Tar

– P'Tum! – futott le Tar a lépcsőn. Az utolsó fokon kis híján le is esett a sietségben.

Tum felugrott a tévé elől.

– Mi a baj, Tar?

– Elhagytam a kulcsaimat – hadarta rémülten. – Amikor kipakoltam a táskámat, feltűnt, hogy nincsenek meg, és tudom, hogy ott kellene lenniük. Mindig ott tartom.

– A kulcsaidat? – kérdezett vissza Tum kimérten. – A ház kulcsait?

Tar szégyenteljesen a padlót bámulta, érezte, elvörösödik a füle. Hogy mondhatna igent, amikor látszólag a bátyja mindjárt agyvérzést kap?

Tum idegesen beletúrt a hajába.

– Van ötleted, hol eshetett ki?

– Gondolom, az iskolában – vont vállat Tar. – Valamelyik órán kiránthattam a tanszereimmel.

– Vedd a cipőd, hozom a kocsi kulcsot.

Tar égő arccal és fájó szívvel az ajtóhoz sétált. Így is csak teher a családjának, erre most még plusz gondot csinál Tumnak. Kész csődtömeg.

– Sajnálom – suttogta a földön ülve, a cipőjét húzva, amikor a bátyja odaért. – Bár meg se születtem volna...

– Tar! – kiáltott fel Tum, és térdre rogyott előtte. – Ne merj ilyet mondani! Mégis hogyan gondolhatsz ilyeneket?

Tar könnyes tekintettel pillantott fel a bátyjára.

– Csak a baj van velem. Hogy ne gondolnám így?

Tum letörölte a könnyeket az arcáról.

– Bárkivel előfordulhat, hogy elhagy valamit. Megtaláljuk, jó? Ne emészd magad!

Tar szipogva feltérdelt, és megölelte a bátyját. Régebben nem lehetett érzelmes testvérpárnak nevezni őket, olyanok voltak, mint minden más testvér – ölték egymást. Már amikor Tum nem nevelgette – a szüleik rengeteget dolgoznak a mai napig, sokszor csak ketten vannak egymásnak –, Tar kisebb korában sokszor a bátyjára szorult. De most szüksége volt a másikra, testközelből kellett éreznie a testvéri szeretetet és gondoskodást.

Tum megpaskolta a hátát.

– Semmi baj – mormogta. – Megtaláljuk a kulcsokat, jó?

Tar elhúzódott, és aprót bólintott. Hinni akart a bátyjának.

Csendben tették meg az utat az iskolájáig, ahol a kora esti órán már szinte senki sem tartózkodott. Talán a takarító bujkálhatott csak valahol, és a portás ült a helyén.

– Hova adják le, ha találnak valamit? – kérdezte Tum.

– A portásnál.

Tar a testes férfi felé pillantott, aki szúrósan mustrálta őket a helyéről. Dús bajusz ült húsos szája felett, vizenyős szemébe belelógott zsíros haja. Az iskolások piszkálni szokták a kinézete miatt, Tar sem különösebben törődött vele régebben, mostanság viszont kirázza a hideg a látványától. Nem érzett elég erőt a lábában, hogy odamenjen.

Tum elsétált Tar mellett.

– Jó estét! Nem adták le az öcsém kulcsát?

A portás úgy mérte végig a hátul ácsorgó Tart, mintha egy bűnözőt szemlélne, majd mogorva képpel felvett a földről egy dobozt.

– Nesze – nyomta Tum kezébe. – Ezek a talált tárgyak.

Tar tett egy apró lépést a bátyja felé, de képtelen volt odaállni. A szíve hevesen dübörgött a mellkasában, és a portás tekintetétől alig bírt nyelni. Izzadt a tenyere és a háta, a vére a fülében pulzált. Semmi másra nem tudott koncentrálni a sötét szempáron kívül.

– Nincs itt – rántotta vissza a jelenbe Tum hangja. A fiú odaadta a dobozt a portásnak. – Nézzük meg, merre jártál az iskolában.

Tar szapora léptekkel megindult az épületbe, de a hátában érezte a férfi pillantását. Vagy csak ő képzelte be?

Másfél órán keresztül keresték a kulcsokat, végül még olyan helyekre is belestek, ahol Tar nem is járt, mégsem találták meg. Tar kétségbeesetten ült le a folyosó egyik padján.

– Most mi lesz? – suttogta.

Tum lemondóan a fejét csóválta.

– Ha nem találjuk meg, zárat kell cseréltetnünk. A kapun is, és a házon is. Máshol nem ránthattad ki?

Tar vészesen kutatott az agyában. Reggel berakta a táskájába, mint mindig, és mivel Tum zárta az ajtót, ki sem vette onnan. Ezen kívül az iskolában pakolt a hátizsákjában, majd otthon, ahol már nem volt meg a kulcs. Illetve...

– Amikor odaadtam a beadandód. Ott még kiránthattam, nem?

– Próbáljuk meg – bólintott rá Tum.

