Matéo

– Ma hogy van Tar? – érdeklődött Matéo, amint leült Tum mellé a padba. Hiába írt rá tegnap, miután hazaért az áruházból, Tar azóta sem reagált. Még csak meg sem nézte – vagy ha látta is, nem ment rá az üzenetre.

Tum a fejét ingatta.

– Miután elmentél, csak fürödni jött ki a szobájából. Nem vacsorázott, a reggelit is alig bírtam lenyomni a torkán. Nem tudom, mi van vele.

Matéo próbált közömbös arcot vágni. Ki sem jött a szobájából? De hát láttam az áruházban! Haver, észre sem vetted, hogy az öcséd kiszökött? De mindezeket nem mondta ki hangosan. Fogalma sem volt, mi történik Tarral, ám azt biztosra vette, hogy nem ok nélkül csinálta. Ahogy megismerte, nem az a kiszökdösős fajta. Sőt! Biztosra vette, hogy eddig valóban nem hagyta el a házat, látszott rajta, mennyire megviselte az a dolog, bármi is legyen az. Mi a franc történt veled, Tar? Mit csináltál tegnap?

– Azért átmegyek megtartani az angolt. Talán jót tesz neki, ha nem engedjük a szobájába begubózni. – Igazából gőze sem volt róla, mennyire segítene ez rajta, de azt tudta, hogy mellette akar lenni. Még akkor is, ha nem tehet semmit, neki már elég, hogy ebben az egy órában ott lehet vele. Ezt meg azért nem mondhatta el Tumnak.

– Ahogy érzed – hagyta rá Tum. – Ingyen jársz hozzánk, ő meg biztosra veszem, hogy most nem figyel.

Való igaz, hogy Matéo egy ideje már visszautasította Tum pénzét. Amíg szívességből Tum kisöccsét tanította, addig nem akadt problémája a fizetéssel. Olcsóbban vállalta, mint egy rendes tanár, és megdolgozott a pénzéért. Ám amint Tart a barátjának fogadta, és mélyebb érzések is fellobbantak a bensőjében, már pofátlanságnak tartotta elfogadni.

– Te hogy vagy?

Tum először furcsállva nézett rá, mintha nem számított volna ilyen jellegű kérdésre, majd düh torzította el a vonásait.

– Szétvet az ideg, miközben megszakad a szívem. Szerinted hogy vagyok?

– Csak azért kérdeztem, mert néha segít, ha az ember kibeszéli magából, ami a lelkét nyomja.

Tum ölni tudott volna a pillantásával.

– Akkor lennék jobban, ha kitaposhatnám Tharn belét... Vagy ha Tar végre elmondaná, miért van ilyen állapotban – tette hozzá kissé megnyugodva. – Én is szakítottam már. Egy sima szakítás nem ilyen. Fáj, de nem fordít ki ennyire magadból, ráadásul évekig. Kell valami másnak is lennie.

Matéo egyetértően bólogatott, de mielőtt megszólalhatott volna, Tum belé akasztotta a szót.

– Ha megint elkezded Tharn védőbeszédét, esküszöm, kirúglak a padból.

– Nyugodj meg, eszembe sem jutott – higgasztotta le Tumot. Ha Tharnról volt szó, bármit kinézett belőle. – Meg akartam kérdezni, hogy mennyire jutottál közel hozzá.

Tum megvonta a vállát.

– Úgy éreztem, jó irányba haladunk. Abban az egy évben minden kapcsolat megszakadt közöttünk. Csak enni járt le, legfeljebb ott beszélgettünk, de azon kívül a szobájában ült. Néha megöleltem, és vigasztaltam, de ennyi volt. Aztán mostanában már egyre több időt töltött a szobájában kívül. Leült velem filmet nézni, evés után is ott maradt beszélgetni. Nem tértünk vissza a rendszeres testvérprogramokhoz, de határozottan volt valami. Mégsem mondott el semmit, most pedig újra bezárt. Úgyhogy ha arra akartál kilyukadni, vajon ki tudok-e szedni bármit Tarból, a válaszom határozottan nem. A múltból okulva pedig nem akarom újra nyaggatni. Azzal csak visszamélyíteném a szakadékot kettőnk közé.

