Tar

Tar lába megroggyant, amikor meglátta Tharnt egy asztalnál ülni. A szíve a torkában dobogott, és hirtelen leverte a víz. Minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy odamenjen hozzá. De nem tehetett mást. Mély levegőt vett, mosolyt erőltetett az arcára, és odasietett, mielőtt meggondolja magát.

Tharn az előtte heverő kották alapján talán dalt írt, amikor megkocogtatta a vállát.

– Oh, Tar – lepődött meg Tharn. Ordított róla, hogy nem kellemes meglepetés érte.

Tar úgy tett, mint aki észre sem vette a reakcióját.

– Leülhetek? – kérdezte tettetett vidámsággal.

Tharn kelletlenül bólintott, és amíg Tar igyekezett nem a szék mellé ülni, ő felállt.

– Mennem kell dolgozni – jelentette ki.

Ám mielőtt meglóghatott volna, Tar rémülten belecsimpaszkodott a kezébe.

– P'Tharn, ne menj, kérlek! Csak beszélni szeretnék veled.

Tharn sóhajtva visszasüllyedt.

– Mit szeretnél, Tar?

Úgy fogta Tharn kezét, mintha sosem akarná elengedni. Röhejes, de ő volt az egyetlen kapaszkodója jelen helyzetben. Szüksége volt az érintésére.

– P'Tharn... Én... én még mindig szeretlek.

Tharn kirántotta magát a szorításból, és ezzel együtt Tar lába alól is kihúzta a talajt.

– Tar, mégis mit akarsz? – ripakodott rá. Tar szeme égni kezdett. – Te szakítottál velem. Mégis mit akarsz ennyi idő után?

– Vissza akarlak kapni. P'Tharn, én hibáztam, tudom, de még mindig szeretlek. Én... én nem azért szakítottam veled, mert akartam. Nem tehettem mást. Adj nekem még egy esélyt!

Tharn olyan megvetéssel nézett rá, ami darabokra szaggatta a szívét.

– Akkor mondd el, miért szakítottál velem!

Tarban megállt az ütő. A lelke mélyén sejtette, hogy ezt a kérdést nem úszhatja meg, mégsem tudott rá felkészülni. És nem tudta megtenni.

– Én... én azt nem tehetem. De higgy nekem! Nem volt választásom.

Tharn felhorkantott.

– Mennem kell dolgozni – ismételte meg, azonban Tar újfent belecsimpaszkodott.

– P'Tharn, kérlek! – Ismersz. Miért nem tudsz hinni nekem?

Tharn lefejtette magáról Tar ujjait, de a kezét nem engedte el. Az érintése meleg volt, biztonságot adó, mint régen.

– Elmondod, miért szakítottál velem? – kérdezte finomabban, a szemében reménykedés. Valóban tudni akarta.

Tar azonban sosem lett volna képes a szemébe mondani. Feszített a mellkasa.

– Mondom, hogy nem tehetem. De hinned kell nekem! Nem volt választásom. – Könyörgöm, P'Tharn, érts már meg végre!

Tharn ellökte magától Tar kezét. Szavai, akár egy-egy ütés a gyomrába, olyan ridegen csengtek.

– Te szakítottál velem. Én már továbbléptem, van valakim. Lépj tovább te is, és soha többé ne keress! – Felmarkolta a holmiját, és sietősen távozott.

Tar megsemmisülve nézett utána. Két éve ő hagyta ott Tharnt, miközben a fiú könyörgött neki, most visszakapta. Mégis úgy érezte, Tharn cserbenhagyta. A lelke mélyén reménykedett benne, hogy Tharn hinni fog neki. Hogy nem kell mindent kimondania, tudni fogja, hogy Tar tényleg nem tehetett mást. Mégis miért nem lát a lelke mélyére? Miért képes folyton így itt hagyni őt?

