Gyönyörű, napsütéses idő volt. Lizával, a nővéremmel mégis szomorúan álltunk egymással szemben a repülőtéren. Egy óra múlva indult a gépem, ami nagyon hosszú időre elszakít minket egymástól. Eddigi életem során nem telt el olyan nap, hogy ne láttam volna. Nehezen búcsúztunk el egymástól. Majdnem lekéstem a gépet. Liza nagyon fog hiányozni. Karácsonyig biztos nem találkozunk. Ezt már sokszor végiggondoltam, de a repülőn még egyszer volt rá időm. Az új iskolám a világ túlsó felében van! Elvileg Japán és Kína között van, de én ezt nem veszem be. Láttam a képeket, amiket küldtek, és úgy nézett ki, mintha az Antarktiszon lenne. Nekem semmi bajom nincs a hideggel, a hóval, és a pingvinekkel, de miért hazudnának? Rosszat biztos, hogy nem akarnak. Hatalmas segítséget kaptam tőlük, amikor hirtelen két fekete folt jelent meg a lapockámon, ráadásul nem csak ez, hanem a mellkasom is szörnyen fájni kezdett. Azt mondták, hogy egyelőre nem mondhatják el, hogy miért, de semmi probléma nem lesz, csak bízzak bennük, és szeptembertől járjak az ő iskolájukba, aminek a nevét sajnos már elfelejtettem, és valami furcsa írással írnak. Bele kellett egyeznem, hiszen csak ők segíthettek. Két úgynevezett ápolónő mindig velem volt, és kaptam tőlük fájdalomcsillapítót, sok törődést, és odafigyelést, hogy ne törjek össze. Liza is próbált segíteni, de ő is félt, és aggódott. Neki is segítettek, már nem pánikol, és visszatért a nyugalma. Azóta nincs semmi problémám, bár a feketés foltok elkezdtek kicsit átalakulni, mintha valami ki akarna törni, nőni a hátamból. Már nem aggódom, bízom benne, hogy majd megmagyarázzák.

A repülőút egyszerre volt túl hosszú, és túl rövid. Túl hosszú volt, mert ugye a föld másik felére mentünk, és azért ez elég sok idő. Gyakorlatilag egyedül voltam, nem volt mit csinálnom. Mégis, amikor közeledtünk, azt kívántam, bár lenne még hosszabb a repülőút, nem akartam a sorsommal szembenézni. Hihetetlen volt a hely, ahol leszálltunk. Egyszerre volt meleg és hideg. A hótakaró alól pálmafák nőttek ki, a pingvinek és a kolibrik egymás mellett éltek, és mintha társalogtak volna. Fantasztikus látvány volt! Amikor kiléptem, éreztem, hogy hogyan lehetséges ez. Tényleg egyszerre volt hideg és meleg. Senki nem fázhatott, de melege sem lehetett. Egyszerűen leírhatatlan az érzés. Azért ennyire egzotikus Japán sem lehet.

Ekkor néhány...hogy is mondjam... szokatlan kinézetű ember jelent meg. Az egyiknek a haja helyén tűz lobogott, a másiknak az egész testét pikkelyek borították, a két nő pedig (ikreknek tűntek), rendszeresen keresztülsétált a pingvineken, akik már meg sem lepődtek ezen. Ekkor vettem észre, hogy mellettem még jónéhány velem egykorú, szintén ijedt, megszeppent gyerek áll. Pont olyannak tűntek, mint én. Valószínűleg ők sem tudtak semmit se a helyről, se a helyzetről.

Amikor odaértek hozzánk a felnőttek, a pikkelyes férfi elkezdett beszélni. Elmagyarázta, hogy bennünk mind ott van egy ilyen képesség, mint bennük, és azért vagyunk ott, hogy normálisan alakuljon ki, és tudjuk használni, vagy akár elrejteni az átlag emberek elől. Rengeteg ember fog segíteni nekünk, úgy, mint eddig. Ők már rájöttek, mi a más bennünk, ami ebben a környezetben egy hét alatt megjelenik. Bár ez nem lesz egy problémamentes hét. Mindenki fog új dolgokat kapni az új természetéhez. Ez lehet új füzet, vagy ruha, akár még valami tisztálkodószer is. Ezek a szempontok alapján leszünk néhány órán külön csoportokban. Például akiknek a vízzel kapcsolatos, azok tudni fognak a víz alatt lélegezni.

