Tar

Tar mellkasa még akkor is feszült, amikor megérkezett Téóhoz. Az angolóra emlékei súlyos teherként telepedtek rá. Elképzelni sem tudta, mit véthetett előző életében, hogy folytonos szenvedésre és megaláztatásra van ítélve, de semmi másra nem tudott gondolni. Mióta megszületett, nem tett semmi olyat, amivel ezt érdemelhetné. Ezt senki sem érdemelné.

Tum megvárta, amíg besétál a hatalmas kapun, Tar csak utána hallotta, hogy a kocsi elhajt. Nem is nézett hátra, egykedvűen sétált a megszokott ösvényen, fel a teraszra, be a házba, fel az emeletre.

– Nem tetszik ez az ábrázat – állapította meg Téo. Az ágyon fekve a telefonját nyomkodta, de Tar érkezésére az éjjeli szekrényre dobta a mobilját. – Ha jól sejtem, nem sikerült túl jól az angolfelelés.

Tar lerakta a táskáját az ágy mellé, és leült a szélére. Hányinger kerülgette, ahogy visszaemlékezett arra a megaláztatásra. Hiába tudta hibátlanul a szöveget, amint minden szempár rászegeződött, a világ összeomlott körülötte. Annak akár örülhetne, hogy legalább megbírt szólalni, de minden második mondatba belebukott, összekeverte a szavakat, szánalmas feleletet produkált. Az osztály rajta röhögött, a tanár vele kiabált. Rettenetes érzés volt ott állni.

– Nem akarok róla beszélni – motyogta.

– Annyit azért elárulsz, hogy mit mondott? Mármint emiatt nem fog megbuktatni, ugye?

Tar felsóhajtott.

– Azt mondta, ha a vizsgán is ilyen szánalmas leszek, még tíz év múlva is tizenkettedikben fogok ülni.

– Kedves – szívta a fogát Téo. – De legalább nem ezen múlik a vizsgád.

– Ejthetnénk a témát? – kérdezte Tar feszengve. Még pár szót ejtenek róla, és elsírja magát.

– Persze. Hoztál cuccot?

Tar furcsállva felvonta a szemöldökét.

– Miért ne hoztam volna angolt a korrepetálásra?

– Nem azt – nevetett Téo. – Tegnap nem azt beszéltük, hogy le akarsz rajzolni?

Tar lehunyta a szemét. Tegnap még valóban eltökélt szándéka volt, bármi is történik az órán, ma kényszeríti magát, hogy legalább egy kis részéhez visszataláljon a múltjából. Ám amint porig alázták a felelése után, minden akarata szertefoszlott. Csak túl szerette volna élni ezt a napot, mint minden más pocsék napot.

Kinyitotta a szemét, de nem nézett a másikra.

– Elfelejtettem – hazudta. – Az angol miatt teljesen kiment a fejemből.

– Tar... – Téo négykézláb odamászott hozzá, és leült mellé. – Tudod, hogy sosem kérdezek olyat, amit nem akarsz elmondani. Nem vájkálok semmiben, ami nem rám tartozik. De most muszáj megkérdeznem, mi a baj... Egész héten erre készültél, láttam rajtad. Nem felejtetted volna el csak úgy, és nem értem, miért mondasz le egy olyan dologról, amit szeretsz.

– Úgysem értheted – lehelte Tar. Nem értheti, hogy ilyen állapotban semmi jó nem születne a keze közt.

Téo félrehajtott fejjel mustrálta.

– Tudod, hogy anyám gyakran használ rajzterápiát, vagy hívják bárhogy is? Sok mindent meg lehet állapítani egy rajzból. Te művész vagy, rajzművész. Fejtegessem tovább, mire gondolok? Szerintem érted.

Tar meredten bámult a fiúra, a vére a fülében pulzált. Tudja! Bárhogy is, de Téo tud a rajzokról. Kiszáradt a szája.

– Ez nem egy vallatás – folytatta Téo. – Csak szerettem volna, hogy tudd, talán mégis megérthetem.

Tar lesütötte a pillantását. Hogyan is önthetné szavakba?

– Ha tudod, mennyi mindent mondhat egy kép, akkor megértheted, miért nem akarok most rajzolni.

– És mit tegyek, hogy ne érezz így? Hogyan segíthetnék, hogy újra tudj alkotni? Amikor beteg voltál, rajzoltál nekem. Akkor is sikerült.

Tar meghatódottan nézett bele Téo szemébe, és elöntötte a melegség. Nem akarta elhinni, hogy segíteni akar neki. Megérdemli ezt?

Téo bizakodó tekintete elsöpörte Tar minden aggodalmát és rosszérzését, csak miatta neki akart esni a beígért portrénak.

