Ana minden haragját a tengerparti homokon vezette le. Pálcájával hatalmas robbanásokat idézett elő a homokos talajon, s a szél csak sodorta magával a könnyű szemcséket. Ana maga is tetőtől talpig homoban úszott, de nem érdekelte. Haragja Sirius iránt teljesen kitöltötte a testét, úgy érezte, már sohasem fog megnyugodni. Mikor a robbantgatás nem elégítette ki többé, a földre hajította talárját és belevetette magát a hideg tengerbe. Hagyta, hogy a hullámok ide-oda dobálják a testét, az sem zavarta igazán, ha olykor akaratlanul nyelt a sós tengervízből, ami végigmarta a torkát. A hullámokon lovagolva újra és újra lejátszotta az aznapi veszekedését Siriusszal. Még soha senki nem hozta így ki a sodrából. Soha senki nem váltott még ki belőle ilyen indulatokat. Könnyei a tengerbe vesztek, nem hitte el, hogy nem tudta türtőztetni magát, hogy felült a provokációnak, és olyanokat vágot Sirius fejéhez, amivel tudta, megbánthatja. Ostoba volt, mérhetetlenül ostoba, egy szánalmas bolond.
Alig huszonnégy órája még ő volt a legboldogabb nő a világon, most pedig a pokolba kívánja magát, és részben Siriust is. Megalázottnak érezte magát szavai által, és a keserűség, ami a lelkében tombolt nem akart alábbhagyni.

Próbált bűnbakot találni a történtekre, hogy önmagát és Siriust felmentse. Először Marcus Bonest okolta mindenért, hiszen, ha ő nincs, most valószínűleg egy szenvedélyes és  vidám éjszakát töltene együtt Siriusszal. De Marcus Bonesnak pont őt, Anát kellett kinéznie magának, miközben csinosabbnál csinosabb lányok versengenek a kegyeiért. Ő, Ana pedig csak egyvalakit akar, egyetlen egy férfi érdekli a világon, s ő most Marcus miatt fényévekre került tőle. Persze mélyen legbelül tudta, hogy nem az auror tehet a dolgok alakulásáról, de könnyebb volt mást hibáztatni. Ana életében először nem akarta vállalni a teljes felelősséget tetteiért. Tudta, hogy hibázott abban, hogy nem közölte Siriusszal a Marcusszal megbeszélt találkozót, de ha az adonisz nem nyomul olyan kitartóan egy hónapon keresztül, már azt is rég elfelejtette volna, hogy létezik. Marcus után apjára gondolt, és iránta is fellángolt a dühe, amiért az meghívta őt hozzájuk bemutatni neki. Mégis mit képzelt az apja, mikor úgy döntött, hogy majd ő talál párt a lányának? Bosszankodott még egy darabig, amikor aztán bevallotta magának, hogy a jelenlegi helyzetért senki más nem hibás, csakis ő és Sirius, és a felismerés ólomsúlyként nehezedett a lelkére. Talán nem lennének ők olyan jó páros, mint ahogyan azt elképzelte. Két ember, aki ilyen szinten tud a másik lelkébe tiporni, hogy is tudná hosszú távon elviselni egymást. Ki kéne vernie a fejéből a férfit, csak azt nem tudta, hogyan. Úgy érezte, bármit is mondott, vagy tett a varázsló, a szívéből nem tudná őt kitépni soha.

Ana szomorúan úszott ki a partra, összeszedte ruháit, és elindult a háza felé. A horizonton az égbolt már világosodni látszott, de a lány nem érezte fáradtnak magát. Ahhoz túlságosan intenzíven élt benne az előző éjszaka, nem tudta, mikor fogja túltenni rajta magát.

Hazaérve lezuhanyozott, alaposan lemosva hajáról és testéről a tenger sóját, ami bőréhez tapadt. Maradt még nagyjából két órája, hogy elkészüljön mielőtt találkozik Marcussal a Wellington téren. Nem vitte igazán túlzásba a készülődést, farmerbe és pólóba bújt, amire pedig egy vékony pulóvert vett fel. Lábára tornacipőt, fejére baseball sapkát húzott, nyakába pedig vékony sálat kötött. Felvette napszemüvegét, és hét előtt fél órával már a megbeszélt helyen is volt.

