- Hogy-hogy ennyire részletesen emlékszik mindenre?- nézett rám szinte már csodálattal a velem szemben ülő lány.

- Tudod Rose, két dologra emlékszik mindennél jobban az ember, a nagyon jó, és a nagyon rossz emlékekre.

- És ez melyik?

- Nos, ez egy igazán jó kérdés.- nézek mosolyogva a lányra, majd a konyha felé kapom a fejemet, ahonnan csipogás hallatszott- Ez a sütemény lesz,- állok fel, majd az asztalra teszem az eddig kezemben pihenő poharat- gyere te is nyugodtan.- nézek vissza a lányra, aki készségesen követ engem.

A konyhában kiveszem a sütőből az immáron kész süteményeket, és a márvány pultra helyezem azt, ami előtt a lány helyet foglalt az egyik bárszéken. Ez a hely nem sokat változott az idő múlásával.

- Tristen kedvence- mosolyodik el a lány a friss süteményt látva.

- Ahogy az apjáé is.- nevetem el magam.

- Gondom akkor sokat kell sütnie- neveti el magát a lány is.

- Többet, mint kellene,- nevetek én is- vegyél nyugodtan, ha szeretnél, habár még forró.

- Köszönöm- mosolyodik el, majd kitesz egy süteményt a tányérra, amit elé tettem.

- Tejet hozzá?- fordulok hátra a hűtőből, amiből egy üveg fehér italt veszek ki.

- Igen, kérem.- bólintok, majd két poharat helyezek a pultra, és megtöltöm azokat- És ezek után minden rendben volt?- szólal meg a lány, két falat között.

- Ugyan már,- nevettem el magam- akkor soha semmi nem volt rendben, de egy kis ideig nyugodtabb volt az életem, mondjuk jobban belegondolva az a kis idő maximum egy hét volt..

Egy olasz étterembe ültünk be négyen, hogy elfogyaszunk egy kései vacsorát a forgatás után. Mindenki rendelt, majd miután megérkezett az étel, csendben fogyasztottuk azt el.

- Különben, nem tudja valaki, hogy miért utált engem ennyire látványosan ez a nő, miután megtudta, hogy Max menyasszonya vagyok?- tolom el magam elöl a már majdnem üres tányért. Mindenki csendben volt, és kerülte a velem való szemkontaktust- Igen, ettől még az is hihetőbb ha hazudtok.- dőlök hátra székemben, mellem alatt összefont kezekkel.

- Amalia régen egy sportlapnál dolgozott.- motyogta el a mondatot Charles, majd nem folytatta, pedig ennek biztos, hogy volt folytatása.

- Folytasd csak Charles.- összepréselt ajkakkal nézett fel rám.

- Nem hiszem, hogy azt akarod hallani, őszintén nem is fontos annyira.- tereli azonnal a monacói.

- Ezek után? Hülye lennék elhinni Leclerc, ők ketten,- mutattam a két sajtósra, akik csendben és megszeppenve figyeltek minket- nem tudnak semmit. Te viszont tudsz valamit, szóval folytasd.- dőltem előre az asztalra támasztott kezeimen, a pilóta pedig velem egy időben hátra dőlt, és orrnyergét kezdte el masszírozni.

- Ez a nő, tavaly ott volt az első nagydíjon, ugye az volt az a fél év, amikor Max nem beszélt veled, és ő összeszedte magának.- lassan nézett fel rám, én pedig lassan emésztettem meg a dolgokat. Visszadőltem a székemben, és csak bámultam ki a fejemből- De Sofi hidd el, ő nem gondolta komolyan felejteni akart, és

- Charles, hagyd már- szólt rá kicsit erélyesen a mellette ülő Thomas, én pedig még mindig nem reagáltam semmire, ami körülöttem történt.

Nem haragudtam Maxra, nem is volt miért, de ez akkor is szíven ütött, nem gondoltam semmi ilyesmire abban a fél évben, de így visszagondolva kellett volna, hiszen, nem kötelezte el magát semmire. Sőt jobban belegondolva a baleset előtt sem tette, szóval ha felébred, akkor sem biztos, hogy akarja folytatni velem, velünk ezt az egészet, hiszen az embert megváltoztatja a kóma, nem egyszer láttam már ilyent, és bármennyire esik is ez most rosszul nekem, lehet, hogy így lesz, hogy bele tudnék e törődni? Határozottan belerokkanék...

Gondolataimba fordulva ültem a vacsora további részében, de ahogy érzékeltem a többiek sem igazán tettek Charles magyarázata után sok mindent a hangulat fenntartásának érdekében.

Este tizenegykor értem vissza a hotelszobába, ahol Victoria várt rám, telefonját nyomkodva, de amikor észrevette, hogy belépek a szobába, azt azonnal el is dobta maga mellé, majd elém lépett, és átölelt, amit én fáradtan viszonoztam.

- Nagyon ügyes voltál Sof.

- Köszönöm- engedtem meg felé egy fáradt mosolyt, majd ellépve mellette levettem a cipőmet, és a táskámból is kiszedtem a cuccom, amire szükségem lehetett, majd ismét a szőke lányra néztem, aki szomorúan nézett rám.

- Charles elmondta, igaz?- lassan bólintottam- Annyira sajnálom Sofi.

