13. fejezet
Tar
Tar az iskola udvarán írta a háziját, amíg Téóra várt. Kivételesen néhány perccel korábban véget ért az utolsó órája, és igyekezett elfoglalni magát, mintha csak szünet lenne. Még emlékezett, legutóbb mennyire kibukott, amikor Tum megírta neki, hogy késni fog. Pánikot kapott, és el kellett húzódnia egy üres folyosóra, hogy sírhasson. Ám amilyen szerencsés, ott is megzavarták. Technik volt az, az a fiú, akivel Téo múltkor beszélgetett. Úgyhogy fogta magát, és hazáig futott. Tum majdnem lekapta a tíz körméről, amiért szó nélkül hazament.
Most viszont igyekezett arra gondolni, milyen jó délután elébe néz, és nem arra összpontosítani, hol is van. Az udvaron csak nem történhet vele semmi.
Kellemes, hűvös szél lengedezett, Tar a matekpéldával küzdött éppen, amikor néhány osztálytársa haladt el a közelében.
– Mi az? Csak nem késik a fuvarja?
– Mégis milyen fennhéjázó, hogy folyton jönnek érte a menő autójukkal. Mintha másnak nem lehetne pénze!
– Néha láttam gyalog is elindulni. Lehet, már a családja is unja, hogy folyton a seggét cipelje.
– Ki tudja, hol volt abban az egy évben, amíg nem járt be. Azóta szóba se hajlandó állni senkivel. Kár volt visszajönnie!
Tar kezében megremegett a ceruza, a szája legörbült. Pontosan ismerték az osztálytársai – vagyis eddig ezt hitte –, de mint kiderült, semmit nem tudnak róla. Tényleg képesek azt feltételezni, hogy fennhéjázik, és azért nem áll szóba velük, mert feljebb valónak képzeli magát? Nem utazgatott ebben az egy évben, legfeljebb a poklot járta meg.
Mindenki utál...
– Sokat vártál rám? – A semmiből Téo ült oda mellé, mire Tar megugrott ijedtében. A szíve a torkában dobogott tovább. A másik látványától azonban rögtön megnyugodott, a szíve visszacsendesedett, a szája viszont újra legörbült. – Mi az? – kérdezte Téo. – Történt valami angolon?
Tarnak válaszolnia sem kellett, az osztálytársai tovább fecsegtek róla, amit jól hallhattak mindketten.
– Ki az a srác, aki most ült oda hozzá?
– Múltkor a bátyja helyett nem ő jött érte?
– Az egyetemistákat biztosan többre tartja, hogy helyettünk velük barátkozik.
– A motorja elég menő. Biztos a srác is az. Talán így akar ő is menő lenni, bár mióta visszajött, erre esélyt nem látok. Ahhoz előbb le kellene hoznia az orrát. Azt hiszi, bárki is kedvelni fogja, ha nem szólal meg? A szomorú arca senkit nem téveszt meg.
– Lehet, színésznek kellene mennem – jegyezte meg Tar keserűen. – Eléggé benézték, miért hallgatok.
Téo hátrafordult a háromfős társasághoz.
– Nincs életetek, hogy másokén csámcsogtok? – szólt oda nekik. – Szar lehet. – Meg sem várta a válaszukat, visszanézett Tarra. – Ne foglalkozz velük! Pletykáljanak, amit akarnak, ettől te nem leszel se több, se kevesebb. A saját jellemüket mutatja. Amúgy meg nem mindig lehet látni, ha valaki bajban van. Addig jó, amíg csak beszélnek rólad. De ha zaklatnak, szólj nyugodtan. Leverem őket. – Biztató mosollyal az arcán megveregette Tar vállát. – Mehetünk? Vár rád egy finom ebéd.
Tar szomorkásan elmosolyodott. Hiába töltötte meg a mellkasát melegség, amiért Téo kiállt mellette, az osztálytársai szavai olyanok voltak, mint tüske a bőr alatt. Észrevétlenül okoz hatalmas fájdalmat.
Ám ahogy Téo továbbra is bátorítóan mosolygott rá, és őt nézte csillogó, szürkéskék szemével, elkergette Tar borús gondolatait. Az iskolát és a problémákat itt hagyja, holnap reggelig nem kell foglalkoznia vele. Helyette Téóval töltheti az egész délutánt, és még eredeti francia ételt is ehet.
– Anyukád megcsinálta a sonkás-spárgás pitét? – kérdezte reménnyel telve.
