Tar

Tar mellkasa összeszorult, ahogy az utcán sétálva a telefonjára pillantott. Matéótól kapott üzenetet. Biztos volt benne, hogy a fiúnak van logikus magyarázata Benre, mégsem vitte rá a lélek, hogy beszéljen vele. Talán ez egy jel volt. Mióta összejöttek, csak azon gyötrődött, hogy nem elég jó Matéónak, nem tudja megadni neki, amire vágyik, ráadásul elutazik. Nem lehetett véletlen, amiért most tudta meg, a fiúnak nem ez az első bonyolult kapcsolata. Matéo nem érdemli meg még egyszer, hogy ilyenbe keveredjen. Napok óta készült rá, hogy ezt elmondja neki, de ugyanazt érezte, mint Tharnnál: képtelen lenne a szemébe nézni, miközben elengedi a kezét.

Visszarakta a telefont a zsebébe, és igyekezett mélyeket lélegezni. Hiába hullott megint darabokra a szíve, most a jelenre kellett koncentrálnia: ha a szívét nem is, magát még megmentheti. Ha ezt most megteszi, visszakapja a videóját. A gyomra azonban görcsben állt. Lehet, Type is rábólintott a tervre, de akkor sem tudott megnyugodni. Gyűlölte, amiért ezt kell tennie Tharnnal.

Megállt a hatalmas épület tövében, és felnézett a felhők közé nyúló hotelre. Hányinger kerülgette. Miért folyton egy hotel? Lhong még ilyenkor is gyötörni akarja?

Miközben Tar az emlékek elűzésével küszködött, egy idegen férfi jelent meg mellette. Köpcös alak volt, mogorva tekintettél, a puszta látványától kiverte Tart a víz.

– Te vagy Tar? – dörmögte a férfi.

Tar szája kiszáradt, csak bólintani tudott.

– Tudod, mi a dolgod, igaz?

Tar egy lépést hátrált. Tudta, mit tervez Lhong, de nem tudott volna barátságosabb férfit küldeni? Nem mintha Tarnak bárki idegen barátságos lehetett volna, ám ettől a fazontól úgy érezte, menten elájul.

– Mi van? Süket vagy? – förmedt rá a férfi. – Nem mondták, hogy egy félkegyelművel kell dolgoznom.

Tar fejében ordítottak a gondolatok. Mi van, ha Tharn nem jön utána? Ha Lhong átverte, és ez a férfi nincs mindenbe beavatva? Ha valóban berángatja a hotelszobába, és senki sem fog segíteni neki? Nem élné túl, ha még egyszer megtörténne vele...

– Na mindegy, neked úgyis csak nyivákolnod kell, úgyhogy leszarom, mit tudsz, és mit nem.

A férfi elkapta Tar karját, és befelé cibálta a hotelbe.

Tarból nyomban kifutott minden vér. A szíve hevesen kalapált. Egyszerre rázta a hideg és folyt róla a veríték. De arra sem volt ereje, hogy tiltakozzon. Úgy érezte, mintha nem is önmaga lenne. Remegő lába magától mozdult, hagyta, hogy az idegen erőszakosan ráncigálja maga után. A környezetéből szinte semmit nem érzékelt. Pánikszerűen, könnyes tekintettel kapkodta a fejét, hátha valaki segít neki. Mindenki elfordult. De hát miért is segítene rajta bárki? Magára maradt, mint múltkor is. Bénító félelemmel a szívében botorkált fel az emeletre.

Ám amint meglátta a hotelszoba ajtaját, amit a férfi ki is nyitott, visszatért belé a lélekjelenlét. Elöntötték arról az estéről az emlékek, és nem kapott levegőt. Eszeveszettül vergődni kezdett.

– Engedjen el! Hagyjon békén!

Az idegen úgy magához szorította, hogy Tar alig bírt megmozdulni. Eleredtek a könnyei a tehetetlen félelemtől.

– Ne akadékoskodj, fizettem érted, az enyém vagy!

Tar feje zúgott. Tudta, hogy Tharnnak egy férfi elől kell megmentenie, de arról szó sem volt, hogy Lhong már megint egy ribancnak állítja be! Miért teszi folyton ezt vele?

– Hé, engedje el!

Tarban olyan megkönnyebbülés áradt szét, ahogy meghallotta Tharn hangját, mintha legalábbis a halál torkából rántották volna vissza. Azonban az idegen még mindig szorongatta, így nem tudott teljesen megnyugodni, a félelem továbbra is a torkát fojtogatta. Tovább vergődött, hogy kiszabaduljon.

– Te ebbe ne szólj bele, én fizettem ezért a kölyökért!

