Tar

Tar mereven ült az iskolapadban, attól félt, ki fog ájulni onnan. Már csak pár perc volt hátra a becsengetésig, és még nem állt készen. Izzadt a tenyere, ahogy a fogalmazását szorongatta. Egyszerre állt meg az idő, és telt el túl gyorsan.

Amikor a tanár belépett a terembe, Tart rosszullét környékezte meg. Izzadság áztatta a hátát, és magában azért fohászkodott, felejtsék el. De hát miért lenne neki szerencséje? A tanár nyomban magához parancsolta az asztalához.

Tart mintha ólomsúlyok húzták volna lefelé, ahogy felállt, a lába reszketett. Otthon kellett volna maradnom...

Nem csak a keze, a papír vele együtt remegett, miközben átnyújtotta a tanárnak. A nő erősen édes parfümje megülte az orrát, felfordította a gyomrát. Mindjárt hányni fog.

A tegnapival ellentétben ma a tanár keze meg sem állt javítás közben. Szinte mindent áthúzott, megjegyzéseket írt oda. Több lett a piros a papíron, mint a kék.

– Holnapra újraírod – jelentette ki aztán.

Tar szíve hatalmasat dobbant.

– Tessék?

– Tegnap idehozol egy tökéletes fogalmazást, mintha a tied lenne, ma meg elém raksz valamit, amivel foglalkozhattál két percet? Örülj, amiért nem az igazgatóhoz küldelek.

Tar erre nem tudta, mit felelhetne. Ezúttal tényleg köze nem volt a fogalmazáshoz – bár így is több ideig tartott lemásolnia, mint két perc –, de előtte majd egy egész órán át szenvedett vele, és mindent, amit leírt, a saját gondolata volt. Téo csakis a nyelvtan helyességében segített neki. Akkor azért kellett újraírnia, mert túl jó, most meg azért, mert túl rossz? Senki mással nem írattatta újra!

– Miért nem mozdulsz? – förmedt rá a tanár. – Újabb hazugságon töröd a fejed? Menj a helyedre, látni sem akarlak!

Látni sem akarlak – visszhangzott Tar fejében. Megrohamozták az emlékek nem is olyan régről, közel egy évről, amikor még tükörbe se bírt nézni. Valahányszor megpillantotta a tükörképét, abban az undorító, szégyenteljes helyzetben látta viszont magát. Képtelen volt önmagára nézni, felfordult a gyomra saját magától. Nem csoda, hogy senki sem kedveli. Az ilyet, mint ő, nem lehet.

– Süket vagy? – csattant fel a tanár. – Kérvényt kell benyújtanom, hogy végre a helyedre menj? Mióta vesznek fel értelmi fogyatékosokat ide...? – Lemondóan a fejét csóválta.

Tar elvette a fogalmazását, és visszakullogott a helyére. Csak a szünetig bírja visszatartani a könnyeit, amikor el tud bújni valahová sírni...

***

Tar megtörölte könnyes arcát, és ránézett a telefonja kijelzőjére. Hamarosan kezdődik a francia, ideje összekaparnia magát, és bemenni a terembe. Várt néhány pillanatot, hogy ne látszódjon rajta a sírás, mielőtt előbújt az épület mögül. A szünet elején sikeresen talált egy olyan zugot, ahol a többiek nem cigiztek.

Az udvaron még javában zajlott az élet, ahogy sietős léptekkel keresztülvágott rajta. Semmi kedve nem volt emberekkel keveredni. Kettesével szedte a fokokat fel a másodikra, és meg sem állt volna a teremig. Ám amikor elhaladt a folyosó egyik padja mellett, feltűnt neki az egyik osztálytársa. A lány a francia könyv felett ült, és kétségbeesett arccal motyogott valamit. Tar megtorpant. Be akart rohanni a terembe, mégsem tudott szó nélkül elmenni. Visszafordult JJ-hez.

– Valami baj van?

A lány meglepetten pillantott fel.

– Öhm. – Megköszörülte a torkát. – Tudod, ma választja ki a tanár, kiket visz magával a versenyre. Kicsit ideges vagyok miatta...

Tar szíve összeszorult a másik tekintete láttán. Ismerte azokat az érzéseket, amiket a sötét szempárban vélt felfedezni. Bizonytalanság, félelem, a tudat, hogy semmire sem való.