Téo somolyogva bólintott.
– Megcsinálta, bizony. – A padon heverő holmik felé biccentett. – Minél előbb összepakolsz, annál előbb ehetsz.
Tar nyomban beszórta a táskájába a tanszereket, és felpattant.
– Kész vagyok.
Téo átnyújtotta neki az egyik sisakot.
Miután odamentek a motorhoz, Tar esetlen mozdulattal felhelyezte a bukót, és felült Téo mögé. Az orrát megcsapta a másik mandarinos illata. Kellemesen elárasztotta az érzékeit. Szorosan belekapaszkodott Téo derekába, tudta, hogy jó helyen van. Már nem félt a fiútól, nem félt a közelében lenni, nem félt – egy bizonyos szintig – rábízni magát.
Éppen indultak volna, amikor Technik és a haverja toppant elébük.
– Még mindig nem próbálhatom ki? – nyafogott Technik.
Téo csak felsóhajtott.
– Jól kapaszkodsz? – kérdezte Tartól, aki bólintott. Téo felbőgette a motort, búcsút intett Techniknek, és elhajtott.
– Miért nem engeded azt a fiút a motorod közelébe? – kiáltotta túl a berregést Tar egy piros lámpánál. – Technik, ugye?
– Nem vagyunk jóban. Ismerem a bátyja által, de ennyi... Ha már itt tartunk, Technót sem engedném a motorom közelébe. Van robogója, de valahogy azt várnám tőle, összetörne egy nagyobb járgányt. Nem mindenki olyan kiváltságos, mint te.
Tar füle lángra gyúlt, és szívesen rákérdezett volna, mit értett Téo ezalatt, azonban a lámpa zöldre váltott, és továbbindultak.
A hatalmas villa második látásra is elkápráztatta Tart. Régebben – amikor még voltak – akadtak a baráti között gazdagok, de ennyire tehetős embert még sosem ismert. Elképzelni sem tudta, milyen lehet egy ekkora házban lakni. Milyen, amikor személyzet lesi minden kívánságod. Ő inkább tartott volna ettől. Túl nagy tér, ahol ki tudja, mi – vagy inkább ki – bújik meg egy sarokban, túl sok ember, akik elől nem lehet teljesen elrejtőzni. Nem bírná.
A terasz oldalánál parkoltak, és a főbejáraton át egyenesen az étkezőbe sétáltak. Megterített asztal várt rájuk, valahonnan ínycsiklandozó illat szállt feléjük, az asztalfőnél egy szőke nő dolgozott a laptopján.
– Szia, anya, meghoztam a kis vendégünket – mondta Téo franciául. – Az anyám, Camélia – mutatta be Tarnak.
Camélia mosolyogva felállt az asztaltól, de Tar nem tudta, hogyan reagálhatna. Thai hagyományok szerint összetett kézzel üdvözölnie kellene, azonban Camélia francia, arra felé nem ez a szokás. Tétován állt egyik lábáról a másikra, és halkan, franciául köszönt. A kezével a nadrágját morzsolgatta.
– Matéótól hallottam, milyen szépen beszélsz franciául. Nem bánod, ha így beszélgetünk?
Tar szégyenlősen megrázta a fejét.
– Jót tesz a gyakorlás.
– Az sosem árt – helyeselt Camélia. – Ülj le nyugodtan, máris felszolgálják az ebédet. – Felvette a laptopját, és kisétált a helyiségből.
Tar érezte, hogy valaki megemeli a hátizsákját, ezért hátra pillantott Téóra.
– Félrerakom, add csak ide.
Tar kicsúsztatta a karját a pántokból, de ahogy Camélia kérte, nem foglalt egyelőre helyet. Megvárta, amíg Téo a fal mellé állítja a táskáikat, és visszasétál hozzá.
– Miért ácsorogsz? – kérdezte kedvesen, és az egyik székhez terelgette. – Érezd magad otthon. Úgy, mint én nálatok.
Téo valóban sosem zavartatta magát, amikor náluk volt. Lazán járt-kelt, egyáltalán nem stresszelt. Egykor még Tar is így viselkedett, maximum izgatott kíváncsiság párosult hozzá, amikor átment valakihez, és először szemlélte meg annak otthonát. Most meg...
Feszélyezve elfoglalta a Téo melletti széket, és az ölében az ujjait tördelte.