Míg Marcusra várakozott, körbesétálta a helyet. Vasárnap reggel lévén, alig lézengtek a téren, ami a King's Crosstól pár utcára kelet felé helyezkedett el. Pár mugli kutyát sétáltatott, senki sem nézett rá, Anára. Bánata mellé, most a magány érzete is társult. Hiába voltak barátai, azt, ami éppen a lelkében zajlott senkivel sem beszélhette meg. Még Meredithnek sem mondhatta el, hogy annyi idő után végre szerelmes valakibe, de az egész olyan reménytelennek tűnik. Senki vigasztaló szavára nem számíthatott, pedig milyen szívesen hallotta volna valakitől, hogy nincs minden veszve.
Magát átölelve állt meg az egyik pad előtt, és a galambokat nézegette, akik körbe-körbe szökdécselték a teret, annak reményében, hogy valami finom falatot találnak elhagyva a földön.

- Jó reggelt, Ana! - A boszorkány összerezzent a köszönésre, és amikor felnézett, Marcus már ott àllt előtte pár lépésnyire. - Úgy látom nagyon érdekesek azok a galambok - mosolygott rá

- Szia, Marcus! - Anának nem volt kedve mosolyogni. Kicsit még mindig haragudott Marcusra, hiába beszélte meg magával, hogy ő tulajdonképpen semmiért sem okolható.

Marcus most is, mint mindig tökéletesen nézett ki. Haja belőve, napszemüvege szívdöglesztően jól állt neki. V nyakú, fehér, vékony pulóvere alól kidagadtak izmai, szakadt farmernadrágja és edzőcipője meglehetősen vagány külsőt kölcsönzött neki. Hátitáskáját levette válláról, majd az egyik padra téve turkálni kezdett benne. Elővett belőle két fekete, téglatest alakú tárgyat, de egyelőre Anának lövése sem volt, mi lehet az.

- Először is - kezdte komolyan. - szeretném neked megmutatni, hogy mi ez, és hogyan működik. - Marcus stílusa elég hivatalos volt, látszott, ha munkájáról volt szó, akkor nem ismert tréfát. Átnyújtotta Anának az egyik fekete eszközt. - Ez itt egy mugli készülék, amit ők csak úgy hívnak, hogy walkie-talkie. - Ahogy Ana zavart ábrázatát látta, halványan elmosolyodott. - Ez az eszköz arra jó, hogy tudjuk tartani a kapcsolatot egymással, amíg az akció véget nem ér. Le kell nyomni ezt a gombot, és bele kell beszélni. Ha így mondasz bele valamit a saját készülékedbe, én hallani fogom az enyémen, és vica-versa. Eddig világos? - Ana bólintott. - Akkor tegyünk egy próbát. Egy kicsit távolabb megyek.

Azzal Marcus átment a tér másik végébe. Ana hallotta a hangját a saját eszközén.

- Miss D, Miss D, itt Mr. B. Vétel.

Ana teljesen elámult, hogy milyen ügyes nép is tulajdonképpen a mugli. Ezzel az eszközzel még sohasem találkozott, egyedül a telefont ismerte, de azt nem lehetett így használni, mert egy zsinórral volt a falba kötve. Ana lenyomta a gombot, és ő is belebeszélt a készülékbe.

- Mr. B, hallom önt. Vétel - mondta, jelentsen bármit is ez a szó.

Marcus nyomban visszatért hozzá, és folytatta mondókáját.

- Sokan lenézik a muglikat, de szerintem van sok, kifejezetten hasznos találmányuk, mint ez is. Főleg, ha köztük kell akciózni.

- Ez olyasmi, mint a telefon nem?

- Hasonló, igen. Ennek az egyetlen hátulütője, hogy nem túl nagy a hatótávolsága. Ez itt a legjobb minőségű walkie-talkie, amit a piacon lehet kapni, ezért nekünk most elég lesz erre a pár utcára, de ennél messzebb nem lehet használni sajnos. A telefonnal másik országból is tudsz beszelni akárkivel, viszont azt nem lehet kivinni a házból, hanem egy adott ponthoz vagy kötve vele. Úgy tudom, a muglik már dolgoznak egy olyan eszközön, ami ennek a kettőnek az ötvözete. Hordozható, és két nagyon távoli ponton lévő emberek is tisztán tudnak beszélni egymással.

Ana nagyon érdekesnek találta ezt a dolgot, egyre csak forgatta az eszközt a kezében, hogy alaposan szemügyre vegye. Tisztelettel adózott Marcusnak, amiért meri alkalmazni a mugli technikát, bizonyára nem véletlenül tart ott, ahol tart. Marcus ezután átadott neki egy térképet, ami a King's Cross és a környékét ábrázolta. Elmagyarázta neki milyen útvonalon haladjon.

- A sequituris varázsigével tudod ellenőrizni, hogy követ-e valaki. Saját varázslat, ami felismeri, ha ugyan az a személy huzamosabb ideje a nyomodban van. Sajnos azt nem tudja megmutatni, hogy ki az aki követ, de legalább tudni fogod, és fel tudsz készülni egy esetleges támadásra, vagy le tudod rázni az illetőt. Ha követnek, a varázsige elmondása után piros szikrák törnek elő a pálcából.

