Matéo

– Azt hittem, a kezedet intézted el, nem a szádat. – Tum homlokráncolva nézett rá, miután leült Matéo mellé. – Az harapásnyom? Wan átment hozzád az este? – kérdezte fülig érő szájjal.

– Mindenre igen a válasz, csak annyi különbséggel, hogy ez nem Wan harapása, ahogy te gondolod, hanem a sajátom.

Tum értetlenül felvonta a szemöldökét.

– Ezt most elmagyaráznád, kérlek? Úgy érzem, jócskán lemaradtam valamiről.

– Wan egy elmebeteg ribanc – jelentette ki Matéo hűvösen. Nem szokta szidni az embereket, ha nem szolgálnak rájuk, de ami köztük történt... Mintha felhúzták volna, levegő nélkül hadarni kezdte a sérelmét. – Épp a halálomon voltam tegnap este, aludni készültem, mire Wan megjelent, hogy jaj az ő drágája megsérült, bla bla. Az ő drágája fél percig tartott. Amint megtudta, hogy nem hoztam neki semmi ajándékot Franciaországból, akkora hisztit csapott, hogy beszakadt a dobhártyám. Utána, mint derült égből villámcsapás, azért kezdett sipákolni, hogy nekem sosincs időm rá, mert mindenki más jobban érdekel nála. Nos, ez a mindenki más az óráim az egyetemen, az edzéseim, mert persze az embernek legyen kockás hasa, de azt a legyek hordják oda, mert ha sportolok, nincs időm rá, és Tar, akit korrepetálok. Dolgozni sem lehet? Már az is bűn? Amikor közöltem vele, hogy amit csinál, alaptalan, és állítsa le magát, mert nincs szükségem feszkóra, kitalálta, hogy nem törődöm vele és az érzéseivel, és akkora pofont adott, hogy örültem, amiért csak a számat haraptam el, nem pedig a nyelvemet le. Annyira fáj az arcom, hogy már el is törpül mellette a csuklóm. Nem tudom, hogyan nézhettem be, hogy ez a csaj ennyire dilis.

Tum néhány szívdobbanásnyi ideig csak pislogott.

– Hű, ezt fel kellett dolgoznom. Azért levegőt is vehettél volna.

– Nem is tudom, minek jöttem be az egyetemre – ingatta a fejét Matéo. – Annyira kivagyok. Fáj mindenem.

Tum rátette a kezét a vállára, és komolyan belenézett a szemébe.

– Annyira örülök, hogy nem hagytad ki, és láthatlak ilyen kivert kutyaként.

Matéo nevetve félrelökte a barátja kezét.

– És még én vagyok bunkó, ugye?

– Természetesen.

A beszélgetésüket Tum telefonja zavarta meg, mire a fiú összevonta a szemöldökét.

– Ez Tar iskolája... Mindjárt jövök.

Matéo követte a pillantásával, ahogy kiment a teremből, majd a tekintete megakadt Tharnon. Akaratlanul is egyre jobban érdekelte, mi történt a múltban. Borzalmas volt látni, amiért Tar egy egyszerű hógömb összetörésétől kis híján összeomlott, és nem értette, mi válthatta ki ezt belőle. Alig pár euróért vette azt a nyomorult gömböt! Szerencsére meg tudta oldani a helyzetet – sokkal szívesebben nézte Tar lelkes arcát, miközben Franciaországról beszélgettek. Látta benne a gyermeki kíváncsiságot és az őszinte érdeklődést, ami felettébb aranyossá tette. Matéo szíve a mosolya puszta gondolatától elolvadt.

Tum idegesen jött vissza.

– Mi történt? – kérdezte Matéo aggodalmasan.

Tum megállt a padjuknál, a lábával a padlón dobolt.

– Tar beteg lett, és nincs ki érte menjen. A szüleink külföldön vannak, a professzor pedig azelőtt a giminkben is tanított, mielőtt idekerültél. Röviden, fúj rám, úgyhogy nem hiányozhatok egy előadásáról sem, ha nem akarok megbukni. Ma már találkoztam vele, tudja, hogy itt vagyok. Ha igazából rosszul lennék, akkor sem mehetnék el, mert kifogásnak gondolná.

