Tar

Tar hosszú percek óta ült az ágya szélén, és csak lesett ki a fejéből. Kivételesen nem Tharnon, Lhongon vagy a nyomorán kattogott, a gondolatait teljesen Téo töltötte ki. A rengeteg érzés, ami mostanság benne kavargott vele kapcsolatban. Valójában ezen nem sok gondolkodnivaló akadt, pontosan tudta, mit jelent, sokkal inkább a hogyan nem hagyta békén. Szentül meg volt győződve róla, hogy ha ki is szeret valamilyen csoda folytán Tharnból, képtelen lesz újra közel engedni magához bárkit is. Mégis talán a legfontosabb kérdés az volt, mihez kezd ezzel.

Lehunyta a szemét, és hátradőlt az ágyán. Felidézte magában, milyen volt Téo ölelésébe veszni, és azt kívánta bár ott ragadhatna. De kit akar becsapni? Egy kapcsolat nem ennyiből áll, az ő részéről pedig ez minden, amit nyújtani tud.

– De hogyan engedjem el? – suttogta Tar az üres szobának. Képes lenne csak barátként nézni továbbra is Téóra? Nem mintha lenne választása...

Hirtelen ötlettől vezérelve felült, és ölbe vette a vázlatfüzetét. Csak Téo társaságában kezdett újra alkotni, magányosan még mindig nem forgatta a ceruzát. Most viszont a szíve vezette a kezét. Minden húzással egyre ismerősebb vonalak rajzolódtak ki a lapon. Markáns állkapocs, pimasz mosolyú száj, ravaszan csillogó szem, rakoncátlan hajtincsek, kihívóan felhúzott szemöldök, a balban egy piercing. Tar ekkor döbbent csak rá igazán, mennyire ismeri már ezt az arcot. A kis heget a szája jobb sarkában, egy mikroszkóp méretű anyajegyet a bal szeme alatt, egy egykori fülbevaló behegesedését a bal fülében. Más számára ezek apró részletek, talán még Tum sem figyelte meg ennyire. Tar viszont úgy ismerte, mint a saját tenyerét.

Önkéntelenül elmosolyodott a kész rajz láttán. Döntött. Neki épp elég, ha Téo mellette áll ezekben a nehéz időkben, aztán úgyis elmegy Franciaországba, Téo pedig élheti az életét nélküle. Amilyen jóképű, biztosan talál valakit, aki megérdemli a szerelmét, és minden téren boldoggá teszi.

Összecsukta a füzetet, ezzel eltemetve magában is Téót.

***

Erős elhatározása addig tartott, amíg másnap meg nem látta Téót besétálni a nappaliba. A fiú kivágott ujjatlanja alig hagyott valamit a képzeletre, szaggatott farmertérdnadrágja kifejezetten szívdöglesztően állt neki. Tar levegőt is elfelejtett venni. Úgy megmerevedett a lépcső közepén, mint egy szobor.

– Watdee – köszönt Téo mosolyogva. – Mi újság?

Tar reflexszerűen összeérintette két kezét az arca előtt.

– Sawatdee krup.

Teó felvonta egyik szemöldökét, és látszólag a nevetését próbálta visszafojtani.

– A kecskés incidens után már nem vagyunk haverunk, vagy mire ez a visszafokozás?

Tar fülig vörösödött, és szeretett volna helyben elsüllyedni. Elfelejted P'Téót, mi?

– Csak elgondolkodtam, nem figyeltem – motyogta.

(A sawatdee krup/ka formális köszönés, haverok között gyakori a watdee. Téo francia lévén amúgy is lazábban kezeli az illemszabályokat, így Tarral már kerültek olyan közel egymáshoz, hogy az informális köszönést használják.)

– Legalább illedelmesen vagy bamba – mulatott Téo. – Én legutóbb, amikor elgondolkodtam, a tanáromnak is azt mondtam, watdee. Nem győztem bocsánatot kérni utána.

Tar észrevétlenül kifújta a bent tartott levegőt. Jobb lesz, ha gyorsan összekapja magát, különben hosszú lesz ez a kis idő, amit még Thaiföldön tölt.

