Ana hiába kapott kezeivel a szirmok után, azokat teljesen elnyelte a mélység. Felfoghatatlanul, szívettépően kegyetlenül járta át lelkét a fájdalom, amit már jól ismert vendégként üdvözölt. A remény szikrái kihunytak szívében, helyét kínzó üresség járta át. Már sírni sem tudott.

Teste ernyedten lógott, majd érezte, ahogy a kötél felfelé rándul meg, és hagyta, hogy Botkin kihúzza őt a szakadékból, hangos ordítása alig jutott el a füléig. Nem bizonyult jó ötletnek, hogy nem segít a varázslónak, a tehetetlen himbálózástól ugyanis egy kiálló szikla mért súlyos ütést halántékára. Ekkor döntött úgy, hogy fél kezével megragadja a kötelet, másikat pedig a vérző sebére szorította. Mikor felért a magaslatra, alkarjára támaszkodva húzta fel magát, és mászott beljebb. Az addig a fenyőnél álldogáló Botkin végre megindult felé.

- Igazán szólhatott volna, hogy még él! - üvöltötte paprikapiros arccal. - Azt hittem, szénné égette a hebridai. Hogy a fészkes fenébe kerültek ide ezek ketten! Lesz egy-két szavam MacFustyékhez, az egyszer biztos! Majdnem odalettek az éveim!

Botkin tovább szidott mindent és mindenkit, aki csak eszébe jutott, miközben levarázsolta az Ana testét szorító hevedereket. Mikor végre elhallgatott, Ana kibökte a rossz hírt.

- Nincs meg a virág. A sárkány elégette az egész bokrot. - Színtelen hangja elcsuklott, összehúzta szemét, ahogy fejébe éles fájdalom hasított.

Botkin erre földhöz vágta kalapját, és krokodilbőr csizmájával ádáz merényletet hajtott rajta végre. Addig taposta, nyúzta, a szerencsétlen fejfedőt, míg az ketté nem hasadt.

- A szentségit! Hogy az a...

Ana csak állt tovább megsemmisülten, a halántékából szivárgó vért ruhája ujjával itatta fel, majd kizárva elméjéből a varázsló cifra káromkodásait, elindult vissza a birtok felé. A lelkében tátongó üresség hatalmasabb volt, mint az a szakadék, amibe a virágok hulltak. Nem volt már sem szomorú, sem csalódott, nem okolt, vagy hibáztatott senkit a történtekért. A MacFusty család egészen biztosan minden tőle telhetőt megtett, de a sors valamiért nem akarta, hogy ő, Ana felszabaduljon az eskü alól. Neki valami mást szánhatott az élet.
Kavicsokat rugdosva maga előtt, némán bandukolt lefelé, néha megkapaszkodva egy-egy fában, nehogy fejsérülése mellé egy másikat is beszerezzen. Hamarosan le is értek a birtokra, Botkin nem is késlekedett, azonnal jelet küldött MacFustyéknak, majd mikor megjelentek, rögtön hangos vitába keveredtek egymással.

Ana igazán nem volt már kíváncsi a miértekre, és azon kapta magát, hogy a sziklába vájt ház előtt támaszkodik az egyik kőoszlopnak, ujjai közt az egyik indát forgatta, ami kígyóként kúszott felfelé egy sárkányt formázó faragványon. Draco dormiens nunquam titillandus, jutott eszébe a Roxfort jelmondata. A nap fényében, valóban bölcs mondásnak hatott. Draco, draco, draco, vert visszhangot a szó elméjében, és Ana érezte, hogy meg kell fejtenie, miért kúszott gondolatai közé pont ez.

Megfordult, összehúzott szemöldökkel nézett maga elé. Botkin veszettül gesztikulált a távolban Mr. MacFustyval, időközben a házaspár gyerekei is megjelentek.

Draco, draco, draco, pulzált tovább a szó agyában. Vagy talán nem csupán egy szó... Ana szeme elkerekedett, egy több hónappal ezelőtti, Godric's Hollow-i beszélgetés jutott eszébe. Lucius Malfoy ejtette ki fia nevét akkor. Az a Lucius Malfoy, aki az egész nyomorúságáról tehet, az egyetlen, aki tudja, ki hajtotta végre az esküt.

Utolsó szalmaszálként kapaszkodott a felismerésbe. Nem mert újra remélni, de muszáj volt megragadni ezt a lehetőséget. Igen. Kiszedi Malfoyból ki volt az a halálfaló, aki aznap este megkötötte kettejük között az esküt, még akkor is, ha az egész Malfoy kúriát is kell a földdel egyenlővé tennie. Ökölbe szorította kezét, eljött az ő ideje. Nem finomkodik tovább Malfoyjal, keményen megfizet minden gyötrelmes percért, amit neki okozott. Látta Botkint felé közeledni, de nem érdekelte. Minél hamarabb cselekszik, annál jobb, Botkin ráér. Gondolkodás nélkül vált kámforrá a varázsló előtt, és bukkant fel a Malfoy kúria robosztus épülete mellett.

