Tar

Tar mosolyogva ébredt. A tegnapi események még mindig álomnak tűntek, de a bőrkarkötő a csuklóján a valóságot bizonyította. Akkor kapta Matéótól, amikor délután hazahozta, és Tar azóta sem vette le. Nem szerette különösebben a karkötőket, Matéo azonban a saját csuklójáról húzta le. Semmi pénzért nem akart még estére sem megszabadulni a mandarinos illatú ékszertől.

Ahogy a karkötőt bámulta a kezén, a tegnapról rögtön egy másik gondolat jutott eszébe: ma focizni mennek. Egyből kipattant az ágyból, és talán még sosem készült el ilyen gyorsan. Ám mire leért a földszintre, Matéo már ott ült a konyhaasztalnál, és Tummal beszélgetett.

– Te mikor keltél? – döbbent meg Tar. Szándékosan fél nyolcra állította az ébresztőt, hogy ha magától nem ébredne időben, ne Matéónak kelljen kiráznia a párnák közül.

Matéo megvonta a vállát.

– Korán. De reggelizz nyugodtan, még Tummal úgyis beszélnem kell. Szóval – fordult Tumhoz. – Mondd még egyszer, hogy mi van ezzel a rohadt beadandóval.

– Hű, de nehéz ma a felfogóképességed – sóhajtott fel Tum.

– Mert nincs értelme ennek a beadandónak. Egyszer nem megyek be órára, és kiadnak egy ilyen lehetetlen feladatot...

Tar fülig érő szájjal hallgatta a két fiú párbeszédét, miközben reggelit készített magának. Igazából bármiről beszélhettek volna, Matéo hangja akkor is mosolyt csalt volna az arcára. Beleremegett a szíve abba a rekedtes baritonba.

Mire végzett a reggelivel, a bátyáék is befejezték a beadandó kivesézését.

– Indulhatunk? – kérdezte Matéo. A hangja közömbösen csengett, a szeme viszont hasonlóan izgatottan csillogott, mint amit Tar is érzett.

– Naná! – pattant fel Tar.

***

Matéo egy nyilvános focipályára vitte el, nem olyan messze Tumék egyetemétől. A zöld fákkal és bokrokkal szegélyezett füves placc üresen várta őket, csak a messzi játszótérről ért el hozzájuk a gyerekzsivaj. Tar elégedetten nyugtázta, hogy senkivel sem kell osztozkodniuk, és a növényzet eltakarja a helyet a kíváncsi szemek elől.

Éppen a bemelegítéssel végeztek, amikor viszont két fiatal fiú jelent meg. Az egyik szélesen elvigyorodott, amint meglátta őket, és vadul integetett.

– Téo! – kurjantotta vidáman. – Téged is látni?

Matéo arca furcsán megfeszült.

– Helló, No! – köszönt kelletlenül. – Mi szél hozott ide benneteket?

– Az egyetemi pályán karbantartás van, úgyhogy lejöttünk ide kicsit játszani. Champ és Som is mindjárt itt lesznek. Beszálltok? Lehetnénk hárman-hárman.

Matéo idegesen Tarra pillantott.

– Nem is tudom... Csak rugdalni jöttünk, nem igazá...

– Oh, Téo, ne csináld! – vágott közbe No. – Jó móka lesz! Te benne vagy? – No Tarhoz fordult.

Tar zavartan pislogott a túlságosan lelkes fiúra, és jobb híján megvonta a vállát. Fogalma sem volt, mit kellene mondania. Matéo valószínűleg ismerte őket, No pedig már teljesen beleélte magát. Nem akarta a belső démonjai miatt elrángatni innen Matéót. Csak kibírja valahogy, nem? Hiszen már annyit fejlődött.

– Ezt igennek veszem! – lelkesedett tovább No. – Techno vagyok, röviden No. Ő Pedig a legjobb barátom, Type.

