Tar

Hiába ment egy kocogónál is lassabban, Tar keze remegett, ahogy a motort kormányozta. Ennek ellenére nem tudta levakarni a mosolyt az arcáról, a szája sarkában kilógott a nyelve a koncentrálástól.

– Nem akarsz kicsit gyorsítani?

Téo hátulról teljesen nekisimult, hogy ő is elérje a kormányt, de Tart kivételesen nem zavarta ez a közelség. Inkább örült, amiért nem rajta volt minden felelősség.

– Nekem ez is gyors – felelte Tar komolyan.

Téo nevetése a fülében visszhangzott, miközben a fiú óvatosan, az ő kezét használva felgyorsított egy leheletnyit. Tar nyomban fékezni akart, de Téo megállította.

– Ne félj! Így is lassan megyünk, és figyelek.

Tar szíve visszacsendesült valamelyest a megnyugtató hangtól, és a kormányt sem fogta olyan görcsösen.

– De el ne engedj! Jobb, ha te is kormányzol.

– Jól van, jól van, ne aggodalmaskodj ennyit. Szórakozni hoztalak!

Könnyű azt mondani! Ilyen helyzetben még régen sem tudott volna nyugodt maradni. Csodálja, amiért Téo ennyire lazán kezel mindent. Bár fele ilyen bátor lehetnék... Csakhogy Tar nem Téo volt, és még a közelében sem járt.

– Kiszórakoztam magam. Megállhatunk?

– Fél órája vagyunk csak itt – lepődött meg Téo.

– És már leizzadtam magam a stressztől. Ennyi elég volt. – A pólója nem csak Téo miatt tapadt a hátához, alatta verítékben úszott a bőre. Ahogy a sisak alatt is csatakosan ragadtak össze a tincsei.

– Oh, szóval ez izzadság? Azt hittem, bepisiltél.

– Hülye!

Téo jóízűen felnevetett, majd komolyra fordította a szót.

– Elvezetsz azon a földúton, amin idejöttünk? A forgalom előtt cserélünk helyet.

– Ühüm, az még menni fog.

Lelkesen elirányította magukat a göröngyös talajon, és mielőtt kiértek volna a betonútra, leparkolt a magas fű mellett. Leszállt a motorról, és megkönnyebbülten kibújt a sisakból.

– Te aztán tényleg jól leizzadtál – túrt bele a hajába Téo. – Tiszta víz lett tőled a tenyerem.

– Akkor ne fogdoss! – Tar bosszúsan elhajolt Téo keze elől.

– Jól van, nem piszkállak – vigyorgott Téo. – Azért élvezted? Nem azért hoztalak, hogy miattam szívrohamot kapj. – Vidám tekintete egy pillanat alatt aggódóvá vált, és Tart nyomban elfogta a bűntudat.

– Jól éreztem magamat – kezdett gyorsan mentegetőzni. – Csak nem vagyok motorozós alkat. Nem bántam, hogy kipróbáltam, élveztem, csak ennyi elég is volt.

– Oké, hiszek neked. De bármikor szólj, ha olyanba akarlak belerángatni, amit nem akarsz.

– Ha nem vetted volna észre, nem igazán szoktam olyat csinálni, amit nem akarok. – Hányszor rohant már el Téo elől, mert épp rájött az öt perc!

Téo elgondolkodva bólogatott.

– Igaz, észrevettem. Most felajánlanám, hogy igyunk meg valamit vagy ilyesmi, de szerintem jobb lesz, ha hazaviszlek átöltözni.

– Azért annyira nem izzadtam le – biggyesztette le a száját Tar sértetten.

– Ha így gondolod, nézz csak magadra – kuncogott Téo. Elővett egy zsebkendőt, és letörölte Tar homlokát. – Ez elázott.

– Na, jó, tudod, kivel szórakozz! – csattant fel Tar, és elütötte a másik kezét. Oké, néhány helyen tényleg leverte a víz, de azért Téo eltúlozta a helyzetet.

– De imádok veled szórakozni. – Téo vidáman megkoppintotta Tar orrát. – Gyere, hazaviszlek.

Tar belenézett a sisakba, amit vissza kellett volna vennie.

– Sisakot lehet mosni? – fintorodott el.

Téo jót nevetett rajta. Ő már a motoron ült.

