Tar

Téót újra látni olyan volt, mintha az eddig fekete-fehér festmények színeket kaptak volna. A szürke nap fénylő sárga lett, és bearanyozta az egész tájat.

Tar szája nyomban fülig ért, és legszívesebben a nyakába ugrott volna, amikor meglátta Téót a lépcső aljánál támaszkodni. Bár már a szobájában sejtette, miért kell haladéktalanul lejönnie a nappaliba – ugyanis Téo elmésen sms-ben írta meg neki –, szembesülni a valósággal sokkal jobb volt.

– Visszajöttél – mondta ki Tar a nyilvánvalót vidáman, és lesietett a fiúhoz.

– Mondtam, hogy hétvégén találkozhatunk – mosolygott Téo. – Felkészültél?

Tar mély levegőt vett. Fel. Egész héten erre készültem.

– Mit tervezel? Megint medencézést?

– Nem – nevetett fel Téo. – Most kész programmal jöttem.

Tar gyomrában egyből kíváncsi bizsergés gyúlt.

– Igen? És mit találtál ki?

– Majd meglátod – kacsintott rá Téo, és az ajtó felé biccentett. – Gyere!

***

– Kifogy a benzin, mire eljutunk valahova – közölte Tar. Noha a bangkoki forgalom hatalmas és lassú, úgy érezte, sehova sem tartanak. Mintha Téo céltalanul keringene a városban.

Téo bazsalyogva rásandított.

– És ha csak kocsikázni hoztalak?

– Hát ha a kész program nálad ezt jelenti, akkor szerintem baj van a thaioddal. Angol helyett most thai korrepetálást tartsunk?

Téo jóízűen felkacagott.

– Mindjárt ott vagyunk.

Tar lelkesen az ablak felé fordult, és az elsuhanó üzletek és egyéb szórakozóhelyek között megpróbálta kitalálni, vajon mi lehet a célállomás. Eddig többnyire olyan helyre mentek, ahol kettesben lehetettek, Téo ismerte azokat a gyűlöletes korlátait, kivétel volt az állatkert. Vajon megint ehhez hasonlót talált ki? Tar mindent kinézett már Téóból.

Néhány percre rá a Lumpini Park mellett parkoltak le.

– A parkba hoztál?

Tar annyira megdöbbent ezen – valahogy sehogy sem jutott eszébe ez az eshetőség –, hogy nem tudta, mit reagálhatna rá. Sűrűn pislogott Téóra.

Téo értetlenül nézett vissza rá.

– Mi az? Most jó vagy rossz? Sokszor kijárok ide futni, nagyon szeretem.

Tar körbenézett a trópusi növényekkel körülölelt parkban, amelynek közepén egy mesterséges tó terpeszkedett. Gyerekként járt itt utoljára.

– Tetszik – fordult vissza mosolyogva Téóhoz. – Csak az állatkert után nem erre számítottam. Vagy még korai megkönnyebbülni?

– Jófiú leszek, ígérem – vigyorgott Téo. – Pikniket terveztem, mert kajával nem lehet mellé lőni. Ki az, aki nem szeret enni?

Tar ezen jót nevetett. Észrevette már, hogy Téo általában a hasával gondolkodik először, aztán az agyával.

– Van aerobik is – folytatta Téo –, de gondolom, az nem érdekel. Kosárlabdázhatunk, van a csomagtartóban labda, vagy bérelhetünk vízi biciklit.

Tar felvonta a szemöldökét.

– Kosárlabda? Látod, milyen magas vagyok? – Örülhet, ha eléri Téo állát.

– Nem mérkőzésre hívlak! – paskolta meg a fejét Téo, mire Tar elfintorodott. Nem az öccse akar lenni. – Csak dobálunk egy kicsit.

– Jó, lehet róla szó. – Végül is ha béna, és Téo esetleg segít neki egy kicsit...

– És anyám sütött francia finomságokat. Ízleni fognak!

Tar önkéntelenül végignyalt az ajkán. Eddig Téo bármit hozott, az mindig fenséges volt.

Miután kinyitotta a csomagtartót, kiderült, hogy nem csak étellel készült. Hozott magával pokrócot meg olyan fonott piknikkosarat, amiket filmekben látni. Tar jót mulatott rajta – nem akarta elhinni, hogy a mindig laza, általában rockeresen öltöző Téo, akinek ráadásul egy piercing is van a szemöldökében, úgy állt ott a pokrócával és kosarával, mint egy bénán nyálas romantikus film még bénább főhőse, aki mást sem tud tenni, mint bókolni a női főhősnek.

– Ha már piknikezni jöttünk, adjuk meg a módját – jelentette ki Téo, úgy tűnt, cseppet sem érdekelte hogyan néz ki.