– Type? – hökkent meg Tar. A gyomra görcsbe rándult. Persze, nem egyetlen Type rohangál Thaiföldön, azonban az egyetem közelsége miatt és Matéo korábbi arckifejezéséből ítélve, ez bizony az az egy lehet. Add, hogy tévedjek!

– Mi bajod a nevemmel? – kérdezte Type barátságtalanul.

Tar nagyot nyelt. Izzadt tenyerével a nadrágját gyűrögette.

– Semmi – rázta hevesen a fejét. – Ismerősnek tűnt. Lehet, P'Téótól hallottam.

– Lehetséges – sietett gyorsan a segítségére Matéo. – Talán akkor hallhattad, amikor Type-nak volt az a botránya az egyetemen. Lehet, szóba került Tummal.

Type grimaszolt.

– Ne is emlegesd azt a botrányt! Azok az idióták letapogattak, és még engem támadtak.

– Szerencsére Tharn kimosott a szarból, amit a nagy szád okozott – vetette közbe Techno.

Tart leverte a víz Tharn neve hallatán. Hát mégis csak ő az a Type! Komolyan lehetek ilyen szerencsétlen?

– Muszáj őt istenítened? – morogta Type. – Nem kérte senki, hogy segítsen. Törődött volna a maga dolgával! Te meg fogd be, mielőtt belelépek a szádba!

Techno elhúzta a száját.

– Most miért húztad így fel magad? Nem mondtam semmit.

– Ne is! Hol van már Champ és Som?

– Ott jönnek, úgyhogy megnyugodhatsz – dünnyögte Techno. A fák között vezető ösvényen valóban két fiú tűnt fel. – Ti honnan ismeritek egymást? – kérdezte váratlanul Matéótól. Nyilván oldani akarta a feszültséget, amíg a többiek ideérnek. Tar nem is értette, Type miért kapta fel ennyire vizet.

– A legjobb barátom öccse. – Matéo átkarolta Tar vállát, mintha csak a beszédtéma miatt tette volna, azonban Tar pontosan tudta, hogy támogatni próbálta őt Type miatt. Egy leheletnyivel jobban is érezte magát.

– Akkor nem a mi egyetemünkre jársz? – tudakolta ezúttal Tartól Techno.

– Még gimibe járok.

– Oda, ahova Technik is – egészítette ki Matéo.

– Ismered az öcsémet? – vidult fel Techno.

– Csak látásból, sosem beszéltem vele.

– Nem vesztettél vele sokat – jegyezte meg Type. – Champ, Som, végre itt vagytok! Eltévedtetek útközben?

– Som a fejét is elhagyná, ha nem lenne a nyakához nőve – felelte Champ. – Már elindultunk, amikor rájött, hogy nem hozott kulcsot, a szobatársa pedig hamarosan elmegy, és csak késő este ér vissza. Gyorsan visszamentünk, és feltúrtuk az egész szobát, mire rájött, mégis berakta a táskájába...

Type pillantásában benne volt minden, de nem szólt egy szót sem. Némán elindult az egyik térfélre.

Techno Matéóhoz fordult.

– Ti megkapjátok Somot, mi meg leszünk Champpel. Megfelel?

Tar észrevétlenül felsóhajtott. Legalább nem Type-pal kell egy csapatban lennie, ha már nem szökhet meg innen. Pedig az lenne a legjobb megoldás. Csak azzal bizonyára Matéót hozná kellemetlen helyzetbe, miatta kellene hazugságokat kitalálnia vagy valahogyan köntörfalaznia, és ezt nem akarta a fiú nyakára hozni. Már így is túl sokat tesz érte, amiért állandóan Lhong sarkában liheg, arról meg igazán nem tehet, hogy Lhong nem hajlandó megválnia a táskájától.

Kezdés előtt Matéo odalépett hozzá, és észrevétlenül végigsimított a karján. Taron meleg bizsergés futott végig.

– Megvagy? – kérdezte Matéo aggodalmasan.

