Tar

Tar rémülten fordult a bátyjához, amikor iskola után már megint nem hazafelé kanyarodtak. Tegnapelőtt ekkor kényszerítette bele a korrepetálásba. Ezúttal vajon mit tartogat a számára?

– Hova viszel? Miért nem haza megyünk?

Tum is ugyanerre gondolhatott, mert így szólt Tarhoz:

– Ne aggódj, ígérem, ez tetszeni fog neked. Nem lesz ott senki, ahova viszlek.

Tar nagyot nyelt, és nem válaszolt. Nem tudta, mit felelhetne erre. Mielőbb haza akart menni, de továbbra sem tudta, Tum hova viszi.

A bátyja félreérthette a hallgatását.

– Bízol bennem, Tar? – tette fel a kérdést.

És bár Tar nem arra gondolt, hogy Tum átveri, valamilyen szinten mégis jó volt a kérdés. Bízott a bátyjában, egyedül benne már egy éve, mégsem tudta elmondani neki a történteket, és nem tudta elhinni, hogy élvezni fogja bárhova is viszi. Akkor még sincs akkora bizalma az irányába, mint gondolja?

– Igen – felelte mégis. Az, hogy Tumot képes közel engedni magához, és elmenne vele akár a világ végére is, csak mert a bátyja azt mondja, egyedül a bizalom jele lehet.

A gyomra ennek ellenére görcsben állt, amíg utaztak. A biztonsági övben kapaszkodott, mintha az megóvhatta volna minden rossztól, és megszeppenten leste, hátha megfejti, mi is az úti cél.

Értetlenül pislogott az elhagyatott uszodára, amikor Tum leparkolt a régi parkolóban. A beton között kóbor fűszálak nőttek ki, körülötte elburjánzottak a bokrok. Az egész helyet kezdte visszavenni a természet.

– Mit akarsz egy elhagyatott helyen? – kérdezte. Ha nem a bátyjával lett volna, most minden bizonnyal halálra rémülne a szituációtól. Ám ahogy korábban kifejtette, feltétel nélkül követné bárhova Tumot, ő az egyetlen, aki sosem bántaná. Így viszont maradt az értetlenkedés, a bátyjának mégis mi járhat a fejében. Tegnap az a furcsa ajánlat, ma meg ez... Mintha Tummal is történt volna valami egyik pillanatról a másikra.

Tum biztatóan mosolygott rá.

– Majd meglátod – kacsintott. – Gyere, szállj ki!

Tar tétován kimászott az anyósülésről, zavarában sötétkék rövidnadrágját gyűrögette, és bámulta, ahogy Tum kivesz a csomagtartóból egy vászontáskát. Benne valamik egymásnak ütődtek – tompa, fémes hangot adtak ki.

– Gyere! – Lezárta az autót, és megindult befelé az épületbe.

Tar hátán jeges borzongás futott végig, ahogy a bátyja eltávolodott tőle, és rájött, egy kihalt helyen ácsorog egymaga, ahol bárki megbújhat a bokrok mögött. Nyomban Tum után futott.

– Várj meg! – kiáltott neki, és csak akkor lassított, amikor már a bátyja mellé ért.

– Óvatosan fuss – szólt rá Tum. – Mindenhol törmelék van, kitörheted a bokád.

Nyikorogva nyitotta ki a bejárati ajtót, a megrepedt üvegből apró szilánkok hullottak a betonra. A benti hatalmas térben visszhangot vertek a lépteik, ahogy beléptek. Tart még a régebbi időkből azokra a horrorokra emlékeztette, amelyekben a szereplőkre ilyen helyeken ragadtak rá a szellemek. Akkor talán tartott volna ettől az eshetőségtől, mostanra viszont egyáltalán nem érdekelte. Inkább attól vert hevesen a szíve, hogy ki bújhat meg a falak mögött.

– Biztos, nincs itt senki?

– Mégis ki lenne? Amúgy is itt vagyok veled, miért félsz? – Tum átkarolta a vállát, és úgy vezette be az egyik terembe. A medence kiszáradva, alján otthagyott sörös dobozok. Az ablakok néhol betörve, máshol a kosztól ki sem lehetett látni rajtuk. A levegőben dohos szag terjengett.

Tum egyenesen lesétált a medencébe, majd mire Tar beérte, egy pólót és egy nadrágot nyomott a kezébe.

– Tessék. Ne az iskolai egyenruhád koszold össze.

Tar a homlokát ráncolta, de átvette a ruhákat. Az ereiben azonban megfagyott a vér. Megrémült, hogy a bátyja bent járt a szobájában. Sebtében jobban megnézte a ruhákat, és megkönnyebbülten vette tudomásul, Tum a saját szekrényéből hozott váltógöncöt. Kifújta a bent tartott levegőt.

