1996. június 18.

"Once more, you open the door,
And you're here in my heart,
And my heart will go on, and on"

☆☆☆

Tompa fejfájás, erőteljes illatok, távoli sistergés zaja, az átlagosnál keményebb fekhely. Ezek az ingerek érték Anát, mikor kezdett magához térni. Szemhéja komótosan rebbent meg újra és újra, szeme csak halovány fényeket érzékelt. Ujjait halántékához emelte, ott csak egy pár centi hosszú forradást tapintott ki. Feje fölé tartotta tenyerét, vérnek nyomát sem látta. Valaki ellátta. Lassan törtek fel elméjében az előző nap emlékei. A virág. Botkin. Sipor. Az áruló. Szeme hirtelen pattant ki, és azzal a lendülettel fel is ült a pamlagon, amin eddig feküdt. Beleszédült a gyorsaságba, majdnem vissza is hanyatlott rá, de végül győzött az akaratereje.

Fogalma sem volt, hol lehet, és hogy került oda egyáltalán, de abban egészen biztos volt, hogy nem a Grimmauld téren van. A szobában egyetlen egy olajlámpa pislákolt, a pamlag, amin ült a szoba közepén kapott helyet. A polcokon bájitalok százai derengtek a félhomályban, az ablaktalan helyiség túloldaláról halk sistergés és fenyőillat kúszott át hozzá. A fekhely mellette lévő, csavart lábú asztalkán különböző méretű üres fiolák, tégelyek, egy nagyobbacska fémtál és egy darab pergamen hevert. Maradjon, ahol van! olvasta Ana a ráírt üzenetet, és nagyokat hümmögött. Legalább azt odaírhatta volna az illető, hogy ki ő, és hol van.

Esze ágában sem volt egy percig is tovább maradni a szobában, neki rögtön beszélnie kell Siriusszal, vagy valakivel a Rendből. Felkapta lábánál heverő táskáját, megcélozta az ajtót, és amint kilépett rajta, már rá is jött, hol van. De arról, hogy hogyan is került oda, még mindig a leghalványabb sejtése sem volt.

A roxforti bájitaltan teremben állt, a katedra előtt valamilyen főzet fortyogott a méretes üstben. Az arany színű főzet fölött sárga gőz kanyargott a mennyezet felé. Keresztülsietett a helyiségen, és annak folyosóra nyíló ajtajában egyenesen Perselus Pitonba botlott. A varázsló zsíros haja most is esetlenül lógott vállára, a meglepettségnek halvány jele sem látszódott arcán, hogy ő, Ana áll előtte.

- Perselus! De jó, hogy itt van, mégis, hogy kerülök ide, és...

- Jöjjön, Miss Drops, úgy látom már jól van. Nincs időnk csevegni, segítenie kell. - Azzal karon ragadta a boszorkányt, és futólépésben igyekeztek elhagyni az alagsort.

- Mégis mi folyik itt? Hogy kerültem ide? Azonnal beszélnem kell Siriusszal! Sipor elárulja a Rendet! Titokban Malfoyékkal szövetkezik!

Piton megtorpant, arcán egy pillanatra meglepettség suhant át.
- Hogy mondta?

- Sipor meg fogja sebezni Csikócsőrt, hogy amikor Harry Potter keresi Siriust, ne találja meg őt. Azt ugyan nem tudom, hogy Harry miért keresné őt a főhadiszálláson...

- Így már minden világos - morogta maga elé Piton. - Akkor hát ezért ment oda tegnap? Ezt akarta elmondani?

- Persze, hogy ezt! - csattant fel. - Mégis mit gondolt!? Perselus, most már mondja el kérem, mi folyik itt?

- Jöjjön - sietett tovább Piton, közben megkezdte magyarázatát az idegesen mögötte loholó Anának.

- Potternek ma megint látomása volt. Azt látta, hogy Blacket a Nagyúr kínozza a Misztériumügyi főosztályon. Legalábbis valami ilyesmit akart mondani...

- Micsoda? - Anát a jeges rémület járta át, izmai görcsbe rándultak a félelemtől. Mikor felébredt, úgy érezte, már eléggé jól van, most viszont újra majdnem elájult. Megállt, arcából kifutott az összes vér. - Sirius - suttogta maga elé kétségbeesve.