- Ez a szerkezet pedig, ami szintén saját találmány - mutatott most egy szintén fekete, de a walkie-talkinál jóval kisebb, óra szerű tárgyra, aminek közepén apró égők helyezkedtek el -, ez megmutatja, ha valamilyen sötét mágikus tevékenység van a közelben. Villogni kezd olyankor. Nagyjából három méter a hatótávolsága. De ami a legjobb benne - és itt szélesen elmosolyodott -, hogy felismeri a Sötét Jegyet. Vagyis nem konkrétan a Jegyet, hanem az azt körülvevő fekete mágiát. Tehát a megbízhatósága nem száz százalék, könnyen összezavarható a műszer, de azért segítségünkre lehet. - Ana teljesen le volt nyűgözve. Ez a férfi tényleg értette a dolgát, ehhez kétség sem fért. Marcus felcsatolta csuklójára a műszert, mikor folytatta.

- Harry és kísérete feltehetőleg fél tizenegy és tizenegy óra között érkezik a pályaudvarra, ebben az időintervallumban mi a főbejárat külső két végében fogunk cirkálni, és figyeljük a gyanús jeleket. Feladatunk pedig addig tart, míg meg nem győződtünk róla, hogy a fiú épségben felszállt a vonatra, és elhagyta a pályaudvart.

- Nahát, Marcus - fordult felé Ana. - Én szóhoz sem jutok. Te valóban értesz ahhoz, amit csinálsz.

- Voltak kétségeid?

- Nem, tulajdonképpen, nem. - És ez igaz is volt, hisz a tudásában eddig sem kételkedett. - Csak most, hogy élőben látom, elég kézzelfoghatóvá vált.

- Köszönöm, igazán megtisztelsz - mondta komolyan, tekintete kicsit tovább időzött a boszorkányon. - Nos, ha minden világos, akkor induljunk neki. Itt a térkép, és jelentkezz be minden megjelölt ponton. És persze akkor is, ha valami gyanúsat észlelsz. Negyed tízkor pedig újra találkozunk.

Ana bólintott, és az ellentétes irányba indult el, mint Marcus. Nyolc óra elmúlt és körülbelül fél óra alatt ért a nagy főbejárathoz. Ahogy ígérte, az odavezető út minden Marcus által megjelölt pontján beszólt a walkie-talkieba, hogy minden rendben. Szemével folyamatosan pasztázta a környezetét és az embereket, de tényleg semmi gyanúsat nem látott, és az óraszerű műszer sem jelzett. A Roxfort Expressz indulásáig még volt több, mint két órája, gondolta, addig kétszer is belehalhat az unalomba. Az idő csak vánszorgott. Fél tizenegy és tizenegy között a főbejárat jobbra eső oldalán körözött, de semmi említésre méltó dolog nem történt. Aztán tizenegy után nem sokkal meglátta Molly Weasley-t kisétálni a pályaudvarról.

- Molly - szólt utána halkan. - Én vagyok, Ana. Minden rendben ment?

- Ó, szia, Ana. Hirtelen nem ismertelek meg. Igen, Harry, Hermione és a gyerekeim felszálltak a Roxfort Expresszre, és már robognak az iskola felé. A többiek pedig elmentek Roxmorts állomásra.

- Szuper. Sturgisszal mi újság? Eljött? - kérdezte a lány.

- Nem. Alastor nagyon kiakadt. Miatta nem indultunk időben, és majdnem le is késtük a vonatot. Nem lennék Sturgis helyében, mikor találkozik Alastorral.

- Nagyon furcsa - ráncolta a homlokát Ana, és ekkor látta, hogy Arthur is odalért hozzájuk, mellette pedig egy hatalmas fekete kutya lépdelt.

Hát mégis eljött, gondolta a boszorkány, bár nem lepődött meg rajta, hogy itt látja Siriust. Egy gyors pillantást vetett csak rá, majd el is fordította a fejét.

- Mi az a kezedben, Ana? - kérdezte Mr. Weasley a walkie-talkie-ra mutatva. Olyan izgalomba jött, mint egy kisgyerek, aki megkapta élete első seprűjét. Anának ezt látva végre mosolyogni támadt kedve.

- Ez? Úgy hívják walkie-talkie. Figyelj. - Benyomta a gombot, és beszélni kezdett az eszközbe. - Mr. B, itt Miss D. Hall engem? Vétel.