Váratlanul Téo rátette a kezét az övére, ezzel megakadályozva a kényszercselekvésben. Felforrósodott a bőre az érintéstől.
– Fújd ki magad! Ha valami kényelmetlenül érint, szólj, és megoldjuk, rendben? Azért vagy itt, hogy jól érezd magad, nem azért, hogy feszengj.
Téo megszorította a kezét, és elengedte. Hirtelen túlságosan hűvös lett az érintése nélkül.
– Már itt is vagyok – jött vissza Camélia. – Mindjárt hozzák az ebédet. A kedvedért Tar sonkás-spárgás pitét csináltam, azt csiripelték a madarak, szeretnéd megkóstolni. Remélem, ízleni fog.
Ahogy mosolygott, Tar mintha Téo arcába nézett volna bele. A hajszínüket leszámítva igazán hasonlítottak egymásra külsőleg.
– Köszönöm, hogy a kedvembe jár – biccentett Tar illedelmesen.
– Kérlek, lazíts egy kicsit – legyintett Camélia. – A fiam barátja vagy, nyugodtan legyél közvetlenebb velem. Szólíts a keresztnevemen, és tegezz.
Tar pironkodva bólintott. Össze kell most már szednie magát, még akkor sem volt ennyire zavarban, amikor Tharn bemutatta a családjának. Röhejes, amiért most jobban fél.
Az egyik szolgáló megjelent egy gőzölgő tállal, amit lerakott az asztal közepére.
– Szedj először, Tar – kérte Camélia. – Te vagy a vendég.
Tar keze kissé remegett, amikor a merőért nyúlt. Gyűlölte, hogy mindenki őt nézi, és ettől görcsbe ugrott a gyomra. Mély levegő. P'Téót már megszoktad, az anyja is nagyon aranyosnak tűnik. Jó helyen vagy...
Nem szedett sokat magának – amennyire várta ezt az ebédet, úgy érezte, nem sok mindent tud majd legyűrni a torkán. Merev mozdulattal visszaült a helyére, és kézbe vette a villát. Megvárta a többieket, mielőtt belekóstolt volna az ételbe.
Lassan forgatta a szájában az első falatot, és hálát adott az égnek, hogy senki sem figyelt rá. Nyugodtan ízlelgethette a mennyei aromákat, amelyek megtöltötték. Isteni volt!
– Ez nagyon finom – bukott ki belőle hangosan.
– Köszönöm – mosolygott Camélia. – A kedvedért én magam főztem.
– Az otthoni étel mindig finomabb – jegyezte meg Tar. – Szeretem, amikor anya főz, de általában távol vannak a szüleim a munka miatt.
– Igen, hallottam, hogy sokat vagytok kettesben a bátyáddal. Sokan élveznék, hogy nincsenek szülői felügyelet alatt.
– A bátyám rosszabb, mint a szüleink – horkantott. – Néha, mint egy börtönőr.
Camélia felnevetett.
– Szerintem kedves, amikor a testvérek segítenek egymásnak, és nem átnéznek a másikon. Egyszer Tummal is gyertek át hozzánk ebédre vagy vacsorára. Valahányszor itt jár, úgy siet.
– Majd meggyőzöm őket – mondta Téo. – Ki tudna ellenállni nekem, ha szépen pislogok rájuk?
Mint egy demonstrálásként Tar felé fordult, és a szempilláit rebegtette.
– Bárki – vágta rá Tar. – De anyukád főztjének már nem sokan.
Téo legörbítette az ajkát.
– Ilyen hálátlan – dünnyögte. – Nap mint nap tanítom, elhozom ebédelni, és ilyet mond nekem. Most igazán szíven szúrtál.
– Talán túléled – kuncogta Tar.
– És még ki is nevet – bólogatott Téo. – Szépen vagyunk. Vért fogsz izzadni ma a korrepetáláson!
Tar csak a szemét forgatta.
– Sértődős.
Az ebéd ezek után sokkal kellemesebb hangulatban telt, Tarnak sikerült feloldódnia. Vígan elcsevegett mind Téóval, mind az anyjával. Pont olyan volt, mint amikor régen átment a barátaihoz, és ettől melegség költözött a mellkasába. Büszke volt magára, amiért ezt elérte.
– Felmehetünk vagy eszel még? – kérdezte Téo az ebéd után.
Tar a kidagadt hasát simogatta.
– Még egy falatot eszem, és kidurranok. Azt sem tudom, hogyan mászok fel az emeletre.