– Megint az apád? – Noha sosem tartoztak a lánnyal egy baráti társasághoz, régebben jókat beszélgettek a közös francia versenyek miatt. Pontosan tudta, mennyire szigorú a lány apja, hogy semmi sem számít neki jobban, mint az eredmények.

– Ha nem jutok be a legjobb három közé, jobb, ha ma haza sem megyek – panaszkodta JJ. – De ez – csapott a könyvére – nem megy. E nélkül pedig nem fognak kiválasztani.

Tar önkéntelenül kinyújtotta a kezét. Képtelen lett volna hagyni, hogy JJ esetleg kiessen a versenyből, mielőtt ténylegesen bekerült volna. Mindig ő volt Tar számára a legnagyobb ellenfél. Ha már ő feladta a versenyzést, nyerjen olyan, aki megérdemli.

– Melyik részt nem érted? Megnézhetem?

JJ szeme tágra nyílt. Tar nem hibáztatta – mióta visszajött, senkivel sem állt szóba.

Végül JJ átadta a könyvet.

– Ez nem olyan nehéz, csak meg kell érteni a lényegét – futotta át Tar az anyagot. Megnézte az időt. – Még van öt percünk, azalatt el tudom magyarázni.

– Tényleg? – csillant fel JJ szeme. – Nagyon szépen köszönöm, Tar! Fantasztikus vagy.

Tar keserédesen elmosolyodott. Egyáltalán nem érezte magát fantasztikusnak, de kivételesen magabiztosnak igen. Ahogy a francia anyagot magyarázta, egy kicsit visszatalált a régi önmagához. Nem egy rakás szerencsétlenség volt, akibe mindenki belerúg, hanem valaki, akire figyelnek, és aki a kisujjából kirázza a tudást. A mosolya is sokkal őszintébb lett, amikor befejezte a magyarázatot.

– Ezt nem hiszem el – képedt el JJ. – Napok óta próbálom megérteni ezt a részt, és hála neked, sikerült! Fogalmam sincs, hogyan hálálhatnám meg – rázta a fejét.

– Juss be a versenyre, nekem az épp elég. – Visszaadta JJ-nek a könyvet, és bement a terembe. Hihetetlen jóérzés töltötte meg, amiért ezt meg merte lépni.

Matéo

Tar fancsali képpel rakta le Matéo elé a füzetét, aki értetlenül nézett bele. Elképzelni sem tudta, mit akarhat tőle. Eddig, ha nem értett valamit, kérdezett, sosem szótlanul mutogatott.

– Mi a szar ez? – hökkent meg Matéo, amikor rájött, mit is néz. – Mi ez a sok piros benne?

– Újra kell írnom, mert a tanár szerint két perc alatt összecsaptam – felelte kelletlenül Tar. Nem nézett Matéóra, szigorúan az asztallapot bámulta.

– Ugye most csak szórakozol velem? Nem írtam ennyire fos fogalmazást.

Tar megvonta a vállát, látszott, hogy a sírás szélén áll.

– Jól van, semmi gond – jelentette ki Matéo higgadtan, hogy megnyugtassa Tart. – Írok akkor egy ennél jobbat, de a másiknál rosszabbat, hátha végre annak a szipirtyónak meg fog felelni. Addig csináld a házid, ha végeztem, megbeszéljük.

Mielőtt nekiállt, átfutotta a tanár által írt megjegyzéseket, de a legtöbbnek se füle se farka nem volt. Ordított róla, hogy csak azért kötött bele, hogy valamibe beleköthessen. Fogalma sincs, Tar mivel húzhatta így ki a gyufát, vagy a tanárnak mi baja vele, azonban kétség nem fért hozzá, hogy pikkel rá. Pedig nem értem, egy ilyen aranyos kölyköt hogyan lehet utálni...

– P'Téo – szólította meg halkan Tar. – Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok neked.

Matéo könnyedén legyintett.

– Tíz perc alatt összedobok egy fogalmazást, rá se ránts... Viszont megkérdezhetem, miért utál a tanár?

Nem tudta elképzelni, hogy Tar szándékosan rosszat csinált volna, de bármi apróságon alapulhat ez a konfliktus. Látszott a fiún, hogy ha nincs is tisztában az okkal, sejti. Tar azonban ismét a némaságot választotta, úgyhogy Matéo nem faggatta tovább.

– Kérlek, ne említsd P'Tumnak! – szólalt meg egy idő után Tar. – Nem akarom, hogy emiatt is aggódjon.