Izzadt, miközben leült Téo mellé az asztalhoz, a keze remegett, ahogy a korábban odakészített angolkönyvéért nyúlt. A szíve hevesen zakatolt a bordái között.

– Miért vágsz ilyen arcot? – suttogta Téo, hogy a nappaliban mászkáló Tum ne hallja. – Valami baj van?

Tar megrázta a fejét.

– Jól vagyok.

Téo zavarbaejtően sokáig méregette őt azzal az igéző, kék szemével, Tar nem bírta állni a pillantását. Égő füllel a könyve fölé hajolt, és várta, hogy Téo feladja.

– Te tudod – hagyta rá végül Téo. – Van lecke?

– Mikor nincs? – fintorgott rá a fiúra, aki erre elnevette magát.

– Van, ami sosem változik. Mutasd, gyorsan túlesünk rajta.

Tar gyomra görcsbe rándult. Egyáltalán nem akarta most csak sebtében megcsinálni a házit, hogy aztán Téo hamarabb lelépjen.

– Azért ennyire nem szenvedős az angol – lökte meg Téo. – Mosolyt kérek! Vagy mostantól csak akkor mosolyogsz, ha éppen felfal egy kecske?

Tar szája önkéntelenül felfelé görbült.

– Látom, nyomot hagyott a tegnap.

– Örökké kísérteni fog. – Téo színpadiasan a szívéhez kapott.

– Aki annyira hülye, hogy a figyelmeztetés ellenére bemenjen, az megérdemli – közölte Tum mellettük elhaladva. – A szobámban leszek, ha kellenék.

– Persze, szólj be, aztán lépj le! – kiáltott utána Téo.

Tum csak felmutatta a középső ujját, vissza se nézett, miközben haladt tovább.

Tar belefeledkezett Téo látványába, aki kacagva követte Tumot a szemével. Ahogy hátra fordult, félre csúszott a felsője, tökéletes rálátást engedett festőien gyönyörű mellkasára és a hasizma egy részére. Tar az oldalán is felfedezett egy apró anyajegyet.

– Van rajtam valami? – hallotta meg Téo hangját. – Leettem volna magamat? Nem látok foltot a pólómon.

Tar égő arccal elkapta a tekintetét.

– Nem. Nem néztem semmit. Elbambultam.

– Tar, minden rendben? Tharnnal van valami? Vagy Lhonggal? Rosszabbul érzed magad? Mondj valamit, kérlek!

Megérezte Téo meleg tenyerét a hátán, és úgy ugrott fel, mintha tűzbe ült volna.

– Szerintem ma kihagyom az angolt – hadarta. – Nincs semmi baj, tényleg, de szeretnék egyedül lenni. Ne aggódj, nem omlok össze, vagy ilyesmi, csak... néha szükségem van, hogy egyedül legyek.

Felkapta a holmiját, és elrohant. Téo szólongatására sem állt meg.

Matéo

Matéo értetlenül ácsorgott az asztal mellett. Egyszerre kerítette hatalmába értetlenség és aggodalom. Amióta kiderült, mi történt Tarral, a fiú egyszer sem zárkózott így be előtte. Hirtelen mintha visszarepült volna pár héttel ezelőttre, és ez összeszorította a szívét. Miért nem beszélsz velem, Tar?

Tipródott egy darabig, végül jobb híján felment Tumhoz. A fiúnak előbb-utóbb úgyis leesett volna, hogy elmaradt az angol, és eltitkolni sem akarta előle.

– Mi történt? – kérdezte Tum egyből. Az íróasztala előtt ült a forgószékben.

– Tar mostanság nem volt megint furcsább?

Tum megvakarta a fejét.

– Furcsább, de nem úgy, ahogy régebben – mondta elgondolkodva. – Tegnap, miután hazahoztad. Mondtál neki valamit?

– Mit mondtam volna? – Már azon kívül, hogy nem haladok Lhonggal. Talán ez bántaná? De egyáltalán nem viselkedett furcsán, miután megtudta. Olyan volt, mint előtte...