– Én viszont nem vagyok benne biztos, hogy így akarok veled mutatkozni – somolygott Tar. Majd megpukkadt a nevetéstől.

Téo átkarolta Tart, akit ettől forróság öntött el, és a park felé húzta.

– Ne nyavalyogj, gyere! – mondta viccesen, aztán elengedte. Az érintését hideg követte.

Kerestek maguknak egy árnyékos helyet a tó közelében – lehetőleg jó távol mindenkitől –, és letelepedtek a piros-fehér kockás pokrócra. Tar élvezte az arcát simogató szelet, és a csillogó vízfelszínt bámulta.

– Békés.

Téo odanyújtott neki egy dobozt, amiben francia sütemények voltak. Az illatuk megcirógatta Tar orrát. Kiválasztott egy kisebb szeletet.

– És itt nincsenek kecskék – mondta Téo, mire Tarból kirobbant a nevetés.

– Én élveztem azt is. – Élveztem, mert veled lehettem. De ezt nem merte hangosan kimondani.

– Nekem meg rémálmaim voltak miatta. – A túlzott mutogatásaiból pontosan látszott, hogy Téo csak bohóckodik, nem viselte meg annyira, mint látatja. – Esküszöm, álmomban egy kecske nyelvet öltött rám.

– És ez mióta rémálom? – érdeklődött Tar olyan ártatlanul, amennyire csak meg tudta játszani.

Téo lesajnálóan pillantott rá.

– Szóval így állunk? Jól van, lesz még angol óránk.

Tar rágrimaszolt, majd mindketten röhögésben törtek ki.

– Holnap egyébként mit csinálsz? – kérdezte Téo, mire Tar szeme felcsillant.

– Ráérek – vágta rá gondolkodás nélkül.

– Szuper – mosolyodott el Téo.

Tar arcára levakarhatatlan mosoly kúszott. Még el sem vált Téótól, máris várta az újabb programot. De ez nem is volt csoda. Valahányszor Téo társaságában lehetett – mint ahogy most is – olyan jól érezte magát, mint két éve egyszer sem. Önfeledten kacagott, és elfelejtette minden baját. Ezúttal jót ettek, a vártakkal ellentétben a kosárlabdázás is szórakoztató élményt nyújtott, lezárásként pedig vízi bicikliztek egy kellemeset a tavon. Igaz, Téo addig tollászkodott, míg majdnem beleesett a vízbe, de a végén megúszta. Tar azért így is jót nevetett rajta.

– Csak arra figyelj – mondta aztán neki –, hogy a csónakot ne borítsd fel. Nem vagyok benne biztos, hogy nem süllyednék-e el, mint a tégla.

Téo rákacsintott.

– Majd kimentelek szükség esetén.

– Inkább ne legyen szükség rá, megvagyok anélkül is. – Lehet, mostanság nem úgy festett, de kifejezetten utálta, amikor védtelennek tűnik. Röhejes lenne, ha úgy kellene kihúzni a tóból. Főleg Téo előtt. A fiú már így is túl sok szégyenteljes dolgot tudott róla, jó lesz befejezni a listát.

Téo sértetten megigazította magán a fekete pólóját. Nagy fehér betűk jelezték rajta, hogy idióta.

– Pedig más magától ugrana be, csak hogy egy ilyen jó pasi kimentse.

– Hallod te magad? – röhögött fel Tar.

Téo játékosan felhúzta az orrát.

– Szerinted nem vagyok jóképű? Milyen hálátlan kölyök!

– Azt nem mondtam, hogy nem vagy jóképű – vallotta be Tar, és remélte, nem vörösödött el teljesen. – De az arcodat nem fogja elbírni a hajó. A végén elsüllyedünk miattad.

Téo elvigyorodott.

– Csak azért nem veszem sértésnek, mert jól esik, hogy jóképűnek tartasz.

– Huh, téged aztán könnyű kenyérre kenni.

Téo megrántotta a vállát.

– Csak veled vagyok ilyen vajszívű. Túlságosan kedvellek.

Tar arca felforrósodott.

– Én is kedvellek. – Elhallgatott. – Nagyon is – suttogta.

Égette Téo átható pillantása. Izzadt tenyerét a rövidgatyájába törölte, és az ajkát harapdálta. A szíve majd kitörte a bordáit.

– Kínos is lett volna, ha utálsz – vigyorgott Téo.

Tar zavartan a rövidnadrágja alját gyűrögette.

– Azt hiszem, hogy már... – Nagyot nyelt. Miért ilyen nehéz ez? Zavarán az sem segített, hogy Téo teljes testtel felé fordult, úgy mustrálta. – Azt hiszem, már nem vagyok szerelmes P'Tharnba – motyogta alig hallhatóan.

Téo felvonta a szemöldökét.