Ez a beszéd kicsit megrémített, de rögtön beleszerettem az új iskolámba. Már régóta álmodoztam valami különleges képességről, és ez most valóra vált! Mielőtt rendesen végiggondolhattam volna ezt az egészet, új feladatot kaptunk. Válasszuk ki a szobatársainkat. Egy óra múlva visszajönnek, addigra háromfős csoportokat akarnak látni. Szép lenne azt mondani, hogy összeszedtem a bátorságomat, és megszólítottam valakit, de sajnos nem így történt. Engem szólított meg egy lány. Elsőre szimpatikusnak tűnt, ázsiai stílusú ruhát viselt, hosszú, fekete haja, ferde, sötét szeme, és elképesztően világos bőre volt. Azt mondta, hogy a nevét úgysem tudnám kimondani, úgyhogy szólítsam csak Lilinek. Egy-két kérdésére tudtam válaszolni, de aztán folyamatosan beszélt. Jó volt hallgatni. Mesélt az életéről, és hogy hogyan került ide. Ő a nagyon könnyű tárgyakat tudja mozgatni a szemével.

Aztán elkezdte érdekelni az én életem. Elmeséltem, hogy mi volt azóta, mióta megjelentek a foltok a hátamon, meg úgy általában. A nővéremről, a régi iskolámról, az otthonomról. Már ketten voltunk egy háromfős szobában. Elindultunk szobatársat keresni. Mindenki beszélgetett. Kivéve azt a lányt, aki pont olyan szégyenlős volt, mint mi, azzal a különbséggel, hogy hozzá senki nem ment oda. Betegesnek tűnő, zöldes árnyalatú bőre volt, barna haja, aminak a vége kékeszöldre volt színezve. Clara-nak hívták. Majdnem sírt. Azt mondta, mióta itt van, egyre furcsább minden. Itt kezdett el más színű lenni a haja, és folyton bedugul a füle. Ekkor vettem észre, hogy itt én is megváltoztam. Az iszonyatos mennyiségű fájdalomcsillapítótól már nem fájt, de érezhetően megnőttek azok a valamik a hátamon, és a mellkasomban. Nem tudom, mi van, de ilyen érzés. Clara is beleegyezett, hogy velünk legyen egy szobában. Ekkor járt le az egy óra. Mindenki kapott szoba- és szekrénykulcsot, és beköltözhettünk. Már Clara is jobban érezte magát.

Éppen a ruháinkat pakoltuk be a szekrénybe, amikor az ajtóban megjelent egy ,,segítő''. Ők normális emberek, és amíg ide járunk, segítenek. Akkor éppen jó sok felesleges munkát takarított meg nekünk. Clara-nak, és nekem is ideiglenesen el fogják venni a ruháinkat, pontosabban nekem csak a felsőimet, hogy átalakíthassák, ki tudja, miért, és milyenre. Lilinek az érzékenyebb, törékenyebb tárgyait kérték el. Clara valamilyen gyógyszert is kapott a füldugulására. Kaptam néhány felsőt, amik igazából nem voltak csúnyák, csak olyan nagyok, és bők. Lia (ő lesz a mi segítőnk, tőle kaptam a ruhákat) azt mondta, hogy csak két napig kell ezeket hordanom, addigra készen lesznek a ruháim, és különben sem fogok beleférni. Nem értettem, mire gondol, dehát ő csak tudja. Rögtön át kellett öltöznöm. Lili segített megérteni, hogy mi a baj a felsőimmel. Ő mutatott rá életem meghatározó tényére: SZÁRNYAM NŐ! Úgy örültem neki, mint még soha semminek. Hihetetlen, fantasztikus érzés volt. Mintha kiszabadultam volna valami ketrecből, vagy börtönből. Életem legcsodálatosabb pillanata volt.

Azonban repülni hiába próbáltam vele. Még elég kicsi volt, ráadásul Lia szerint a mellizmom nem volt elég erős. Erősödött, azért fájt. Örökké ott ugráltam volna örömömben, ha Lia, Lili, és Clara nem figyelmeztet, hogy pakolnom kéne. Felsőből hoztam a legtöbbet, úgyhogy a feladat nagy részét egyelőre hanyagolhattam, de így is volt elég feladat. Mire kész lettünk, már mehettünk is vacsorázni.