– Honnan tudjam? Nem voltam ott. De azóta mintha nem lenne jelen. Nem zárkózott be a szobájába, evett is rendesen, de el van merülve saját magában. Néha se nem lát, se nem hall. Este már úgy éreztem magamat, mint egy papagáj, aki a nevét ismétli, hogy rám figyeljen. Szóval furcsább, de nem úgy. Nem tudom, mi van vele. – Gondterhelten megrázta a fejét. – Ki vagyok készülve.

– Lehetséges, hogy rám haragszik? Bár nem tudok róla, hogy adtam volna okot rá. – Matéo sóhajtva karba tette a kezét, és nekitámaszkodott az ajtófélfának. Úgy szeretne néha belelátni mások fejébe. Elkapta a deja vu néhány évvel ezelőttről, és elfogta a szédülés. Nem akarta újraélni azt a fájdalmat.

– A szobájában van?

Matéo kelletlenül bólintott.

– Közölte, hogy nem akar angolozni, és elment.

– Kivagyok – ismételte Tum, a hangjában nulla életkedvet lehetet találni.

Matéo szomorúan nézett rá.

– Tudom. Pontosan tudom, mit érzel.

– És mit csináljak? Én nem futhatok el.

– Kösz...

Tum a szájába harapott.

– Tudod, hogy nem úgy értettem.

Matéo a hajába túrva leült az ágy szélére. Hányinger kerülgette.

– Még mindig gyűlölöm magamat amiatt, amit tettem.

– Téo...

– Most miért? Elfutottam, jól mondtad. – Ahogy Tharn is. Mivel is vagyok jobb nála, amiért őt szidtam? Semmivel. Sőt, rosszabb vagyok. Én tudtam mindent, és úgy léptem le.

– Tar nem Ben, más a két helyzet. Nekem... könnyebb.

– Más, de nem könnyebb – suttogta Matéo maga elé bámulva. – Látni, hogy egy szerettünk napról napra egyre jobban szétesik... Nem kívánom senkinek. Te is olyan sebeket kapsz, amiket nem biztos, hogy be tudsz gyógyítani.

Tum átült mellé az ágyra, és átkarolta a vállát.

– Hé, te most szét ne csússz! Azt hittem, már összekapartalak, nem bírom ki, hogy te is padlóra kerülj nekem. Ezerszer megbeszéltük, hogy nem vagy hibás.

– Ne aggódj, nem estem szét – pillantott fel Matéo. Ő már igazán nem akarta terhelni Tumot. – Te viszont beszélj az öcséddel. Én most megyek. – Mert hogy ő ma nem fog szót érteni Tarral, arra mérget mert volna venni. Csak tudná, miért alakult ez így.

Tar

Tar az ágyán hasalt, fején a párnával, amikor Tum kopogás kíséretében bekiabált hozzá:

– Gyere ki! Beszélni akarok veled.

Tar lehúzta a fejéről a párnát, és kimászott az ágyból. Szokás szerint nem engedte be a bátyját, ő lépett ki a folyosóra. Némán várta, Tum mit akar tőle.

– Haragszol Téóra?

Tar felkapta a fejét.

– Miért haragudnék rá?

– Akkor miért küldted el?

Tar szíve egyre hevesebben vert. Attól félt, a bátyja kiolvassa belőle a titkát. Tettetett hanyagsággal megvonta a vállát.

– Nem volt kedvem angolozni.

– Mert máskor annyira van – horkantott fel Tum. – Mégis várni szoktad a korrepetálást.

– Most mit akarsz tőlem? – fakadt ki Tar. Egyre jobban izzadt ettől a kihallgatás érzettől. – A kedvedért minden rohadt nap angolozok. Egyszer küldtem csak el P'Téót. Belefér.

– Nem, nem fér bele! – emelte fel Tum a hangját. – Ha nem akarsz angolozni, miért nem szólsz előre? Téónak van más dolga is, mint idejárni. Tudom, hogy beszéltek, nem olyan nehéz megírni neki. Úgyhogy ne hazudj!