– Ne törődj vele – legyintett.

Tar sóhajtva visszahúzta a fejébe a sisakot, és felszállt Téo mögé. Szorosan átkarolta a derekát. Így sokkal jobban esett neki a motorozás – csak kapaszkodnia kellett, és élvezni a sebességet.

Matéo

Matéo Tar társaságában bement a házba, és amíg a fiú elindult lezuhanyozni, ő az idősebb testvérnél próbált szerencsét. Nem tudna nyugodtan aludni, ha lezáratlan maradna közöttük ez az ügy.

– Mit akarsz? – dünnyögte Tum, amikor meglátta a szobaajtóban. Az ágyán feküdt, kezében a tabletjét nyomogatta. – Forgatsz még egyet a késen a hátamban?

Matéo sóhajtva becsukta maga mögött az ajtót. Tar még a folyosón mászkált, nem kellett, hogy bármit meghalljon.

– Hányszor kérjek még bocsánatot?

– A szó elszáll, a tett ékesebb – dünnyögte Tum a tabletjének.

– Nem hiszem, hogy így mondják, de mindegy... Most komolyan ezt fogod csinálni? Már mióta barátok vagyunk. Legjobb barátok. Annyi mindenen keresztülmentünk, annyiszor kiálltam érted. Miért nem hiszed el, hogy levegőnek néztem Tharnt, és Technóval beszélgettem? Odahívott, mert be akart vetetni az iskolai focicsapatba. Elutasítottam. Erről beszélgettünk.

Tum felszusszant, és leejtette maga mellé a tabletet.

– És neked miért olyan rohadt nehéz megértened, miért utálom Tharnt? Miért nem tudtál máshol beszélni Technóval? Miért kellett vele egy asztalhoz ülnöd? Tudod, hogy nem ok nélkül vagyok ilyen. Ne állítsd be úgy, mintha én lennék a rossz.

– Sosem gondoltam volna, hogy rossz vagy. Ha ilyet feltételeznék, nem lennék a barátod.

– Mégis szerinted túlreagálom a dolgot – felelte Tum epésen.

– Azért, mert szerintem nem Tharn bántotta Tart – mondta ki Matéo kerek-perec. – Ha Tharn bántalmazta volna Tart, akkor nem egy év után bukik ki a dolog. Az ilyen hajlamot nem lehet eddig elrejteni. Volt valaha Tarnak kék-zöld foltja? Viselkedett furcsán? Volt bármi jele a kapcsolatuk alatt, hogy bárki bántaná? Nincs semmi értelme, hogy egy év után Tharn bekattant, és bántotta. Csak... – Itt megakadt a heves szóáradatban. Maga sem egészen tudta, hogyan akarja folytatni, nehogy Tum ezt is félre értse. De a fiú rögtön noszogatni kezdte:

– Csak? Gyerünk, folytasd!

– Ha csak nem Tar beletenyerelt valamibe, amit nem kellett volna látnia. – Majd sietve hozzátette, hogy a másik pontosan értse, mire gondol: – de ez nem a maffia, mégis mit láthatott volna?

Tum egy pillanatra elgondolkodott.

– És ha Tharn megcsalta? Fél Bangkokon végigment az az idióta.

Matéo észrevétlenül felsóhajtott. Ezek szerint nem gyűlölte annyira Tharnt, hogy ész nélkül elméleteket gyártson.

A felvetésre azonban a fejét rázta.

– Tar nem úgy néz ki, mint aki rajta kapta a szerelmét mással az ágyban. Ez annál komolyabb.

– De az nem lehet véletlen, hogy pont akkor szakítottak – makacskodott Tum.

– Miért? Mindenki előtt bezárt. Miért ne zárhatott volna be Tharn előtt is?

Tum lemondóan felszusszant, és törökülésben helyezkedett el.