- Nem kell Vic,- mosolyogtam szomorúan a lányra- ez nem a te hibád, valójában senkié sem. Az a fél év, ah bárcsak kitörölhetném- emeltem kezeimet halántékomhoz, és elkezdtem azt masszírozni, sok volt nekem ez a mai nap. A futam, a TV, utána ez a vacsora. Ha akartam volna se tudtam volna nyugodt lenni jelenleg.

- De igen, a hülye bátyám hibája, ha nem félt volna, meg nem lett volna olyan makacs, akkor most nem itt lennénk- túrt mondata közben szőke hajába, majd dobbantott is egyet, én pedig elmosolyodtam, hiszen mintha csak Max állt volna előttem, csak éppen nőben.

- Fürödj le Vic,- lépek mellé, majd kezemet hátára csúsztatom, és símogatni kezdem azt, az ő légzése pedig lassan egyenletessé válik- ha utána is szeretnél beszélgetni valakivel, akkor gyere vissza.- lépek el mellette, majd kezébe adom a számomra felesleges szobakulcsot.

- Köszönöm,- veszi el a kulcsot, majd az ajtó felé lép, a kilincsre csúsztatja a kezét, de mielőtt lenyomná azt, visszafordul felém- tudod Sofi, ennek fordítva kellene lenni.- összehúzott szemöldökkel nézek rá, hiszen nem értem mire gondol, ennek pedig hangot is adok.

- Ezt hogy érted?

- Nekem kellene nyugtatni téged, nem fordítva, nekem kellene téged vígasztalni, hogy Max felkel, nekem kellene veled foglalkozni, és nem fordítva- sírja el magát, majd könny áztatta arcát kezekbe temeti, én pedig oda lépek elé, lefejtem kezeit arcáról, és átölelem a sírástól remegő lányt.

- Néha mindenkinek vannak rossz napjai Victoria, menj fürödj le, öltözz fel és gyere vissza. Jó?- emelem fel arcát, hogy enyémmel egy vonalban legyen, ő pedig lassan bólint, szemeiben könnyek csillogtak, ahogy már az enyémben is.

- Olyan, mintha lenne egy nővérem,- nevette el magát hihetetlenledve- és én annyira szeretem.- mosolygott rám, amit én viszonoztam, és ismét átöleltem a lányt.

- Én is szeretem a szöszi húgomat.

•

Éjfél volt, amikor Vickel mindketten a hatalmas francia ágyon ültünk, és különféle édességet tömtünk magunkba, persze csak mértékkel Tristen miatt. Mindketten kerültük az alig egy órája felhozott témát, de a TV-ben ismét leadták a Talk Show-t, amiben Charlesszal szerepeltünk, én pedig megbűvölten néztem a képernyőt, amíg a szőke lány velem szemben meg nem unta azt, és ki nem kapcsolta a készüléket, és le nem dobta a távirányítót az ágyra, majd a combjaimra csapott, hogy magára vonja a figyelmemet.

- Meséljek neked arról a 6 hónapról?- döbbenten néztem a lányra, aki apró mosollyal az arcán figyelt engem, én pedig egy bizonytalan bólintással jeleztem neki, hogy folytassa, neki pedig ennyi kellett- Ugye azt tudod, hogy sokszor olvasta A Kis herceg-et, azt tartotta benne a lelket,- kezdte a lány, nekem pedig akaratlanul is eszembe jutott a táskámban pihenő elnyűtt Exupéry kötet, melyet a baleset óta mindig magamnál tartok- sokat beszélt rólad, szinte áradozott rólad, nekem, anyának, apa csajának, még a kistestvéreinknek is, és mi mind fogtuk a fejünket, hogy ugyan csináljon már valamit, mert makacs volt, már akkor is,- nevette el magát, és én is, hiszen valóban olyan makacs embert mint ő, száz évente ha lát a világ- után az ausztrál nagydíjon az a barom összeszedte azt a libát, egyszer meg is fektette,- ekkor félve rám nézett, de mivel nem látott rajtam semmi reakciót, így kicsit megnyugodva folytatta- de csak egyszer, utána egy hónapig undorodott még a tükörképétől is, mondjuk jogosan. Utána anya teleültette otthon a kertet levendulával, csak úgy heccből.- nevetett a lány, én pedig hihetetlenledve csóváltam meg a fejemet, Sophia már akkor is az én pártomat fogta, pedig még alig ismert- Ekkor döbbent rá a bátyám arra, hogy mekkora egy seggfej, és a többit már tudod, de nagyon szenvedett és imádott téged, már akkor is. Naponta legalább hatszor csak azért nyitotta meg az instagramot, hogy megnézze nem tettél e ki valami újat, a pályán már mindneki tudott rólad, tudták milyen csodás vagy, kedves, intelligens és okos, és mindneki veled szivatta.

- Ez nem változott- nevettem fel a lánnyal szemben.

- Ez valóban nem- értett ő is egyet, majd velem együtt nevetett egy osztrák hotelben az éjszaka közepén, míg a bátyja a kórházban feküdt kómában. Remélem elég lesz ennyi ember szeretete, és a híres Verstappemakacsság ahhoz, hogy felébredjen...

•🦋•