– Se gáz, majd felvontatlak – kacagott Téo.
Tar nagy nehezen feltápászkodott a székről, és követte Téót az emeletre. Útközben alig bírta felvenni a táskáját. Ahhoz képest, hogy továbbra is volt benne tartás amiatt, hogy idegenektől fogadjon el ételt, jobban tele sem tömhette volna magát. Amint felért az emeletre, eldőlt az ágyon. A hátára kellett feküdnie, és kioldotta az övét, mert ha tovább nyomja a hasát, biztosan kitaccsol.
– Muszáj angolozni? Meghalok – nyöszörögte.
– Muszáj. Mondtam, hogy vért fogsz izzadni – vigyorgott Téo. – Adjak kényelmesebb ruhát, mint az iskola egyenruhád?
– Lehetne hosszúnadrág? Kicsit fázik a lábam.
Téo néhány pillanatig a szekrényében kotorászott, majd két ruhadarabot dobott oda Tarnak. Tar bizonytalanul megfogta a szürke nadrágot és a liláskék pólót, és már kérdezte volna, merre találja a fürdőt, amikor Téo rámutatott egy ajtóra. Nem arra, amelyiken bejöttek, ez máshova nyílhatott.
– A fürdőben átöltözhetsz.
Tarnak több sem kellett, nyomban eltűnt a helyiségben, és mire visszaért, Téo is átöltözött. Ő egy fekete rövidnadrágot és ujjatlant viselt, a felsője úgy kivágva, hogy leért a derekáig. Jól látszottak az izmai, ahogy az ágy szélén ülve rákönyökölt a térdére.
– Hol szeretnél tanulni? – tudakolta. – Maradhatunk a szobámban, kiülhetünk az erkélyemre, a lenti teraszra, a kertbe. Tied a választás.
Tar a gurulós szék háttámlájára terítette az iskolai egyenruháját, miközben végiggondolta.
– Maradhatunk itt? – Bár egyedül átjött ide, és együtt ebédelt Téo anyjával is, jobbnak látta, ha most kicsit visszább vesz. Ez épp elég lépés volt, már jó lesz, ha Téóval kettesben marad.
– Persze. – Téo feljebb csúszott az ágyon, és az oldalára feküdve lekönyökölt. – Hozd a cuccod, és pattanj ide. Nincs kedvem asztalhoz ülni, ha nem zavar.
Ha más hívja az ágyába, Tar talán félre is érti, és pánikolva elrohan, de nem más volt az, hanem Téo. Az, aki vigyázott rá betegen, és nem használta ki a helyzetet. Kivette az angol holmiját a táskából, és odaült mellé.
– Nyelvtani feladatokat kaptunk.
– Oh, a jó öreg nyelvtan. – Téo a hasára fordult. – Gyere, hasalj ide, úgy látjuk mindketten.
Tar beharapta az ajkát, a szíve hevesebben dobogott, de szótlanul tette, amit a másik kért. Nem ez lenne az első eset, hogy így tanul valakivel, csak a történtek után mégis zavarba hozta ez. Túl közeli, túlságosan az intimszférájában van.
– Nincs meleged? – kérdezte Téo. – Piros az arcod.
Tar odakapott. Melege volt, csak éppen nem attól, amitől Téo gondolta. Stresszhelyzetben mindenkiről folyik a víz – ha nem a hideg rázza.
– Nem, nincs – füllentette.
Téo a homlokára fektette a kezét.
– Most nem vagy lázas.
– Egy hete sincs, hogy beteg voltam. Hogy lennék megint lázas? – Zavartan eltolta magától Téo karját.
– Sosem lehet tudni – vont vállat Téo. – De nem vagy az, úgyhogy nézzük csak azokat a feladatokat. – Sürgetőn megkocogtatta a könyvet.
Tar elfintorodott.
– Jobb szeretek veled beszélgetni, ha nem angolozunk.
– Azt meghiszem. De velem az angol is jó, nem? – vigyorgott Téo.
– Talán... – felelte sokat sejtető hangsúllyal Tar. Tény és való, hogy noha utálja az angolt, Téo elviselhetővé teszi.
– Ezt igennek veszem. De most már tényleg nyisd ki azt a könyvet! Szóval tartasz, és nem haladunk.
Tar sóhajtva felcsapta az adott oldalt.
– Teli hassal olyan nehéz tanulni...