Magára öltötte láthatatlanná tévő köpenyét, és amint a kétszárnyú kovácsoltvas kapu elé ért, felszökkent rá, hogy átmásszon rajta, viszont a kapu úgy dobta le magáról, mint egy betöretlen ló a zsokéját. Hátsója sajgott, ahogy nagy puffanással érkezett a földre, méretes porfelhőt idézve maga körül.

- Francba - dörmögte.

Egy pillanat múlva már újra talpon volt, pálcájával kitartóan próbálta feltörni a kúriát körülvevő bűbájokat, de csakhamar rá kellett jönnie, ehhez ő egymaga kevés lesz. Más taktikán törte hát a fejét. Merlin, vagy éppen a sors, vagy talán a véletlen, hívhatjuk akárminek, úgy tűnt, pártfogásába vette. Hangos pukkanás kíséretében egy fekete ruhás nőalak bukkant fel pár méterre tőle. Ana nem látta a nő arcát, csak sűrű fekete haja bújt ki néhol kapucnija alól. Ahogy a nő a kapuhoz lépett, annak rácsai rögvest egy rémisztő arcot formáztak meg. Fémes hangon zengte kérdését az előtte állóhoz.

- Miért jöttél?

- A terv miatt! - csattant a nő kegyetlenül vérszomjas, türelmetlen hangja.

A kapu látszólag magától kitárult, és Ana nyomban az érkező mögé húzódott. Lélegzetét visszafojtva, hangtalanul lépdelt mögötte a vaskapun túlra. A nő hirtelen torpant meg, Ana pedig hajszál híján nekiesett a boszorkánynak, de még épp időben állt meg ő is. Még annyi lélekjelenléte is maradt, hogy egy nagy lépést hátráljon. Hirtelen döntése hasznosnak bizonyult, ugyanis a nő hátrafordulva lendítette felé pálcás kezét. Ana, némán eresztette le magát, és várt. Még levegőt venni is elfelejtett.

Alulról nézett fel a nőre, de így is felismerte. Eleget nézegette az Azkabanból szökött halálfalók képeit ahhoz, hogy tudja, Bellatrix Lestrange áll előtte. Halálfaló a legkegyetlenebbik fajtából. Rajta is nyomot hagytak a börtönévek, gőgös felsőbbrendűséget hirdető, büszke pillantása viszont ugyan olyan volt, mint a fotón. Járomcsontja hegyesen állt ki arca két oldalán, mélyen ülő sötét szemében eszelős téboly ült. Ezüstös fény tört ki pálcájából, majd, mintha mi sem történt volna tovább haladt a felhajtón, a murva hangosan recsegett léptei alatt. Ana megvárta, míg a nő előremegy, majd tisztes távolságból követte.

A felhajtó két oldalán húzódó magas sövény fenyegetően zárta el a kúriához tartozó birtok többi részét, valahonnan a távolból szökőkút csobogása hallatszott, hófehér hím pávák hirdették, itt bizony előkelő népség lakik. A madarak büszkén vonultak föl-alá, méteres farktollaikkal a murvakövet seperték. A csuklyás már fellépett a gangra, és megdöngette a kígyó formájú, ezüst kopogtatót. Míg várt, türelmetlenül kezdett járkálni, lehúzta fejéről kapucniját, ami alól előbukkant dús, fekete, hullámos üstöke, és Ana megállapította, hogy ami a hajukat illeti, a Blackeket igazán jó génekkel áldotta meg a sors. Ana nem lépett fel a gangra, helyette az egyik tartóoszlop biztonságosnak vélt fedezékében bújt meg.

Hamarosan nyílt az ajtó. Ana kilesett az oszlop mögül, és Narcissa Malfoy ideges-gunyoros képét pillantotta meg. Nem állta meg, hogy ne fintorodjon el.

- Bella - sziszegte testvére felé. - Nem kellett volna idejönnöd! Egyedül is boldogulunk!

- Na persze - gúnyolódott hitetlenkedve Bellatrix, és Narcissa mellett ellépve beengedte magát a házba.

