Tar

Tar elvesztette az időérzékét, akár hosszú percekig, akár órákig magába roskadva sírdogált, mire összeszedte magát. A szíve még hasogatott, de már képes volt ésszerűen gondolkodni. Letörölte a könnyeit, és kilépett a szobából, hogy megkeresse Tumot, de azzal a lendülettel majdnem átesett az ajtaja előtt ücsörgő bátyján. Tum szeme vöröslött, mint aki Tarhoz hasonlóan sírt, a jöttére azonban felpattant.

– Tar!

Tar gondolkodás nélkül átölelte. Belekapaszkodott, mintha nélküle újra széthullhatna.

– Nem tudom tovább magamban tartani, el akarom mondani – fakadt ki. Már ezzel súly hullott le a mellkasáról.

Tum magához szorította, a hátát simogatta.

– Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz – suttogta –, én mindig melletted állok.

Tar néhány pillanatig még erősen kapaszkodott a bátyjába, és hagyta, hogy a fiú közelsége megnyugtassa. Majd kiszakadt az ölelésből, mielőtt meggondolja magát, és a karjánál fogva behúzta Tumot a szobába. A bátyja elképedve nézte a rombolást, de nem szólt egy szót sem. Leült Tarral az ágyra, és minden figyelmét nekiszentelte.

Tar idegesen végignyalt kiszáradt ajkán. A torkát már most a szégyen marta.

– Nekem... nagyon nehéz erről beszélnem... Kérlek, ne szakíts félbe, hadd mondjam előbb végig!

Tum bólintott, Tarban viszont benne rekedt az összes szó. Egyszerre akarta kikiabálni minden fájdalmát, de félelem a bátyja reakciójától még mindig akadályozta. Hogy fog ezek után Tum ránézni? Rá fog egyáltalán nézni? Még mindig az öccsének fogja tartani?

Tum megfogta a kezét, és mélyen a szemébe nézett.

– Nekem tényleg bármit elmondhatsz!

Olyan őszintén hangzott ez a pár szó, hogy Tar összeszedte magát. Mély levegőt vett, és kibökte:

– Megerőszakoltak.

Tum szeme tágra nyílt, úgy tűnt, hirtelen még levegőt is elfelejtett venni.

– Nem P'Tharn tette – folytatta Tar. Igyekezett közömbösen beszélni, csak elmondani Tumnak, mi történt, anélkül, hogy újraélné. – Lhong bérelt fel három férfit, hogy megtegye.

– Lhong? – lehelte elhűlten Tum.

– Szerelmes P'Tharnba, és bármit megtenne, hogy megszerezze... Felvette... – Tar nagyot nyelt, a szeme sarkában megint könnyek gyűltek. Hiába próbálkozott, az emlékek vasmarokkal kapaszkodtak belé, és könyörtelenül betódultak az elméjébe. – Felvette videóra... az egészet... – Megakadt, ismét nyelnie kellett, hogy folytatni tudja. – És azzal zsarolt, hogy maradjak távol P'Tharntól.

Tum szeme csillogott, szája megremegett, ahogy a szavakat formálta.

– Ez nem lehet igaz... – Aztán hallgatásba burkolózott, és csak nézett maga elé.

Tar bordáit szétfeszítette ez a csend. A hallgatás legalább olyan rossz volt, mintha Tum nem hinne neki, vagy elítélné.

Tum arcán legördült egy könnycsepp, miközben ránézett.

– Én... én nem tudom, mit mondhatnék. Ez... én ezt nem akarom elhinni... Tudtam, hogy valami történt, valami rossz, de ez... Miért nem szóltál előbb? Miért fojtottad magadba ennyi ideig?

Tar lehorgasztotta a fejét.

– Szégyelltem magam, és féltem, hogy azt hiszed, én is akartam.

– Hogy hihetted ezt?! A bátyád vagyok! Bennem soha, de soha ne kételkedj!

– Akkor is megalázó... Nem akartam, hogy bárki tudjon róla.

Tum átkarolta Tar vállát, és a felkarját simogatta.

– Annyira sajnálom, hogy ezt át kellett élned, és nem tudtam segíteni neked. Most sem tudom, mit kellene tennem...

Tar felpillantott rá.

– Eddig is segítettél! Nélküled nem bírtam volna ki ezt a két évet.

– Tényleg? Nem érzem úgy, hogy bármit is tettem volna. Inkább, mint aki csődöt mondott, amiért nem bíztál eléggé bennem, hogy rögtön elmondd.