– De nem hoztam semmit magammal – felelte csalódottan. – Persze, elég lenne egy toll meg papír, de nem órai firkálmányt akarok, hanem rendes képet. Csak a korrepetálásra készültem.

Téo elhúzta a száját, miközben gondolkodott.

– Talán van néhány rajzlapom régről. Az jó?

– Jó lehet – bólintott rá Tar. – Van B-s ceruzád? Akkor a vázlatot már el tudom készíteni.

– Mindjárt körbenézek.

Téo feltúrt néhány fiókot – mind a szekrénysorában, mind az íróasztalában –, majd mindent, amit talált, Tar ölébe rakta. A ceruzák majd legurultak a lap kötegről, ahogy Tar megpróbálta megtartani.

– Csak egy lapot és egy ceruzát kértem.

– Tudsz velük mit kezdeni? – kérdezte Téo izgatottan.

Tar bólintott.

– Már csak kell valami kemény, amin rajzolhatok.

Téo rögtön keresett neki egy kemény irattartót.

– Milyen rajz készül rólam? Hova üljek és hogyan?

– A fényekkel szeretnék játszani, úgyhogy valahova az ablak elé kellene.

Téo leült a földre, Tar pedig úgy forgatta, ahogy akarta. Nézte, hogyan esik a fény az arcára – az egyik felén a nap sugarai kiemelték markáns vonalait, kék szeme csak úgy ragyogott, míg a másik fele árnyékba borult, sejtelmessé téve őt.

– Lefotózhatlak így? – kérdezte Tar. – Ha megváltozik a fényviszony, abba kell hagynom, és szeretnélek legközelebb ugyanígy beállítani.

– Jó képet lőj rólam, hogy mehessen Instára. Ott a telefonom az éjjeliszekrényen, csinálhatod azzal.

– Rajzmodellnek kértelek fel, nem fotómodellnek. – Tar odament Téo mobiljáért, néhány másodpercig a megfelelő szöget kereste, majd ellőtte a képet. – Jó lesz? – mutatta Téónak.

– Mostantól te leszel a fotósom – jelentette ki a fiú elismerően.

– A rajzolás és a festés miatt talán kicsit jobb vagyok benne, mint mások, de én sem értek túlzottan hozzá. Nem is vonz túlságosan.

– Nekem a „kicsit jobb vagy ebben" tökéletesen megfelel, hogy a fotósom legyél.

– Inkább maradj nyugton, hogy végre rajzolhassak. – Tar szintén leült a földre, a lábát törökülésbe húzta, és az ölébe fektette a rajzlapot. Mire felnézett, Téo csendben bámult rá. – Maradj így, amíg csak tudsz.

– Öhm, Tar...

– Hm?

– A mosdóba kimehetek, mielőtt elkezdjük?

Tar lesajnáló pillantást küldött felé.

– Tényleg nem jutott eszedbe, mielőtt eligazítottalak?

Téo ártatlanul megvonta a vállát, és felpattanva a padlóról, gyors léptekkel berongyolt a fürdőbe.

Tar somolyogva megcsóválta a fejét.

– Lehet, mégis P'Tumot kellett volna választanom.

A nehézkes kezdés ellenére azonban Téo jó döntésnek bizonyult. Szoborrá dermedve ücsörgött órákon keresztül – mint aki az időbe fagyott –, és csak akkor mozdult meg, amikor Tar szólt neki.

– Kezd lemenni a nap, ha nem gond, holnap folytatnám.

Matéo végszóra kinyújtotta a lábát, és leeresztette a vállát. Össze-vissza forgolódott.

– Nem gond, csak most húzz fel, mert megmozdulni sem tudok. Beállt mindenem. A seggem meg úgy elzsibbadt, mintha hangyák rohangálnának benne.

Bár Tar nem vált kővé az elmúlt órákban, ő is jócskán elgémberedett. Ropogtak a csontjai, ahogy felkaparta magát.

– Oh, várj, nekem a lábam zsibbadt el – bicegett. A bal lába alig bírta el. – De rossz!

– Holnap minimum fél óránként be kell iktatnunk egy tornát, mert ez így nem lesz jó – nevetett Téo.

Tar végül odabotorkált a másikhoz, nagy lendületet vett, tudván Téo nem pihe súlyú, ő viszont az, és felrángatta. Ezzel a mutatvánnyal még nem is akadt gond, ám ki gondolta, hogy Téo lába még jobban elmacskásodott, mint Taré? Ahogy Téo megpróbált megállni, egyenesen Tar karjába zuhant.

Tar hátratántorodott, kis híján hanyatt is vágódott, de sikerült megtartania az egyensúlyát. Téo viszont térdelve zúgott el a padlón, miközben Taron csüngött.