– Mivel koszolnám össze? P'Tum, most már elmondanád, mi folyik itt?

– Tessék, nézz bele! – Tum odamutatta neki a táskát, amiben különböző festéksprayk zörrentek össze. – Graffitizni hoztalak.

Tar meglepetten nézett fel a bátyjára.

– Graffitizni?

– Ühüm – bólintott Tum. – Tudom, hogy ki akartad próbálni. Kerestem egy elhagyatott helyet, ahol nyugodtan fújhatsz. Na? Tetszik az ötlet?

Tar mellkasa megtelt melegséggel, és önkéntelenül mosolyra húzódott a szája. A bátyja ezt tényleg csak miatta szervezte?

– Nagyon tetszik – mondta őszintén, mire Tum mosolya még szélesebb lett.

– Örülök. Hoztam magamnak is váltóruhát. Mutatsz egy-két trükköt?

– Még sosem festettél velem.

Tum megvonta a vállát.

– Mi abban a buli, ha csak nézem, ahogy összefested a medence falát? Én is ki akarom próbálni. Tartunk olyan testvérnapot, mint régen. Jó lesz?

Tar vigyorogva bólogatott. Nagyon hiányoztak neki azok a napok. Annak idején mindkettejüknek megvolt a maga élete, a maga barátai, de a szombat csak a kettejüké volt. Mindig valamilyen közös programot szerveztek – vagy elmentek valahova, mondjuk moziba, vagy otthon punnyadtak.

Mindketten átöltöztek, Tar egy szürke szabadidőnadrágot és egy kinyúlt, kék pólót vett fel – a bátyja ruhái vagy két számmal nagyobbak voltak rá –, és nekiláttak a festésnek. Korábban még sosem használt festékszórót, de nem hitte, hogy túl bonyolult lenne. Rengeteg videót nézett meg arról, hogyan csinálják mások.

Kézbe vette az egyik sötétzöld színű festéksprayt, és hagyta, hogy az ösztönei vezéreljék. A lelke legmélyebb üzenetét jól elrejtette, nehogy önkéntelenül olyat rajzoljon, amit titkolni akar. Arra gondolt, milyenek voltak azok a boldog napok, amikor Tummal együtt töltötték az időt, és mire kettőt pislogott, a bátyja elnagyolt képmásával találta szembe magát.

– Hű – lépett oda mellé Tum. – Nem tudtam, hogy egy festéksprayvel is lehet ilyet csinálni. Felismerem magam.

Tar büszkén szemlélte az alkotását. Már az idejét sem tudja, mikor festett normálisan, és kimondottan tetszett neki, amiért elégedett lehet az eredménnyel. Végre felszabadultság és öröm töltötte meg legalább egy röpke ideig.

– Tetszik? – kérdezte izgatottan, és a bátyja arcát fürkészte.

– Nagyon – borzolta meg Tum a haját. – Mindig is tehetséges voltál. Felrakhatom Instára? Hadd legyek mások előtt is büszke rád.

Tar mellkasa összeszorult a közösségi média hallatán. Egy éve rá sem nézett egyik profiljára sem, teljesen eltűnt a színről. Bár az iskolába visszament, a közösségi hálókat továbbra is kerülte.

– Nyugodtan – préselte ki magából.

Tum elégedetten csinált pár képet, és néhány másodperc múlva Tar orra alá dugta a telefonját.

– Fél perc alatt három kedvelés. Jó vagy.

– Vagy inkább te népszerű – helyesbített Tar. – Az ismerőseid bármit kedvelnek, amit felraksz.

– Az egyiket nem is ismerem. Ha rámegyek a profiljára, ő is rajzos. Az egyik hashtag miatt akadhatott rá.

Tar visszafordult a fal felé, és ráhagyta a bátyjára. Mostanság nehéz elhinnie, hogy bárki is kedvelne bármit, ami hozzá köthető. Benne sincs semmi kedvelhető.

Megrázta a sprayt, húzott egy vonalat, de ennyi elég is volt. Már nem érezte a felszabadultságot, csak a torkát fojtogató szorongást.

– Nem mehetnénk haza? – bukott ki belőle a kérdés.

Tum döbbenten pillantott fel a mobiljából.

– Máris? Mégsem tetszik itt? Vagy öt perce jöhettünk.

– Holnapra sok a lecke – hazudta Tar. Csak az járt a fejében, hogy mielőbb magára zárhassa a szobája ajtaját. Csak addig kell visszanyelnie a könnyeit.

Tum felsóhajtott, és zsebre vágta a telefonját.