- Black a főhadiszálláson van - fordult felé Piton. - És nyomatékosan kértem, bármi is történjék, maradjon is ott, hogy be tudjon számolni a fejleményekről. Na, nem mintha bármit is számítana neki az én szavam. A Nagyúr valószínűleg rájött a Potterrel való kapcsolatára, és ezt láttatta vele.

- És hogy kerülök ide? Hová megyünk?

- Gyanúm szerint Potter és barátai a Tiltott Rengetegbe mentek Dolores Umbridge-dzsel. Csak remélni tudom, hogy nem akarnak a Minisztériumba sietni, bár azt, nem tudom, hogy jutnának el oda, de Potterből mindent kinézek. Veszélybe sodorja nem csak magát, de a barátait is.

Ana köré a kétségbeesés megmagyarázhatatlan és láthatatlan kötele fonódott újra. Fojtogatni kezdte, alig tudta kipréselni magából a szavakat.

- Hogy kerülök ide? - kérdezte immár harmadjára, miközben a bejárati ajtón léptek ki.

- Igaz csak három nap múlva lesz telihold, de tegnap elvittem a farkasölőfű főzetet Lupinnak a főhadiszállásra. Mikor távozni készültem, akkor találtam rá magára a folyosón, félájult állapotában. Gyorsan elláttam, ahogy tudtam, aztán a szobámban Poppy hozta rendbe. A gyengélkedőre nem mertem vinni, nehogy Dolores meglássa, hogy itt van.

Ana szíve nem csak a loholástól zakatolt egyre vadabbul, hanem a derengő felismeréstől is.

- Tehát egy napja eszméletlen vagyok? Miért nem hagyott a Grimmauld téren!?

Ana kétségbeesését egy pillanatra düh vette át. Hogy képzelte Piton, hogy olyan állapotban hoppanálgasson vele. A bájitaltan tanár nem válaszolt rögtön, Ana most először érezte azt vele kapcsolatban, hogy rejtegetni próbál valamit.

- Úgy gondoltam, Poppynál lesz a legjobb kezekben. Elég súlyos volt a sérülése, mégis mit csinált magával?

- Mindez tegnap volt? - kérdezte újfent. Piton értetlenkedve nézett rá.

- Igen, tegnap, de mit számít az?

- Nagyon is számít! Ha tegnap volt tizenhetedike, akkor ma...

- Hatodik hó tizennyolcadika van, igen.

Hatodik hó tizennyolcadika. Hatszáztizennyolc. Ana a tanárba kapaszkodott, aki felszisszent, annyira megszorította a lány a karját. Ma van az a nap. Lehet, hogy még éppen nincs Sirius a Minisztériumban, de még odamehet...

- Sirius - suttogta könnyáztatta szemmel.

Elengedte Pitont. Már a Tiltott Rengeteg szélén jártak, a szél zúgása egycsapásra megszűnt, ahogy beléptek az erdőbe.

- Segítenie kell megtalálni Potteréket - emlékeztette Piton, ő pedig bólintott. Mindketten fényt varázsoltak pálcájuk hegyére, úgy folytatták a nyomozást. Mélyeket lélegezve próbált koncentrálni a feladatra. Neki elsődleges dolga Harry Potter életét védeni, nem Siriusét, a férfi is ezt akarná. Potter legyőzheti egyszer Voldemortot, ő mindennél fontosabb. Még a szerelemnél is. Még meghasadó szívnél is. A nagyobb jó.

Mégsem tudott teljesen jelen lenni. Teste az erdőben kutatott Pitonnal az iskolások után, lelke mégis szárnyra kapott, és Sirius után sóvárgott. Úgy múlik el minden, hogy ő nem mondhatja el neki utoljára, hogy mindennél jobban szerette. Szeretett egy rendkívüli embert, még ha csak egy rövid ideig is tartott boldogsága. A szíve kezdett darabokra hullani, és tudta, soha nem lesz már semmi olyan, mint előtte. Összeragaszthatja szívét, százszor fércelheti újra, abból mindig hiányozni fog egy darab.