– Jól vagy? – kérdezte Tar. Megpróbálta talpra állítani a másikat, ám ehhez már nem volt elég ereje. Csak tartotta a hónaljánál fogva, míg az belé kapaszkodva igyekezett feltápászkodni.

– Mindjárt megleszek – nyögte Téo. – Még a talpamban is hangyák futkosnak...

– Csak siess! Nem bírlak el a végtelenségig. – Korábban sem lehetett túl izmosnak nevezni, ha sport, egyedül a foci érdekelte, és azt sem vitte túlzásba. Ám azóta eltelt másfél év, ő pedig meg sem mozdult. Még vagy fél percet adott magának, mielőtt a karja felmondja a szolgálatot, aztán Téo felszedheti saját magát a földről.

Szerencsére Téo elmacskásodott lábába hamarabb visszatért az élet, és Tar kezében megszűnt a nyomás. Téo ujjai azonban továbbra is a felkarjára kulcsolódtak.

Tar először az ujjakra pillantott, majd zavartan felsandított Téo szemébe. Miért nem enged el?

Téo rezzenéstelen arccal bámult vissza rá. A tekintetük mélyen egymáséba fúródott, és olyan rég elfeledett érzéseket hozott elő Tarban, amelyekre nem mert emlékezni. Görcsbe rándult a gyomra, és sietve hátrébb lépett. Csak képzelődik. Lehetetlen, hogy bárki máshogy nézne egy olyan emberre, mint ő. Az is csoda, amiért barátkoznak vele.

– Mi lesz ma az angollal? – hebegte.

Téo legyintett.

– Majd holnap megírjuk, ha befejezted a képet. Kinek van kedve ma már tanulni?

Tar bólintott.

– Akkor felhívom P'Tumot, hogy vigyen haza. Köszönöm, hogy modellt álltál!

– Haza vihetlek én is – ajánlkozott Téo, de Tar már tárcsázta a bátyja számát.

Matéo

Matéo feldobódva szállt ki az autóból, kezében egy adag tarte au citronnal (francia citromtorta). Bár pénteken Tar valamiért elmenekült előle, amit mostanáig nem ért, az utolsó két találkozásuk alapján el is felejtette az egészet. Szombaton azért még érezni lehetett, mintha valami lenne a levegőben, hétfőn viszont már olyan volt, mint előtte. Lelkesen beszélgetett, szenvedősen angolozott, és közvetlenül viselkedett Matéóval.

Ennek örömére Matéo hozott neki egy szeletet a tortából, biztosra vette, hogy Tar imádni fogja. Csakhogy odabent Tar nem várta szokás szerint az asztalnál.

– Hol van? – kérdezte Tumot.

– Mióta hazajöttünk, bezárkózott a szobájába. Még nem jött le.

Matéo lerakta az asztalra a tortát és a táskáját.

– Történt valami? – tudakolta. Még ha a korrepetálások elején járnának, meg sem lepődne ezen, de amióta áttört a gát kettejük között, Tar mindig lelkesen várta őt.

Tum tanácstalanul megvonta a vállát. Látszott, hogy gondterhelt és aggódik.

– Tegnap este óta furcsán viselkedik. Nem akart vacsorázni, és reggel is szótlan volt. – Megázta a fejét. – Szólok neki, nem mondta, hogy le akarná mondani az angolt.

Matéo leült az egyik székre. Látta már Tart jobb és rosszabb állapotban is, de amit Tum elmondott, egyáltalán nem volt jellemző rá az elmúlt időszakban. Vajon mi történhetett, ami ennyire letörte? A korrepetáláson velem újra szokványosan viselkedett.

Tar lerakta az angolcuccát, és szótlanul helyet foglalt. Sütött róla, hogy valóban nincs jól.

– Hoztam süteményt – próbálkozott Matéo.

– Nem vagyok éhes.

Matéo közelebb húzódott hozzá, és átkarolta Tar vállát.

– Mióta mondasz nemet a finomságaimra?

Tar töretlenül a füzetét bámulta.

– Nem vagyok éhes – ismételte meg.

Matéo látta rajta, hogy hasztalan lenne tovább piszkálni. Csalódottan elengedte, és normálisan visszaült a helyére.

– Van házid?

Tar némán kinyitotta a könyvét.

Matéo magában felsóhajtott. Meghasad a szívem, ha így látlak...

***

Matéo az áruház egyik padján ült, a lába idegesen járt, miközben Technóra várt. Nem tudta kiverni a fejéből Tart. Persze, mindenkinek lehetnek rossz napjai, vele is megesett, hogy egész nap nem lehetett hozzászólni, de akkor sem tetszett neki Tar viselkedése. Feltűnően csendes volt, mint a megismerkedésük elején, Tum szerint pedig már este óta tartott ez az állapot. Ezt azért nem lehetett csak egy rossz napnak nevezni.