– Az iskola az első, nem igaz? Téo egyébként ma csak hatra jön. Megkértem a kiruccanásunk miatt, hogy toljuk el a korrepetálást. Azt hittem, tovább maradunk.

Tar kihallotta a mögöttes tartalmat: Igazán van még időd házit írni, nyugodtan lóghatunk még kicsit.

– Legalább be tudom fejezni a leckéket, mire P'Téo megjön – erősködött, mintha nem értette volna, a bátyja mire céloz.

– Rendben – adta meg magát Tum. Felvette a táskát, és odatartotta Tarnak, hogy ő is dobja bele a festéksprayt. – Ha szeretnél, bármikor kijöhetünk ide.

Tar bólintott, de nem mondott semmit.

Tum lemondóan megcsóválta a fejét, és elindult kifelé.

Sajnálom, hogy ilyen szánalmas vagyok, és csak gondot okozok neked...

Matéo

– Na, milyen volt a graffitizés? – érdeklődött Matéo, amikor a házba belépve csak Tumot pillantotta meg a földszinten. A barátja a kanapén fetrengve szörfözött a tévécsatornák között. – Láttam a képet Instán. Szerintem túl jó képűre festett, az életben rondább vagy, de amúgy jól sikerült.

– Haha – forgatta a szemét Tum. – Nincs kedvem a hülye poénjaidhoz. Borzalmas volt a nap.

Matéo értetlenül vonta össze a szemöldökét.

– Ezt most nem értem. Ott voltatok, tök jó képet festett, hogy lehetett borzalmas?

– Öt perc alatt megcsinálta azt a képet, aztán jöhettünk haza. Nem tudom, mi történt vele. Egyik pillanatban tökre élvezte, aztán meg úgy bámult rám, mint egy kisgyerek, aki elvesztette a kedvenc plüssét, és haza akart jönni.

– Érdekes... Mondtál neki valamit?

Tum tehetetlenül a fejét rázta.

– Csak a képét dicsértem. Abban mi rossz van?

– Passz... – Erre most tényleg nem volt ötlete. A dicséret még senki kedvét nem rontotta el. – Hol van most? – nézett körbe Matéo. – Hatra kellett jönnöm, ugye?

– A szobájában. Szólok neki, hogy itt vagy. – Tum úgy kelt fel a kanapéról, mintha a világ minden súlya az ő vállát nyomná, és felsietett az emeletre.

Matéo egy ideig utána nézett, majd odaült a konyhaasztalhoz. Hiába szeretne levenni némi terhet a barátjáról, nem tudta hogyan segíthetne. A legtöbb, amit jelenleg tehet, hogy korrepetálja Tart. Legalább Tum azon már nem aggódik, hogy az öccse meg fog bukni.

Léptek dobbantak a lépcsőn, és Tar odaült mellé. Úgy festett, akár egy szellem. Arca sápadt, szeme mintha valamelyest vöröslött volna, tekintete kifejezéstelen.

– Minden rendben? – tudakolta Matéo.

Tar kinyitotta a könyvét.

– Igen – felelte elfúló hangon. Matéónak fülelnie kellett, hogy meghallja.

Hirtelen beugrott neki valami, és előhúzott egy zacskót a táskájából. Ha Tar valóban oda van Franciaországért, ezt szeretni fogja.

– Socca – nyújtotta a fiú felé. – Anya sütötte.

Tar rezzenéstelenül bámulta a lapos kenyereket, meg sem moccant, mintha a bőre még fehérebb árnyalatot öltött volna. Tökéletes rémült szoborrá vált.

Na, és most mi történt?

– Nem kérek – lehelte Tar, és azzal a lendülettel, mint aki menekül, felrohant az emeletre.

Matéo hirtelen szikrát sem kapott. Meg lehet sérteni valakit azzal, hogy megkínálja?

Hosszan ült ott lefagyva, mire képes volt felkecmeregni onnan. Egyenesen Tum szobájába ment.

– Most van egy kis probléma.

– Mi történt? – kérdezte Tum aggodalmasan.

– Én sem tudom. Volt kaja a táskámban, megkínáltam, ahogy téged is megszoktalak, mire felrohant.

Tum sóhajtva lekönyökölt az íróasztalára, aminél az előbb még dolgozott.

– Most már látod? Semmi értelme annak, amit csinál.

Matéo a fejét rázta.

– Nem hiszem, hogy ok nélkül csinálta. Mintha megijedt volna. Csak nem tudom összerakni a képet.

– Én egy éve nem tudom összerakni a képet.

– Mindenesetre beszélned kellene vele – javasolta Matéo. – Nem tudom, mi rosszat tettem, de nézd meg, hogy jól van-e.

– Várj meg itt, mindjárt jövök.

