Az üdvözlésünkre érkezett családjaink és barátaink három vagy négy nap után hazamentek, mi pedig itt maradtunk magunkra, vagyis én magamra és Tristenre, Max pedig csak magára, ugyanis ebben a pár napban mintha egyre zárkózottabb lenne velünk szemben.

Az oldalamhoz fogtam kisfiamat, és ott ringattam, miközben az ebédet készítettem. Mikor teljesen elkészültem mindennel, kiszedtem magamnak egy adagot, és leültem enni, Tristennel az ölemben. Amikor már majdnem végeztem a bejárati ajtó kinyitódott, majd be is csukódott.

- Hát ti?- lép be a konyhába Octavia- Vagyis inkább úgy kérdezem, Max?

- Tornázik, edz vagy csak autózik- rántom meg a vállaimat, a nő arcán pedig egy csomó érzelem fut át egyszerre, majd a düh az ami tartósan is ott marad.

- Három napja, három napja nincs szinte soha veletek.- kel ki önmagából, majd hogy nyomatékot adjon mondandójának dobbant is egyet lábával a járólapon, ami hatalamsat koppan, hiszen magassarkú van rajta, így kisfiam is felsír kezemben- Jézusom sajnálom- kapja szája elé kezét, én pedig csak legyintek.

- Semmi baj Octavia.- mosolyogtam a lányra, aki bár viszonozta a gesztust, de cseppet sem őszintén.

- De igenis van baj Sofi,- ült le velem szemben, és felém nyújtotta kezét, hogy átvegye a kezemben pihenő csöppséget- de nem mondod el mi az.- néz fájdalmasan a szemembe.

- Tudod ebben az a legnagyobb baj, hogy én sem tudom mi az.- ingatom a fejem ő pedig érdeklődve figyeli, ahogyan elpakolom a már elmosott dolgokat, és a mosogatósba helyezem az ismét piszkosakat. Engedek magamnak egy pohár vizet, csípőmmel a pultnak dőlök, és onnan figyelem a nőt, akit bár nem túl rég óta ismerek, de gyökeres része lett a mindennapjaimnak, lassan ringatta a kisfiamat, aki ennek hatására egyre álmosabban pislogott fel Octaviára, ez a jelenet pedig ismét mosolygásra késztetett- Én is sokat gondolkodtam már ezen, hogy mi lehet a baj. És mindig arra jutok, hogy én.- teszem le a kezemből a már üres poharat, és ismét helyet foglalok a nővel szemben, aki döbbenten néz rám.

- Hogy mi?- teszi fel a kérdést már-már fülsüketítően vékony hangon.

- Én, talán én vagyok a gond Octavia, mintha Max,- ekkor elvesztem a gondolataimba, de gyorsan folytattam is- mintha ő már nem akarna velem lenni...- nézek fel fátyolos tekintettel a lányra, kinek arcán még mindig dübbenet ül. Csak tátogott, de nem jött ki hang a torkán, nekem pedig hangtalanul folyt le egy könnycsepp az arcomon.

Ha nem is mondtam ki, de nagyon fájt amit Max tett, azok után, hogy vártam rá, reménykedtem, és hittem benne, nem adtam fel, eltaszít magától, de nem csak engem, hanem a gyönyörű kisfiunkat is, aki akkor sem érdemli meg ezt, ha szerinte én meg is érdemlem, de ez a pici lélek, ő nem tehet semmiről, és talán ez fájt a legeslegjobban, talán e miatt folytak olyan gyorsan és hangtalanul a könnyeim egymás után le az arcomon, majd célt érnek a márványpoulton.

- Elviszlek innen titeket.- néz rám határozottan és elment mondást nem tűrően Octavia.

- Mi?

- Elmegyünk Sofia, te, Tristen és én. A szüleidhez, pakolj!- parancsolja a nő.

- De

- Nincs de Sofia Colett! Nem ezt érdemlitek, főleg te nem, és én ezt nem fogom hagyni, Horner azért bízott rám, hogy senki sem bánthasson téged, és ha ez a valaki, aki bánt Max Emilian Verstappen, akkor tőle foglak megvédeni.- lassan átgondoltam a nő által mondottakat, majd lassan felálltam, és semleges arccal az emelet felé indultam- Sofia most hová mész?

- Adj negyed órát, összepakolok, te addig keress repülőjegyek.- válaszoltam vissza sem nézve, majd kettesével szedve a lépcsőfokat érkeztem fel az emeletre.

Egy bőröndöt ledobtam a hálóban a földre, majd fogtam és beledobáltam a gardróbból összeszedett dolgaimat, majd mikor belepakoltam saját dolgaimat, átvittem a bőröndöt a gyerekszobába, és ott beleraktam Tristen dolgait is, majd ismét lementem a földszintre. Octavia még mindig ott ült ölében a kisfiammal, ahol hagytam őket. Lábam mellé ledobtam a megpakolt bőröndöt, erre pedig az eddig fejét lecsapó nő is felkapta a tekintetét.