– Nong Tar...! – szólt rá Téo bazsalyogva. – Figyelj, ha most szorgalmasan tanulsz, hamarabb befejezzük az órát, és csinálunk valami érdekesebb programot, oké?
Tarnak nyomban fülig ért a szája, és lelkesen bólogatott.
– Hétvégén említettél francia filmeket...
– Ja, igen, mivel az egyetemen maradtam, nem vittem el, amit ígértem. Oké, tanulás után nézhetünk valamit.
***
Tar az ágytámlának vetette a hátát, ölében az egyik nagypárnát szorongatta, és közben úgy nevetett, hogy azt hitte, menten bepisil. Éppen a Babysitting 2 című francia vígjátékot nézték, amely bár egy másik film folytatása volt, az előzmény ismerete nélkül is jól lehetett érteni. Na meg élvezni. Egyik hülye jelenet után jött a másik, és Tar már fuldoklott a nevetéstől.
Mellette Téo hasonlóan kacagott, pedig ő nem először látta. Tarral ellentétben fekve szemlélte az eseményeket, ám most annyira röhögött, hogy fel kellett ülnie köhögni.
– Meg ne fulladj – csapkodta hátba Tar.
– Jól vagyok – krákogta Téo. – Valahányszor látom, mindig meghalok rajta. Tipikusan ronggyá nézős film.
– Nagyon jól szórakozom – ismerte be Tar. Idejét sem tudta, mikor nevetett ennyit.
– Örömmel hallom. Igazán aggódnék érted, ha nem így lenne. Klinikai eset, aki nem találja viccesnek.
– Oh, azért ne túlozzunk.
– Nem túlzok. Ki az a hülye, aki ezen nem fetrengene a nevetéstől?
– Anyukádnak már javasoltad? Nézesse meg a pácienseivel ezt a filmet, és aki nem nevet, annak nyílt útja van a zártosztályra.
– Hmmm... ez nem is olyan rossz ötlet. Majd felvetem neki.
Egy pillanatig farkasszemet néztek, majd mindkettejükből kitört a kacagás. A film utolsó néhány percét már nem is látták, annyira szakadtak.
Tar felhőtlenül boldog volt, amiért nem a sírás miatt törölte meg könnyes arcát.
– Miattad fáj a hasam – vádolta Téót.
– Szívesen. A végén izmos hasad lesz, hála nekem.
– Ne mondj ilyeneket, mert így nem tudom abbahagyni a nevetést, és tényleg fáj! Már levegőt sem kapok.
– Jó-jó, már én is kész vagyok. – Téo a kezével legyezte magát, egészen kivörösödött. – Te nem éheztél meg ebben a nagy jókedvben? Én tudnék harapni valamit.
– Ehetünk a szobádban? – kérdezte meg bizonytalanul. Szívesen maradt volna még Téo társaságában, de semmi kedve nem volt kilépni innen. Élvezte az ebédet, ám ennyi épp elégnek bizonyult egy napra. – Vagy gyere át hozzánk te. P'Tum biztosan nem főzött, de rendelni tuti, rendelt valamit. Vagy akár rendelhetünk mi is pizzát.
Téo elgondolkodott.
– Most őszintén – mondta aztán. – Mennyire ízlett az ebéd?
– Tényleg nagyon ízlett – mentegetőzött Tar rögtön. Jaj, nem akartam megsérteni P'Téót! – Nem azért hívtalak át. Ha nem ízlett volna, nem ettem volna ennyit.
– Nem azért kérdeztem – mosolygott Téo. – Azt akartam mondani, hogy elviheted a maradékot.
– Oh...
– És benne vagyok, ehetünk nálatok.
Tar máris felugrott az ágyról. Izgatottan bizsergett a gyomra.
– Átöltözöm, és mehetünk. – Már indult is az egyenruhájáért, de Téo visszahúzta a pólójánál fogva.
– Csigavér! Maradhatsz a ruhámban, majd visszaadod. Pakold össze a holmid, addig összecsomagoltatom a maradékot.
Ahogy Tar egyedül maradt a szobában, lenézett az öltözetére. Bár nem mandarin és zsálya illata volt, mint Téónak, amikor befújta magát, az öblítő kellemesen eltelítette az orrát. Önkéntelenül mosolyt csalt az arcára.
Ez most egy lassabb fejezet volt, de remélem, így is tetszett! ^^ Ne felejtsetek el csillagozni és kommentelni! ;)
Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top