Tar halványan elmosolyodott.

– Itt voltál nekem, és ez éppen elég volt. Nélküled biztosan éhen haltam volna, ha előbb nem vágom fel az ereimet. Az iskolába pedig végképp nem mentem volna vissza. Akkor hogyan utazhatnék el Franciaországba?

– Ne is mondd... – sóhajtott fel Tum. – Betegre fogom aggódni magam, hogy elmész.

– Most már rendben leszek. – Tar mosolya ezúttal őszintén kiszélesedett. – P'Type, P'Tharn mostani barátja, elintézi Lhongot, de ha nem is, engem már nem érdekel Lhong. Elmegyek, és összeszedem magam. Mire elvégzem az egyetemet, rá sem fogsz ismerni a mostani önmagamra. Meg fogok gyógyulni – jelentette ki teljes meggyőződéssel.

Az elmúlt két évet végigküzdötte, és nem azért, hogy elnyújtsa a szenvedését. A remény még a legnyomorúságosabb perceiben is vele maradt, és hála Matéónak és Type-nak, szilárd elhatározásra jutott, hogy tényleg maga mögött hagyja a múltját. Mert bármilyen mélyről is fel lehet állni, ha igazán akarjuk.

Tum magához húzta őt, és puszit nyomott a feje búbjára.

– Szívből remélem, hogy így lesz, de... most nekem is kell beszélnem veled.

Tar összevonta a szemöldökét.

– Miről?

– Muszáj beszélnünk Téóról.

Matéo nevének említésére újra fájdalom hasított Tar szívébe. Őt lesz a legnehezebb elfelejtenie...

– Pár nap múlva elmegyek Franciaországba. Jobb ez így.

– Nem szereted?

Tar hallgatott néhány szívdobbanásnyi ideig.

– De igen. Nagyon is. Mégsem érzem helyesnek ezt a kapcsolatot. Jobbat érdemel annál, mint amit én most nyújtani tudok. És mielőtt kioktatnál, hogy ne nézzem le magamat, most nem erről van szó. De amíg nem tudom újra feltétlenül szeretni magamat, addig hogyan várhatnám el mástól, hogy szeressen?

– Ezért nem hallgattad meg?

– Nem igaz, hogy a szerelem mindent legyőz. Nem állok készen egy kapcsolatra. Ha pedig igazán szeretsz valakit, el is kell tudnod engedni, ha neki úgy jobb. – Bűntudatosan lehajtotta a fejét. – Tudom, hogy el kellene mondanom ezt neki, de képtelen vagyok rá. Ha belenéznék a szemébe, önző lennék. Talán annyira mégsem szeretem, hogy elengedjem, de így a helyes.

– És honnan tudod, hogy neki hogy jobb? Egy kapcsolat nem attól működik, hogy döntéseket hozunk mások feje felett, mert azt gondoljuk helyesnek. Ha tényleg szereted, meg kell vele beszélned. Talán nem véletlenül nem tudnál nemet mondani, ha szemtől szemben állsz vele.

Tar beharapta a száját.

– És ha Matéo túlságosan ragaszkodik hozzám? – suttogta.

– És az baj? – vonta fel a szemöldökét Tum. Felsóhajtott, és két oldalról megfogta Tar arcát. – Ha tényleg nem állsz készen egy kapcsolatra, meg fogja érteni. De ha csak félsz... Ne mondj le a boldogságról, mert nehéz. Annál erősebb lesz a kapocs. Csak gondold ezt át. – Még egy puszit nyomott Tar feje búbjára, és magára hagyta a szobában.

***

Tar egyik lábáról a másikra állt, miközben a pólója alját morzsolgatta. Már legalább tíz perce szerencsétlenkedett Matéóék utcájában, de nem mert a túloldalon terpeszkedő villához sétálni. Napok óta rágta magát Tum szavain, és igazat kellett adnia neki: beszélnie kell Matéóval, mielőtt elmegy. Ennyivel tartozott neki. És... talán mégsem kellene szakítaniuk. Talán a kapcsolatuk elbírja a sok terhet, és megerősödik. Ha pedig mégsem... legalább nem mondhatják, hogy nem próbálták meg.

Mély levegőt vett, és átsétált a túloldalra. Bárhogy is alakul a beszélgetés, ez elől nem futhatott el.

A szíve fájdalmas dübörgéssel feszült a bordáinak, a gyomra görcsben állt. Sosem hitte volna, hogy egyszer ilyen nehéz lesz Matéo szeme elé kerülni. A szégyen az arcát égette, amiért ilyen gyáván viselkedett. A jövő iránti félelem pedig a torkát fojtogatta.

