Tar

Tar lába idegesen járt az asztal alatt. Talán mégsem volt olyan jó ötlet elfogadni a korrepetálást. De ha Tum tovább keresne... akkor már inkább Téo. Eddig kétszer találkozott vele, és mindkétszer kedvesnek bizonyult. Bár jól tudta, mindenki álarcot ölthet.

Kétségbeesetten felszusszant. Mostantól ez lesz? Még annyira sem fog tudni megbízni senkiben, hogy kettesben merjen vele maradni?

Tum éppen elsétált a konyhaasztal mellett egy pohár ropival a kezében.

- Mi a baj? - kérdezte.

- Itthon maradsz, ugye?

Tum az emelet irányába bökött.

- A szobámban leszek, miért?

Tar megrázta a fejét. Ha a bátyja itthon lesz, az legalább valamelyest megnyugvást hoz a számára.

- Ugye beengeded Téót, ha én most felmegyek? - gyanakodott Tum.

- Nem vagyok óvodás - közölte sértetten Tar. - Nem fogom kizárni.

- Helyes - bólintott elégedetten Tum. - Bármi van, fent leszek.

Tar visszafordult az asztalhoz, és a ceruzájával dobolt tovább rajta. Megőrjíti ez a várakozás! Határozottan rossz ötlet volt igent mondani Téóra, el kellett volna zárkózni a korrepetálástól, ahogy tervezte. Épp elég neki nap mint nap túlélni az iskolában, a fenének vállalt be még plusz terhet magára. Lépésről lépésre, ezt szokták mondani, nem? Ő még javában az első lépésnél tart, nem kellett volna tovább bukdácsolnia.

Csengetés szakította ki a gondolatai közül, és Tar halálra váltan az ajtó irányába fordult. Talán mégis inkább óvodás lesz, és nem nyitja ki. Igen, ez lesz az... - határozta el, de a csengés megismétlődött. Tar sóhajtva kelt fel a székből. Ha ő nem nyit ajtót Téónak, majd Tum fog, ráadásul még jól le is hordja.

Izzadt a tenyere, ahogy lenyomta a kilincset, majd a másik pillantásától meglódult a szíve a mellkasában. Téo egy világoskék farmert viselt, és egy fehér ujjatlan inget, fél vállán a fekete hátizsákja lógott. Most csak a sárkánygyűrű csillogott az ujján.

- Felkészültél? - mosolygott rá Téo.

Tar képtelen volt bármit kinyögni a torkában feszülő gombóctól, némán félre állt, hogy beengedje a fiút.

Téo lerúgta magáról a cipőt, és rutinosan besétált a nappaliba.

- Látom, már előkészültél. - Ledobta az asztal lábához a táskáját, és Tar megdermedt, amikor látta, a kihúzott szék mellé ül. Nem volt arról szó, hogy ilyen közel lesznek egymáshoz! Téo várakozóan nézett a helyiség közepén megtorpant Tarra. - Jössz?

Tar ólomsúlyúnak érezte a lábát, ahogy egyiket a másik után tette. Sokkal jobban tetszett neki, hogy tegnap egymással szemben helyezkedtek el. Minek kellett ezen változtatni?

Kis híján a szék mellé ült.

- Jól vagy? - kapta el a karját Téo.

Tar bőre felforrósodott az érintés nyomán, és rögtön elrántotta a kezét.

- Igen.

- Oké... Van ma is lecke?

Tar kinyitotta a megfelelő oldalon, és Téo elé tolta a bekarikázott feladatokat.

- Oh, szövegértés! - örömködött Téo. - Ez jó. Olvasd el, kérlek, és utána mond el nekem angolul, miről szól.

Tar visszahúzta maga elé a könyvet, majd az ütő is megállt benne, ahogy megérezte Téo lélegzetét a nyakánál, a mandarin és zsálya illatát az orrában. Alig mert arra pillantani.

- Bocsi, túl közeli? - kérdezte Téo, amikor a tekintetük találkozott, és arrébb csúszott. - Csak én is olvasom a szöveget.

Téo több figyelmet nem is szentelt Tarra, folytatta a feladat olvasását. Tar azonban képtelen volt visszazökkenni. Még mindig érezte Téo légvételét, ahogy hűvösen végigcirógatja a bőrét, és ettől a sorok összefolytak a szeme előtt. Úgy kalimpált a szíve, hogy félt, a másik is hallani fogja.

- Szomjas vagyok - ugrott fel a helyéről.

- Csak nyugodtan.

Tar elsietett a hűtőhöz, és legszívesebben magát is becsukta volna. Pánikroham kerülgette a gondolatra, hogy vissza kell mennie.