Matéót váratlanul érte, hogy van, amiről csak ő tud, még Tar bátyja sem, de jobban belegondolva, megértette, miért alakult így.

– Rendben – egyezett bele. – De te se rágódj rajta. Egy utálatos tanár nem a világvége. Maradj láthatatlan, a vizsgán csússz át, és jövőre úgysem látod.

Láthatóan Tart nem hatották meg a szavai, ugyanolyan elkámpicsorodva írta tovább a háziját.

Matéo a fejét rázta. Nem szokott rögtön bólogatni arra a teóriára, hogy minden esetben a tanár a hülye – az anyja révén mindig két oldalról vizsgálja meg a helyzetet –, de hogy így kellett látnia Tart, egyoldali ismerettel is utálta azt a nőt. Már egyre többet látta mosolyogni a fiút, most pedig két napja azt várja, mikor sírja el magát a másik.

Se perc alatt elkészítette a fogalmazás harmadik variációját, és közelebb csúszott Tarhoz, aki éppen egy szövegértési feladaton ügyködött. Ám amint megérezte Matéo közeledését, arrébb húzódott.

Matéo úgy tett, mintha nem vette volna észre, pedig magában nem tudott szótlanul átsiklani felette. Azt hitte, legalább annyira megnyerte magának a fiút, hogy közelebb hajolhasson a könyvhöz. Még csak a személyes terébe sem mászott bele.

– Hogy haladsz? – kérdezte.

– Ez trükkös – bökött az egyik kérdésre Tar. – Nem tudom, melyik a válasz a három közül.

– Hadd nézzem. – Matéo magához húzta a könyvet, és átolvasta a szöveget. – Ühüm. Menjünk végig a három állításon. Mit szólsz az elsőhöz?

Tar megvakarta a fejét.

– Volt benne ilyenről szó, az alapján igaz is lehet, de utána a tudósok azt mondták, ami a harmadik pontban van. Szóval nem tudom, melyik jó.

– Elmondtad a lényeget, „igaz is lehet, de...". Szóval?

– Akkor a harmadik?

– Igen. Ilyen esetben mindig próbáld átlátni, hogy melyik az igazabb. A többi válaszod eddig jó – vetett rájuk egy pillantást Matéo. – Menjünk tovább, most már figyelek.

A rossz kedve ellenére Tar szorgalmasan végiggyakorolta az órát, és ahhoz képest, hogy elméletileg utálja az angolt, dicséretre méltóan fejlődik. Matéo elégedettséget érzett, hogy ez az ő érdeme.

– Van egy jó hírem neked. Holnap nem lesz korrepetálás.

Tar meglepetten pislogott felé.

– Miért?

– Az esti géppel megyek Franciaországba, segítenem kell a mamámnak. Csak hétfőn jövök vissza.

Az öröm helyett azonban mintha csalódottságot látott volna Tar arcán.

– Ha esetleg szarakodik még veled az angol tanár, nyugodtan írj rám. Franciaországból is tudok segíteni. Elérhető leszek. – Úgy gondolta, ez állhat a csüggedt arc mögött.

– Köszönöm, P', de ha ez sem lesz jó, nem tudom, mit csinálhatnánk még.

– Egyelőre ne gondolj erre. Ma újraírtuk, majd foglalkozunk akkor a következő lépéssel, ha eljutunk odáig. Remélhetőleg, erre nem kerül sor. Légy kicsit optimistább!

Tar csak hümmögött, és felnyalábolta a tanszereit.

– Jó utazást!

Matéo keserű szájízzel nézett utána. Pedig a korrepetálás alatt már egészen jó kedve lett. Hogyan tudtam lelombozni azzal, hogy holnap nem kell angoloznia? Mit csináltam rosszul?

Felsóhajtott. Tum sokszor értelmetlennek tartja Tar viselkedését, de ő nem hiszi, hogy bármit ok nélkül tenne. Bár rá tudna jönni az összefüggésekre!

A tegnapi izomláz még mindig korlátozta őt, fájdalmas nyöszörgések közepette kelt fel az asztaltól. Gyűlölte a lábnapot!

– Tényleg – szólalt meg mögötte Tum, aki éppen most érkezett meg. – Legalább te nyerted a fogadást, ha már így szenvedsz?

– Naná! – fordult oda hozzá Matéo. – Ráadásul így tíz perc alatt meg volt a máskor háromnegyed órás edzésem.

– Nagyon büszke lehetsz magadra. Ennyire szarul még sosem jártál.