– Minden vágyam volt P'Tharn pasijával focizni – motyogta Tar. – De még mindig jobb, mintha ő is itt lenne. Nem ismerem P'Type-ot, megpróbálok elvonatkoztatni ettől a ténytől.

Matéo megszorította a vállát, és elfoglalta a helyét a pályán.

A meccs elkezdődött, Tar pedig az elején úgy kóválygott, mint egy eltévedt kölyökkutya. Valahányszor Type a közelébe került, ő legszívesebben az ellenkező irányba rohant volna, csak hát a fociban nem így működik a dolog. Nem akarta elhinni, hogy Type folyton felé közeledik, nem pedig Matéót fogja. Tényleg ennyire szerencsétlen?

Játék közben azonban egyszer csak átkattant benne valami. Elkezdte élvezni, és teljesen elfeledkezett arról, hogy Type Tharn új barátja. Végtére is sosem látta, csak a nevét tudta Lhong miatt. Így azért könnyebb volt belefeledkezni a fociba.

Kitört Type fogásából, amikor Matéo megszerezte a labdát.

– P'Téo!

Matéo lepasszolta neki, Tar pedig egyenesen a kapu jobb felső sarkába lőtte a labdát. Hat-kettőre vezettek.

– Hé, No! – hördült fel Type. – Minden labdát beengedsz?

– Ha nem tetszik, te is beállhatsz a kapuba!

– Tök mindegy, ki áll a kapuban – szólt közbe Matéo vigyorogva. – Mi akkor is jobbak vagyunk. – Büszkén megveregette Tar hátát, akit jóleső melegség töltött el. Kicsit úgy érezte magát, mint régen.

– Oh, nagyobb az arcod, mint Type-é – horkantott fel Techno.

– A hat-kettes állás megengedi.

Techno látszólag valamit válaszolni akart rá, azonban elnézett a válluk felett.

– Mit keres itt Tharn?

Tar végtagjai elnehezedtek, képtelen volt megfordulni. Létezik, hogy tényleg Tharn van a háta mögött? A vére a fülében pulzált.

Matéo és Type vele ellentétben odanézett.

– Hát ez meg? – dünnyögte Type. – Én aztán nem hívtam. – Ezzel odasietett hozzá.

Tar görcsösen belekapaszkodott Matéo pólójába, és félre húzta Techno közeléből.

– El kell tűnnünk, mielőtt P'Tharn észrevesz – suttogta kétségbeesetten. – Ha azt gondolja, hogy szándékosan jöttem ide...

– Akkor plusz pontot szerezhetsz Lhongnál – vágott közbe Matéo. A tenyerét a még mindig a pólójába csimpaszkodó kézfejre tette. Nyugtatóan simogatta Tart. – Tharn nem hiszem, hogy jelenetet fog rendezni, úgyhogy tök mindegy, észre vesz-e vagy sem. Lhong nélkül azt sem tudnád, hogy Type Tharn új pasija, nincs mire felkapnia a cukrot. De ha mégis kiborulna, akkor legalább kicsit megpiszkáltad a kapcsolatukat, ahogy Lhong kérte.

– Matéo, kérlek! – nyögte Tar sírástól fojtott hangon. – Már így is nagyon rosszul érzem magam amiatt, amit velük teszek.

– Tar, nyugodj meg először – szólt rá halkan, de erélyesen Matéo. – Ha kiborulsz, az tényleg senkinek sem tesz jót.

Tar felpillantott az ég felé, hogy visszatartsa a könnyeit, de így is végigcsordult néhány forró könnycsepp az arcán.

– Undorodom magamtól, hogy ezt kell csinálnom – lehelte. – Ha visszaszerzem az eredeti felvételeket, akkor P'Tharnnal örökre meg fogom utáltatni magamat. De ha Lhong szétküldi, akkor is meg fog utálni, és mások is látni fogják. Én ezt nem bírom.

