Péntek volt. Ezen a napon sikerült először fölszállnom. Még soha nem tapasztaltam ilyet. Olyan érzésem volt, mint amit Münchausen báró kihúzta magát a vízből a hajánál fogva. Akkor fantasztikusnak tűnt, ma már csak nevetek rajta. Elég ügyetlen és esetlen voltam, folyamatosan csapkodnom kellett, és így is csak néhány centire sikerült elemelkednem a talajtól, de életemben először REPÜLTEM!!! Ezen túl minden este repültem egy kicsit, de hamar elfáradtam. Sokat kellett még gyakorolnom. Edzzenem kellett.

Vasárnap este kaptuk meg az órarendet. Pontosabban azt, hogy hova, és mikor kell mennem. Sajnos nem volt sok órám együtt Lilivel és Clara-val. Nekem sok órám volt hiányos termekben (tehát olyanban, aminek hiányzik a plafonja, vagy padlója), míg Lili furcsa tárgyakkal berendezett, Clara pedig vízzel telikbe került. Persze lesznek közös óráink is, ahol a kiválasztottakról fogunk tanulni, de sajnos nem sok. Azért remélem, sok időt együtt tölthetünk majd.

Hétfőn korán kész lettem, ezért elég merész dolgot találtam ki. Gondoltam, jó lesz gyakorolnom egy kicsit a repülést, úgyhogy kiléptem az ablakpárkányra, kitártam a szárnyam, és elrugaszkodtam. Azt hittem, elkezdek zuhanni, de sikerült! Egyre följebb repültem. Fantasztikus élmény volt, még úgy is, hogy csak kb. másfél méter magasról emelkedtem három méterre. Sajnos hamar fáradni kezdtem. Visszamentem, de addigra Clara és Lili már elment. Egyedül indultam az első órámra. 

Csengetés előtt odaértem. Ott volt már egy lány, aki első pillantásra normális embernek tűnt. Szőke, egyenes haja, világos bőre volt, de fekete ruhái, sminkje és tekintete. Amikor elindult felém, akkor vettem észre, hogy a föld fölött lebeg. – Szia, Brune vagyok. – szólított meg. Elsőre annyira megijedtem tőle, hogy válaszolni sem tudtam. Úgyhogy türelmetlenül kérdezett vissza – Na és te ki vagy? – Végre összeszedtem a gondolataimat, és tudtam válaszolni. – Szia Brune. Réka vagyok. – nyögtem ki végül. Szerencsére megérkezett NemSunyi is. Végre kiderült, hogy Zsoltinak hívják. Megérkezett a tanárunk, John, akinek merev, fehér denevérszárnyai voltak.

Ekkor csöngettek be. A terem, amibe bementünk, hatalmas volt. Nem volt nyitott, de bármire volt benne elég hely. Először sajnos repülési szabályokat kellett megtanulnunk. John magyarázta el. -Nem pazaroljuk az erőnket, repülünk feleslegesen. A séta és a repülés egész más, nem keverjük. Ha sétálunk, akkor sétáljunk, ha repülünk, akkor repüljünk. -Brune megszégyenülten tette le a lábát.- Nem kérkedünk a repüléssel, akkor sem, ha ezt tartjuk a legkülönlegesebbnek. Majd megtanuljátok, hogy ezt titkoljuk. Addig is: a problémáinkat először mindig átlagos módon próbáljuk megoldani. Attól csak erősödünk. Ne használjátok ki, hogy mások vagytok. Ami jó benne, arra úgyis rá fogtok jönni. Akkor: kezdjük is el!- fejezte be. Boldogan vártam, hogy na, mi lesz, végre repülhetek, de hiába. Azt kezdte el magyarázni, hogy hogyan kell szabályosan, szépen, elegánsan repülni. Külön tanácsokat adott Brune-nak, akinek ugye nincs szárnya, nekünk pedig olyan abszurd dolgokat mondott, hogy nem csak értelmét nem láttam, hanem alkalmazni sem tudtam volna. -Már vártam az óra végét, de csak nem jött el. 45 perc eltelt... á, biztos teljes órás, eltelt egy óra... másfél... Végül két óráig tartott. Az utolsó percekben fölszállhattunk, de nem élveztük. Brune csak úgy száguldozott, de rögtön le kellett szállnia, hogy John leszidhassa, mert nem tartotta be a szabályokat. Én épp ezért igyekeztem betartami, de ettől nagyon lassan és instabilan tudtam csak repülni. Viszont szegény Zsolti föl sem tudott szállni, mert túlságosan rágörcsölt a szabályokra. Próbálta, segíteni neki, de azt azért mégse mondhattam, hogy hagyja a szabályokat, úgyhogy óra után mentem csak oda hozzá, hogy ha gondolja, délután találkozzunk a kertben, segítek neki. Nagyon hálás volt, örültem, hogy segíthetek.

Örömmel léptem be a szobába, ahol azonnal lefagyott az arcomról a mosoly. Hatalmas káosz volt mindenhol, Clara próbált takarítani, Lili pedig bűnbánó mosollyal nézett rám. Clara is észrevette, hogy megjöttem, és fásultan köszöntött. – Szia Réka, jó hogy jössz! Segíthetnél feltakarítani a rumlit, amit Lili csinált gyakorlás közben. – Én azonban nem értettem vele egyet: -Miért nem Lili takarít? A képességét is használhatná, akkor ráadásul gyakorol is. – Ennek mindketten örültek, úgyhogy még beszélgetni is maradt időnk. Lilinek jó volt az első órája. Legalábbis nagyjából. Mert igaz, hogy egész órán a képességük uralását gyakorolhatták, de három oldalt kell megtanulni másnapra. Clara-nak viszont fantasztikus volt. Rengeteg újat tanult, őt a fura szabályok is érdekelték, és gyakorlati dolgokat is tanultak. Örültem, hogy a következő óránk együtt lesz, örülök, hogy ilyen jó barátokat találtam. 