- Hoznál nekem is valamit? - kiáltott utána Téo. - Mindegy mit, csak ne alkoholos legyen. Kocsival jöttem.

Tar remegő kézzel megfogta a limonádés kancsót, és kitöltött mindkettejüknek egy pohárral. Kétszer kilötykölt egy kicsit belőlük, amíg eljutott az asztalig.

- Köszönöm - vette át Téo. - Én már elolvastam. Nyugodtan olvasd, és szólj, ha valamit nem értesz.

Most hogy Téo az italával volt elfoglalva, Tar könnyebben jutott a szöveg végére. Az ismeretlen szavakat aláhúzta.

- Ezeknek megmondod a jelentését? - kérdezte félénken.

Téo közelebb hajolt, és készségesen elsorolta a szavakat, Tar pedig szorgalmasan kijegyzetelte őket. Ezután jött a mélyvíz. Tar a szövegértéssel és a feladatokkal csak-csak elboldogult, de beszélni azt nem tudott angolul. Hatalmas szemmel bámult Téóra.

- Nem olyan nehéz ez - nevetett fel Téo. - Csak mondd, ami eszedbe jut. Nem baj, ha rossz, majd kijavítjuk.

Talán mostanság ezzel akadt gondja Tarnak. Az angol tanárja nem éppen a türelméről volt híres, és a gyerekek sem az együttérzés mintapéldányai. Még év elején próbált felelni a feltett kérdésekre, de vagy az osztály nevette ki, vagy a tanár morgott vele. Jelen állapotában pedig egyikre sem volt szüksége. Azóta nem hajlandó megszólalni angol órákon, hiába kérdezgetik.

Téo biztatására azonban megpróbálkozott a beszéddel. Lassan, megfontoltan fogott bele, ám ahogy Téo bólogatott, úgy lett egyre magabiztosabb. Akkor sem rendült meg, amikor a másik bele-bele javított.

- Nem értem, miért nem akartál megszólalni - mondta Téo. - Van mit tanulnod, ez eddig sem volt kérdés, de legalább beszéltél. Egyelőre kit érdekel, ha rosszul mondod? Értettem, ez a lényeg. A nyelvtan később úgyis majd magától jön.

Tar érezte, elvörösödik a füle hegye. Téónak kellene az iskolában is tanítani, nem annak a vén szipirtyónak.

- Tegnap kerestem egy videót - vette elő Téo a telefonját. - Szeretném a hallásértésed is megnézni. Itt vannak a kérdések - tolt Tar elé egy papírt. - Kétszer játszom le a beszélgetést, jegyzetelj, amit tudsz. A végén szóban válaszolsz majd nekem. Fusd át a kérdéseket, és szólj, ha nem értesz valamit!

Matéo

Matéo kopogás nélkül lépett be Tum szobájába. A barátja éppen az ágyán hasalt, és az egyik könyvéből jegyzetelt, de a jöttére felnézett.

- Valami baj van? - kérdezte aggódva, és rögtön felült.

Matéo becsapta maga mögött az ajtót.

- Mániád ezt kérdezni? Végeztünk a tanulással, és feljöttem. Vagy nem nézhetem meg a legjobb barátom?

Tum végigszántott a haján.

- De, csak... annyira nem akarta ezt a korrepetálást. A legrosszabbra számítottam.

- Nem hallottad sikoltozni, nem?

- Miért hallottam volna sikoltozni? - ráncolta a homlokát Tum.

- Hát mert szerintem az egyik legrosszabb eshetőség, hogy sikoltva elrohan. Mint hallottad, vagyis nem hallottad, ez nem történt meg. Bár mondjuk csendben is elájulhatott volna - gondolkodott el Matéo.

Tum egy pillanatig csak bámult rá, majd hozzávágta a párnát.

- Most miért mondasz ilyeneket? Én csak arra gondoltam, hogy a frászt hoztad rá vagy megsértetted, vagy a tököm tudja, mit csináltál, és zokogva bezárkózott a szobájába. A te eshetőséged még rosszabb.

Matéo magához ölelte a párnát, és leheveredett Tum mellé az ágyra.

- Mondjuk az se piskóta, hogy zokogva magára zárja az ajtót. Miért rosszabb, amit én mondtam?

- Mert zokogni már hallottam, sikoltozni még nem. És elájulni sem láttam. Nem is szeretném.

Matéo megvakarta a fejét.

- Ki az, aki még sosem sikoltott?

- Nem úgy értettem, hülye - horkantott fel Tum. - De más, ha csak úgy megijedsz mondjuk egy bogár miatt, és felsikoltasz, mintsem valaki elől halálra rémülten sikoltva menekülsz.