– Jó, jó, most bebizonyítottam, miért nem jó túledzeni magad, leszállhatsz rólam. Inkább dobj haza. Ma anya hozott, és nincs fuvarom visszafelé.

– Oh, mi van? – vonta fel a szemöldökét Tum. – Még egy öcsém lett? Már téged is cipeljelek?

Matéo lebiggyesztette az ajkát, és szánalomkeltőn így szólt:

– Hát ha a kis Nong Téo nem tud sétálni, a bátyuskának kell hazavinnie.

(A Nong a P' ellentéte, szó szerint fiatalabb testvér.)

Alig mondta végig, máris röhögésben törtek ki mindketten.

– Hazaviszlek, csak ezt fejezd be – mondta Tum. A cipőjéhez ment, de közben somolyogva a fejét csóválta. – Tiszta hülye vagy.

– Tudom. Meg igazából te lehetnél az öcsém, ha szigorúak akarunk lenni. Úgyhogy szeretett öcsikém, add fel a bátyádnak a cipőt, mert fáj lehajolni neki.

– Tényleg fejezd be, mert nem viszlek sehová – kacagott Tum. – Óvódás kora óta az öcsémnek sem adom fel a cipőt. Oldd meg magad!

– Hálátlan legjobb barát vagy – dünnyögte Matéo. Összeszorította a fogát, és felhúzta a cipőjét. Általában jobban szereti a tornacsukát, de jelen helyzetben tökéletesen megfelelt neki a cipőfűző nélküli, belebújós lábbeli. – Legalább keddig nem kell látnom a képed.

– Fogok még hiányozni neked.

– Álmaidban esetleg. Szuvenírre ne számíts tőlem.

Tum kitárta az ajtót.

– Mehetünk, vagy még jártatod feleslegesen a szádat?

– Jövök már, jövök. – Matéo furcsa mozgással kisétált az ajtón. – Akkor holnap és hétfőn számíthatok rád? – fordította komolyra a szót. Bár még egyszer sem hiányzott a szemeszter alatt, szeretett volna annyi hiányzást megtartani, amennyit lehet. Kis létszámú órák esetében ugyan nem lehet csalni, a nagy előadások alatt Tum simán bemondhatja a nevét.

– Sokba fog ez fájni neked.

– Aprópénzért tanulok minden délután az öcséddel. Szerintem még te jössz nekem.

– Hé, én kifizetném rendesen, mint bármely másik tanárnak – háborodott fel Tum. – Te nem kértél többet. Nem tarthatod számon szívességként.

– Jól van, jól van, egy hétig állom az ebéded. Deal?

– Legyen, áll az alku.

Persze, Tum szívesség nélkül is bemondaná a nevét, erre Matéo mérget vett volna, de mindig apró-cseprő indokokkal hívatják meg magukat ebédre. Legutóbb fogadtak, hogy ki kap több pontot a beadandóra, és a vesztes fizetett.

Ilyen a legjobb barátság – sosem unalmas.

Tar

Tar ismét az ablakból nézte végig, ahogy Téo távozik. A hét elején még nem hitte volna, de már most hiányzik neki, amiért napokig nem fogja látni. Jobban visszagondolva már a legutóbbi hétvégéjén is volt valami megmagyarázhatatlan hiányérzete – rosszabbul érezte magát, mert semmi jó nem kötötte le egész nap. Ezúttal viszont nem csak két napról, hanem rögtön négyről volt szó.

– Hülye vagyok, amiért egy korrepetálás után sóvárgok – jegyezte meg félhangosan, és ahogy Tum autója távozott, leroskadt az ágyára.

Zaklatottan vert a szíve a tudatra, hogy neki már csak ennyi jár. Azért ácsingózik a testvére legjobb barátja után, aki ráadásul a korrepetáló tanára, hogy legyen valaki, aki legalább beszél vele egy öt percet az óra után.

Szánalmas az élete.Elvesztette a szerelmét, a barátait – Tumon kívül senki sem maradt a számára.Keserű epe tolult fel a torkába. Mindentelvesztett, mert egy idióta. Gyűlölte az életét, gyűlölte magát. Elég voltegyetlen pillantást vetnie a fekete rajzokra a falára, és elsírta magát. Ottvolt minden, ami vele történt, ott volt, hogyan jutott a mennyországból apokolba – ott volt minden titka és érzése.

Ha tetszett a rész, csillagozz és kommentelj bátran! ^^