtatásokkal, kiegészítésekkel, hogy hihetõ legyen. Liza visszaadta a chips-emet, amit Emmával a kedvenc filmünk sokadszorra nézése közben fogyasztottunk el. Barátnõm végül nálunk aludt, ami azt jelentette, hogy sokáig beszélgettünk, így el tudtam aludni szárnyak nélkül is.