Ahogy átjutott a kapun, egyszerre akart Matéóhoz rohanni, hogy mielőbb megtudja az ítéletet és akart megtorpanni, hogy elodázhassa ezeket a kínzó pillanatokat.

Az érzelmei annyira eluralkodtak rajta, hogy észre sem vette, máris ott toporgott a fiú ajtaja előtt. Kezét vagy negyedszerre is kopogásra emelte, de a mozdulat minduntalan abbamaradt. A rettegés láthatatlan béklyója állandóan visszahúzta. Minél közelebb ért a célhoz, annál jobban érezte, hogy ő nem akarja Matéót elveszíteni. De mi van, ha a hülyeségével már megtette? Ha a fiú most már valóban nem akar egy olyan selejttel kapcsolatot, aki dönteni sem tud?

Ismét kopogni akart, de alighogy felemelte a kezét, az ajtó kinyílt. Matéo kócos hajjal, póló nélkül botorkált volna ki, ám amint meglátta Tart, megdermedt. A keze a homlokánál maradt, amivel éppen vakarózott, szeme tágra nyílt.

Tar beharapta az ajkát. Az a tekintet. A fiú életnagyságban. A mandarinos aroma. Tar térde megrogyott, és szeretett volna a nyakába borulni. Azt akarta, hogy Matéo a karjába zárja, és sose eressze. De nem mert megmozdulni.

– B-b-beszélhetnénk? – nyögte ki nagy nehezen.

Matéo ádámcsutkája nagyot ugrott, ahogy nyelt, és zavartan eloldalazott az útból.

– Gyere be!

Tar szeme a vetetlen ágyra siklott.

– Jól vagy? Miért alszol délután?

– Csak edzés után ledőltem, ülj le nyugodtan.

Tar úgy ereszkedett le Matéo ágyának szélére, mintha az egyben lenyelhetné. Röhejes. Hányszor járt már itt, hányszor feküdt Matéo mellett...

Matéo olyan közel helyezkedett mellé, hogy a térdük összeért. Tar még közelebb akart csúszni hozzá, a szíve egyre hevesebb ütemet diktált. A csend terhesen feszült közöttük. Tar nem bírt megszólalni.

– Már nem haragszol rám? – kérdezte Matéo.

– Tessék? – döbbent meg Tar. Majdnem felnevetett kínjában, hogy a fiú ezt kérdezi tőle. – Miért haragudnék rád? Neked kellene rám!

– Én nem mondtam el Bent. De nem titkolóztam, csak nem tudtam, hogyan és mikor mondhatnám el.

– Először tényleg rosszul jött le, de ismerlek. Tudom, hogy van magyarázatod, csak... – Tar megakadt. Ahogy itt ült, Matéo előtt, és a szemébe nézett, az érzelmek feltartóztathatatlanul elöntötték. Annyi mindent szeretett volna mondani, hogy azt sem tudta, melyikkel kezdje. Vagy egyáltalán hogyan fogjon bele. Aztán csak kifakadt. – Matéo, én annyira sajnálom! Féltem, bizonytalan voltam, és inkább bebeszéltem magamnak, hogy neked jobb nélkülem. Megértem, ha ezek után már tényleg eleged van belőlem.

Tar lehajtotta a fejét, képtelen volt szemtől szemben várni az ítéletet. A vére a fülében pulzált. Annyira, de annyira elszúrtam.

Matéo átnyúlt Tar térdén pihenő kezéért, és finoman cirógatni kezdte. Taron jóleső borzongás futott végig. Óvatosan felemelte a fejét.

Matéo elmosolyodott.

– Megbeszéltük, hogy engem kicsit sem zavar, ha lassan haladunk. Nem zavar, hogy ez nem a legegyszerűbb kapcsolat. Akarlak, és akarom ezt a kapcsolatot is. Egyáltalán nem jó nekem nélküled.

Akarlak, és akarom ezt a kapcsolatot. Tar lelkében felgyúlt a remény.

– Tudom, hogy beszélnem kellett volna veled. Hogy elmondjam, mit érzek. Sajnálom. Tényleg nagyon sajnálom.

Matéo elengedte Tar kezét, és gyengéden megfogta az állát. Mélyen Tar szemébe nézett, aki ettől teljesen elgyengült. Elakadt a lélegzete.

– Nem kell bocsánatot kérned tőlem, de ígérd meg, hogy mostantól bármi is bánt, elmondod. Rendben?