- Mondja, Perselus - Ana fel sem fogta, mit és miért mond, igazából nem is várt rá választ, csak úgy kikívánkozott belőle a kérdés -, volt már úgy, hogy pont annak nem mondhatta el az érzéseit, akit a legjobban szeretett a világon?

Piton megtorpant, és Ana legnagyobb meglepetésére mély fájdalmat látott tükröződni a fekete szemekben. A tanár válla kissé megrogyott, szembogarában sötéten csillant valami különösen szomorú.

- Igen - válasza olyan közönyös volt, mint az átlag arckifejezése, amit rögtön újra magára is öltött, ahogy kimondta a szót. Ismét nekilódult a rengeteg egyre sűrűbb belsejébe.

Anát meglepte a válasz. Követte tovább Pitont, de nem tudta kiverni a fejéből Siriust.

- Egészen biztos, hogy a Minisztériumba mentek. Ha még a birtokon lennének, már megtaláltuk volna őket. Üzenek Dumbledore-nak és a főhadiszállásra. - Azzal zsebéből két pergamencetlit vett elő, pálcájával írt rájuk valamit. A cetlik madáralakúvá hajtogatták magukat, majd egy szempillantás alatt el is tűntek. - Tonks, Lupin, Mordon és Kingsley is ott voltak. Biztos Potterék után mennek.

- Nekem is ott a helyem! - kapott a szón Ana. - Odamegyek!

Piton megragadta a karját.
- Umbridge még mindig nincs meg, és van egy olyan sejtésem, őt nem is vitték magukkal a Minisztériumba. Segítsen inkább őt megkeresni.

Ana értetlenül állt a varázsló előtt.
- Pont én keressem meg? De hát ezidáig előle bujtatott! Mit mondok, mit keresek itt, ha meg is találjuk. - Piton nem válaszolt. - Na meg aztán, Perselus, mit gondol, ha tudná, hogy az a valaki, akit a legjobban szeret meg fog halni, nem próbálná-e meg az érzéseit mégiscsak elmondani neki kerül, amibe kerül?

Ana hangja remegett az elfojtott sírástól. Látnia kell még utoljára. El akarta neki mondani az érzéseit lesz, ami lesz. Lehunyta szemét, és szerelmére gondolt. Vele akart lenni. Örökre. Felidézte magában a közös emlékeket. Hallotta, hogy Piton motyog valamit hozzá, de nem figyelt rá. Nem érdekelte a tanár, csak menni akart végre.

- Menjen - szólalt meg végül Perselus, és elengedte Anát. - Mondja meg neki.

Ana összehúzott szemekkel nézett rá, de nem volt ideje most Piton szavain elmélkednie. Biccentett felé, és gondolkodás nélkül kezdett el rohanni kifelé az erdőből, úgy, ahogy csak a lába bírta. Úgy, ahogy annyiszor tette azt álmában. Szúró oldallal, sípoló tüdővel, szívvel, ami majd' kiugrik helyéről, és a rettegéssel, hogy elkésik. Egy valami azonban mégis más volt. Valahogy sokkal szabadabbak érezte magát. Kijutott az erdőből, átvágott a parkon, elfutott a tó mellett, egészen a vadkanos kapuig vitte lába, ahol újfent beleütközött valakibe.

- Tartozik nekem, kislány!

Alexander Botkin állt Ana előtt, szemében szikrákat szórt az indulat. Pont most kellett ennek is felbukkannia?

- Mr. Botkin, nézze, nagyon sajnálom... Megkapja a fizetségét, de halaszthatatlan dolgom van. Életbevágóan fontos!

Botkin felkacagott.
- De nem nekem! Na ide figyeljen...

- Akar még többet keresni? - kérdezte hirtelen Ana. Őrült ötlete támadt.

- Tessék? - Botkin a homlokát ráncolta.

- Rádobhatunk még egy évet az alkura, ha a Minisztériumba hoppanál velem. Elég messze van, én meg tegnap óta nem vagyok olyan állapotban, hogy ilyen távokat megtegyek.

Ana majd' megbolondult, türelmetlenül várta a varázsló válaszát, az viszont csak ráérősen fürkészte őt, épphogy pipára nem gyújtott közben, ezzel az őrületbe kergetve őt. Nem akart elkésni!

- Hogy bízzak meg azok után magában, hogy otthagyott engem tegnap? - tette fel a kérdést Botkin.