– Na, akkor most hallgass figyelmesen, mert elmondom újra a történetet. Tar boldogan jött haza az iskolából, mert aznap volt az évfordulójuk. Alig várta, hogy lássa Tharnt. Felment a szobájába, mert még be kellett fejeznie az ajándékot, mielőtt este találkoztak. Közben el kellett ugranom a boltba, így nem tudom, mikor ment el, csak azt, hogy már délután eltűnt a házból. Amikor este visszajött, árnyéka volt önmagának. Láttam rajta, hogy sírt, hogy rosszul van, de bezárkózott a szobájába, és nem akart beengedni. Annyira aggódtam érte, hogy a pótkulcsot kellett előbányásznom, és az engedélye nélkül rátörtem. Az ágyában zokogott, majd megfulladt, úgy sírt. Annyit tudtam kiszedni belőle, hogy szakítottak Tharnnal, de semmi mást nem mondott. Azóta se mond. Két napig nem evett, nem aludt, pszichiáterhez kellett elvinnünk, hogy csináljon vele valamit, mert belehal. Na már most, kedves doktor Téo, ha szerinted Tharnnak nincs semmi köze a dologhoz, hogyan lehetséges, hogy még az összeomlása előtt szakítottak, és nem utána? Ha szerinted a bezárkózása miatt hidegült el Tharntól, akkor a pszichiáter után kellett volna kidobnia. Várom a magyarázatod.

Oké, ennyire részletesen Matéo még nem hallotta a történetet, és el kellett ismernie, ez valóban Tum részére hajlik. Mégis sántított a dolog... Valami nem akar összeállni.

De igazából nem is ez volt a lényeg.

– A helyedben inkább azon gondolkodnék, hogyan tudnék Tar kegyeibe visszaférkőzni. Malmozhatunk azon, hogy mi történt, de ez nem segít rajta. Neki kell elmondania. Azt pedig csak te tudod elérni, hogy valljon. Senki másban nem bízik.

– Azt is elmondjam újra, hogy nem hajlandó beszélni velem? – billentette oldalra a fejét Tum. – Szerinted nem próbálkozom?

Matéo felhorkantott.

– Persze, úgy próbálkozol, hogy kilométerekről bűzlik a szándékod. Mi lenne, ha csak vele lennél? Nem nyomást kell gyakorolni rá, hogy megtörjön. Egyszerűen csak mellette kell állni.

– A graffitis eset? – Tum tekintete egyértelműen üzent: Nem csináltam semmit, mégis haza kellett rohannunk.

– Jól kezdődött, csak valami balul sült el. Találhatnál ki újabb programokat.

Tum kihívóan felvonta a szemöldökét.

– Mostanság inkább mással programozik...

– Persze, mert nem basztatom! – vágta rá Matéo. – Nem érdekelnek a miértek. Beszélünk, amiről akar, jól érezzük magunkat, és ennyi. Téged sem szoktalak faggatni, ha nem akarsz valamiről beszélni. Majd elmondod, ha akarod.

Tum gondterhelten beletúrt a hajába, majd visszapillantott Matéóra.

– Nem akarsz még menni? Semmi kedvem ma a te pofádat nézni.

Matéo kajánul vigyorogva integetett, miközben kinyitotta maga mögött az ajtót, és kilépett rajta. Legalább kibékültek.

Tar

Tar éppen a haját törölve lépett ki a fürdőből, amikor Tum megjelent előtte. Furcsán jókedvűnek tűnt, a szája a füléig ér.

– Mi az? – kérdezte Tar furcsállva a helyzetet.

– Csináljunk valamit. Te választasz. Bármire hajlandó vagyok.

Tar értetlenül a homlokát ráncolta.

– Mi történt veled? Megártott a veszekedés P'Téóval?

Tum arca nyomban elkomorult.

– Tegnapelőtt olyan jót filmeztünk együtt. Csak szeretnék veled lenni.

– Jó – felelte Tar, bár még mindig különösnek tűnt ez az egész. – Ezért nem kellett volna letámadnod.

Tum mintha meg sem hallotta volna a második mondatot, ismét felvidulva kérdezett:

– Mit szeretnél csinálni?

– Éhes vagyok. Vacsora közben a többit majd kitalálhatjuk.

– Megmelegítem a maradékot – vágta rá Tum, és már sietett is a lépcsőhöz. – Ha végeztél, gyere le!

Tar továbbra is hitetlenkedve nézett a bátyja után, de elmosolyodott. Ő szintén élvezte a filmezést a minap, és boldogsággal töltötte el a mellkasát, hogy közös programja lehet a testvérével. A graffitizést a múlt hónapban annyira elrontotta!

Még utoljára áttörölte nyirkos haját a törölközőjével, majd Tum után sietett.