Tar keze ökölbe szorult. Úgy érezte magát, mint egy sarokba szorított vadállat. Hogy csak úgy tud ebből kimászni, ha támad.

– Minek kérdezel, ha nem hiszed el, amit mondok? Nem akartam angolozni, elküldtem, ennyi. Visszamehetek a szobámba?

Tum idegesen masszírozta a homlokát a két szeme között.

– Szerinted Téónak nincsenek gondjai? – bukott ki belőle. – Tudom, hogy most nehéz neked, de nem te vagy az egyetlen. Téo is épp eleget szenvedett már, nem kellene még neked is kínoznod.

Tarnak összeszorult a torka, a szívébe fájdalom nyilallt. Mégis mit tett, amivel ártott Téónak?

– Mi... mi baja van?

– Hagyjuk – legyintett Tum lemondóan. – Csak máskor ne legyél vele ilyen. Ha nem akarsz angolt, rendben van, de szólj előre, és ne hagyd faképnél. Mehetsz vissza a szobádba, csak mondd meg, mit ennél vacsorára.

– Mindegy. Rendelj, amit akarsz. – Beiszkolt a szobájába, majd ahogy az ajtó becsukódott mögötte, szomorúan nekidőlt, és lecsúszott a földre. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha tudna beszélni a bátyjával, de képtelen előtte is beismerni mindent. Enélkül meg azt sem árulhatja el, mi baja lett hirtelen Téóval. És Téo... Vajon mit csinált vele?

Szánalmas vagyok...

***

Tar egykedvűen rágcsálta a reggeli pirítósát, miközben az éjszakán rágódott. Sokáig szenvedett a rémálmoktól, sőt, teljesen még most sem szabadult meg tőlük – és talán jó ideig nem is fog –, de azt sosem hitte volna, hogy újra a vágyai nem hagyják békén. Az álmában Téo egy tóban tanította úszni. Csak kettesben voltak a környéken, elveszve egy erdőben. Téo persze berángatta egy mélyebb részre, ahol ő már nem ért le, és a szegényes úszótudománya híján a fiúban kellett megkapaszkodnia. A teste nekisimult Téo izmainak, és... és bár ennél több még az álmában sem történt, gondolni sem akart rá. Ne legyél hülye, verd már ki a fejedből!

– Tar!

Téo olyan hirtelen csapódott le mellé az asztalhoz, hogy Tar félrenyelte az éppen szájában tartott falatot.

– Meg ne fulladj! – veregette meg a hátát Téo, miközben Tar fuldokolva visszaköpte a pirítóst.

– Meg akarsz ölni? Legközelebb ne ijesztgess!

– Szándékomban sem állt, te nem vettél észre – somolygott Téo, és Tar hátát simogatta. A fiú megdermedt a mozdulattól. – Megmaradsz?

– Talán...

Téo elvette róla a kezét, ami egyszerre nyújtott Tarnak csalódottságot és megkönnyebbülést, és lekönyökölt az asztalra.

– Van kedved velem tölteni a napot?

Tarnak majdnem sikerült megint félre nyelnie. Igen. Nem. Mindkettőt rá akarta vágni.

– Mit tervezel? – kérdezte félve.

– Nem tudom, mondd meg te. Mit csinálnál?

Kifutnék a világból...

– Nem terveztem semmit mára.

Téo zavartan a homlokát ráncolta.

– Haragszol rám? Mintha kerülnél.

– Miért haragudnék rád? – Épp ellenkezőleg! – Csak fáradt vagyok. – És kétségbeesett.

– Akkor ideje felrázni, nem gondolod? – vigyorgott Téo. – Velem jössz?

Tar beharapta az ajkát, de csak egy pillanatig tétovázott.

– Igen.

Bárhová.

Jócskán megkésett ez a fejezet is, és bár igyekszem a következőt jövő csütörtökig hozni, nem biztos, hogy sikerülni fog. Remélem, azért megéri várni rá. :)