Az elmúlt héten annyira lefoglalta, hogy mit kezdjen a Matéo iránti érzéseivel, hogy szinte teljesen elfeledkezett arról, mennyire szörnyű helyzetben van. Telefonon néha írt Tharnnak, aztán nem is foglalkozott vele. De most, hogy egy légtérbe kerültek, a szorongás újult erővel tört rá. Ő nem akart más boldogságának ártani, de saját magát sem akarta újra lerántani a feneketlen sötétségbe.

– Vegyél mély levegőt! Előtted állok, talán így nem lát.

– Ne is lépj el előlem! – kérlelte Tar.

– Nem fogok, csak próbálj már egy kicsit megnyugodni, mielőtt rosszul leszel.

– Mit akart? – hallották meg Techno hangját.

– Som nem hagyta otthon a kulcsát, de én igen – felelte Type. – Tharn meg a szüleinél éjszakázik. Aggódott, hogyan jutok haza. Mintha nem aludhatnék nálad.

Tar kilesett Matéo takarásából. Type éppen Technóhoz sétált, miközben beszélt, Tharnnak hűlt helyét látta. Megkönnyebbülten kifújta a levegőt, de a nyugalmába szúrós érzés vegyült. Valamikor Tharn még érte aggódott így, bármit megtett volna Tarért, ő pedig mivel hálálta meg? Magyarázat nélkül porba tiporta, és most Type-ot is megpróbálja elszakítani tőle.

– Tar – szólította meg Matéo finoman. – Menjünk innen, jobb lesz.

Tar némán bólintott. A legjobb lenne, ha a föld nyelné el.

Amíg Matéo elbúcsúzott a többiektől, Tar csendesen eloldalgott a fák felé. Képtelen lett volna Type szemébe nézni. Undorító, kétszínű hazug vagyok.

Egy széles tenyér simult a hátára, mire ijedtében beugrott a bokrok közé. A szíve félelemtől telve, fájdalmasan feszült a bordáinak.

– Csak én vagyok az – nyugtatta Matéo. Közelebb lépett Tarhoz, és szorosan magához ölelte.

Tar elveszett a mandarin és zsálya megnyugtató aromájában, ami beborította, mint egy óvó takaró. Amikor ilyen közel lehetett Matéóhoz, valahogy kisebbnek tűntek a problémák. Mélyeket lélegzett, és csak akkor húzódott el, miután valamelyest megnyugodott.

– P'Type és P'Tharn egyszerre egy kicsit... kiborított – magyarázta.

Matéo megsimogatta az arcát.

– Megértem. Most, hogy a foci meghiúsult, mit szeretnél csinálni?

– Elmenni valahova, ahol biztosan nem találkozom se P'Type-pal, se P'Tharnnal... se Lhonggal. Már csak ő hiányzik.

– Átmenjünk hozzánk?

– Tökéletes.

Ahogy maguk mögött hagyták a pályát, Tar valamelyest jobban érezte magát. Tudta, hogy valamit kezdenie kell majd a helyzetével, hogy később a lelkiismeretével is el tudjon számolni, de ezt nem ma akarta elkezdeni. Most csak Matéóval kettesben akart lenni.

Sokáig csendben autóztak Matéóék villája felé, amikor a fiú váratlanul megszólalt:

– Kérdezhetek valamit?

Tar rápillantott.

– Ezt meg sem kell kérdezned. Gondolom, valami kínosról vagy lelkisről van szó, ha már így vezetted fel, de már úgy is jártál a lelkem legsötétebb bugyrában. És épp te mondtad, nem? Hogy a kapcsolat a bizalomra épül, vagy valami ilyesmit. Igazad volt. Szeretnék veled egy sokkal őszintébb és bizalmasabb kapcsolatot, mint amilyen P'Tharnnal volt. Bármit kérdezhetsz tőlem.

Matéo ujjai ennek ellenére idegesen doboltak a kormányon, és látszott rajta, nehezen találja a szavakat.