Taron izgatott bizsergés lett úrrá.

– Akkor most nem szakítasz velem?

– Hát, ha te se velem – mosolyodott el Matéo.

Megcirógatta Tar állát, majd a kezét hátracsúsztatta a tarkójára. Finoman vonta közel magához, hogy aztán lágyan megcsókolja. Tar belsője megremegett. Már el is felejtette, milyen édes a fiú csókja. A karja önkéntelenül mozdult, megfogta Matéo oldalát. Ahogy a mellkasuk egymásnak simult, a szívük egy ritmust vert, Tar érezte, hogy most hozta meg a helyes döntést. Az élete fakó festménye, amelyet Matéo színesített meg, újra kifakult a fiú nélkül, de most ismét megtelt ragyogó színekkel. A remény színeivel.

– Szeretlek – suttogta rá Matéo ajkára.

A fiú szorosan megölelte, fejét Tar vállára hajtotta.

– Mindennél jobban szeretlek, Szívecske.

Ahogy elhúzódtak a másiktól, és egymás szemébe néztek, szavak nélkül is tudták, még egy valamit meg kell beszélniük, Tar mégis rákérdezett:

– Mi történt Bennel?

Matéo

Matéo fájdalmasan felsóhajtott. Tudta, hogy meg kell ejtenie ezt a beszélgetést, de hangosan kimondani a tettét még mindig gyomorszorító volt. Ahogy viszont visszagondolt az első találkozásukra, mosolyra húzódott a szája. Maga előtt látta azt az életvidám, szőke fiút, akinek abban a pillanatban hitte.

– Az évfolyamtársam volt Amerikában, és tudom, klisés, de tényleg megdobbant a szívem, amikor megpillantottam az első nap. Éppen valamin nevetett, és azt hiszem, beleszerettem abba a mosolyba.

Tar szája is vigyorra húzódott, ami sokkal jobban megdobogtatta a szívét, mint akkor Ben vidámsága.

– Szóval ennyi a titkod? Csak nevetni kell a közeledben, és máris szerelmes leszel?

Matéo megsimogatta Tar puha arcbőrét.

– Szerinted hogyan szerettem beléd, Szívecske? – Most is ebből a sugárzó tekintetből merített erőt, hogy képes legyen folytatni. – Ben azonban kicsit sem volt életvidám, csak nagyon jó színész. A nevelőapja verte, ő pedig beleroppant ebbe. A maszk mögött nem volt semmi. Csak egy halott lélek, ami már nem akart kapaszkodni az életbe.

Tar erősen ráncolta a homlokát.

– De akkor miért jártál vele? Én is első pillantásra beleszerettem annak idején P'Tharnban, de azért maradtam vele, mert az is tetszett, akit megismertem benne.

– Bevallom, a kapcsolatunk eleje nem igazán az ismerkedésről szólt – vakarta meg a fejét Matéo. – Legalábbis nem a lelki oldaláról, ha érted.

Tar szégyenlősen lesütötte a pillantását, mire Matéo a kezéért nyúlt. Gyengéden megsimogatta.

– Ben szerintem akkor még menthető lett volna – folytatta –, még érezni akart valamit, ami nem nyomorúságos, ami egy kis időre elfelejtet vele mindent. Én meg... hát én meg nem mondtam nemet, nem szépítek ezen... Mire pedig rájöttem, hogy mi folyik az orrom előtt, csak túl idióta voltam, hogy meglássam, már késő volt. Ben teljesen szétcsúszott.

– Ezt hogy érted?

– Meg akart halni... – Matéo hangja elcsuklott. A szeme előtt újra megjelentek a képek, amikor Bent olyan rettenetes állapotban látta. Amikor az utolsó pillanatban érkezett, hogy megmentse. Fojtogatott a torka.

– Csak mert valaki úgy érzi, hogy jobb, ha meghal, hogy nincs más út, az még nem jelenti azt, hogy vágyik is rá – suttogta Tar.

Matéo megszorította a kezét, és rámosolygott. Pontosan értette, a fiú mire céloz.

– Ő nem olyan, mint te.

– Pedig egyelőre nem látok sok különbséget – vallotta be Tar. – Ha nem lett volna P'Tum... – Megrázta a fejét. – Nem tudom, hol lennék most, de biztosan nem itt.