- Add ide Tristent, felöltöztetem és mehetünk.- léptem felé, ő pedig átadta nekem a már alvó kisbabát, egy pillanatig meg sem mozdultam, hiszen olyan nyugodtan aludt, talán nem is jó ötlet elmenni...

- Sofi Christina szervezett egy magángépet, mert a következő járat csak holnap megy.- ránt vissza a szörnyű valóságba a velem tartózkodó nő hangja, én pedig bólintok.

- Mehetünk, nem öltözteten fel inkább, így is meleg van, csak viszek neki ruhát.

- Rendben.- bólint lassan a nő- Akkor mehetünk.- mondja majd lassan áll fel, mintha tiltakozásomat várná, de nem kapja meg, mindig is könnyebbnek láttam eltemetni a problémáimat és most is pontosan ezt fogom tenni, így megfogtam a bőrönd fülét, és határozott léptekkel indultam el az ajtó felé.

•

A konyhában ültem egy hatalmas teásbögrével magam előtt, velem szemben az anyámmal, mellettem pedig Octaviaval.

- Szóval Max nem foglalkozik veletek, eltávolodott tőled, és ami a legborzalmasabb a kisunokámtól is.- foglalta össze az anyám az általam mesélt dolgokat röviden és tömören, én pedig csak bólintottam- A bátyád meg fogja fojtani.

- Oh ezek után még is érdemli Ana.- csapta oda a bögréjét a lány a pultra- Jaj elnézést.- tolja kicsit arrébb a lány a bögrét.

- Nem mondtam, hogy nem drága Octavia.- teszi kezét édesanyám a velem érkezett nőére, és megveregeti azt.

- De akkor sem érdemli meg.- mondom fel sem nézve a bögrémből, de érzem magamon mindkét nő fürkésző tekintetét- Ő a kisfiam apja, ha engem el is zár magától, a saját vérével csak nem szakítja meg a kapcsolatot.

- Sofikám ez nem ilyen egyszerű- kezdte volna az anyám, de ekkor a sírás félbe szakította, én pedig sóhajtva álltam fel a székről, és indultam el az emelet felé, hogy megetessem azt, aki miatt még mindig képes vagyok kitartani.

Mögöttem hallottam, ahogyan a konyhában hagyott két nő éppen az én magánéletemet tárgyalja ki, azonban már nem volt arra sem energiám, hogy visszaforduljak és leállítsam őket, habár legszívesebben azt tettem volna, hiszen pont azért jöttem ide, hogy elfelejtsem mindezt, nem pedig azért, hogy minden percben ezt haljam újra meg újra.
Lassan nyitottam be a szobámba, ahol jelenleg éppen kisfiam tartózkodott és keservesen sírt. Magam után becsukta az ajtót sétáltam az ágy felé, és leültem a síró kisfiú mellé, és a buksiját kezdtem el símogatni, hogy megnyugodjon.

- Itt vagyok picikém, nyugodj meg.- emelem fel a kisfiút, akinek sírása egyre kevésbé hat elveszettnek, és hatalmas szemekkel szipogva figyel engem- Itt vagyok, és soha nem is hagylak el.- puszilom meg a homlokát, majd lassan ringatni kezdem.

Miután megnyugodott, majd evett is, Tristen lassan ismét visszaaludt, miután kijátszotta velem magát. Hasamon feküdt, így én sem mentem le a földszintre, hanem inkább a kezembe vettem a telefonomat.

10 olvasatlan üzenet, 6 nem fogadott hívás és egy csomó más értesítés különböző internetes platformokról. Rámentem az üzenetekre, hogy megnézhessem ki is keresett ennyiszer.

Olvasatlan üzenet Mark:
Szia hugi! Várunk benneteket Londonba Bellevel, jó hírünk van, ami NEM telefon téma, szóval ideje lesz meglátogatni bennünket!

Lassú mosolyra húztam a számat, majd visszaírtam bátyámnak, hogy amint alkalmunk lesz rá, meglátogatjuk őket, majd megnyitottam a következő üzenetet.

Olvasatlan üzenet (9) Max:
Hol vagy Sofi?
Sofi merre vagytok Tristennel?
Kezdelek félteni titeket Szörnyi...

Ennyit tudtam elolvasni az üzenetekből, a többit olvasatlanul töröltem ki, és átmentem a hívásbaplóba.

Nem fogadott hívás (6) Max

Hát persze... Kikapcsoltam a telefont, majd számot cseréltem a készülékbe, aki fontos az tudja ezt a számot is. Persze a holland is köztük van, de szinte biztos vagyok benne, hogy nem fog neki eszébe jutni, hogy kicseréltem a telefonomban a számot.

•🦋•