Matéo leheveredett az ágyra, és a plafont bámulta. Képtelen volt kiverni a fejéből Tar arcát. Pont olyan rémültnek látta, mint amikor a minap összeszedte a campuson. De mégis mitől ijedt meg? Ha nem is kedvelte Matéót, a korrepetáláson elfogadta. Hogy tudta ráhozni a frászt, amikor nem is csinált semmit?

Az ágyon fekve hallgatta végig, ahogy Tum az öccséhez könyörög, engedje be, eredményre viszont nem jutott. Pár pillanat múlva már vissza is tért, és karba tett kézzel megállt az ágy előtt.

– Sokszor csinálja ezt – panaszkodott. – Úgy tesz, mintha ott sem lenne. Szerintem sírni is hallottam, de elég halk volt, nem vagyok benne biztos.

Még meg is sirattam... Mégis mivel?

– Jelent valamit az öcsédnek a socca? – jutott hirtelen eszébe.

– A mi?

Tum olyan értetlenül nézett rá, hogy Matéo akaratlanul felnevetett.

– Az egy francia étel. Olyan, mint egy lapos kenyér.

– Nem hiszem, hogy jelentene – vont vállat Tum. – Miért?

Matéo legyintett. Tar már azelőtt rosszkedvű volt, hogy odajött hozzá. Előfordulhat, hogy nem Matéo ijesztette meg, hanem a soccáról jutott valami Tar eszébe, ami már eleve nyomasztotta. Ám mivel ezek csak feltételezések voltak, Tum pedig semmit sem tudott megerősíteni, inkább magában tartotta a teóriáját.

Felkelt az ágyról.

– Ha nem lesz korrepetálás, megyek. Ma a koleszben alszom, a szobatársam meg rágja a fülemet, hogy segítsek neki a tanulásban.

– Csak nyugodtan. Nem fog kijönni a szobájából, legfeljebb a fürdőig megy el. Akkor is úgy oson, hogy véletlenül se fussunk össze.

Tum kikísérte Matéót, aki búcsúzóul megveregette barátja vállát. Némán kívánt neki sok szerencsét. Kezdte érteni, Tum miért olyan feszült Tarral kapcsolatban. Nehéz lehet nap mint nap így látnia a kisöccsét.

Elgondolkodva sétált a kollégium bejárata felé, és olyannyira nem figyelt, hogy az ajtón berontva fel is lökött valakit.

– A fenébe, Téo! – kapott az orrához Tharn, miközben a földön fetrengett. – Neked meg mi bajod velem? Azt hittem, csak az idióta haverod pikkel rám.

– Biztosan örülne, ha most ezt látta volna – vigyorgott Maéto, majd kezet nyújtott Tharnnak. Felsegítette őt a földről. – Bocs, nem szándékos volt. Semmi közöm a kettőtök ügyéhez.

– Örülök, hogy ezt mondod. Kezdtem tartani tőle, hogy már a kollégiumban is félnem kell. Épp elég az önfejű szobatársam.

– Nocsak. Gáz a szobatárs?

– Inkább egy nagyra nőtt óvodás, akinek a hajhúzogatás a kedvenc elfoglaltsága. Gondolom, Tum ennek is nagyon örülne, ha tudná.

Matéo egyetértőn bólogatott.

– De nem mondom el neki. Még mindig semmi közöm kettőtökhöz. – És ha csak megemlítené Tharn nevét, Tum agya rögtön eldurranna. Még akkor is, ha épp Tharn nyomoráról beszélne. Köszöni szépen, de neki nem kell ilyen stresszes helyzet.

– Ez rendes tőled – lepődött meg Tharn. – Más egy ilyen hírrel már rohanna is.

– Nem vagyok más, én én vagyok.

– Jó tudni. – Látszólag Tharn már indulni akart, mégis meggondolta magát. – Ez esetben nincs véletlenül mosóporotok kölcsönbe? Holnap veszek helyette, de nincs kedvem most elmenni a boltba.

Matéo a porta faliórájára pillantott.

– Azért túlzásokba nem kell esni. Fél hétkor nyugodtan elmehetsz mosóporért, nem halsz bele. A bolt itt van a sarkon. Csak mert nem vagyok bunkó veled, nem azt jelenti, hogy jópofizni fogok a legjobb barátom ellenségével. – Ezzel otthagyta Tharnt. Tisztában volt vele, hogy Tharn a határokat próbálgatta, Matéo mennyire barát és mennyire ellenség, úgyhogy ő szépen ki is jelölte a vonalat.

Köszönöm, hogy olvastad! ^^

Ha tetszett a rész, csillagozz és kommentelj bátran, minden visszajelzésnek örülök. :D