Wei Wuxian egyáltalán nem értette, Lan Xichen mire gondolt, de hogy őszinte legyen, nem is érdekelte. Csakis Lan Wangjin járt az esze.

A birtokról egyenesen az erdőbe rohant, ahol egyfüstölőnyi időn át kereste őt.

– Lan Zhan, csak hogy megvagy, már...

Be sem fejezhette a mondatot, Lan Wangji megszaporázta a lépteit. Tényleg nagyon kerülheti őt, ha megszegi a Lanok tilos szaladgálni szabályát. Vagy az csak Felhőzugra vonatkozik? A fene tudja ezeket követni...

Wei Wuxian utána iramodott, és megállította a karjánál fogva.

– Lan Zhan, ne fuss már el előlem! Beszéljük meg!

Lan Wangji kerülte a szemkontaktust, a csizmáját bámulta.

– Nincs miről beszélni – jelentette ki.

– Hát én azért ezt nem mondanám...

Lan Wangji ismét menekülni próbált, de Wei Wuxian levakarhatatlanul csüngött a karján.

– Lan Zhan, nem is vagy kíváncsi, mit akarok mondani?

– Nem. Hagyj békén!

Wei Wuxian kétségbeesetten kapaszkodott Lan Wangji köpenyébe. Lehet, egy nappal ezelőtt még fogalma sem volt az érzéseiről, azt hitte, Lan Wangji csak egy barátja, de az éjszaka éppen elégnek bizonyult rá, hogy átlássa a helyzetét. Szerelmes Lan Wangjiba, és esze ágában sincs távol maradni tőle. Eddig sem akart, hát még így hogyan tehetné meg?

Egyik kezével megmarkolta Lan Wangji gallérját, és magához húzta.

A csók ezúttal Lan Wangjit érte váratlanul, megdermedt tőle. Wei Wuxian azonban nem akart kétséget hagyni, hogy amikor magához tér, ellökje magától. Karját Lan Wangji nyaka köré fonta, és szorosan hozzásimult.

Lan Wangji ajka elnyílt, utat engedett Wei Wuxian nyelvének. A csókjuk elmélyült, ők maguk pedig belefeledkeztek egymásba.

Wei Wuxian talán még sosem élt át ennyire szédületes érzést. A szíve hevesen kalapált, mintha menten megadná magát, mégsem akarta, hogy vége legyen. A forróság az egész testét átjárta, a lábujjától a feje búbjáig bizsergett.

Lan Wangji ekkor azonban eltaszította.

– Ez nem helyes – préselte ki magából.

– Lan Zhan, mégis ki dönti el, hogy mi a helyes és mi nem? Én ezt egyáltalán nem érzem rossznak.

Lan Wangji hátrált néhány lépést, majd megfordult, és szaladni kezdett. Wei Wuxian még sosem látta őt futni, így váratlanul érte a tényleges menekülése. Néhány lélegzetvételnyi ideig csak pislogni tudott, mielőtt üldözőbe vette.

– Lan Zhan, ne rohanj, várj meg!

Annak ellenére, hogy kettejük közül Wei Wuxian mozgott rutinosan az erdőben, képtelen volt beérni Lan Wangjit. Legközelebb is csupán két zhangra tudta megközelíteni.

– Lan Zhan... – Újabb kétségbeesett próbálkozásra szánta el magát, hátha Lan Wangjit végre meghatja, be viszont már nem tudta fejezni.

Amikor átugrott egy kisebb bokrot, talpa alatt megreccsent a föld, és mielőtt bármit felfoghatott volna az egészből, lezuhant. Ide-oda csapódott egy sötét helyen, a teste minden porcikája sajgott, a haját folyton megtépték a kiálló gyökerek. Alig tarthatott pár másodpercig, mégis egy örökkévalóságnak hatott, mire belecsobbant a verem alján lévő hideg folyadékba, talán vízbe. Bármi is volt, nem lehetett túl mély, Wei Wuxian dereka fájdalmasan csapódott a talajnak. Az összes levegő kiszakadt a tüdejéből, csukott szeme előtt csillagok táncoltak, úgy érezte, darabokra tört a gerince. Az ösztön azonban bármilyen sokknál erősebb. Egyetlen karcsapással a felszínre verekedte magát, és magába itta a poshadt levegőt.

– Wei Ying!

Lan Wangji kiáltása távolról szólt, ilyen állapotban Wei Wuxian azt sem tudta, hogy valóban ő szólt-e vagy csak képzelődött. Az orrába fémes szag kúszott, a halántéka annyira lüktetett, hogy biztosan ott sérült meg.

Homályos tekintettel felnézett, de csak egy ugráló fehér fényt látott.

– Wei Ying!