Matéo megkönnyebbülten kifújta a levegőt. Tum arckifejezésétől már azt hitte, temetni kell Tart, de minimum a kórházba rohanni. Persze, betegséget sem kíván szegény fiúnak, de nincs olyan ember, aki ne dőlne ki néhányszor.

– És Tar nem tud egyedül hazamenni?

Tum gondterhelten megrázta a fejét.

– Nem hiszem. Azt mondták, nagyon rosszul van, menjek érte. – A tenyerébe temette az arcát. – Mit csináljak most? Nem mehetek el, de magára sem hagyhatom az öcsém.

Matéo elhúzta a száját. Van az a betegség, aminél valóban képtelenség egyedül hazakúszni.

– Elmegyek érte – határozta el, és felállt a padból. – Még van hiányzásom, és rám nem pikkel a tanár.

Tum felkapta a fejét.

– Tényleg megtennéd?

– Mint mondtam, fogalmam sincs, minek jöttem be egyáltalán. Jobb lesz nekem is betegszabadságon. Megvárom nálatok, amíg hazaérsz.

Látszott Tumon, hogy egy mázsa súlyt vettek le a válláról.

– El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok neked...

– Jó-jó. Majd jusson eszedbe, amikor meghívsz ebédelni. – Matéo futtában intett Tumnak, és igyekezett azelőtt eltűnni a környékről, mielőtt a professzor megérkezik. Ha látná óra előtt lelépni, akkor biztosan rá is megorrolna.

Alig néhány perc elteltével már a gimi folyosóin bolyongott. Ott viszont teljesen elveszett. Az oké, hogy jöjjek el Tarért, de mégis hol keressem? Ráadásul az órák javában zajlottak, lépései visszhangot vertek az üres falak között.

Jobb híján benyitott az egyik terembe, egyáltalán nem zavartatta magát. Két tenyerét összeérintette az arca előtt, és üdvözölte a tanárnőt.

– Az igazgatóit keresném. Megmondaná, merre menjek?

– Hé, P'Téo, csak nem újra járod a gimit?

Matéo az ismerős hang irányába fordult. Az egyik padban Techno öccse, Technik vigyorgott.

Matéo csak a szemét forgatta a fiú vérszegény poénjára, és úgy, hogy a tanárnő ne lássa, bemutatott neki.

– Menj fel a lépcsőn a másodikra, ott fordulj balra, és a folyosó legvégén lesz – segítette ki a tanárnő.

Matéo megköszönte a segítséget, és már indult is. Tudta, hogy betegen az ember alig várja, hogy hazaérjen, ezért mielőbb meg akarta találni Tart.

Az igazgatóiban kisebb fennakadás történt, amiért nem családtag ment Tarért, de a fiú igazolta, hogy ismeri Matéót, és miután minden áron el akart vele jönni, az igazgató végül engedélyezte. Amúgy sem szokták ellenőrizni, a diákok kihez szállnak be, amikor elhagyják az iskolát, csak Tar ezúttal olyan rosszul volt, hogy Matéónak a gyengélkedőn kellett összeszednie.

Matéo először félve nyúlt Tarért azok után, ami tegnap történt, ám ezúttal a fiú nem rohant világgá az érintésétől. Hagyta, hogy a karjánál fogva megtámogassa, és kikísérje.

– Hánytál is? – tudakolta Matéo. Jobb tisztában lenni vele, hogy adjon-e neki zacskót a kocsiban, vagy sem.

Tar erőtlenül bólintott.

– Szerintem már minden kijött.

Azért jobb félni, mint megijedni, így keresett valamit, amibe Tar szükség esetén belerókázhat. A kezébe nyomta, és becsatolta neki a biztonsági övet.

– Mindjárt hazaérünk, és kapsz gyógyszert. Attól jobban leszel.