– Elraktam tegnap a rendelt sült bazsalikomos rizst – mondta a bátyja terítés közben, amikor megpillantotta őt. – Remélem, jó lesz.

– Szeretem – bólintott Tar, és leült az étkezőasztalhoz. – És arra gondoltam – kezdte bizonytalanul –, hogy talán visszamehetnénk graffitizni. Múltkor alig voltunk ott.

Tum zavartan megtorpant félúton, kezében a két tányérral.

– Graffitizni akarsz? – kérdezett vissza, mintha nem jól érette volna.

– Vagy te nem akarsz?

– Dehogynem! – kiáltotta Tum lelkesen. Talán túl lelkesen is, ami megmosolyogtatta Tart. – Vacsora után elmehetünk. Ha nem bánod, hogy már besötétedik.

Tar megrázta a fejét. Ha Tum mellette van, akkor nem bánja.

Alig fél órán belül már az elhagyatott uszoda medencéjében álltak, hátuk mögül egy kempinglámpa világította meg a falakat. Az ugrándozó árnyak, a kintről szűrődő neszek érhetetlen módon nem zavarták Tart. Régen nem lett volna meglepő, de most... Hihetetlen, hogy a bátyja mellett ennyire biztonságban érzi magát. Talán ez a gyógyulás jele lenne? De akkor miért fél ugyanúgy a tömegben, miért fojtogat mindennap a torka, valahányszor átlépi az iskola kapuját, miért akar állandóan otthon lenni, ha csak nem Téóval vagy Tummal megy el egy olyan helyre, ahol nincsenek emberek? Miért nem tud továbbra sem festeni vagy rajzolni otthon? Miért csak arra az egy portréra volt képes, és azóta megint csak a keserűség, fájdalom és szégyen árad belőle? Miért olyan sivár és szenvedéstől terhes a lelke, még akkor is, ha néha mosoly kúszik az arcára?

Csalódottan felsóhajtott – hangosabban, mint szeretett volna.

– Mi az? – kérdezte Tum. – Elrontottad?

Tar éppen egy Eiffel-tornyon ügyködött, és arra összpontosított, hogy kivételesen ne adjon bele érzelmeket. Annak mostanság nincs jó vége, ha „szívvel-lélekkel" alkot.

– Hiszel abban, hogy az idő mindent begyógyít? – csúszott ki a száján.

Tum keze megállt festés közben – mondjuk, amit ő csinált, nehezen lehet festésnek nevezni.

– Nem tudom – felelte őszintén. – De szeretném ezt hinni. Te hiszel benne?

Tar hallgatott néhány szívdobbanásnyi ideig, majd elkeseredetten így szólt:

– Nem. – Bármennyire is szeretné, nem tudja hinni, hogy az ő sebe valaha be fog gyógyulni.

Újabb csend állt be közéjük, és meglepő módon Tum nem kezdett kérdezősködni. Aggódva nézte Tart.

Majd mosolyt erőltetett magára, és az alkotására mutatott.

– Ez rémes. Tudsz valamit mutatni, hogy legalább vállalhatóan, és fogjuk rá, szépen le tudjam írni a nevemet?

Tar szó nélkül megfogta a bátyja festéksprayt tartó kezét, és mint egy eszközt, használta.

– Oh, így olyan könnyűnek tűnik, hogy te irányítod a kezemet! Egyedül miért megy nehezen?

– Mert béna vagy – cukkolta Tar. – Maradnod kellene a zenélé... Hé! Ne nyomd jobban, mint ahogy én nyomom az ujjad! Túl sok így a festék. Tényleg még így is elrontod?

– Jól van, na, véletlen volt, ne egyél meg. Elvontad a figyelmemet a beszólongatásoddal.

– Ne fogd rám! Béna vagy, ez az igazság.

– Emlékeztesselek rá, mi történt, amikor gitárt fogtál?

Tar felhorkantott.

– Inkább ne. Nem is értem, hogyan lehet játszani néhány húr lefogásával. Hülyeség.

Tum jóízűen felnevetett.

– Én meg azt nem értem, hogyan lehet egy ceruzával jobbat rajzolni néhány pálcikafiguránál. Azt hiszem, kvittek vagyunk.

Ezen Tar is jót kuncogott.

– Más művészeti vénát örököltünk.