Az ebédlő egy hatalmas terem, tele asztalokkal, ahol minden teríték más és más, mégis összeillenek. Kis, köralakú, hatszemélyes asztalok voltak, mindenhol egyértelműen megszabva, hogy ki ül ott. Rövid keresés után megtaláltuk az asztalunkat. Már ott ültek a másik szoba lakosai. Clara halkan a fülembe súgta, hogy velük jött egy gépen, és piszkálták a bőrszíne miatt, azt hitték, beteg, nem bírja a repülőt. Láthatóan a csapat vezére egy sovány, alacsony, de sunyi, alattomos arcú fiú volt. Ő lesz Sunyi1. Az egyik társa kicsit hasonlított rá, szintén ellenszenves arca volt, mintha folyton azt keresné, mivel alázhatja porig az áldozatát. Furcsán bicegett, ez méginkább bosszanthatta. Új neve: Sunyi2. A harmadikuk egészen más volt. NemSunyi. Visszahúzódónak, de erősnek, csak kicsit nyomoréknak látszott. Mintha púpos lett volna. Nem illett a két sunyi közé. Reméltem, majd megértem, hogy hogy került oda. És egy kedves fogadtatásban is reménykedtem. Hiú remény volt.

-Még mindig nem heverted ki a repülőutat? - szólította meg Clara-t gúnyosan Sunyi2. Szerencsére Lili is ideges kedvében volt: -Mondja az, aki még ki sem tudott szállni! - mutatott a lábára. Sunyi1 már majdnem megvédte a haverját, amikor Clara közbelépett. -Lili, hagyd. Csak rád szállnának. Már megszoktam, hogy mindenki piszkál. Ezek kicsit sem tudnak megsérteni.

Szép lassan lenyugodtak a kedélyek, és törődhettünk apróbb dolgokkal, mint például, hogy milyen terítéket kaptunk. Profin megfestett porcelántányérokat kaptunk. Az enyémen egy fekete-ezüst pegazus volt, aminek szinte csak a szárnya látszott. A poharamon, a szalvétámon, de még az evőeszközeimen is ez a pegazus szerepelt. Mindenkinek tökéletesen hozzáillő terítéke volt, már amennyire én ezt meg tudom ítélni. Clara-nak mintha a tenger mélyén lett volna, kékeszöld színű, vízinövényes, halas minta szerepelt mindenhol. Lilinek pedig úgy volt festve és árnyékolva, mintha egy lebegő kínai váza lenne. Lopva megnéztem asztaltársaink cuccait, hátha valami újat megtudok róluk. Sunyi1 terítéke úgy nézett ki, mintha a tányérja egy zavaros, zöld iszapgombóc lenne, ami minden mást összefröcskölt. Sunyi2 valamiért kapott egy kecskét is, a többi nekem túl zavaros volt. NemSunyié lepett meg a legjobban. Egy középső, láthatóan idegen figura körül PEGAZUSOK voltak. Pont olyanok, mint nekem. Annyira meglepődtem, hogy majdnem kilöktem a levesem. Amiről eddig azt sem tudtam, hogy ott van. Aztán kiderült, hogy Clara tálalt nekem, semmi varázslat nem volt a dologban. Észre sem vettem, hogy már hozták a vacsorát, annyira elgondolkoztam. Egyre több kérdéssel álltam szemben. Nem sokat aggódtam, túl izgatott voltam. Vacsora után kaptunk egy füzetet, amiben benne volt, hogy miért történik velünk ez, és mi lesz a következő néhány napban. Fárasztó nap volt, a füzetet se tudtam elolvasni, rögtön elaludtam. Másnap reggel derült ki, mit ír. Azon a héten, amikor még fejlődünk, nem lesz külön feladatunk, kaptunk egy térképet, fedezzük fel a helyet, ismerkedjünk egymással, keressünk hozzánk hasonló képességűeket.

Az egész füzet a kérdéseinkkel kezdődött: Miért vagyunk mások? Kik vagyunk mi? Erre válaszoltak. Mi vagyunk a kiválasztottak. Minden 30 évben 30 újszülött kap valamilyen képességet kap, ami kb. 15 évvel később jelenik meg. Ezek vagyunk mi. Szinte véletlenszerűen lettünk kiválasztva: 3. hó 30. napján, 3 óra 30 perckor születtünk, valamilyen épület 30. emeletén. A 30 egy fontos szám. Nekem ráadásul anyukám is 30 éves volt. Kicsit ijesztő azért.

Éjszaka mindenkinek fejlődött a képessége: Clara-nak már az egész haja kék volt, Lili a tekintetével véletlen leverte az olvasólámpáját (nem véletlenül kapott strapabíróbb cuccokat), én meg már alig fértem bele a bő pulcsiba. Szerencsére másnap megkaptam a régi-új ruháimat.