Tar a fejét rázta.

– Nem kell gyógyszer.

Matéo be akarta csukni az ajtót, de erre megakadt a mozdulatban.

– Miért nem? Az ápoló is mondta, hogy nem akartál elfogadni tőlük semmit.

Tar látszólag alig bírta nyitva tartani a szemét a magas láztól, de csak a fejét rázta, és egyre azt ismételte, hogy nem.

Matéo felsóhajtott, és végigsimított Tar forró arcán. Pedig lejjebb kell vinnünk a lázad...

– Előbb menjünk haza, utána majd megbeszéljük.

***

– Felviszlek a szobádba, jó? – kérdezte Matéo, miközben bekísérte Tart a házba.

Tar ismét csak a fejét rázta.

– Jó lesz a kanapén.

– A kanapén? – döbbent meg Matéo. – Az ágyban sokkal kényelmesebb. – Mégis ki az, aki betegen, főleg lázasan nem a saját ágyába vágyik nyakig takarózva?

– Nem! Kérlek, P'Téo!

Tar belekapaszkodott Matéo fehér ingjébe, és olyan esdeklően nézett rá, hogy Matéo kénytelen volt megadni magát. Amúgy is kezdett rájönni, hogy Tar valamit titkol odafent, sosem engedné be.

– Jól van, gyere, ülj le a kanapéra, majd keresek pokrócot.

Lesegítette a heverőre, és az övéért nyúlt, mire a fiú olyat taszított rajta, hogy Matéo seggre ült a földön. Ahhoz képest, hogy beteg, jó erőben volt.

– Ne érj hozzám! – kiáltotta rémülten. Felhúzta a térdét maga elé, és belekapaszkodott, mintha minél kisebbre összehúzná magát, annál jobban eltűnhetne a világ elől.

Matéo védekezően feltette a kezét, hátha azzal megnyugtatja.

– Csak az öved kell, hogy kényelmesen feküdhess, és ne nyomja a hasad. Semmit nem akartam.

Tar ennek hallatán leengedte a lábát, lesütötte a pillantását, és görcsösen az ujjait tördelte.

Matéo összevonta a szemöldökét. Talán Tumnak félig igaza van, és tényleg bántották? – futott át az agyán. Végül is annyi mindent lehet hallani. Tesiöltözőben, suli vécékben... Megmagyarázná, miért nem akart iskolába menni... Ha jól tudom, testnevelésből is felmentése lett. És megmagyarázná, miért ijedt meg tegnap az érintésemtől.

– Vedd le az övet, hogy kényelmes legyen – mondta neki finoman. – Addig hozok pokrócot, jó? – És minél messzebb megyek tőled, nehogy rosszra gondolj...

Végül Tum takaróját lopta le az ágyról, miután nem talált semmi mást, és mire visszament, Tar már megszabadult az övétől. Talán el is aludt – lecsukott szemmel, összegömbölyödve feküdt.

Tényleg nagyon aranyos – jutott valahogy Matéo eszébe, és megrázta a fejét. Egek, mikre gondolok én? Beteget jöttem ápolni... Talán az én lázam is felment?

Ráterítette Tarra a takarót, és odaguggolt hozzá. Mivel korábban már engedte, hogy hozzáérjen, óvatosan megsimogatta a fejét.

– Tar, fent vagy?

Tar fáradtan felpislogott.

– Mi az?

– Hozok lázcsillapítót. Vedd be, kérlek!

Tar hosszan nézett Matéo szemébe, majd halkan felsóhajtott.

– Jó.

Matéo örömmel vette tudomásul, hogy Tar végre beleegyezett, és készségesen hozta neki a gyógyszert egy pohár víz kíséretében. Utána még egy lázcsillapító gélt is tapasztott a homlokára.

– Próbálj meg aludni egyet, Tum nem sokára hazaér – suttogta, és eligazította Taron a takarót. Felhúzta egészen a nyakáig, hogy mielőbb kiizzadja a betegséget.