Összerezzent, amikor valaki megfogta hátulról a vállát, ám nyomban meg is nyugodott, ahogy az orrát elárasztotta a zsálya és mandarin illata. Téo egy zsebkendőt nyújtott át neki. Tar észre sem vette, hogy sír, pedig a könnyek már eláztatták az arcát, és alig tudott levegőt venni a torka szorításától.

– Semmi baj – szorította meg a vállát Téo. Az érintése nyugalommal töltötte el Tart, tudta, hogy Téo nem fogja itt hagyni.

– Miért fáj ennyire? – suttogta. – Jogos, amiért haragszik rám, mégis úgy érzem, hogy cserben hagy.

– Mert cserben is hagyott. – Téo megint nem köntörfalazott. – Ha tovább látna saját magánál, észrevette volna, hogy segítségért kiabálsz. Nem azt mondom, hogy rossz ember, csak vak és önző. Jobbat érdemelsz nála.

Tar megtörölte a szemét. Tudta, hogy Téónak igaza van, mégis rossz volt hallani ezt Tharnról.

– Inkább menjünk, nem akarok itt lenni.

– Rendben, hazaviszlek.

***

Tar legszívesebben bezárkózott volna a szobájába sírni, azonban várt még rá egy fergeteges angol korrepetálás – tegnap is kihagyták, most már igazán rá kellett szánnia magát. Lemondóan elindult az asztal felé, de Téo elkapta hátulról a pólóját, és visszahúzta.

– Na jó, nem bírom nézni ezt a lehangolt ábrázatodat, úgyhogy kapsz még egy angolmentes napot. Jobb ötletem támadt.

Tar minden érzelemtől mentesen nézett rá. Per pillanat semmi sem tudta lázban hozni.

– Tudsz úszni?

Ezen a kérdésen viszont megdöbbent.

– Tessék?

– Ilyen nehéz kérdést tettem fel? – nevetett Téo. – Tudsz úszni? Átmehetnénk hozzám. Van medencénk.

Tar megrázta a fejét.

– Sosem kellett megtanulnom.

– Hmm... Ez kicsit keresztülhúzza a számításaim. De akkor kérdezem így. És meg akarsz tanulni? De végül is leérsz szerintem a medencénkben. És vannak tök jó úszógumijaink, matracok meg labdák. Jól szórakoznánk. Tum is jöhetne.

Tar úgy állt ott, mint aki gutaütést kapott. Régen gondolkodás nélkül rávágta volna, hogy menni akar, most viszont csak arra tudott gondolni, hogy fürdőnadrágot kellene felvennie. Egy időben még saját maga előtt is gyűlölt levetkőzni, ezen már szerencsére jó ideje túllendült. Mások előtt azonban még fürdőgatyára sem akart.

– Mi a baj? – Téo homlokráncolva fürkészte.

Tar megemberelte magát. Nemrég még azért nyafogott, hogy miért kell Tumnak túlzottan óvatosan bánnia vele, amikor ő ad rá okot. Amíg csak fürdőnadrágot kell húznia, addig nincs gond. Ráadásul egyedül a bátyja lesz ott, és Téo, aki jelenleg az egyetlen támasza. Mégis mitől fél?

– Semmi. Szívesen megyek.

Téo elégedetten elmosolyodott.

– Ez a beszéd! Tum, merre bujkálsz?

– Haver, itt fekszem a kanapén.

Téo megfordult.

– Halkabb nem tudsz lenni? Észre sem vettelek.

Tum összecsapta a könyvet, amit eddig olvasott.

– Az a te bajod. Egyébként benne vagyok a fürdésben, én tudok úszni.

Tar hevesen zakatoló szívvel sietett fel az emeletre átöltözni. Bár Tharnéknak volt medencéjük, sosem úsztak benne. Általában más programokat szerveztek, ha pedig családlátogatásra voltak hivatalosak, nem mentek a medence közelébe. Tar ugyan egyszer sem említette, mindig szívesen kipróbálta volna. Pont ezért akarta kényszeríteni magát arra, hogy most megragadja az alkalmat, hiába szakadt róla miatta a víz.