- Akkor sem értem, miért rosszabb a zokogásnál - rántott vállat Matéo. - De nem is lényeges, minden rendben ment. Azt leszámítva, hogy amúgy szerintem tényleg fél tőlem. Bár most már hozzám szól. Amikor összeszedtem a sporttudományi karnál, lehetséges, hogy szíve szerint valóban sikítva elrohant volna előlem.

Tum nyögve a hátára dőlt.

- Nem tudom, mi történt vele. Vagány kiskölyök volt, és ha félt is, felülkerekedett rajta. Most meg... Két hete iskola után be kellett ugranom a boltba, és magammal vittem. Szinte ráállt a nyakamra, és úgy rettegett a többiektől, mintha emberevő szörnyek közé rángattam volna. A régen vidáman ugráló öcsémből lett egy behúzott nyakú nyuszika.

Matéo megveregette Tum vállát, és mellé heveredett. Már nem először hallotta a történetet, és még mindig nem tudott mit felelni rá. Ha Tar nem beszél, hiába teszik fel újra és újra a kérdést - mi történt -, nem fognak előrébb jutni. Most valami olyan tanács kellett, ami legalább tüneti kezelést okoz. Végül is ez hosszabb távon még jól is elsülhet - Tar megnyílhat Tumnak...

- Miket szeret Tar? Talán ha szerveznél neki olyan programokat, amiket szeret, az felvidítaná, és kimozdítaná kicsit ebből az állapotából. Először ne tömegbe vidd, valami csendesebb helyre, aztán szépen fokozatosan próbáld visszaszoktatni a normális kerékvágásba. Ha úgy csinálod, hogy élvezze, és ne kényszernek érezze, jót tehetsz vele.

Tum feltűnően hallgatott.

- Ugye tudod, mit szeret Tar?

- Hogyne tudnám! - háborodott fel. - Az öcsém... De amiket régen szeretett, már nem biztos, hogy szereti.

- Ezt most kifejthetnéd. Most akkor tudod, vagy nem?

- Tudod, hogy az öcsém művész, de tudtommal egy éve nem rajzolt vagy festett semmit. Régen elmentünk moziba is, vagy a nappaliban filmeztünk, egy éve viszont ez is abba maradt. Korábban be nem állt a szája, folyton Franciaországról beszélt, egy éve azonban semmit nem hallottam tőle Franciaországról. Fogalmam sincs, hogy mit csinál, amikor állandóan bezárkózik a szobájába, és mi az, ami jobb kedvre deríthetné.

- Valami történt vele, ami megváltoztatta, ez tény - jelentette ki Matéo. - De nem forgathatta ki teljesen önmagából. Ha művész, akkor művész is marad. Nagyon ritka eset, hogy valaki, aki egész életében festett, abbahagyja. Nem hinném, hogy Tarral ilyesmi történt volna. Szerintem építkezz az egy évvel ezelőtti önmagából. Ott van az, csak mélyen elzárva.

- Hát ha nagyon fel akarnám dobni a kedvét, el kellene vinnem abba az L-izés francia művészcuccba. Tudod, az a híres La-lo-lu...

- Louvre - felelte Matéo lesajnálóan. - Elfogadom, hogy nem vagy oda Franciaországért, de hogy ezt se tudd...

- Csak hirtelen nem jutott eszembe - legyintett Tum. - Na, szóval a Louvre-ba kellene elvinnem, de hát az messze is van, drága is, tömeg is biztosan van.

Matéo egyetértően bólogatott.

- Nem azt mondtam, hogy elsőre a csillagokat hozd le neki. Simán el tudnám vinni oda, de nem hiszem, hogy készen állna. Legyen kicsit jobban, és szívesen leszervezek nektek egy francia utat. Most viszont gondolkodj elérhető távlatokban.

Tum beharapta az ajkát.

- Ha jól emlékszem, ki akarta próbálni a graffitit, de végül nem tette meg. Talán az egyik barátjával készültek kinézni egy ilyen graffitis helyre, de mivel illegális, a barátja beijedt, egyedül meg nem ment. Valami ilyesmi rémlik. Holnap veszek néhány flakont, te pedig körbe tudnál nézni vagy kérdezni, hogy hova vihetném? Olyan hely kellene, ahol nincsenek mások, de azért mi sem bukunk le.

- Persze - bólogatott Matéo. - Este úgyis terveztem egyet motorozni. Majd körbenézek, hátha találok egy jó kis elhagyatott helyet.

Tum hálásan elmosolyodott.

- Kösz, Téo. Legalább te tényleg olyan barát vagy, akire számíthatok, és nem olyan, aki elárul.