Ő maga leült a földre, és ott maradt mellette.

Nem tudta, mennyi idő telhetett el, amikor Tar nyugtalanul fészkelődni kezdett. Félre dobta a takarót, és bár jól láthatóan aludt még, rémült képpel dobálta magát, és kétségbeesetten nyöszörgött. Matéo először nem hallotta tisztán a szavakat, majd elkapott néhány szófoszlányt.

– Engedjetek el... ne... kérlek... elég... fáj...

Matéo megragadta Tar vállát, és finoman megrázta.

– Tar, ébredj fel!

– Hagyd abba! – rimánkodott Tar. Megpróbálta elütni Matéo kezét, de túl erőtlen volt a mozdulat. Az arcán könnycseppek hulltak le.

– Tar, ébredj!

Matéo erőteljesebben megrázta Tart, mire a fiú szeme felpattant. Ahogy a tekintetük találkozott, váratlanul Matéo nyakába borult. Kitört belőle a zokogás.

Matéo hirtelen köpni-nyelni sem tudott, álmában sem gondolta volna, hogy Tar egyszer a vállán fog sírni. De hamar túltette magát a döbbenetén, és szorosan megölelte a reszkető fiút. Óvón tartotta a törékeny testét. Tum szerint már rendesen eszik, Matéo mégis most érezte igazán, mennyire sovány.

– Semmi baj – csitítgatta. Gyengéden a hátát simogatta, ahogy az anyja is mindig vigasztalta őt. Remélte, ezzel Tart is meg tudja nyugtatni.

Tar jó ideig halkan pityergett a karja között, mielőtt megnyugodott, és lesütött szemmel elhúzódott.

– Sajnálom – suttogta, miközben letörölte a könnyeit.

Matéo kedvesen rámosolygott.

– Semmi baj, előfordul. – Óvatosan odanyúlt az arcához, és a kézfeje hátuljával végigtapogatta. – Szerintem lement a lázad. Adok egy lázmérőt, nézzük meg.

Ahogy a rémálomtól leverte a víz, Matéo nem csodálkozott volna rajta, ha kiizzadta a lázát. Ezt meg is erősítette, amikor Tar kivette a lázmérőt.

– Harminchét – olvasta le Tar.

Matéo elégedetten bólintott, és végigmérte Tar csatakos ruháját. Tiszta víz volt.

– Menj fel átöltözni, mielőtt még hozzáfázol. Itt megvárlak. – Azok után, ahogy Tar reagált, nem erőltette tovább, hogy vele menjen.

Tar szó nélkül felkelt a kanapéról, és eltűnt a lépcsőn.

Matéo elmosolyodott. Ahhoz képest, hogy nemrég még hozzá sem érhetett, most a karjában vigasztalhatta. Örült, amiért Tar kicsit közelebb engedte magához. Csak az fájt neki, hogy ilyen körülmények között történt mindez, hogy így kellett látnia a másikat. Valószínűleg csak nagy sokára tudja majd kiverni a fejéből azt a rémült szenvedést, amit Tar arcán látott a lázálom alatt, és közvetlenül azelőtt, hogy realizálta a valóságot. A szíve is belesajdult abba a látványba.

Amíg a fiú visszatértére várt, megigazgatta a helyét, és a fülét hegyezte. Bár azzal, hogy a láza lement, sokkal jobban nézett ki, Matéo féltette, hogy odafent rosszul lesz. De Tar néhány perc múlva pizsamában – egy szürke nadrágban és kék hosszú ujjúban – jelent meg.

Matéo nyomban leültette.

– Igyál egy kicsit – nyomott a kezébe egy poharat.

Tar mohón kortyolta a vizet, néhány csepp a szája szélén legördült az álláig. Matéo megigézve követte a szemével.

– Tévézel velem?

Matéo felkapta a fejét, és zavartan pislogott a hirtelen jött kérdésen. Nem számított rá, hogy Tar ezzel fog előállni.

– Öhm, persze – nyögte ki. – Bekapcsolom, te feküdj le.