Fürdőnadrágja azért akadt. Talán kétszer járhattak a tengerpartnál, amikor még Tar és Tum is kicsik voltak, de azóta is tervezték, hogy elutaznak újra. A szükséges holmi megvolt a nyaraláshoz, csak ők nem jutottak el oda.

– Most legalább ennek is hasznát veszem.

Megnézte magát a tükörben, ám egyáltalán nem tetszett neki a látvány. A túl kevés ruha is arra a felvételre emlékeztette, ahol meztelenül látta viszont magát. Régen nem lehetett görcsösnek nevezni, mi tagadás elég könnyen vette a dolgokat, de ilyen videóra akkor sem lehetett volna rávenni.

Ne gondolj rá, túl fogod élni!

Felkapott egy rövidnadrágot és egy pólót, és visszasietett a földszintre. Már mindenki rá várt.

– Mehetünk – erőltetett magára egy mosolyt.

Tum a hátára tette a kezét, és ettől máris jobban érezte magát.

– Megtanítasz úszni? – kérdezte tőle ezúttal már őszinte mosollyal.

Tum megborzolta a haját, és játékosan így szólt:

– Már megint nekem kell mindenre megtanítanom téged? Azt hittem, már elég nagy vagy, hogy egyedül boldogulj.

Wave csak nevetett, mire Tum tettetett rosszallással felsóhajtott, és ő is elnevette magát.

– Mikor nem tanítottalak meg arra, amire kértél? Még a cipőfűződet is miattam tudod bekötni.

– Oh, még jó, hogy nem valami kínosabb dolgot mondtál.

– Mondhatok olyat is...

– Inkább ne! – kiáltott fel Tar. – Menjünk!

***

Tar köhögve kapaszkodott meg Tum vállában, miközben az a hátát paskolta.

– Azt nem mondtam, hogy idd ki a medencét! Minek veszel levegőt, amikor elsüllyedsz?

– Szerinted szándékosan csináltam?

Téo eközben jót röhögött a medence szélén támaszkodva.

– Lehet, jobban járnánk, ha karúszót adnánk neki.

Tar sértődött pillantást vetett rá.

– Jól van, csak vicceltem. – Téo védekezően feltette a kezét. – Szerintem kezdésnek nem olyan rossz. Lesz majd jobb is.

Tum elengedte Tart.

– Próbáld újra! És ne igyál a medencéből!

Tar úgy elsüllyedt, mint egy vízbe dobott tégla. Köhögve állt fel.

– Kezdem azt hinni, ezzel az ötlettel csak rajtam akartatok mulatni.

Váratlanul egy labda csapódott elé, és beterítette.

– Tartsunk szünetet, és játszunk – javasolta Téo. – A cél, hogy minél jobban képen fröcsköld a másikat. Na?

Tar felmarkolta a közepes méretű gumilabdát, és Téo elé dobta le. Jócskán kapott a fiú a vízből. Így kezdődött a vízi csata, aminek az lett a vége, hogy Téo véletlenül úgy fejbe vágta Tumot, hogy a fiú arcán pillanatok alatt tenyérnyi piros folt tűnt fel.

– Kösz, haver, most elgondolkodtam, hogy nem utálsz-e véletlenül.

– De. Tiszta szívből rühellek – bólintott rá Téo nagy komolyan. – Kértek fagyit? Tum, az arcodra teheted.

– Csak nehogy véletlenül a gatyádba ejtsem.

– Most szívesen elsütnék valami poént, de belegondoltam, hogy a legjobb barátom vagy, és felfordult a gyomrom ettől – fintorgott Téo. – Inkább hozom a fagyikat.

Amíg a fiú eltűnt a házban, a két testvér kiült a medence szélére.

– Jól érzed magad? – kérdezte meg óvatosan Tum hosszas hallgatás után. Valószínűleg nem akarta túlfélteni Tart, de a fiú kedvét most úgy érezte, semmi sem tudja elrontani.