Narcissa alaposan körbenézett, mielőtt becsukta maguk után az ajtót, Ana pedig egyedül maradt gondolataival. Próbált nem tudomást venni egyre jobban lüktető fejfájásáról, és rájött, hogy tulajdonképpen semmi terve nincs arra, hogyan fogja Malfoyból kihúzni a választ, amit keresett. Talán jobb lenne, ha nem most akarná megszorongatni őt, de az a bizonyos terv, amit Bellatrix emlegetett birizgálta fantáziáját. Rá kellett jönnie, miről folyik a szó odabent, és ha mégis úgy alakulna, hogy Lucius a kezei közé kerül, úgy két legyet üt egy csapásra. Be kell jutnia valahogy.

Megpróbálkozott a lehetetlennel, de ahogy sejtette, a bejárati ajtó nem nyílt ki. Nem törte sokat a fejét, egy pálcaintéssel leszaggatott a tető mentén futó ereszcsatornából egy elemet, ami hangos robajjal zúdult le a földre, amit a bentlévőknek is egészen biztosan hallania kellett. Nem is telt bele egy percnél több, nyílt az ajtó, majd Narcissa lépett ki rajta, Ana pedig egy jól irányzott konfúziós bűbájt küldött rá.

- Kilazult egy csavar az ereszcsatornán - suttogta felé. - Jó alaposan átvizsgáltál itt mindent, de semmi gyanúsat nem találtál.

Narcissa mostani arckifejezése egy buta trollra emlékeztette Anát. Sebtiben megkerülte a nőt, és amíg az visszaállította a csatornát eredeti állapotára, ő bekúszott az előtérbe.
Ott szorosan lapult a falhoz, úgy érezte, szíve szapora dobogása visszhangot ver a falak között. Kisvártatva Narcissa visszaérkezett, kecsesen vonult keresztül a helyiségen, ami egymaga nagyobb volt, mint egész Korallszirt. Nem ért rá alaposan körbenézni, jobban érdekelte a szalonban folyó diskurzus. Közelebb lopakodott a nyitott ajtóhoz, óvatosan nézve be rajta. Szembe vele a kandalló előtt keresztben futott a mahagóni étkezőasztal, az ajtóhoz közelebb eső oldalán álldogált Lucius Malfoy, a túloldalon, majdnem szemben vele pedig Bellatrix. Narcissa férje mellé érve kezeit egy széktámlának támasztotta.

- Mi volt az? - érdeklődött Bellatrix.

- Ledőlt az ereszcsatorna, kilazulhatott egy csavar, vagy az átkozott galambok próbáltak megint fészket rakni bele.

- Kilazult csavar? Galambok? - Ana hallotta Bellatrix hangjában a kétkedést. - Alaposan körbenéztél, Cissy? Idefelé jövet volt egy olyan érzésem, hogy követnek.

- Persze, hogy alaposan körbenéztem - háborodott fel Narcissa. - Semmi gyanúsat nem észleltem.

- Azért jobb lesz, ha én is leellenőrzöm.

Ana látta Bellatrix elszánt tekintetét épp az övébe fúródni. Egy pillanatra megborzongott, hideg verejték kúszott le gerince mentén, a nőből színtiszta kegyetlenség áradt. Termetéhez képest, két óriási lépést tett kifelé, de húga karon ragadta.

- Azt hiszed, Bella, csak te tudsz itt varázsolni? - A szőke és a fekete hajú nő farkasszemet néztek egymással, mindkettő büszkén emelve égnek állát. Különbözőek, mégis egyformák voltak. Két arisztokrata nő, az egyik vad és kíméletlen, a másik kifinomult és nőies. - Kellő körültekintéssel jártam el odakint, nem kell, hogy ellenőrizgess!

Bellatrix kirántotta karját testvére kezéből, de nem szólt, csak haragosan meredt felé.

- Ne civakodjatok, nem vagytok már gyerekek - szólalt meg Lucius Malfoy, és felesége vállára tette kezét. - Mit szól ehhez, a kedves vendég?

- Sipor nem bánja, ha megvárakoztatják őt úrnőm legkedvesebb rokonai.

Ana hátrahőkölt, tenyerét a szájára szorította nehogy felsikoltson, amikor meglátta a házimanót egy széken ácsorogni, amit eddig Lucius Malfoy takart el. Megszédült, halántékán húzódó sebe égni, lüktetni kezdett, apró pontok pattogtak szeme előtt. A hirtelen felismerés teljesen lesokkolta. Sipor itt ácsorgott, lepaktált az ellenséggel, halálfalók cinkosa lett. Ő volt az, aki elárulta kapcsolatát Siriusszal, ő volt a biztos forrás, akiről Malfoy beszélt. Ki tudja, mióta jár már ide titokban a manó, hogy eláruljon minden olyan információt, ami nem lett megtiltva neki. Hogy lehettek ilyen ostobák, hogy nem jutott eszükbe gyanakodni rá? Házsártos természete miatt mindketten örültek, ha nem volt a közelben, és Sirius is nyugodtabb volt, ha nem kellett még csak ránéznie sem Siporra.