- Hallom Miss D. Minden rendben? Vétel - szólt Marcus hangja a szerkezetből, és Mr. Weasley szeme óriásira kerekedett.

- A célszemély biztonságban. Vétel.

- Ez olyan, mint a feleton! - ujjongott Mr. Weasley.

- Majdnem - nevetett Ana. Hiányozni fog neki ez a család. - Mikor indultok?

- Összecsomagolunk, és megyünk is az Odúba. Mostantól kevesebbet fogunk találkozni, de ha van kedved, bármikor szívesen látunk.

- Köszönöm, Molly - mondta kissé rekedten, és újra rátört a rosszkedv. Érzése kiülhetett napszemüveges arcára, mert az asszony megölelte.

Anának jól esett az ölelése, nem tudta megállni, hogy ne fonja ő is a nő köré a karját. Hiába olyan házsártos ez az asszony sokszor, mégiscsak aranyból van a szíve. Na, meg hét gyerekkel, ki az, aki ne lenne házsártos olykor?

- Vigyázz magadra, drágám! - köszönt el az asszony.

Ana biccentett, és félszegen mosolygott a házaspárra. Nézte, ahogy alakjuk elvegyül a tömegben, s látta, Sirius még egyszer visszatekint rá, majd követi őket hazafelé. Ana mély levegőt vett, kifújta azt, majd elment megkeresni Marcust. Nem is kellett sokat kutatnia, hamar meglátta magas alakját kitűnni a tömegből.

- Nálad is minden rendben volt? - kérdezte a férfit.

- Igen. Semmi gyanús mozgás.

A lány visszaadta a walkie-talkiet, és elkezdte lefejteni kezéről az órát.

- Azt tartsd meg. Van még belőle bőven.

- Köszönöm - felelte egykedvűen.

- Baj van, Ana? Olyan csöndes vagy.

- Fáradt vagyok, Marcus, ennyi az egész. Az előző estém, nos... zűrösre sikerült. Hazamegyek és kipihenem magam.

- És áll még a ma délután?

Ana nem tudta, mit válaszoljon, mi lenne a helyes. Legszívesebben otthon búslakodna kedvenc karosszékében, és hagyná, hogy feleméssze a bánat. Egyszerűen nem volt kedve társaságban lenni. A felismerés, ami ekkor gyúlt lelkében viszont arra késztette, hogy mégis találkozzon Marcussal. Hiszen ő, Anabelle Drops nem szokott otthon az önsajnálat mocsarában üldögélni, és sosem utasít vissza egy baráti meghívást azért, hogy helyette önmagát marcangolja. Pedig tettével igazán rászolgált a lelkiismeret-furdalásra.

- Persze, addigra összeszedem magam - engedett meg egy halvány mosolyt.

- Helyes - mosolygott rá Marcus is.

☆☆☆

Ana pontban ötkor ért Florean Fortescue fagyizója elé, ahol már várt rá a férfi. A boszorkány kivételesen nem öltözött ki nagyon, az egyik egyszerű, fekete talárját vette föl, haja kiengedve lobogott utána. Legalább külseje tükrözte, milyen ramatyul is érzi magát valójában. Marcus pedig, hozta a maga görög istenség formáját, élére vasalt egyenruhájában. Olyan tökéletes volt, hogy Ana már egészen unta. Persze az Abszol úton sétafikáló boszorkányok mind őket bámulták, vagyis inkább Marcust.

- Hogy lehet ezt megszokni? - kérdezte a varázslót, aki erre csak nevetett.

- Talán téged nem szoktak megbámulni a férfiak?

- Ennyire nyíltan nem. - És valóban. Az egyik fiatal boszorkány odáig ment, hogy - bár Ana ott állt a varázsló mellett - a kis fruska egy pergamencetlit lebegtetett Marcus felé, amit előtte rúzsos szájával megcsókolt. Marcus elkapta a cetlit, arra rá sem nézve gyűrte össze, és  dobta ki a legközelebbi szemetesbe.

- Nos, bemegyünk? - kérdezte, mintha semmi sem történt volna, s ahogy az egy úriemberhez illik, ajtót nyitott a lány előtt, hogy az akadálytalanul beléphessen rajta.

A fagylaltozóban olyan széles ízkínálat várta őket, hogy még Bagoly Berti is megirigyelte volna. Csak végigjárni a pultot több percig tartott, s Ana végül úgy döntött, kipróbál néhány különleges ízt, mint például a sárkánytojás. Gyönyörű kristálykelyhekben kapták meg fagylaltjaikat, és éppen helyet tudtak foglalni a zsúfolásig megtelt teraszon.

- Sárkánytojás és doxipete, most komolyan? - húzta fel Marcus a szemöldökét.