– Már nem vagyok belé szerelmes – jelentette ki határozottabban Tar. Mintha eddig nem tudott volna lélegezni, és most, hogy kimondta, újra kapott levegőt. Mázsás súly gördült le a mellkasáról.

– Hát... khm... – Téo megköszörülte a torkát. – Ennek örülök. Azt hiszem. Nem tudom, mit kell erre vála...

– Másba vagyok szerelmes.

Téo elharapta a mondatot, élénken csillogó szemmel figyelt.

Tar szíve a torkában dobogott. A másodpercek kínzóan lassan peregtek.

– Másba? – nyögte ki Téo.

Tar szája kiszáradt, és képtelen volt állni Téo pillantását. Lesütötte a szemét, hogy beszélni tudjon. Ha már belekezdett, muszáj végigcsinálnia.

– P'Tum sokat segített, hogy ne fulladjak meg, de a történtek után sokáig fuldokoltam. Egészen addig, amíg valaki ki nem húzott. Valaki, aki folyton megnevettetett, és észrevétlenül a szívembe költözött. Nem akartam ezt érezni, örökre el akartam felejteni a szerelmet, de valaki túl makacs volt, és... én már nem bánom. Szeretem, hogy az életem része, és azt akarom, hogy ez így is maradjon.

Ahogy befejezte, a szíve, ha lehetséges, még jobban dübörgött, és fél szemmel újra fellesett Téóra. A fiú döbbenten pislogott rá. Tar sosem látta ennyire elveszettnek, és ettől félelem öntötte el. Talán rosszul érezte? Csendben kellett volna maradnia?

– Én... – makogta a Téo, majd csak némán tátogott.

– Nem kell semmit mondanod – hadarta Tar. – El akartam mondani, ennyi. Felejtsd el!

Téo olyan hirtelen mozdult Tar kezéért, hogy a fiú kis híján elrántotta. De a meleg tenyér előbb fonódott az ujjai köré, minthogy megtehette volna. Értetlenül ránézett Téóra, aki látszólag még mindig a szavakkal küzdött.

– Én... én mindjárt összeszedem magam – nevetett fel kínlódva. Mióta Tar ismeri, most először vörösödött el. Olyan piros lett a feje, mintha délben kint pácolódott volna a legforróbb napon, és lefutotta volna a maratont. Majd beleszakadt a sóhajtásba. – Annyira meglepett, amit mondtál, hogy életemben először felsültem a szavakkal, pedig ismersz, elég jól bánok velük. De most miért erről beszélek? – Szabad kezével zavartan megvakarta a fejét. – Én is szerelmes vagyok valakibe, aki mindig megmosolyogtat – vallotta be. – Akivel ha együtt vagyok, sosem akarok elválni tőle, és aki mindig hiányzik, ha nincs mellettem. Eddig azt hittem, esélyem sincs nála, de most már azt hiszem, mégis van. – Remény költözött az eddig döbbent szempárba, ajka félmosolyra húzódott. Úgy nézett Tarra, mintha nem létezne más a világon.

Tar végignyalt kicserepesedett ajkán. Mellkasát boldog melegség öntött el, de most az ő szájára is nehezen jöttek a szavak.

– És ha ez a valaki lassan akar haladni? Fogalma sincs, mire áll már készen?

Téo elengedte a kezét, a tenyerét Tar tenyerére simította, és összefűzte az ujjaikat.

– Nekem ennyi bőven elég egyelőre – mosolyodott el. – Mindennél boldogabbá tesz, hogy lehet esélyem.

Ahogy a tekintetük találkozott, és Tar elveszett a kék szempárban, még jobban beleszeretett Téóba. Amíg a pokolban sínylődött, sosem hitte volna, hogy valaha ismét szerethet valaki, az pedig most is egy álomnak tűnt, amiért egy ilyen csodálatos fiút talált.

– Köszönöm – suttogta meghatódottan.

Téo felemelte összekulcsolódott kezüket, és finom csókot lehelt Tar bőrére. Puhán érintette, mintha csak pihe simogatná. Tar egész testén végigfutott a bizsergés. A fekete-fehér festménye most kapott csak igazán színeket.

– Viszont lehetne egy kérésem? – kérdezte Téo.

Tar értetlenül nézett rá, bizonytalanul kérdezett vissza.

– Mi az?

– Hívnál Matéónak? Nem szeretném, ha a szerelemem P'Téónak hívna.

– Matéo – ízlelgette a szót Tar. Miért hangzik úgy, mint egy gyógyír a szívére? – Tetszik. Franciás.

– És még valami...

Tar felvonta a szemöldökét.

– Lehetne, hogy ne szóljunk erről... a bármiről is Tumnak?

– Miért? P'Tum nem hiszem, hogy ellenezné, ha alakulna valami.