Tar gyomra végig görcsben állt az egyetemig, magában azért fohászkodott, hogy ott legyen. Már annyira feszített a mellkasa, mintha egy egész hegyet ráraktak volna. Nem elég, hogy ha nem lesz meg a kulcscsomója, mindenhol zárat kell cseréltetni, ezzel fejfájást okozva a testvérének, most gondolt csak bele igazán, mi mindennel jár még. A történtek után már nem merné megkérdezni, ez miért történne meg pont vele. Igenis bármi bármikor megtörténhet. Akkor meg miért ne kerülhetett a kulcs egy olyan kezébe, aki éjszaka betör hozzájuk? Fojtogatott a torka, ahogy elképzelte, mi minden történhetne.

– Mi a baj? – kérdezte Tum egy piros lámpánál. – Persze, a legjobb lenne megtalálni a kulcsaidat, de nem történik tragédia, ha nem így lesz. Ne érezd ennyire rosszul magad.

Tar inkább meg sem szólalt. A rosszul még enyhe kifejezés volt arra, ahogyan érzi magát. Mindjárt megfullad.

Görcsösen belekapaszkodott az ülése két szélébe, és igyekezett mély levegőket venni. Nem akart az autóban kiborulni.

Bámulta az égen úszó felhőket, és azt kívánta, bár ő is olyan könnyedén tovaszállhatna, gondtalanul, ahogy a felhők teszik. Ehelyett tehetetlenül és végérvényesen vergődik Bangkok múlttól terhes fogságában, mint az elsüllyedt hajó. Vajon még valaha képes lesz meglátni a felszínt, vagy örökre a sötétségbe veszik?

Hamarosan begurultak a zeneművészeti szak parkolójába, és átkutatták a menzát. Az összes asztal és szék alá benéztek, de a kulcsnak továbbra is hűlt helye volt.

Tarnak egyre jobban összeszorult a szíve.

– Nagy itt a forgalom, bárki megtalálhatta – motyogta Tum. – És fogalmam sincs, hova lehet leadni a talált tárgyakat.

Tar mellkasába fájdalom nyilallt, és elkapta a bátyja karját. Kétségbeesetten rángatta.

– Meg kell találnunk – fakadt ki.

– Tar, mi a baj? – nézett rá rémülten Tum. – Egy kulcstól nem kell így kiborulni.

– De meg kell találnunk! – hajtogatta Tar. Ha nem lesz meg, hiába zárják a házukat, bárki bejuthat. A puszta gondolattól nem kapott levegőt, és forgott körülötte az épület. Nem látott mást, csak hogy egy idegen belopakodik az éjszaka közepén a házukba, végigoson a nappalin, fel a lépcsőn, megáll a szobájánál...

Tum megmarkolta Tar vállát, és erőteljesen megrázta.

– Tar, nyugodj meg! – kiáltott rá. – Mindjárt felhívom Téót, hátha tud segíteni, jó?

Tar ujjai erőtlenül eleresztették a bátyja karját. Talán még van remény. Most az egyszer még lehet szerencsém...

– Jó – lehelte. – Ki-kihangosítod, hogy halljam?

Tum végigsimított a fején, miközben elővette a telefonját. A szeme láttára tárcsázta Téo számát, aki két csörgés után fel is vette.

– Mi az, Tum? Épp a kondiban vagyok.

– Gyors leszek. Az egyetemen hol kell a talált tárgyakat keresni?

– Mit hagytál el? Az eszedet már rég, nem kell keresned.

– Téo, hagyjuk most az ostoba poénokat. Az öcsém elhagyta a kulcsait. Ha nem lesz meg, zárat cseréltethetünk.

Csend. Tar már azt hitte, megszakadt a vonal, amikor Téo újra megszólalt.

– Kulcsokat mondtál? Találtam az asztalnál egy kulcscsomót, miután elmentetek. Meg is akartam kérdezni, nem a tiétek-e véletlenül, csak kiment a fejemből, amikor úgy rám mordultál.

Tum megkönnyebbülten felsóhajtott.

– De jó, hogy nálad van... Holnap elhozod?

– Most kell – szólt közbe Tar lélegzet-visszafojtva, mire a bátyja összeráncolta a szemöldökét.

– Mégis minek? Együtt megyünk haza, holnap én viszlek iskolába, nincs szükséged a kulcsaidra. Téónál jó helyen vannak.

– De most kell – szögezte le Tar. Lehet, Tum megbízik Téóban, azonban ő még csak nem is ismeri. Nem fogja egy idegennél hagyni, aki így bármikor bejöhet a házukba. Akár Téo is lehetne, aki az éjszaka közepén besurran. Feljön az emeletre, ahol pont Tar szobája az első.

Tart leverte a víz, és beszűkült körülötte a világ. Meg kellett kapaszkodnia az egyik székben, hogy ne essen össze.

– Edzés után elvihetem – ajánlkozott Téo. – Úgy egy óra múlva ott vagyok nálatok.

– Miattunk ne fáradj – mondta Tum, aki időközben már nem is figyelt az öccsére. – Tar meglesz a kulcsai nélkül...

– Nem! – vágott közbe riadtan Tar. Alig kapott levegőt. – Most kellenek! – Könyörgőn nézett a bátyjára, de a látása elhomályosult. A keze lecsúszott a székről, és ha a bátyja nem kapja el, a földre zuhan.