Wei Wuxian megdörzsölte a fejét, ám ahogy odanyúlt, még nagyobb fájdalom lett úrrá rajta. Önkéntelenül felnyögött. Nekitámaszkodott maga mögött a falnak, és hagyta, hogy a teste és az elméje észhez térjen, mielőtt bármit is kezd magával.

Amint a szédülés alább hagyott és a látása valamelyest kitisztult, mérlegelte a helyzetét. Egy legalább két, de lehet, több zhang magas lyukba esett be. Esés közben végigpattogott a szűk verem kemény földfalának, és már tisztán látta a haja után kapó gyökereket is. Csoda, hogy az egész haját nem hagyta ott. Maga körül nem sok mindent tudott kivenni a sötétségtől, csak annyira tudta betájolni, hogy derékig ül a vízben, hátát az üreg oldalának vetette, bal lábát pedig hiába akarja felhúzni, valahova nagyon beragadt.

– Wei Ying!

Ha Wei Wuxian nagyon hunyorított a fentről jövő éles fény felé, megpillanthatta Lan Wangji fejét, amint lefelé néz.

– Lan Zhan! – kiáltott vissza. – Hallasz?

– Wei Ying, jól vagy?

Wei Wuxian elhúzta a száját. Jobban fájt mindene, mint amikor megverték. Legyen szó akár Yu asszonyról, akár a felhőzugi büntetéséről, akár a lótusz-tavi öregember bambuszbotjáról.

– Élek. De Lan Zhan, beszorultam, nem tudom kihúzni a lábam.

– Hova szorult be? Ha ledobom a kardod, az segít?

Wei Wuxian csak most vette észre, hogy a kardja nem zuhant vele. Nyöszörögve előrehajolt, a víz alatt megtapogatta a lábát. Bár többnyire földfal vette körbe, itt hűvös sziklát tapintott ki, a végtagja valahol ott veszett el.

– Nem tudom, hogyan sikerült, de becsúszott valami lyukba. Nem hiszem, hogy a kardommal szét tudom törni a sziklát. Félek, a lábam bánná. Várj! Itt gyökereket is kitapintottam. Valahogy a sziklafal és a gyökerek közé szorult be, fogalmam sincs, ho...

Hirtelen elnémult. A lyuk nemcsak felfele vezetett, Wei Wuxiannel szemben egy földalatti járat sötétlett. A sötét miatt semmit sem látott belőle, csak hogy félig víz alatt van, félig kilátszik belőle. Korábban nem foglalkozott vele, de most hangot hallott onnan.

– Wei Ying?

– Várj egy kicsit!

Wei Wuxian a fülét hegyezte. Nem olyan közelről, de nem is túl távolról vízcsöpögés és cuppogás hallatszódott. Mintha valaki a vízben járna, miközben valamin nyámmog.

– L-l-lan Zhan! Azt hiszem, van itt lent valami.

– Micsoda?

– Nem tudom, de nem hangzik túl jól. Egy hatalmas valami cuppog. Remélem, jól lakott, nem pedig éhes, és azért csinálja. Dobd le a kardom, hadd világítsak vele!

Bár ne kérte volna! Wei Wuxian nem mondaná magát ijedős fajtának, egyedül a kutyák rémítik halálra. Hát ki gondolta volna, hogy pont egy elfajzott kutyával találja szembe magát? Legalábbis egy ahhoz hasonlító lénnyel.

Amikor kihúzta a Suibiant a hüvelyéből, a vörös fény bevilágította a korábban sötét járatot. Négy zhang távolságra állt tőle az a lény. Háromszor termetesebb volt egy átlagos, nagyméretű kutyánál, a fogai is ahhoz igazodtak. Ahogy Wei Wuxian meglátta a tűhegyes fogsort, nem is foglalkozott a szörny többi részével, torka szakadtából felsikoltott. Bármely lány megirigyelhette volna azt a sikolyt, de nem érdekelte. Örülhetett, amiért nem vizelte össze magát. A lelke így is kiugrott a testéből, és az ájulás szélére vergődött.

– Lan Zhan, Lan Zhan, szedj ki innen! Kérlek, ments meg! Lan Zhan, segíts!

Hogy Lan Wangji mondott-e rá valamit, azt nem tudta. Semmit sem hallott maga körül, és semmit sem látott a lény fogain kívül. Amennyire csak képes volt rá a jelenlegi helyzetében, összegömbölyödött, a kardját maga elé tartotta. A vörös fény a tulajdonosával együtt remegett.

A kutyaszerű lény felé iramodott.

– Lan Zhan!

**********

Ha tetszett a rész, csillagozz és kommentelj bátran! :)

További tartalmakért pedig nyugodtan kövess be! ;) Már van egy befejezett Wangxian ff-em, és további fanfictionöket is tervezek. ^^