– Inkább ülnék.

Matéo a távirányítóval odatelepedett Tar mellé, és a fiú nyakáig húzta a takarót.

– Ebből viszont nem engedek.

Tar az első percekben rendületlenül ücsörgött, miközben a képernyőt bámulta – valamilyen állatos dokumentumfilmnél állapodtak meg –, majd egyre inkább Matéo felé dőlt. Hiába egyenesedett fel újra és újra, túl fáradt lehetett, hogy sokáig tartsa magát.

Matéo finoman átkarolta Tart, aki még a gyengéd mozdulat ellenére is megugrott.

– Ne ijedj meg! – csitítgatta Matéo. – Nyugodtan nekem támaszkodhatsz.

Tar nem tiltakozott, amikor Matéo magához húzta. Ráhajtotta a fejét a vállára, és békésen nézte a tévét.

Matéo megmagyarázhatatlan nyugalmat érzett ettől a helyzettől. Mosolyogva elővette a telefonját, és szabad kezével visszaírt Tumnak. Vagy ezer üzenetet kapott tőle, pedig folyton csak annyit tudott válaszolni, Tar jól van és pihen.

Amíg arra vártak, hogy Tum hazaérjen, Tar ismét elszenderült. Matéo párnaként funkcionáló karja egy idő után szeretett volna leszakadni, de nem merte a fiút arrébb mozdítani. Végre nyugodt volt, nem akarta felébreszteni.

Aztán befutott Tum is.

– Én most jól látok? – hökkent meg.

– Sikerült összebarátkoznunk – felelte Matéo félvállról. Jobbnak látta, ha Tumnak nem beszél az öccse rémálmáról, ami valószínűleg az áttörést jelentette. Csak felzaklatná vele. – Viszont ha elfogadsz egy jó tanácsot, a szobádba vidd fel, és ne erőltesd, hogy bemenj a szobájába.

– Miért? Mi van bent?

– Nem tudom, engem sem engedett be. De hidd el, ezen nem a betegség fog változtatni. Jobb nem erőltetni.

Tum gondterhelten felsóhajtott, és közelebb hajolt Tarhoz. Talán azt ellenőrizte tényleg alszik-e.

– Múltkor belógtam a szobájába, amikor nem volt itthon – vallotta be. – Aggódtam, mert véletlenül láttam nála egy teljesen fekete festményt. Máskor nem aggasztott volna, de tudván, milyen állapotban van... Szerettem volna biztosra menni, mi van odabent. Az egyik falát teleragasztotta hátborzongató rajzokkal. Nem értek a festészethez, de még én is ideges lettem azok láttán... Azért rajzol ilyet, mert történt vele valami, igaz?

Matéo elgondolkodott.

– Lehetségesnek tartom. Anya sokszor rajzoltat a pácienseivel, Tar pedig művész. Így adhatja ki legjobban, ami benne van. De szerintem nyugodj meg. Pontosan tisztában vagy vele, hogy nincs jól, és az, hogy csak rajzokat dugdos előled, biztató. Lehetne sokkal rosszabb.

Tum egyetértően bólintott.

– Igazad van. De azok a képek... – Megrázta a fejét. – Hagyjuk is, most nem ez a legfontosabb. Felviszem Tart a szobámba, utána pedig odaadom az órai jegyzeteket neked.

Amint Tum felnyalábolta Tart, Matéo megmozgatta elzsibbadt karját. Ezer hangya futkosott benne. A gondolatai pedig a rajzokra terelődtek. Az anyjánál már látott egy-két hajmeresztő dolgot, úgyhogy tökéletesen megérti Tum aggodalmát. Ha valóban az történt Tarral, amit gyanít, valóban hátborzongató képeket akaszthatott ki.

Tar

Tar fáradtan kinyitotta a szemét, és hatalmasat dobbant a szíve, ahogy hirtelen nem ismerte fel a környezetét. Pontosan így történt akkor is. Először azt sem tudta, hol van, majd egy másodperc alatt a pokolba cseppent.