– De te belekapaszkodtál Tumba, és mindent megtettél, hogy életben maradj. Bennek én könyörögve nyújtottam a kezemet, hogy fogja meg, de ellökött. Nem egyszer szó szerint sírtam, hogy ne próbáljon meg megint öngyilkos lenni. Hogy hívjon fel bármikor, amikor úgy érzi, nem bírja tovább, de ő nem tette. Ő kereste az alkalmat, hogy ne legyek ott, és végre megölje magát. Nem mentheted meg azt, aki nem akarja, hogy megmentsék. – Kínjában beletúrt a hajába, a mellkasa szorított a fájdalomtól. – Néha igazán seggfejnek érzem magam, amiért magára hagytam, és talán az is vagyok. De tudod milyen ébren hánykolódni, hogy vajon reggel, ha felébredsz, még életben lesz-e a szerelmed? Hogy talán a nevelőapja haragját kockáztatva, amit rajta fog kitölteni, szökj át, és nézd meg, hogy vajon alszik-e, vagy egy kés van-e a kezében? Nem volt éjjelem és nappalom, nem ettem, nem aludtam, csak rettegtem és őrlődtem. Néha úgy érzem, még így is túl későn szálltam ki, az utolsó utáni pillanatban, mielőtt beleroppantam volna én is. De ettől az érzéstől meg még nagyobb seggfejnek tartom magam. – Égett a szeme a visszatartott könnyektől, alig bírta kinyögni az utolsó mondatot. – Bármit megtettem volna érte, ha megfogja a kezem, de nem tette.

Tar odahúzta magához, és szorosan megölelte, a hátát simogatta. Matéo nem bírta tovább, eleredtek a könnyei.

– Nem vagy seggfej – nyugtatta Tar. – Tudom, hogy megtettél mindent, amit tudtál.

– Megpróbáltam rábeszélni, hogy keressen fel egy szakembert – folytatta Matéo elfúló hangon. – Az anyjával is beszéltem. Én tényleg mindent megtettem, amit tudtam. De minél jobban bizonygatni akarom, annál üresebbnek érzem. Ha tényleg megtettem volna mindent, most nem kellene mentegetnem magam.

Tar még jobban szorította.

– Fogalmam sincs, mit mondhatnék... Én is álltam már a szakadék szélén, és tudom, mennyire fontos, hogy valaki legyen melletted. De azt is megértem, amiért szakítottál Bennel. Nem hiszem, hogy ebben a helyzetben tisztán meg lehetne ítélni, mi lett volna a helyes. A múlt viszont már elmúlt. El kell fogadnod a döntésed, és tovább lépned... Nekem szükségem van rád.

Az utolsó mondattól megremegett Matéo szíve. Nem a múltja miatt választotta a fiút, ahogy Tum elsőre megijedt, de őt már tényleg nem hagyhatja cserben. Nem Ben miatt, hanem mert soha senkit nem szeretett úgy, mint Tart.

– Valamit még el kell mondanom – motyogta bűnbánóan.

Tar elengedte, és kérdőn a szemébe nézett. Matéo az ajkába harapott. Amikor megtette, azt hitte, ezzel jót cselekszik, de most már egyáltalán nem volt ebben biztos. Mi van, ha Tar úgy érzi, a feje felett hozott döntést? Meg kellett volna beszélnem vele...

Nagyot nyelt, és odasétált az íróasztalához. Egy borítékot húzott ki a fiókból, amit aztán átadott Tarnak.

Tar arcán egyszerre tükröződött ijedtség és kíváncsiság, miközben belelesett.

– Ez egy repülőjegy – ráncolta a homlokát. Matéo még levegőt is elfelejtett venni. Tar a kezébe vette, és alaposabban megnézte. Elnyílt az ajka. – Ez az én járatom Franciaországba!

– Remélem, nem fogsz megharagudni rám, de... – Matéo kínosan elvigyorodott. – Egy egyetemre fogunk járni.

Tar néhány pillanatig döbbenten bámult rá, majd az ajka az értetlen arckifejezése ellenére mosolyra húzódott.

– Te tényleg egyetemet váltottál miattam? – nyögte.

Matéo szégyenlősen vállat vont.

– Én tényleg veled akarok lenni, és nem egy másik kontinensen.

– Bolond vagy. – Tar a pólójánál fogva magához húzta Matéót, és hosszan megcsókolta. – Én meg egy idióta, amiért el akartalak engedni.

Ne haragudjatok, hogy ennyit kellett várni az utolsó részre, de remélem, megérte. Mindenkinek köszönöm, aki végigolvasta. ^^ Nyugodtan írjátok meg a véleményeteket kommentben. :D