Matéo pontosan tudta, hogy Tumnak mi jár a fejében, vagy legalábbis elég erős sejtése volt, és nem akarta még egyszer végighallgatni, hogy a barátja Tharnt szidja. Az a gyűlölet, ami olyankor Tum szemében égett, megváltoztatta őt. Nem szerette így látni a legjobb barátját - egyáltalán nem egészséges ennyire gyűlölni valakit.

- Gyere el velem motorozni - vetette fel, hogy elterelje Tum figyelmét. - Keresünk egy kihalt helyet holnapra nektek. Útközben megállunk festéket venni.

- És hagyjam egyedül Tart?

Matéo megütközve pillantott a barátjára.

- Most úgy teszek, mintha nem hallottam volna. Ha jót akarsz neki, inkább hívd el, de ne úgy kezeld, mint akit nem lehet egyedül hagyni.

- Miért? Szerinted eljönne?

- Amennyit láttam belőle, nem hiszem. De a lehetőséget megadhatnád neki.

Tum sóhajtva felkelt az ágyból.

- Megkérdezem tőle.

Matéo a folyosón nézte végig, ahogy Tar egy nem után Tum orrára csukta az ajtót. Az idősebb testvér mindentudó tekintettel fordult felé.

- Megmondtam.

- És? Százból egyszer majd igent mond. Próbálkozni kell, ha eredményt akarsz elérni. Mehetünk, vagy ott szobrozol inkább az ajtaja előtt?

Tum lemondóan felszusszant.

- Menjünk.

Tar

Tar a hátával az ajtónak dőlt, miután becsukta. Nem tudta elképzelni, mi ütött a bátyjába, amiért hirtelen elhívta magukkal. Még ha egyedül készülne valahova, na de hogy Téóval megy... Régen is csak a próbákra kísérhette el, különben lepattintotta, mondván Tar mit akar az ő barátaitól. Csupán azután változott meg a véleménye, miután összejött Tharnnal. Akkor esetenként csináltak hármasban programokat.

Nem mintha számítottak volna az okok. Tar örül, amiért az angolt kibírja Téo társaságában, nem akar több időt vele tölteni.

Fáradtan lecsúszott a földre. Igazán kimerítő, ha az ember egész nap csak stresszel valamin. De legalább annyira kimerült benne, hogy még rosszul érezni sem tudta magát. Egyszerűen csak ült a padlón, és bámult ki a fejéből. Nyugodt volt ez azokhoz a napokhoz képest, amikor némán zokogott, nehogy bárki meghallja a szenvedését, vagy annyira fájt az élet, hogy azt kívánta, bár meghalna. Édes pillanatnak számított, ha nem érzett semmit.

Vajon meddig fog ez így menni? Mikor fogok legalább egy kis boldogságot érezni?

Ha tetszett a rész, kommentelj vagy csillagozz bátran, minden visszajelzésnek örülök. ^^

Aki nem ismerné, és megtetszett neki ez az írásom, annak ajánlom a Messze Thaiföldtől című történetemet is. Ugyanerről a párosról szól, csak más környezetben találkoznak. (Franciaországban játszódik, már Tar is egyetemista, egy rövidke 11 részes sztori lett, ezt jóval hosszabbra tervezem. :) ) Viszont Tar titka ugyanaz, így ha nem akarsz spoilert, akkor egyelőre ne nézz bele. :D

Tar mindig is Franciaországban akart tovább tanulni, ám arra nem számított, hogy egyszer ez egy menekülés lesz a számára. Bár az ügy megoldódott Bangkokban, fellélegzett, amiért eljöhetett Thaiföldről. Mit is mondanak erre? Új élet, új lehetőségek? Tar ebben a hiszemben vág neki a jövőnek a Claude Lorrain Művészeti Egyetemen.

Azonban hiába hagyja maga mögött Thaiföldet, a múltja elől nem szabadulhat. A fojtogató emlékek lerázhatatlanul kapaszkodnak belé. Vajon a távolság segít neki, hogy feledni tudjon?

Miközben a saját démonaival küzd, felbukkan egy jóképű fiú, aki az egész életét megrengeti. Tar menekülni akar Matéo elől, nem áll készen egy újabb kapcsolatra, a sors mégis folyton egymás útjába kergeti őket. Talán Matéo lenne a kulcs Tar béklyóihoz? Vagy ez csak még jobban összekuszálja Tar életét?

Ezeken kívül találhatsz nálam The Untamed/MDZS fanficeket és egy saját fantasy történetet, úgyhogy ha még nem ismernéd a többi írásomat, kövess be. ^^