– Jól teszed – helyeselt Matéo. – Néha mesélt ám rólatok korrepetáláson. Nagyon örült, amiért újra jóban vagytok. – El kellett mosolyodnia, ahogy felidézte magában Tar boldogságtól sugárzó arcát. Sosem mondott konkrétumot, csak bemelegítésként elmesélte angolul, mit csináltak előző nap a bátyjával, de a csillogó szeme mindennél többet mondott.

***

– Nem Tarért megyünk? – furcsállta Matéo, amikor Tum másfelé fordult. Kivételesen ő furikázta a hátsóját.

– Nem értem volna oda időben, úgyhogy írtam neki, menjen haza. Legutóbb, amikor késtem, fogta magát, és szó nélkül hazasétált. Majdnem gutaütést kaptam, hogy nem találtam az iskolában, és a telefont sem vette fel.

Matéo összevonta a szemöldökét.

– Nem várt meg, amikor tudta, hogy mész érte?

– Annyit írtam neki, hogy kések, aztán már csak hűlt helyét találtam.

Matéo a fejét vakarta. Az nem meglepő, ha Tar nem szívesen jár iskolába, de hogy tíz percet ne tudjon várni, amikor az egész napot ott tölti... Ez egészen megdöbbentette. Amikor egyszer ő ment érte, akkor is már az udvaron ült. Mondjuk ha máskor is úgy beszólogatnak neki, előfordulhat, hogy inkább hazáig rohan.

– Persze, amikor hazamentem, lekaptam a tíz körméről – folytatta Tum. – Akkor meg neki állt feljebb, hogy egyedül is haza tud jönni, ha teher a számomra, nem kell cipelnem. Mint aki eldöntötte, hogy én a hátam közepére sem kívánom, csak muszájból hozom-viszem. Azóta, ha késnék, vagy nem tudok érte menni, írok neki. Így lenyugodott.

– Végül is lassan már ott tartunk, hogy a fenekét is te törlöd. Nem csoda, ha tehernek érzi magát. Meg is eteted?

– Ne gúnyolódj! – dohogott Tum. – Lehet, valamivel jobban odafigyelek rá azóta, de eddig is érte mentem volna a suliba. Csak két tök különböző irányban volt a gimink. Az egyetemről hazafelé viszont egy nagyon kicsi kitérőt kell csak tennem.

Matéo jelentőségteljesen pillantott rá.

– Aha... Azért valld be, hogy most akkor is érte mennél, ha a város két végén lenne az iskolátok.

– Nagyon élvezed, hogy a véremet szívod?

Matéo helyeslően bólintott, de aztán komoly hangsúlyra váltott.

– Ahogy észrevettem, sokat javítottál ezen a helyzeten, úgyhogy nem piszkállak.

***

Mire megérkeztek a házhoz, Tar már otthon volt. A hátsó ajtót bezárta, és ő maga is bezárkózott a szobájába.

– Felmegyek érte – mondta Tum lemondóan.

Matéo az asztalhoz ült, és azon törte a fejét, hogyan próbáljon hatni Tarra. Bármit megtett volna azért, hogy feldobja a kedvét, de fogalma sem volt, miként foghatna neki. Pedig már annyira jól érezték magukat együtt!

Tar amikor megérkezett, fehérebb volt a szokotthoz képest, és egy leheletnyi életkedvet sem lehetett felfedezni benne. Úgy nézett ki, mint aki menten sírva fakad. Matéónak összefacsarodott a szíve. Szerette volna megsimogatni, megölelni, vagy bárhogy éreztetni vele, hogy mellette áll, de nem merte megtenni. Elfogta a deja-vu, ahogy a csendes, szorongó fiút nézte, és tartott tőle, ha hozzáér, megint megretten.

– Szeretnél róla beszélni? – kérdezte finoman.

Tar csendben bámulta a füzetét.