Aj, már megint más baja miatt fáj a fejem... De nem. Ben kiszámíthatatlan volt, lerántott csak magával, Tar viszont más. Inkább fulladna meg egymaga, minthogy valakit belerángasson. És aligha hinném, hogy késsel hadonászna, amikor elborul az agya.

Matéo gondterhelten hátradőlt, ám azzal a lendülettel fel is ült.

– Tar?

Megdörzsölte a szemét, de valóban ő volt az.

Mit keres itt? Ráadásul egyedül? Tum szerint másfél éve csak az iskoláig hajlandó elmenni, azon kívül otthon gubbaszt. Matéo örülhetett, ha magához vagy egy elhagyatott helyre el tudta rángatni.

Tar az üzleteket nézte, miközben elhaladt Matéo közelében, így ő nem szúrta ki a fiút. Matéo nyomban pattant, hogy utána osonjon, azonban...

– Téo! – érkezett meg Techno. – Bocsánat a késésért, az öcsém feltartott.

Matéo csak egy pillantást vetett rá, és máris fordult vissza Tar felé, a fiút viszont elnyelte a tömeg.

– Francba! – dünnyögte.

– Mi a baj? – érdeklődött Techno. – Mit nézel? – Ő is a nyakát nyújtogatta.

Matéo megrázta a fejét. Bármennyire is beleesett Tarba, nincs joga beleszólni abba, hogy mit csinál. Hogyan jönne ő ahhoz, hogy kémkedjen utána? Bármi dolga lehet egy áruházban.

– Semmit. Mehetünk?

– Aha. – Techno célirányosan megindult. – Kösz, hogy segítesz Techniknek ajándékot választani. Hiába rágtam Type fülét, hallani sem akart róla. Folyton azt hajtogatta, oldjam meg, az én öcsém.

– Végül is igaza van. Hogy-hogy nem tudsz az öcsédnek ajándékot vásárolni?

– Oh, hát én borzalmas ajándékozó vagyok. Nem számít, mennyire ismerem az illetőt, még a saját ajándékomat is elszúrnám.

Matéo felnevetett.

– Az a baj, hogy ezt ki is nézem belőled. Legalább van valami fogalmad arról, hogy mifélét keressünk?

Techno hatásszünetet tartott.

– Nincs. Úgyhogy hosszú délutánunk lesz.

– Inkább esténk, ha így állunk hozzá.

Techno megrántotta a vállát.

– Remélem, nem zárják ránk az áruházat – nevetett.

Matéo lemondóan megcsóválta a fejét.

– Mire vállalkoztam?

Tar

Tar már messziről kiszúrta azt a japán éttermet, amelynek a címét üzenetben megkapta, de biztosra akart menni. Elővette a mobilját, miközben gyomorgörccsel közeledett felé. Rosszul volt ettől az egésztől. Akkor már megtette, amit kértek tőle, most miért kell újra belerángatni ebbe? A lassan gyógyuló sebei felszakadtak, és egész nap csak sírni lett volna kedve. Egyetlen óra elég volt, hogy tönkre tegyék az életét, és most, hogy végre egy kicsit elkezdte újra élvezni, ismét visszataszították abba a kiláthatatlan sötétségbe.

Mit vétettem, hogy ezt érdemlem?

Miközben a telefonján ellenőrizte a címet, nekisétált valakinek. A szíve nyomban a duplájára gyorsult, és pánik kerítette hatalmába.

– Sajnálom! – mentegetőzött azonnal, és csak ezután nézett fel. Hirtelen elakadt a lélegzete. – P'Tharn!

– Tar!

Tharn egy szívdobbanásnyi ideig döbbenten bámult Tarra, majd azzal a lendülettel megpróbált elmenekülni.

Tar a keze után kapott.

– P'Tharn, várj egy kicsit! – kérlelte. – Nagyon hiányzol...

– Tar! – szólt rá Tharn, ezzel benne akasztva a szót. Kirántotta magát Tar keze közül, és azzal a fiúval, akivel éppen kijött az étteremből, elsietett.

Tar sírástól fojtogatva nézett utána. Hiába tudta, mi lesz, amikor ideér, nem készült fel rá, hogy ennyi idő után újra lássa a szerelmét. A szíve szakadt meg ettől.

Vajon az a fiú volt Type?

Majdnem két év eltelt, várható volt, hogy Tharn továbblépett, mégis rettenetes érzés volt ezzel szembesülni. Pedig egyedül Tar ragadt bele a múltba, mindenki más haladt az idővel.

Remegett a szája, miközben legördült az első könnycsepp. El kellett rohannia a mosdóba, hogy bezárkózhasson egy fülkébe. Nem akarta, hogy bárki lássa, ahogy némán zokog.

Annyira fáj még mindig...