A hogy éljünk békében? órát egy fiatal, életvidám lány tartotta. Egyértelműen segítő volt, az előző nemzedék kiválasztott idősebb volt nála. Ráadásul nem nézett ki kiválasztottnak. Az óra nagyon érdekes volt. Juliet (a tanárunk) elmesélte, hogy a kiválasztottságunkat titkolni kell, mert az emberek nem értik meg. Megérintette a nyakláncát, és átváltozott. Macskafülei lettek, és farka nőtt. A bőre szürkés, cirmos lett. – Észre sem vettétek volna, hogy kiválasztott vagyok, igaz? Így kell majd élnetek nektek is. Kapni fogtok egy medált, ami semlegesíti a képességeteket. Már ha be van kapcsolva. Ha megérintitek, akkor, ha be volt kapcsolva, kikapcsol, ha ki volt kapcsolva, bekapcsol. Amikor be van kapcsolva, nem működik a képességetek, és úgy néztek ki, mint egy átlagos ember. Például én nem tudok macskává változni.- Ezzel bemutatót tartott: átváltozott macskává, tappancs alakú nyakörvvel. Megérintette a nyakörvét, és visszaváltozott emberré. Mármint nem félig macskává, hanem ahogy fogadott. -Van kérdés? – Kivételesen volt kérdésem. Mégpedig, hogy hogy lehet annyi idősen kiválasztott? Átalakult a képessége. Eredetileg alakváltó volt, igaz, nem teljesen, csak pl. a frizuráját, alakját, arcát ideiglenesen meg tudta változtatni. Azonban egyszer elaludt, amikor éppen félig macska volt, és úgy maradt, örökre. Úgyhogy kívülről nem öregszik. Helyette lett más képessége, szóval nem feltétlenül járt rosszul. Főleg, hogy amúgy csinos. Ezzel be is fejeződött az óra, és mivel első nap volt, ebéd után nem kellett visszamennünk órára. 

Úgyhogy kimentem a kertbe, egyrészt, mert nem tudtam, mikor jön Zsolti, másrészt meg akartam tanulni a szabályokat, amiket még John mondott el. Megpróbáltam szabályosan fölszállni, nem túl sok sikerrel. Elvileg nem a szárnyamat kellett volna mozgatnom, hanem két lépést szaladni, kitárni a szárnyam, és csak kettőt csapni. Végül kombináltam a kettőt, és egész szépen sikerült felszállnom. Léptem két gyorsat, és a lendületet kihasználva kezdtem el csapdosni. Ezután inkább a megérzéseimre hagyatkoztam, és azokba próbáltam belevegyíteni a hülye szabályokat. Egészen belejöttem (rájöttem, mi értelmük a szabályoknak: épphogy egy kicsit elfáradtam, pedig már fél órája a levegőben voltam!), amikor megérkezett Zsolti. Szegény percekig integetett és kiabált, mire észrevettem. Megpróbáltam gyorsan leszállni hozzá, aminek az lett a következménye, hogy összeakadt a szárnyam, és kb. két méter magasról lezuhantam Zsolti elé. Segített fölállnom. – Jól vagy? – kérdezte.

-lgen, köszi. De azért elég nagyot estem.

-Azért szépen repültél.

-Pff... Épp az előbb zuhantam egy hatalmasat. De amúgy köszi. 

-Akkor segítesz?

-Ha ez után még nem gondoltad meg magad...

Igazából nem volt ügyetlen, csak semmi önbizalma nem volt, és félt. Gyorsan megtanult repülni, és nagyon élvezte. Én is örültem, hogy valakivel megoszthatom ezt a fantasztikus élményt. Egészen sokáig kint maradtunk. Sokat beszélgettünk, kiderült, hogy sokkal jobban hasonlítunk, mint gondoltuk volna. A repülés is nagyon jól ment. Megtanultam elég vicces dolgokat. És nem is zuhantam le többször. Csak majdnem. A felhőket is megnéztük. A külsejükön át lehet nyúlni, szinte nem is érződik, de puha, viszont a belsejük szörnyű. Vizes, jeges. Szerencsére a szárnyam hátul volt, így csak a ruhám és a hajam ázott át jeges vízzel. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor fáztam a szigeten, és az egyetlen alkalom, amikor belementem egy felhőbe. Brr. Szóval ezért kellett visszamennünk.

Clara eléggé meglepődött, amikor megjelentem a szobában, tiszta vizesen, dideregve. Lili átment az egyik csoporttársához tanulni, ezért nem volt ott. Clara is áthívta Bernit, akivel együtt volt az első órája, és aki amúgy félig hal. Mármint a keze, a teste, és a két lába között úszóhártya van, és a füle félig kopoltyú. Ők segítettek megszáradnom, ha már vizes a képességük. Vacsorára éppen sikerült nekik megszárítaniuk a hajam, nekem pedig venni egy melegebb ruhát. Közben elmagyaráztam, hogy milyen szemetek a felhők.

Este még sokáig beszélgettem Lilivel. Neki szörnyű volt a délutánja. Panka (a csoporttársa) egész végig csak fecsegett a divatról, kibeszélte az embereket, random átrendezgette a szobát, és nem akart tanulni. Lili alig tudta megtanulni azt a három oldalt egy egész délután alatt, ami amúgy fél órába telt volna. Így örömmel hallgatta az én beszámolómat. Én pedig szívesen meséltem neki. Azt ígértem, hogy ha elbírom, akkor majd őt is elviszem repülni. Nem hiszem, hogy az hamar lesz, de így legalább boldogan aludhatott el.