Úgy ült fel, mint egy rugós játék.

– Tar! – kapta el Tum a vállánál fogva. – Nincs semmi baj, itt vagyok.

Tar szembe nézett a bátyjával, aki mellette ült az ágyon, és a szíve dübörgése visszacsendesült. Ekkor tudatosult benne, hogy Tum szobájában van, ahol régen annyi időt töltött. Megkönnyebbülten dőlt bele a bátyja ölelő karjába.

– Csak rosszat álmodtam – füllentette. – Biztosan a láztól.

Tum megnyugtatóan a hátát simogatta.

– Semmi baj, itt vagyok veled. Vigyázok rád.

Tarba ekkor hasított belé a felismerés. Ma már volt egyszer rémálma, és akkor még Téo nyugtatgatta.

– Hol van P'Téo?

– Átaludtad, amikor hazaértem. Már elment.

Tar bólintással vette tudomásul. Milyen megalázó, hogy a vállán sírtam el magamat... Jobb is, hogy most nem kell a szemébe néznie. Bár P'Téo egészen kedves volt. Ugyanúgy viselkedett, mint a kiborulásom előtt, és ahogy a kanapén tévéztünk... Nem, erre gondolni sem akart. Mégis hogyan került valakihez ilyen közel? Lángra gyúlt az arca, ahogy eszébe jutott.

– Nem vagy éhes? – kérdezte Tum. – Egész nap nem ettél semmit. Ha nincs hányingered, hozok neked valamit.

Mintegy válaszként, megkordult Tar hasa. A reggelijét kihányta, azóta nem evett, csoda, hogy még a gyomra nem falta fel önmagát.

– Nincs hányingerem.

– Keresek valami kímélő vacsorát, mindjárt visszajövök. – Tum puszit nyomott a homlokára, és elengedte őt.

Tar fáradtan nyúlt el az ágyon. Ez az egész nap úgy el van cseszve, ahogy lehet. Ha nem elég ez az incidens Téóval, pont angolon lett rosszul az iskolában. Természetesen a tanár kifogásnak fogta fel, így nem engedte ki a mosdóba. Takaríthattak utána...

Amíg várt, körbenézett a szobában. Annak idején sokszor átjött Tumhoz – melyik öcs nem lóg a bátyja nyakán? –, de egy éve csak szükség esetén dugta be a fejét az ajtón. A helyiség most is az egykori képét mutatta. Ugyanúgy a régi bandás poszterekkel volt tele a fal, a sarokban Tum gitárja, az íróasztalon káosz, a levetett ruhák egy kupacban a szennyes mellett. Odalent rendet tartott a bátyja, a szüleik nehogy lekapják őket a tíz körmükről, amiért disznóólat csinálnak a távollétükben a házból, de idefent a szokásos kupleráj uralkodott. Megnyugtató volt látni, hogy van, ami sosem változik. Jobban mondva... a régi képeknek, amikor Tum és Tharn egy bandában játszottak, nyoma veszett. Az emlékét is eltörölte, hogy valaha ismerte Tharnt, hogy valaha szinte már családtag volt.

Miért is gondolok erre? – kérdezte magától keserűen Tar. – Minden az én hibám...

Szerencsére, mielőtt elmerülhetett volna az önmarcangolásban, Tum lépett be az ajtón. Arcán kedves mosoly, kezében egy gőzölgő leves. A finom illat mindent belengett.

– Ez biztosan jól fog esni. – Megvárta, amíg Tar felült az ágyban, és az ölébe tette a tányért. – De lassan! – figyelmeztette. – Ne legyél rosszul.

Ahogy megsimította Tar arcát, Tar is elmosolyodott. Az egyetlen ember, aki mindig is törődött vele, akire mindig számíthat. Nélküle már sehol sem lenne.

És most már van még valaki, aki törődik vele...

Köszönöm, hogy olvastad! ^^ Ha tetszett, ne felejts el csillagozni és kommentelni. ;)