– Láttam valamit a szobádban, amikor együtt festettünk – kezdte bizonytalanul. – Akkor nem kérdeztem rá, mert mást hittem. Utána el is felejtettem, de most, ahogy megpillantottam Tharnt, eszembe jutott... És nem hagy nyugodni.

Tar értetlenül a homlokát ráncolta. Mégis mit láthatott Matéo, ami ennyire zavarja? Először a festményeire gondolt, de azt nem így tálalná. Különben is. Arról már beszéltek, nem?

– Fogalmam sincs, mire gondolsz – rázta a fejét.

– Láttam egy képet – folytatta Matéo továbbra is óvatosan formálva a szavakat. Tar pulzusa egyre gyorsabban vert. Elképzelése sem volt a másik mire akar kilyukadni, és a félelem kezdte maga alá gyűrni. Mégis mi van a szobájában? Milyen kép? – Amin Tummal vagy...

És? Mi a baj a bátyámmal közös képen? Várjunk csak! Van egyáltalán olyan kép a szobámban? De hiszen azon...

– ...és Tharnnal...

Tarból egy megkönnyebbült sóhaj szakadt ki. Ezerszer rosszabbra számított.

– ...Nyilvánvaló, hogy azon a képen már jártatok, nagyon ölelget téged. Először azt hittem, azért tartottad meg, mert még mindig szerelmes vagy Tharnba. De kiderült, belém vagy. Tudom, nem kellene féltékenykednem, és tulajdonképpen nem is vagyok az, de nagyon zavar, hogy az exedről van kitéve egy fotó a szobádban. Nem értem, miért.

Önkéntelenül mosoly bujkált Tar szája sarkában.

– Van tipped, miért nem dobtam ki azt a képet?

– Nincs, úgyhogy kérlek, kímélj meg.

– Elfelejtettem.

Matéo éppen megállt egy pirosnál, és rögtön rá is kapta a tekintetét. Úgy nézett ki, mint akibe áram csapott.

– Mégis hogy lehet ezt elfelejteni?

– Gyorsan. Amikor szakítottam P'Tharnnal még szerelmes voltam belé. Csak mert tőle „meg kellett szabadulnom" – rajzolt macskakörmöket a levegőbe –, az emlékétől képtelen voltam. Bármi is történt, a lelkem mélyén abban reménykedtem, hogy valahonnan megtudja, mi történt, nekem fog hinni, nem Lhong ármányának, és visszajön hozzám, segít felépülni.

– Oké, eddig logikus – bólintott rá Matéo. – Aztán?

– Nem sokkal Lhong újabb zsarolása előtt kezdtem rájönni, mit érzek irántad, de magamnak is féltem beismerni. Fogalmam sem volt, mikor szerettem ki P'Tharnból, és rettegtem az érzéstől, hogy valakibe szerelmes lettem a történtek után. Nem tudtam, mihez kezdhetnék ezzel az érzéssel. Úgyhogy tagadtam, amíg lehetett. Csak nemrég mertem beismerni. De megértheted, hogy hiába jöttem rá erre, volt elég más bajom is, úgyhogy eszembe sem jutott P'Tharn képe a polcomon. Ha nem mondod, fel sem tűnik, hogy ez a kép még ott vannak. És ha megnyugtat, a gépemen már lecseréltem a hátteret, amikor bevallottam magamnak az érzéseimet.

Erre már Matéo is felnevetett, és mivel a lámpa zöldre váltott, tovább indult.

– Ha hazamentem – mondta Tar – elteszem azt a képet egy fiókba... Vagy mindjárt dobjam a kukába? – Noha nem akart szabadulni a képtől, egy része örökké szeretni fogja Tharnt, Matéo kérésére szó nélkül megtette volna. Tharn cserbenhagyta, minek őrizgetné az emlékét, ha ezzel azt bántja, aki tényleg bármit megtenne érte?

Matéo azonban kedvesen így szólt:

– Nem kell. Nekem is van az exemről képem. Mi sem azért mentünk szét, mert megutáltuk volna egymást. Vagy én is dobjam ki?