– Szeretnék vele valamit tisztázni. Tudod... – Matéo beharapta az ajkát, az ádámcsutkája megugrott, ahogy nagyot nyelt.

– Mi az? Valamiről tudnom kellene?

Matéo olyan hosszasan bámulta, hogy Tarba rossz érzés költözött, de akkor Matéo megrázta a fejét.

– Csak tisztáznom kell valamit Tummal. Legjobb barátok vagyunk, de van valami, ami miatt nem hiszem, hogy örülne kettőnknek. Egyelőre. Tisztázom vele, és utána minden rendben lesz. Csak te is adj egy kis időt, kérlek.

Tar bólintott. Gőze sem volt róla, mi van Tum és Matéo között, de bízott a fiúban. Ajkát ravasz vigyorra húzta.

– Van valakid, akivel elfelejtetted közölni, hogy szakítottatok? Ezért mentél bele ilyen könnyen a lassításba?

– Nem – nevetett fel Matéo. – Nincs senkim rajtad kívül. Sőt, mit szólnál, ha holnap randira vinnélek?

Tar gyomrába rögvest izgatott bizsergés gyúlt.

– Mehetünk focizni? – kérdezte gondolkodás nélkül, mire Matéo meglepetten pislogott rá.

– Hm?

– Még a történtek előtt focira jártam. Hiányzik, de egyelőre biztosan nem lennék képes visszamenni egy csapatba. A kosarazásnál jól éreztem magamat veled, hogy csak ketten voltunk.

– Tényleg fociztál? – vigyorodott el Matéo. – Nem hittem, hogy sportoltál korábban.

– Miért? – Tar hirtelen nem tudta, hogy megsértődjön ezen, vagy mit kezdjen vele. Lehet, mostanság nem a legjobb formáját mutatta, de Matéo megismerhette annyira, hogy tudja, nem egy sarokba állított szobanövény.

– Ha tippelnem kellene, azt mondanám, rajzoltál és festettél, nem sportoltál. Jó, tudom, a kettő nem zárja ki egymást, de valahogy mindig nyakig festékesen tudtalak volna elképzelni.

Tar már szólásra nyitotta a száját, Matéo azonban nevetve leintette.

– Igen, tudom, legutóbb is én lettem nyakig festék. – Mosolyogva közelebb hajolt. – De most kíváncsivá tettél. Mit nem tudok még rólad?

– Pedig benne voltam a suli focicsapatában, és nem is játszottam rosszul – mesélte büszkén Tar. Bal szélsőként lerohanta a lábát, és előfordult, hogy kapu közelébe keveredve gólt rúgott. – Minden meccsünk után beültünk valahova kajálni. Néha edzés után is. Keveset voltam otthon. – Visszagondolva, csomószor csak aludni járt haza, már ha egyáltalán hazatévedt. Kivéve hétvégente. Gyakran olyankor is akadt programja, de azt általában letudta egy-két óra alatt, majd ahogy Matéo képzelte, alkotott. Nem a semmitől tanult meg úgy rajzolni és festeni, ahogy.

Matéo megcirógatta Tar arcát.

– Mik ki nem derülnek. Parti arc voltál?

– Az azért nem. Csak P'Tumék fellépéseire mentem el, amit bulinak lehetett nevezni. Legfeljebb egy kis házi iszogatás volt a csapattal.

– Ittál? – kérdezte Matéo túlzóan eljátszva a most lebuktál hangsúlyt.

– Melyik kamasz nem ivott? – vágott vissza Tar.

– Részeg is voltál?

– Kamasz voltam, nem hülye.

– Az nem egy és ugyanaz?

– Ezek szerint te voltál részeg – vonta le a következést Tar.

– Anélkül is hülye vagyok – kacsintott rá Matéo.

– Ez igaz – nevetett fel Tar. – De komolyan. Voltál már részeg?

Matéo bólintott.

– Előfordult. Kétszer. Egyszer az egóm belevitt egy orbitálisan hülye fogadásba, máskor meg... – Egy pillanatra elhallgatott. – Azt hittem, a piálás segít felejteni. Nem jött be, többet nem próbáltam.

– Téged is lehet az egódnál fogva vezetni? Nem gondoltam volna.

Matéo ártatlanul vállat vont.

– Nagy ritkán én is bűnbe esek – bazsalygott.

– Úgy látszik, még nekem is van mit tanulnom rólad – jegyezte meg Tar, de nem bánta. Alig várta, hogy minél többet derítsen ki a fiúról.

– Az idő a miénk. – Odahajolt Tarhoz, és gyengéd csókot nyomott az arcára.

Jó hosszú kihagyás után végre megérkeztem a következő fejezettel. Remélem, mindenkit kárpótolt a várakozásért. :)