- Végig mellettem marad, és nem tudok elszökni - tárta szét a karját Ana. - De különben sem azért jöttem el, mert nem akartam fizetni.

- Ó, nem? - hitetlenkedett.

- Nem! Sosem gondoltam, hogy maga elől meg lehet lépni! De sürgősen el kellett intéznem valamit! Amit persze aztán nem sikerült, és... - Ana elhallgatott. Látnia kellett még Siriust utoljára. - Kérem, Mr. Botkin, vigyen oda. Kérem.

Botkin élesen szívta be a levegőt, és pödört egyet kecskeszakállán.
- Az az áldott, jó szívem, az! - kiáltott fel. - De megtoldjuk azzal az egy évvel az alkut, és ne próbáljon még egyszer ezzel a szerencsétlen, mindjárt elsírom magam arckifejezéssel jönni!

Ana egy lépéssel a férfi mellett termett, és belékarolt.
- Menjünk.

Botkin megpördült tengelye körül, magával rántva Anát vetette magát a sötétségbe, hogy egy másodperccel később a Minisztérium előcsarnokában bukkanjanak fel. A csend ijesztően lebegett körülöttük, Anának borsódzott a háta a rátörő szörnyű érzéstől.

- Akkor jön? - kérdezte a varázslót, miközben elővette láthatatlanná tévő köpenyét, és meg sem várva a férfi válaszát kettejükre terítette az.

- Nem tudom, miért vagyunk itt, de nem szeretném, hogy megölesse magát, vagy ilyesmi. Kellenek azok az évek. Ilyen üzletet csak igazán ritkán van alkalmam kötni, az évek viszont kegyetlenül telnek. Én köpeny nélkül is teljesen láthatatlanná tudok válni. - Botkin lelökte magáról a köpenyt, majd eltűnt Ana szeme elől. - Majd halkan duruzsolok valamit, hogy tudja, itt vagyok. Látom ám, hogy a szemét forgatja.

Ana nem foglalkozott már a varázslóval, egyenesen a Misztériumügyi főosztály felé vette az irányt. Álma jutott újra eszébe, azonban Botkin jelenléte különös megnyugvást keltett benne. Nem járt még sohasem az ajtón túl, mégis tudta, merre kell mennie. Lélekszakadva rohant egyenesen előre, Botkin léptei mögötte dobogtak. Benyitott a folyosó végén lévő ajtón, és a kör alakú helyiség, amibe léptek megmozdult alattuk. A nyolc ajtó közül, ami mind máshová vezetett, az egyiken halványan pislákoló x hívogatta Anát. Le sem véve szemét róla, hagyta, hogy a terem megmozduljon a lábuk alatt, és amint leállt, habozás nélkül nyitotta ki az ajtót.

A rémület a csontjáig hatolt, amikor meglátta a faragott boltívet a terem közepén, nem túl messze tőle pedig Siriust, aki épp akkor kezdett párbajba Bellatrix Lestrange-dzsel. Körbetekintett a helyiségen, és az ott uralkodó káoszon próbált kiigazodni. Kingsley két halálfalóval küzdött, Tonksot kiterítette valaki, a boszorkány a lépcső alján feküdt, életjeleit Lupin ellenőrizte mielőtt Harry Potterhez és barátjához lépett. Mondott nekik valamit, majd folytatta a harcot az egyik halálfalóval. Egy másodperccel később pedig Harry és a vele lévő másik fiú mellett megjelent egy szürke, füstszerű alak.

- Mr. Botkin - suttogta Ana, és pálcájával kiszórt ő is pár láthatatlan átkot.

Dumbledore is megjelent a teremben, mire mindenki abbahagyta a harcot, Sirius és Bellatrix párosát kivéve. A rokon, aki a látomás szerint végez vele. A boltív előtt, ami elnyelheti őt. Ő, Ana pedig itt áll, és nem tesz semmit, pedig megátkozhatná a boszorkányt. Siriust figyelte, arcán elégedettség és fesztelen öröm játszott. Ana most látta a férfit igazán szabadnak, mióta ismerte. Most, hogy harcolhat. Most, hogy azt védheti, akit igazán szeret. Az ellen, akit szívből gyűlöl.