A kísértés, hogy felfedje magát, és megakadályozza az újabb árulást elhatalmasodott rajta, végül azonban úgy döntött, hogy hallgat. Nem lett volna esélye a három halálfaló ellen. Összeszedte magát, és csak figyelte miről beszélgetnek odabenn.

- Akkor megértetted a feladatodat, Sipor? - fordult hozzá Narcissa, szinte már nyájasan beszélt a manóhoz.

- Sipor érti, Narcissa úrnő. Sipor holnap megsebesíti a hippogriffet, amit undok gazdám rejteget szeretett úrnőm házában. Jó nagy sebet ejtek rajta, hogy véráruló gazdám el sem akar majd mozdulni az állat mellől.

- És mit teszel, ha Harry Potter felbukkanna holnap?

- Sipor megmondja neki, hogy gazdám elment és nem fog hazatérni.

- Okos manó - húzta ördögi mosolyra a száját Malfoy, miközben megpiszkálta a hamut a kandallóban. - Azt gondolom, mindent tisztáztunk, a terv biztosítva.

- Nagyon fontos, hogy Sirius Black ne beszéljen Harry Potterrel - nyomatékosította meg a tervet Bellatrix, miközben fenyegetően forgatta kezében pálcáját. - Tudod, mi jár a haszontalan házimanóknak.

- Sipor tudja. Sipor nem fog csalódást okozni, Bellatrix úrnőm! - Sipor fel sem fogta a fenyegetést, áhítatosan nézett fel az előtte álló fekete hajú nőre, majd mélyen meghajolt előtte. - Sipor minden kérést teljesít.

- Helyes, manó. Most pedig eredj vissza a gazdádhoz, nehogy észrevegye, hogy eltűntél.

- Nem foglalkozik ő Siporral - ugrott le a manó a székről, és engedelmesen a kandallóhoz lépett, hogy beleszórva egy adag hop-port, eltűnjön a zöld lángok között.

Anát fojtogatta a felismerés, zaklatott állapotán nem segített az egyre hevesebben lüktető halántéka sem. Feje majd' széthasadt már a fájdalomtól, de nem habozott sokáig. Tudta, nem lehet magánügye fontosabb ennél. Nem maradhat, hogy egy megfelelő pillanatban elkapja Luciust, hisz Sirius és Harry Potter veszélyben vannak. Azonnal a főhadiszállásra kell mennie és beszámolni a manó árulásáról. Minden más most másodlagos.

A szalonban lévő hármas érdektelen dolgokról kezdtek beszélgetni, így Ana hátrálni kezdett a bejárati ajtó felé. A bentlévők közül senki nem látott rá az ajtóra, nem vették észre azt sem, hogy az láthatatlanul kinyílik, majd becsukódik. Ana nyomban leugrott a gangról, és rohanni kezdett a felhajtón a kovácsoltvas kapu felé. Egy páva hirtelen kanyarodott elé, ő pedig nagyot bukfencezve esett át rajta, a madár pedig éles sivítást hallatott, heves szárnyrebegtetés közepette.

Már csak ez hiányzott, gondolta magában, és kapkodva tömte táskájába az eséstől amúgy is lehullott láthatatlanná tévő köpenyét. Már ez sem érdekelte. Mit sem törődve újonnan szerzett horzsolásaival, futott tovább. Feltépte a kaput, ami most minden további nélkül nyílt ki neki, majd amint kiért rajta a Grimmauld térre hoppanált.

Felsikoltott fájdalmában, mikor a főhadiszállásra ért, épp csak annyi ereje maradt, hogy lenyomja a kilincset. Ismét amputoportált, ugyan ott, ahol előző alkalommal. Ugyan ott, ahol már amúgy is vérzett. Hasra esett, érezte ereje kezd kiszállni testéből. Tarts ki, Ana, mindjárt itt lesz. Mindjárt itt lesz. Ana próbálta tartani magát, előrébb akart kúszni, de a vérveszteségtől már homályosan látott, szédült és egyre csak gyengült. Mindjárt itt lesz, mindig tudta, ha jövök, győzködte tovább magát. Sirius mindig másodperceken belül ott termett, ha ő jött meg, most sem lehet ez másként. Egyre lejjebb ereszkedő szemhéjain keresztül meg is pillantotta sietősen közeledni a sötét alakot.

- Sirius - suttogta utolsó erejével szinte hangtalanul, szeme milliméterekre volt már csak nyitva. - Sirius - érezte, ahogy két kéz a hóna alá nyúl. - Beszélnünk... kell. - Azzal minden elsötétült.