- Legalább nem olyan unalmas, mint a tied. Eper és málna. Kééérlek - ugratta szemforgatva a varázslót. - Különben is, ezek csak fantázia nevek.

- Már az első találkozásunkkor tudtam, hogy tőled semmiféle igaztalan hízelgésre nem számíthatok - nézett rá mosolyogva. - És ennek szívből örülök.

Ana csak megvonta a vállát, és kanalazni kezdte a fagylaltot.

- Miért mondtál igent? - szegezte neki a kérdést a varázsló.

- Mert gondoltam, beszerveznélek a Rendbe. De Dumbledore megelőzött - válaszolta kertelés nélkül.

- Csak ezért? - Marcus hangjából csalódottság volt kiérezhető.

Ana nagyot sóhajtott.
- Nézd Marcus... én szeretek valakit. - Ránézett a varázslóra, akinek az arcán meglepettség futott végig, de mivel nem szólalt meg, ezért folytatta. - És nem szeretnélek hiú ábrándokba kergetni.

- Értem. És köszönöm, hogy őszinte vagy. - Marcus kicsit zavart volt - Remélem, azért barátok lehetünk.

Ana örült, hogy Marcus nem kérdezett többet. Nem tudott volna most a Siriusszal való kapcsolatáról beszélni, és nem is akart.

- Örülnék neki - mosolyodott el a lány, és komolyan gondolta, amit mondott. Már nem idegesítette őt úgy a varázsló, mint a legelején. Ha ezután pedig megkíméli őt az udvarlásától, attól még boldogabb lesz.

Marcus viszonozta a mosolyt, és ezután kerülték is ezt a témát. Ana beszélt neki útjairól, kalandjairól, legkedvesebb helyeiről, ahol a világban járt. Kiderült, hogy a párizsi Montmartre-on mindkettejüknek a Két Malom a kedvenc kávézójuk. Beszélgettek zenéről, művészetről, kultúrákról. Ana legnagyobb meglepetésére, a varázsló minden témában otthon volt.

Marcus is mesélt magáról, elmondta például, hogy tudja, egykor nagybátyja, Edgar Bones is a Főnix Rendjének tagja volt, s mikor megtudta, hogy egész családját a halálfalók gyilkolták meg, akkor döntött úgy, hogy auror lesz. De nem csak egy auror, hanem a világ legjobb aurorja. Attól kezdve a fekete mágia és a sötét varázslók elleni harcra tette fel életét, és folyamatosan képzi is magát a témában. Szomorúan mesélt húgáról, Susanról, aki egész kicsi volt, mikor családjukat lemészárolták, csak Ameliának köszönhetik, hogy nem kerültek árvaházba. Susan most Harry Potter évfolyamtársa, és a fiatal boszorkány mindig elismerően nyilatkozott a kis túlélőről.

Észre sem vették, mennyire elszaladt az idő, a nap már bőven lenyugvóban volt, mikor úgy döntöttek, ideje lesz hazamenni. Ana előtte még betért a mosdóba, s mikor kézmosás közben belenézett a falon lógó cikornyás keretbe foglalt tükörbe, hirtelen valami borzalmas érzés kerítette hatalmába. Szorította mellkasát a bűntudat, ami egyre nehezebb súlyként telepedett vállára. Beszélnem kell vele. Bocsánatot kell kérnem tőle. Félredobva minden büszkeségét elhatározta, hogy elmegy a Grimmauld térre. Beszél Siriusszal, nem maradhat ennyiben a dolog, különben beleőrül. Sietős léptekkel hagyta el a mellékhelyiséget, és gyorsan búcsút vett Marcustól, aki értetlenül állt a lány hirtelen támadt sietsége előtt. Ana nem akart magyarázkodni, egyből a Black házhoz hoppanált. Benyitott az ódon ajtón, szorongása egyre nőtt, s támadt egy olyan sötét gondolata, miszerint a férfi nincs a házban. Elmotyogott egy Homenum Reveliót. A varázslat szerint egy lélek sem tartózkodott a főhadiszálláson, és Ana rémülete egyre fokozódott.

- Sirius! - kiáltotta. A válasz csak Mrs. Black fékevesztett üvöltözése volt, de Ana rá sem hederített. Lábai az emeletre vitték őt, s nagy lendülettel berontott Csikócsőr szobájába. Anát megcsapta a szoba nyitva hagyott ablakán beáramló hűvös esti levegő.

- Franc, franc, franc! Ez nem lehet igaz! - átkozódott magában, Csikócsőr - és ezáltal Sirius- hűlt helyét látva. - Hová a pokolba mentetek!?