– Amíg nem akasztod ki a falra, nem érdekel, megtartod-e vagy sem.

Matéo átnyúlt hozzá, és megcirógatta a kézfejét. Tar a puha érintésre lehunyta a szemét. Az előbb még a pokolba vezető úton rohant a vesztébe, de Matéo erőnek erejével kirángatta őt onnan. Úgy érezte, sehol máshol nem lenne most szívesebben, mint ennek a fiúnak az oldalán. Élettel töltötte meg a fájdalomtól vérző szívét.

– Ugye most én vagyok a háttérképed? – kérdezte Matéo, mire Tar ránézett.

– Nincs közös képünk...

– Szomorú. Akkor pótoljuk.

Lassan begurultak a villa udvarára, és bár az égen szürke felhők úsztak, Tar mégis szebbnek látta a napot. Számára vibráltak a színek, és kivételesen szívesen ragadott volna festéket, hogy megörökítse a világot úgy, ahogy ő látja.

– Esni fog – állapította meg Matéo, hasonlóan az eget bámulva. Cinkos mosollyal fordult Tarhoz. – Úszunk előtte egyet?

– Nem is hoztam fürdőruhát.

– Nem számít. – Matéo elkapta a karját, és a hátsó udvar felé húzta. – Megkérdezném, hogy még sosem úsztál-e ruhában, de mivel úszni sem tudtál, sejtem a választ.

– Te most tényleg ruhástól akarsz bemenni?

Matéo nem válaszolt. Elvontatta a medence széléhez, és nekilátott vetkőzni. Tar szája kiszáradt, ahogy egyre kevesebb ruha maradt a fiún. Hiába fürödtek már többször együtt, nem lehetett megszokni Matéo szálkás testének látványát. Az erős karokat, széles vállat, kockás hasat. Baromira jól nézett ki, ahogy csak a farmer maradt rajta.

– Én a helyedben ledobnék néhány dolgot magamról – figyelmeztette Matéo.

Tar sóhajtva megadta magát, ám miután lerúgta a cipőjét, és levette a zokniját, bizonytalanul megállt.

– És ha most vizes leszek, mit veszek fel? – jutott eszébe.

– Túl sokat agyalsz!

A combja alá nyúlva felkapta Tart, aki reflexszerűen kapaszkodott bele a másik nyakába, miközben a lábát szorosan a dereka köré fonta. A szíve egyenesen a torkában dobogott tovább.

– Matéo!

– Nyugalom, meg se mozdultam. – Csókot nyomott Tar arcára. – Meg akartam kérdezni, hogy ugorhatok, vagy inkább sétáljak be veled.

Tar bizonytalan pillantást vetett a medencére.

– Az egy dolog, hogy leérek, de így is a nyakamig ér a víz, és nem tudok úszni. Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet lenne ugrani.

Matéo felkuncogott.

– Jól van, jól van, nem foglak ijesztgetni. – A lépcső felé vette az irányt, és fokról fokra süllyedt bele a medencébe. A hullámok hűvösen kúsztak fel Tar felhevült bőrén. Így, hogy Matéo tartotta őt, csak a melléig ért a víz.

– Szóval ilyen magasnak lenni.

Kicsúszott Matéo karja közül, és ismét nyakig merült. Elkapta az egyik feléjük lebegő labdát.

– Játsszunk? De a lépcsőre állok.

– Jól van, állok én a másik oldalra – kacagott Matéo.

Tar csak egy fokot szökkent feljebb, és szándékosan a másik elé dobta a labdát, hogy víz fröccsenjen szerteszét.

Matéo felvonta a szemöldökét.

– Szólva így játszunk?

Valószínűleg nem így tervezte, de olyan erővel vágta a vízfelszínre a labdát, hogy az Tar fején pattant vissza.

– Na! – tántorodott hátra Tar, miközben a homlokához kapott. – Nem kidobóst játszunk.