A férfi megelégelhette Tar ficánkolását, mert olyat belekönyökölt a gyomrába, hogy Tar összeesett a fájdalomtól. A hasára szorította a kezét, miközben a könnyei még jobban potyogtak. Alig érzékelt valamit a külvilágból. Látta Tharn elsuhanó alakját, hallotta a veszekedés összemosódó hangját, és mire kitisztult előtte a kép, Tharn térdelt előtte. A kezét Tar hátára fektette.

– Tar, jól vagy?

Tar kétségbeesetten belekapaszkodott Tharn pólójába.

– Az a férfi hazudott, én nem vagyok prostituált – siránkozott. Ezután a húzása után lehet, Tharn örökre meg fogja utálni, de az utolsó pillanatig azt akarta, hogy Tharn az igazi arcát lássa, ne azt, amit Lhong akar láttatni.

Tharn felnyalábolta a hónaljánál fogva.

– Gyere, menjünk be!

Besegítette őt a szobába, és gyengéden lefektette az ágyra. Odaült mellé, és olyan gondoskodással nézett rá, mint amikor még együtt jártak. Tar ettől csak még pocsékabbul érezte magát, felfordult a gyomra attól, amit tenni készül.

– Tar... Nekünk nem lenne szabad találkoznunk. Itt hagylak pihenni, és felhívom a bátyádat, hogy jöjjön érted. Megleszel?

Már állt fel, de Tar hirtelen mozdulattal a keze után kapott, félig fel is ült.

– Kérlek, ne menj!

Tharn megdöbbenve pillantott rá.

– Te nem is sérültél meg?

Oh, dehogynem fájt a hasa, de megígérte Type-nak, hogy végigcsinálja. Megrántotta Tharnt, aki ezzel mellé esett, egy mozdulattal fölé kerekedett, és ráült.

– P'Tharn, megígérem, hogy soha többé nem foglak keresni, csak még egy valamit tegyél meg nekem!

Tharn felsóhajtott.

– Mit akarsz, Tar? A bárban nem voltam elég világos?

Tar nagyot nyelt, alig jött ki hang a torkán.

– Még utoljára feküdj le velem.

Tharn kínjában felnevetett.

– Tar, mégis mit csinálsz? Hallod te magad?

Tar megpróbálta megcsókolni, de Tharn elfordította a fejét.

– Kérlek, P'Tharn, csak ezt az egyet tedd meg nekem!

– Mégis mióta kuncsorogsz szexért, eszednél vagy?

Folyamatosan egymással viaskodtak – Tharn próbálta lelökni magáról, miközben Tar csókolni igyekezett. Hányni tudott volna ettől a tettétől. A szíve darabokra törött.

– P'Tharn, nekem már csak ez maradt – zokogott. Ismét előtört belőle annak az estének minden pillanata, és ezzel a kuncsorgással pont úgy is érezte magát, ahogy Lhong beállította. Egy undorító szajhának. – Mindenkivel lefekszem. Hadd legyek még egyszer utoljára veled.

Tharn egy határozott mozdulattal fordított magukon, így ő került Tar fölé.

– Hogy mondhatsz ilyet? – üvöltött bele az arcába. – Miért tartod magad egy ilyen senkinek? Térj már észhez!

Mert ennyit is érek?

És ebben a pillanatban érkezett meg Type – nyomában Lhonggal. Tar nem tudta eldönteni, hogy az éppen belépő fiú ennyire jó színész, vagy bár ez volt a terv, magában tényleg dühöng, amiért így kell látnia a pasiját. Ha leszámítják Tar könnyeit, pontosan úgy néztek ki, mint akik éppen benne voltak a dologban. A kiabálást valószínűleg nem hallotta kint.

Tharn azonnal lefehéredett, és elhúzódott Tartól.

– Type, én...

– Elég! – szakította félbe Type ridegen. Még a szeme is bekönnyezett. – Nem vagyok kíváncsi a magyarázatodra. Betelt a pohár. Épp elég, hogy ez – bökött Tar felé – küldött egy szép kis üzenetet. Nézzem meg a saját szememmel, hogy még mindig az exed dugod. Hát tényleg a szememnek hiszek.

– Type...

– Szakítsunk!

Tharn kiugrott az ágyból, és úgy kapaszkodott bele Type karjába, mintha azzal bármit megváltoztathatna. Tarnak eszébe jutott a saját szakításuk – hogyan könyörgött neki is, hogy ne szakítsanak. Szorított a mellkasa, és fájt a szíve, amiért így kellett újra látnia. Ráadásul megint miatta.

– Type, kérlek! – esedezett Tharn, de Type elnézett mellette, és kirántotta magát a szorításból.

– Végeztünk.

Type sarkon fordult, és Lhong mellett kiviharzott a szobából.

Tharn néhány lélegzetvételnyi ideig utána nézett, majd vérben forgó szemmel Tarra pillantott.