– Tar – szólította meg gyengéden Matéo. – Látom, hogy valami nincs rendben. Miért nem mondod el? – Ebben a pillanatban kezdte megérteni Tum viselkedését. Minél jobban kötődik az ember valakihez, annál nehezebb objektíven cselekedni. Ő is beleesett abba a hibába, amitől folyton óva intette Tumot, de képtelen volt csendben maradni.

Tar egyre elkeseredettebb képpel bámult maga elé.

– Miért nem kezdjük az órát? – suttogta.

– Tar, én csak...

– Tanítani jöttél, nem? – csattant fel Tar. – Kezdjük.

Matéo még sosem hallotta ilyen erélyesen felszólalni, meg is döbbent rajta rendesen. Hiába tudta, hogy jogos a fiú kiakadása, csak pislogni tudott néhány pillanatig.

– Okay – mondta aztán beletörődően –, let's start. Show your book! (Kezdjük. Mutasd a könyved!)

Tar felcsapta a házi feladatnál, és oda tolta elé.

Tar

Amint vége lett az órának, Tar felpattant a helyéről, és elviharzott, mielőtt Téo újra faggatni kezdi. Nem hitte el, hogy már ő sem hagyja békén. Eddig legalább vele nem kellett arról tartania, hogy a lelke mélyére akar látni. Miért kell most neki is nyomást helyeznie rá? Szerintük ő nem akarna beszélni? Kiordítani magából a fájdalmát? De nem tudja, hogyan tehetné meg. Ami történt, amit vele tettek... És ha senki nem hinne neki? Ha mindenki őt ítélné el? Vagy ha ennél is szánalmasabban néznének rá? Esetleg ennél is rosszabb helyzetbe sodornák, mert nem bírnak csendben maradni? Nem és nem! Akkor sem hajlandó beszélni.

Becsapta maga mögött az ajtót, és leroskadt a földre. Eleredtek a könnyei. Csak azt akarom, hogy mindenki hagyjon békén...

Ráharapott az öklére, hogy ne zokogjon fel hangosan. Annyira fájt a mellkasa, hogy azt hitte, belepusztul. És csak még fájdalmasabbá tette, amiért magányosan kellett mindezzel megküzdenie. Vágyott volna rá, hogy valaki most átölelje, és megvigasztalta, mégis lehetetlen volt. Képtelen volt vallani.

Homályos tekintettel a mobiljára nézett. Lassan telefonálnia kell, és ettől elfogta a hányinger. Undorodott a helyzettől, undorodott magától.

Felhúzta maga elé a térdét, átkarolta, és ráhajtotta a fejét. Miért nem lehet mindennek vége?

***

Éjjel tizenegykor szánta rá magát, hogy telefonáljon. Remegő kézzel fogta meg a mobilt, a szíve a torkában dobogott, amint beütötte Tharn számát. Úgy szédült, attól félt, rosszul lesz.

Levegőt sem mert venni, miközben kicsöngött a vonal. Izzadt a tenyere, és kiszáradt a szája.

Megkönnyebbült, amikor hangpostára kapcsolt.

***

Miután tegnap nem sikerült Tharnt elérnie, kénytelen volt reggel újra próbálkozni. Már az iskolai egyenruháját viselte, és a körmét rágva az ágy szélén ücsörgött, miközben várt. A vére a fülében pulzált, és úgy szakadt róla a víz, mintha a legforróbb thaiföldi napon kint a tűző napsütésben pácolódna. Egyszóval rémesen érezte magát.

Azt hitte, Tharn ismét nem fogja felvenni, ám akkor fáradt hangon beleszólt:

– Halló?

Tarnak elakadt a lélegzete. Még mindig megdobogtatta a szívét ez a hang.

– P'Tharn – nyögte ki nehezen.

– Tar...? Én most leteszem...

– P'Tharn, várj! Csak hallgass meg!

– Tar, mi ketten végeztünk. Te szakítottál velem, emlékszel? Nincs beszélnivalóm veled, és többet ne keress! – Ezzel letette.

Tar az ágyra csapta a telefonját.