– Nem baj. Legalább nem veszünk össze, hogy egymást utánozzuk.

– Régen mennyit morogtál, amikor utánozni akartalak – emlékezett vissza Tar mosolyogva. – Nemhogy örültél volna, amiért a kisöcséd bálványoz téged.

Tum egyetértőn hümmögött.

– És még mindig bálványoz a kisöcsém?

– Dehogy! Azóta megtört az illúzió – kacagott Tar.

– Hé! Miért? Jobb, ha tudod, tökéletes va...

– Ne rángasd a kezed, mert még jobban elrontjuk a graffitit! – szólt rá Tar. – De... igazából jobb testvért nem kívánhatnék – vallotta be. – Minden hülyeségeddel együtt így szeretlek. Örülök, amiért az anyám a te apádat választotta.

Tum hátulról puszit nyomott Tar feje búbjára, akit ettől jóleső melegség öntött el.

– Én is örülök, hogy te lettél a kisöcsém.

Nem mintha tudnák, milyen a másik nélkül. Tum három éves volt, Tar alig kettő, amikor a szüleik összeköltöztek. Amióta az eszüket tudják, egymáshoz tartoznak.

Bár ha igaz, amit a szüleik mondanak, és az idősebb testvér foszlányos emlékezete is helyes, az elején Tum ki nem állhatta Tart. Folyton ellökte a nyomában totyogó gyereket, aki tapadt rá, mint a cipőtalpra ragadt rágógumi. Egészen addig, amíg közel fél évre rá egy másik kölyök fel nem taszította Tart a játszótéri homokozóban, és Tum fejbe nem vágta egy homokozó lapáttal, amiért a kisöccsét piszkálta. Tum attól a pillanattól fogva játssza a gondoskodó báty szerepét, ami csak mélyült, amikor kicsit nagyobbak lettek. Tum sok mindent tanított Tarnak, aki addigra már „nagyfiúként" megtanult olyan dolgokat, amiket Tarnak még csak akkor kellett.

Aztán volt egy kisebb mosolyszünet közöttük, amikor Tar utánozni próbálta az ő nagy – és akkoriban mindenek felett álló – bátyát. Csak hát eddigre a szüleik már túl sokat hagyták kettesben őket, így Tumnak akaratlanul is gondoskodnia kellett Tarról. Szerencsére Tar egy év alatt kinőtt az utánozzuk a bátyánkat korszakból, és ismét beállt közéjük a béke.

Ezután egyedül az az eset vetett újabb árnyékot a kapcsolatukra, amiről Tar a mai napig képtelen beszélni. Mintha emiatt egy egész szakadék került volna közéjük.

Most először azonban úgy érzi, keskenyedett az eddig átláthatatlan szakadék.

– Kész vagyunk – jelentette ki Tar, és elengedte a bátyja kezét. Mindketten hátrébb léptek, hogy egészében megnézzék a művüket. – Látszik, hol rondítottál bele.

– Tényleg ezzel kezded? – tettetett felháborodást Tum. – Mondhatnál valami pozitívot is róla!

– Tudom, hogy jó vagyok, te viszont tényleg elrontottad.

Tum tarkón legyintette Tart.

– Elég volt belőled, megyünk haza – közölte játszott sértettséggel.

– Jó, úgyis éhes vagyok.

– Éhes? – vonta fel a szemöldökét Tum. – Mielőtt eljöttünk, ettél. Egy órája lehetett.

Tar megrántotta a vállát.

– Kemény munka az igyekezeted ellenére szépet alkotni.

Tum a szemét forgatta.

– Na, szedd össze a flakonokat, megyünk!

Tar nevetve megölelte a bátyját.

– Köszönöm, hogy elhoztál ma este! Nagyon jól éreztem magamat.

– Szeretlek, Tar – karolta át Tum. – És ne haragudj rám, ha bármi rosszat tettem neked az elmúlt időszakban. Szeretném, ha tudnád, hogy rám bármiben számíthatsz. Mindig melletted leszek.

Tar elveszett a bátyja ölelésében, és belekapaszkodott a pólójába. Az egyetlen kapaszkodó, ami akkor életben tartotta.

Sajnálom, P'Tum, hogy nem tudok beszélni...

Köszönöm, hogy olvastad! ^^ Ha tetszett, csillagozz és kommentelj bátran! ;)