– Soha többé ne kerülj a szemem elé! – köpte ki, mielőtt Type után rohant. Mindezt olyan undorral, mintha Tar nem érne többet egy cipőre ragadt kutyaguminál. Mi tagadás, úgyis érezte magát. Az is volt. Egy hatalmas szerencsétlenség Tharn életében, akit jobb lett volna, ha kikerül.

Tar megszólalni sem bírt, csak ült ott potyogó könnyekkel és hasogató szívvel. Remélem, megbocsájtasz majd nekem, ha minden kiderül...

A tekintete találkozott Lhongéval, és bár Lhong eddig nagyon ügyelt rá, hogy ne buktassa le magát, most nyíltan kiült rá a gonoszság. Mint aki magában még élvezte is ezt a drámai helyzetet.

Tar utána akart szólni a felvétel miatt, de nem jött ki hang a torkán. Csak bámulta, ahogy Lhong is távozik, ő pedig egyedül maradt a hotelszobában, mint akkor is.

***

Tar akkor sem tudta abbahagyni a sírást, amikor felosont a szobájába, nehogy Tum észrevegye a szökését. Kellett neki jó néhány perc, mire annyira összeszedte magát, hogy felhívja Lhongot.

– Mit akarsz? – szólt bele Lhong unott hangja. Már nem is foglalkozott vele, hogy titkolja magát. Vagy csak nem hitte volna, hogy Tar felismeri telefonon keresztül.

– Megtettem, amit kértél. Kérem vissza a felvételeket!

Lhong felsóhajtott, mint aki unja vele a beszélgetést.

– El kell ismernem szép munka volt. Kicsit féltem, hogy felsülsz. Törlöm a felvételeket.

Tar egy lélegzetvételnyi ideig várt, mielőtt kibökte.

– Tudom, hogy te vagy Lhong.

Csend. Ha nem hallotta volna a fiú szuszogását, azt hihette volna, lerakta. Talán hülyeséget csinált. Talán ezután Lhong mégsem fogja törölni a felvételeket. De azok után, ahogy Tharn otthagyta, valahogy nem tudta úgy érdekelni, mint azelőtt. Így is elvesztett mindent. Tharnt. Matéót. A méltóságát. Önmagát. A boldogságát. Mindent.

– Végül is mégsem vagy olyan hülye, mint gondoltam – szólalt meg aztán Lhong. Tar összeszorította a fogait. Az ujjai ökölbe szorultak. Úgy feszített a mellkasa, mintha széttépnék belülről. Nem bírta fékezni a nyelvét.

– Mert azt hiszed, te olyan okos vagy? – sziszegte. – Elkergethetsz P'Tharn mellől, elkergetheted P'Type-ot is, és elkergethetsz bárkit, de sosem fogod megkapni. P'Tharn sosem nézett rád úgy. Sosem érdekelted. Egy senki vagy a szemében. Lehet, hogy tönkre tettél, de P'Tharn akkor is engem szeretett, míg te csak egy nyomorult vagy, aki addig jó, amíg sírhat a válladon. Milyen érzés, hogy mindenki jobban kell P'Tharnnak, mint te? Bárki, csak ne te legyél.

Ismét csend. Lhong fújtatott.

– Legalább én nem vagyok akkora kurva, hogy három férfivel keféljek egyszerre. – Ezzel bontotta a vonalat.

Taron olyan elviselhetetlen méreg és fájdalom lett úrrá, amit képtelen volt magában tartani. Kirobbant belőle minden, amit eddig elfojtott. Sírva félre dobta a telefonját, letépte a falára ragasztott képeket, lesöpört mindent az íróasztaláról, felborította a festőállványát, és valószínűleg tovább tombolt volna, ha nem akad meg a tekintete az íróasztal fiókján. Azon a fiókon, amelybe a Tharnnal és Tummal közös képét tette. Bizonytalan lépésekkel megközelítette az asztalt, és remegő kézzel kivette a fotót. Magához szorítva térdre rogyott a földön, és még jobban zokogott.

– Sajnálom – suttogta. – P'Tum, P'Tharn, sajnálom.

Az ujjai elfehéredtek, ahogy a keretet szorongatta. Gyűlölte magát, gyűlölte ezt az egészet. Hányszor kérdezte meg már magától, hogy mivel érdemelte ki ezt a sok szenvedést, de továbbra sem értette. Csak az elviselhetetlen fájdalmat érezte a mellkasában.

– Tar – szűrődött be Tum aggódó hangja odakintről. – Mi a baj? Engedj be!

Tar levegőt sem kapott a zokogástól, nemhogy megszólaljon. Egyre hangosabban sírt.

– Tar, kérlek, engedj be! Nem tudok segíteni, ha nem beszélsz!