– Tar! – kiáltott fel Tum. Leültette az egyik székre, közben Téónak hadart a telefonba. – Jobb lesz, ha mégis elhozod a kulcsokat, most megyek. – Ezzel a telefonját már félre is dobta, és leguggolt Tar előtt.

Tar mindezt homályosan érzékelte, épp azon küzdött, hogy levegőt kapjon. Feszült a mellkasa, csak sípolva jutott lélegzethez.

– Tar, nyugodj meg – fogta meg az arcát Tum. – Téo mindjárt visszahozza a kulcsokat, minden rendben.

Tar átkarolta a bátyja nyakát, arcát a vállához fúrta.

– Sajnálom...

Matéo

Matéo lerakta Tar kulcsait az étkezőasztalra. Egyedül Tum ült ott, a fiatalabb testvérnek nyomát sem látta.

Tum fáradt tekintettel felnézett rá.

– Szerinted normális, amit leművelt?

– A helyedben nem célozgatnák rá, hogy az öcséd nem normális. Ez sértő.

– Nem azt mondtam, hogy ő nem normális, hanem, amit csinált.

Matéo leült az asztalhoz. Úgy érezte, ez hosszabb beszélgetés lesz.

– Ez a kettő ugyanaz jelenleg. Különben is. Miért gondolod, hogy nem normális, amit csinált?

Tum szemöldöke egészen a homlokáig futott.

– Miért? Szerinted az volt? Megtaláltuk a kulcsait, nálad vannak, nem értem, miért borult ki ennyire. Majdnem összeesett, úgy kellett elkapnom.

– Mondott valamit?

Tum a fejét csóválta.

– Annyit mondott, hogy sajnálja, majd megnémult. Hiába kérdezgettem, makacsul hallgatott.

– Mit sajnál? – vonta össze a szemöldökét Matéo. – Hogy elhagyta a kulcsát?

– Gondolom. Mielőtt elindultunk, is ki volt borulva, amiért gondot okoz nekem.

– Persze, hogy így érzi, ha folyton körülötte ugrálsz.

Tum majd keresztüldöfte a tekintetével.

– Most mi van? – értetlenkedett Matéo. Mégis ki tűrné el, ha csak azért legyeskednek körülötte, mert baja van? Annak idején az anyja őt is őrületbe kergette, amikor azt leste, mikor borul ki. Hála az égnek, a szakmájából kifolyólag annyira nem volt tolakodó, de az a kutakodó tekintet épp elég volt. Hogyan legyen bárki is jobban, ha körülötte mindenki arra emlékezteti, hogy baj van vele? Jó, Matéo helyzete nem volt ennyire súlyos, csak egy kisebb depresszió, ám akkor a világvégeként élte meg. El tudja képzelni, Tar hozzá képest milyen szarul lehet.

– Majdnem összeesett, mert nem kapta meg azonnal a kulcsait – felelte Tum kimérten. – Szerinted így hagynom kellene, hogy egyedül mászkáljon a városban? Bármikor megtörténhet hasonló!

– Tum – sóhajtott fel Matéo. – Az öcséd nem óvódás, vagy agyilag zokni. Ne bánj úgy vele! Segítened kell, nem hátráltatnod.

– Ne játszd az orvost, amiért az anyád pszichológus! Nem tudsz te semmit. Még csak testvéred sincs.

Matéo már magára sem vette, hogy Tum robbant – szokása volt, ha neki nem tetsző témát boncolgattak. Nyugodt hangsúlyban folytatta a társalgást.

– Lehet, nem vagyok orvos, és testvérem sincs, de néha egy kívülálló jobban látja a helyzetet, mint aki benne van. Én csak segíteni akartam, de ha nem, hát nem. Nem fogok semmit erőltetni. – Felállt az asztaltól, és búcsút intett. – Még megyek egy kört a városban, majd holnap találkozunk.

Kisétált az utcán parkoló motorjához, felült rá, ám mielőtt elindult volna, felnézett a házra. Egyszer járt már Tum szobájában, így sejti, melyik ablak tartozik Tarhoz. Nem látott mozgást, mégis érezte, hogy a fiú valahol ott lehet az üveg mögött. Talán pont visszanézett rá.

Matéo nem gondolkodott túl sokat rajta, egyszerűen odaintett, és elhajtott.

Tar

Tar ijedten húzódott arrébb az ablakból. Képtelenség, hogy Téo látta volna onnan, akkor meg honnan tudta, hogy ott van? Ő csak véletlenül pillantotta meg a másikat, amikor letérdelt az ágyára, és a kíváncsiság ott tartotta, de elég messze maradt az üvegtől, hogy az utcáról ne lehessen észrevenni. Hevesen kalapált a szíve a lebukástól, bár az okát nem teljesen értette. Itthon van, bármikor kinézhet az ablakon, nem kellene égnie az arcának.

Elfeküdt az ágyon, és a képébe nyomta a párnát. Most már mindentől örökre félni fog?

****

Köszönöm, hogy olvastad! Ha tetszett, csillagozz vagy kommentelj bátran! ^^