– Hupsz, bocsi.

Percekig labdáztak a medencében, mielőtt a vihar bekergette őket a házba. Dörgéssel és villámlással érkezett az égszakadás. Egy időben Tar ki nem állhatta az ilyesfajta időjárást, a sötétben a szörnyek is könnyebben elevenednek meg. Rettegett, hogy valaki a vihar hangjait és a félhomályt kihasználva beoson a házukba, és sarokba szorítja. De ez most kicsit sem érdekelte. Vidáman csattogott vizes lábával az emeletre vezető hideg lépcsőfokokon, miközben Matéo a kezét fogta. A másik meleg érintése földöntúli erővel ruházta fel.

Odafent az első útja Matéo fürdőjébe vezetett volna a fiú ruháival a kezében. Egy sötétkék melegítőnadrágban és egy világoskék pólóban lépett ki onnan. Addigra Matéo már egy szürke rövidgatyában és egy fekete ujjatlanban hasalt az ágyon.

– Van kedved filmet nézni? – kérdezte, amikor meglátta Tart.

Tar a hátára fekve odakucorodott mellé.

– Inkább játsszunk. Van kártyád? Társasod?

– Abban a szekrényben vannak – mutatott rá az egyikre Matéo. – Azt választasz, amit szeretnél. De előbb... – Odafeküdt Tar mellé, és a telefonján behozta a kamerát. – Meg kell csinálnunk az új háttérképed.

– Ne mondtam, hogy téged akarlak háttérnek – nézett rá Tar.

– De én eldöntöttem. Nagy mosolyt kérek!

Az első kép még egészen normálisra sikerült – egymás mellett feküdtek, Tar Matéo vállához hajtotta a fejét, és kedvesen mosolyogtak. Aztán elkezdtek hülyébbnél hülyébb fejeket vágni. Az utolsó fotókon már csak azt látszott, hogy Tar meghal a röhögéstől, miközben Matéo még kitartóan grimaszolt.

– Ezt fogom beállítani – mutatott rá az egyikre Tar. Mindketten úgy néztek ki rajta, mint akik az elmegyógyintézetből szabadultak, de így volt tökéletes.

– Megfelel – nyugtázta Matéo elégedetten. – Akkor társas?

Tar azonban egyelőre nem kelt fel az ágyról.

– Előbb ölelést kérek.

Matéo az oldalára helyezkedett, egyik kezével a fejét támasztotta meg, a másikkal átkarolta Tart. Ujjai finoman cirógatták a fiút. Az eső lágy kopogása az ablakon szolgált háttérzajként.

– Imádok a szemedbe nézni – mosolyodott el Matéo.

– És még mit imádsz bennem? – kíváncsiskodott Tar.

– Hmm, lássuk csak – gondolkodott el Matéo. – A mindent jó válasz?

– Nem – nevetett fel Tar. – Részleteket akarok.

Matéo közelebb hajolt hozzá, az arcukat néhány centi választotta el. Lehelete Tar bőrét simogatta, az ajka egy pillanatra rabul ejtette a tekintetét.

– Azt szeretem benned, hogy egyszerre vagy jóságos, mégis pimasz. Angyal és ördög egy személyben. Persze, egy nagyon aranyos kisördög.

– Nem tudom, hogy ezen most meg kellene-e sértődnöm.

Matéo csókot nyomott Tar arcára.

– Határozottan nem. Ez színtiszta dicséret volt. Te jössz! Mit szeretsz bennem a legjobban?

Tar felemelte a kezét, mutatóujjával végigsimított Matéo arcán. A homlokától, az orrán át, az álláig.

– A humorod. Hogy bármikor meg tudsz nevettetni. Melletted mindig jól érzem magam, és önmagam lehetek.

– Akkor már tudom, melyik társassal játszunk. Gyere! – Matéo feltérdelt az ágyon, és felhúzta Tart is. Lelkesen vonta maga után a szekrényhez.