- Mr. Botkin - suttogta újra. A gondolatok a másodperc törtrésze alatt futottak át agyán. Nem tudja elengedni Siriust, egyszerűen képtelen rá. Meg kell akadályoznia a halálát, de úgy, hogy a Minisztérium ne jöhessen rá, hogy itt van. Lehet, Caramel gondolkodás nélkül lecsukatná megint, vagy, ami még rosszabb olyan gyorsan adatná meg neki a dementorcsókot, mint egy éve az ifjabb Barty Kupornak. Nem hinné el, hogy Sirius nem halálfaló, nem hinne sem Dumbledore-nak, sem neki, Anának, de még Merlinnek sem, ha azzal el kellett volna ismernie egy ekkora hatalmas tévedést. Ki kell hát játszania a Minisztériumot. És ezzel együtt mindenkit. - Mr. Botkin, el tudja hitetni a jelenlévőkkel, hogy azt a férfit ott - mutatott Siriusra -, eltalálja egy átok a nőtől, és ő bezuhan a függöny mögé?

Ana nem látta a varázslót, de hangját egészen közelről hallotta.

- Ha megfizeti - jött az elégedett felelet. - Megteszem, de a szerződésben szereplő éveket adja nekem.

- Legyen - bólintott rögtön Ana. Az egész életét odaadta volna.

- Szóljon mikor.

Ana bólintott, lentebb lépett pár lépcsőfokot, és előreszegezte pálcáját, amivel egyenesen Bellatrix-ot célozta meg. Erősnek érezte magát, kezében biztosan tartotta pálcáját, és tudta, melyik lesz az a pillanat, amikor közbe kell avatkoznia. Nagypapa, segíts, fohászkodott, mert szüksége volt valami földöntúli támaszra. Hallotta szerelme gúnyos hangját, ahogy Bellatrixhoz intézi szavait.

- Ejnye, tudsz te ennél jobbat is!

- Most! - kiáltotta Ana félhangosan, mielőtt Sirius kimondta volna az utolsó szót.

A piros fénycsóvát, ami Bellatrix pálcájából tört elő, megelőzte egy másik, amit Ana küldött felé. Látta, hogy a nő piros csíkot húzó átka a plafonba csapódik Sirius helyett.

Ekkor több dolog történt egyszerre.

Az eltérített átok kiszakított egy jókora darabot a mennyezetből, ami egyenesen Siriusra zuhant. Látva Siriust összeesni a boltív előtt, Ana felsikoltott, és sikolya beleveszett egy másik ordításba. Rögtön a varázslóhoz sietett, és szeme sarkából látta, hogy Remus minden erejét megfeszítve próbálja visszatartani Harryt, hogy a fiú nehogy a függönybe vesse magát. Nem látták, hogy valójában Sirius a boltív előtt fekszik. Ana nem tudott most a fiúval foglalkozni. Ha Sirius meghalt, együtt osztoznak majd a gyászban, ha túlélte, akkor az örömben.

Térdre zuhant a férfi mozdulatlan teste mellett, levetette a láthatatlanná tévő köpenyt, szeméből patakzottak a könnyek. Az nem lehet, hogy pont ő ölje meg Bella helyett.

- Sirius - zokogta a test felett, teljesen kizárva a külvilágot elméjéből. Remegő kezével próbálta kitapintani a varázsló pulzusát csuklóján. De nem találta. - Nem lehet, nem, nem, nem - motyogta kétségbeesetten, hogy sikerülhetett minden ennyire félre? - Sirius, térj magadhoz. Térj magadhoz, hallod?

Közben Botkin ismét láthatóvá vált, Ana mellé lépett, és a hátára fordította Siriust. Ana a férfi arcát simította végig, könnyei a másikét áztatták. Úgy érezte, a világ minden fájdalma őrá nehezedett, kín emésztette lelkét, a gondolat, hogy Sirius halott, táltostűzként söpört végig testén, hogy elevenen felemésszék a lángok.

- Térj magadhoz! - zokogta Ana. - Nem halhatsz meg! Nem halhatsz meg! Nem veszíthetlek el! Szeretlek! - Ana a férfi mellkasára borult, lehunyta a szemét, hogy megkönnyítse az eskü dolgát. - Annyira szeretlek!