– Örülök, hogy te is velünk jöttél – vallotta be.

– Bármikor – mosolygott rá Tum.

– Csokifagyi mindenkinek – libbent ki Téo a kertbe. – Bocs, csak ezt találtam.

Leült melléjük, és Tar mosolyogva vette át tőle a kelyhet. Melegség öntötte el, ahogy belenézett a kék szempárba.

– Köszönöm. – Mindent.

Téo bólintása, mintha értette volna a mögöttes tartalmat is.

Tar számára csendben telt, amíg a fagyit lapátolta – Téo és Tum egy egyetemi feladatról kezdett beszélgetni –, de nem bánta. Kivételesen nem rohamozták meg aggasztó vagy önmarcangoló gondolatok. Élvezte a napsütést, a csoki ízét, miközben biztonságban érezte magát a két fiú között.

Egészen addig, amíg a telefonja üzenetet nem jelzett. Tum éppen bement mosdóba, és bevitte a kelyheket, így csak Téo volt vele. Tar nyomban izzadni kezdett a hangra, és összeszorult a torka. Alig bírt nyelni.

Miközben messziről a táskáját bámulta, váratlanul egy meleg tenyeret érzett a hátán. Finoman cirógatta a bőrét, és ő önkéntelenül simult bele az érintésbe. Megnyugtatta, jóleső érzéssel töltötte el.

– Nézd meg, nyugodtan. Nincs semmi baj.

Tar mély levegőt vett, kiszakadt a simogatásból, és odament a táskájához. Ahogy sejtette, Lhong írt neki újabb üzenetet.

– P'Tharnt kell zaklatnom a hívásaimmal – sóhajtotta, és visszarakta a mobilját a hátizsákba. Visszaült Téo mellé. A bordái feszültek. – Sosem lesz ennek vége.

Téo ismét simogatni kezdte a hátát.

– Meg fogod oldani.

– Te megtudnád?

– Bevallom, hogy fogalmam sincs, csak beléd próbálok lelket önteni. Megértem, miért fáj beszélned vele, és így nem mondhatom, hogy könnyű, amit kérnek tőled. De ha objektíven nézem, semmi rosszat nem teszel. Szereted Tharnt, nem bűn, amiért keresed a társaságát. Megérdemelnéd, hogy visszakapd.

Taron furcsa érzés lett úrrá, ahogy ezt hallotta. Talán attól fájt a szíve, amiért ettől felmerült benne, esetleg tényleg visszakaphatná?

– De hát szerinted P'Tharn nem érdemelt meg – motyogta zavartan.

– Ő nem is. De te bárkit megérdemelsz, akit akarsz.

Tarnak egyre jobban lüktetett a mellkasa, és égett az arca. Nem bírt Téo szemébe nézni. Görcsösen markolászta a medence szélét.

– Játsszunk – szólalt meg Téo, és Tar hallotta, hogy beugrott a vízbe. Óvatosan felnézett, amikor Téo megjelent előtte. A szíve egyre hevesebben lüktetett. Téo ujjai finoman kulcsolódtak a csuklója köré, hüvelykujjával gyengéden végigcirógatta. Behúzta maga mellé. – Labdázunk?

Tar szája félmosolyra húzódott.

– Csak engem ne vágj fejbe.

– Talán menni fog – kacsintott rá Téo.

Egészen nyolcig Téónál maradtak, ami alatt Tar többé-kevésbé megtanult úszni. Olyan vízbe nem menne, ahol nem ér le a lába, de legalább már fennmarad a felszínen, és elvergődik néhány métert. Mégsem ez volt a legfőbb oka, amiért képtelen volt levakarni magáról a vigyort hazafelé menet. Az idejét sem tudja, mikor töltöttek ilyen minőségi időt együtt Tummal, és talán ez hiányzott neki a legjobban az elmúlt években. És ezt még Lhong sem tudta beárnyékolni.