A reggeli kicsit más volt. Mindenki máskor mehetett reggelizni. Sajnos nem volt szerencsénk. Sunyiék megint ott voltak. Lili megint megvédte Clara-t. Ráborította Sunyi1-re a teáját, ezek után nem mertek hozzánk szólni sem. A reggeli alatt figyeltem az embereket. Ki fog tudni repülni rajtam kívül? Reméltem, majd valaki csak megtalálnak engem, mert nekem fogalmam sem volt, hogy ki lehet olyan, mint én. Clara viszont látott egy fiút, akinek határozottan pikkelyszerű, kékes bőre volt. Nem mert odamenni hozzá, de legalább tudta, hogy nincs egyedül.

Egész nap az épületben sétálgattunk. A kertet is meg akartuk nézni, de arra sajnos nem volt időnk. Hatalmas ez az iskola! Mivel csak 30 hálószoba van, (mind háromszemélyes, 10 nekünk, 10 a tanároknak, 10 a segítőknek,) rengeteg tanterem, tanulószoba, klubhelyiség marad. Tényleg szükség van az egy hétre, hogy megismerjük a helyet. Nekem a tantermek voltak a kedvenceim. Az egy dolog, hogy egy klubhelyiségben van tó, de hogy a tanterem is egy medencéből áll! Fantasztikus! Voltak persze normális tantermek is, de a legtöbb érdekes volt. Néhány tető- vagy padlóhiányban szenvedett, néhány tele volt kockákkal, súly szerint sorrendbe állítva, de volt olyan is, aminek a fala volt jellegzetes anyagokból. A tanulószobákból nem volt sok. Átlagos padok voltak benne, csak a falon voltak gombok. Ki is próbáltuk, és borzasztóan tetszett mindannyiunknak. Minden gomb átalakította a szobát vizessé, tüzessé, vagy valami másmilyenné. A klubhelyiségek olyanok voltak, mint a tantermek pihenő üzemmódban. Például volt, ami úgy nézett ki, mintha fotelek lennének a levegőben, vagy mintha tengerpart lenne. Az egész napot ezekben a termekben töltöttük. Este megkaptam a ruháimat. Mindnek a hátára zipzárak kerültek, hogy a szárnyam kívül lehessen, ne kelljen a felsőmet ráerőltetni. Kaptam még két, óriási fürdősapkához hasonló dolgot. Az volt ráírva, hogy zuhanyzáskor húzzam rá a szárnyamra, mert kb. egy napig száradnak a tollak. Clara ruháinak az anyaga változott kicsit. Lepergett róla a víz. Ezek után biztosak lehettünk benne, hogy Clara képessége a vízhez kötődik. Ő új hajmosó szettet kapott, mert a normálisak már leperegnek a hajáról is.

Másnap reggel nagyon hálás voltam az új felsőkért, beláttam, hogy tényleg nem férnék bele a kölcsön ruhákba sem. Világos színű pólót választottam, tetszett a kontrasztja a szárnyammal. Sokunkon új ruha volt. Rajtunk jobban látszott, hogy mi lehet a képességünk. Senkin nem lepődtem meg, amúgy is valószínű volt. Kivéve egy valakit. Ez pedig NemSunyi volt. Amikor beléptünk az ebédlőbe, akkor láttam először aznap. Rajta is új ruha volt: emiatt már látszott, hogy nem is púpos: szárnya van! Pont, mint nekem. Ott, azonnal lefagytam. Láttam, hogy ő is pont ugyanolyan arccal néz rám. Aztán hallottam, hogy Clara és Lili próbál kapcsolatba kerülni velem, úgyhogy végül sikerült ránéznem Lilire, és kinyögnöm annyit, hogy miért. Clara-val együtt végül sikerült megnyugtatniuk. Nem is volt semmi probléma, sunyiékkal továbbra is levegőnek néztük egymást. Legalábbis majdnem. NemSunyinak egyszer elkaptam a tekintetét. Ugyanúgy érezhetett, mint én. Meglepődött, és csodálkozott, de nem negatívan. Mint én. Biztos voltam benne, hogy nem való két Sunyi közé. Reméltem, majd jobban megismerem.

Egész nap a kertben járkáltunk. Fantasztikus hely! Egysziget a sok közül, tehát megértem, hogy miért nem jár itt senki. Nem is csakpingvinek és kolibrik, hanem egyéb random állatok is élnek a szigeten.Barátságosak, szóval sokat játszottam velük. Más nem nagyon történt. Az egészhetem így telt, örültem minden percnek, amit itt tölthetek.