– Mindig is azt gondoltam, hogy majd elveszel egy kedves lányt, és nagy családod lesz.

A nagyival kettesben ültünk a vacsoránk fölött a kis retró konyhában, miközben a rádióból a Fight the Power szólt halkan a Public Enemytől. A szigeteletlen ablakokon befütyült a hideg, és a kajám egykettőre kihűlt, nem ingerelt evésre. Nem mintha annyira éhes lettem volna, a gyomrom egy merő görcs volt.

– Sajnálom, hogy csalódást okoztam.

Mint rájöttem, Hammerfallsnak van egy olyan természetfeletti tulajdonsága, hogy területén a hírek nagyobb sebességgel terjednek, mint a fény. És minél szaftosabbak a pletykák, annál gyorsabbak. Még mielőtt hazaértem a suliból, a nagyi már tudott a fényképekről: a barátnőjétől hallotta, aki az unokájától tudta meg, akinek pedig egy haverja mesélt el mindent fényképestől, Tomos beszólásostól, mindenestől. A nagyinak nem így kellett volna tudomására jutnia a dolognak.

– Kyle, kisfiam, sosem mondtam ilyet, hogy csalódást okoztál. A gyerekek és unokák nem azért vannak, hogy a mi álmainkat valóra váltsák, hanem hogy a sajátjaikat.

Ez valamelyest megnyugtatott, de sokkal jobban nem éreztem tőle magamat.

– Nem lesznek dédunokáid. Nem viszem tovább a család nevét.

– Ha le kell mondanom a dédunokákról a boldogságodért, akkor lemondok, kisfiam – nézett rám komolyan.

– Az egész város erről beszél: hogy az unokád egy "olyan" fiú. Abnormális. Selejt.

– Kyle, ne beszélj így!

– Téged is ki fognak közösíteni, de minimum sajnálnak majd, amiért egy ilyen félresikerült unokád van. Örülhetsz, ha nem dekorálják ki a házadat.

És ez csak abban a percben merült fel bennem, holott hamarabb is gondolhattam volna rá. Például amikor Tom azzal jött, hogy nem érdekli, ha pletykálni kezd rólunk a város én meg azt mondtam rá, hogy engem sem hat meg különösebben. Az, hogy a nagyi hogyan éli majd ezt meg, eszembe sem jutott. Ki tudtam volna tépni a hajamat.

– Nem kell ilyen sötéten látni a dolgokat, és nem hiszem, hogy ebben a városban ettől kellene tartani – rázta a fejét.

– Ugyan már, mindenütt vannak meleggyűlölők, pont itt ne lennének?

– Megbirkózunk velük. Mindennel meg lehet birkózni, ha akarja az ember.

– Csak a bajt hoztam rád azzal, hogy ide jöttem. Ha lenne hová, most haza mennék.

– El akarnál menekülni a probléma elől?

– Nem! – néztem rá hitetlenkedve. – Csak megkímélnélek ettől a helyzettől! – Felálltam, és a tányért megragadva kiszórtam a kajám maradékát a kukába.

– Egy család vagyunk, együtt veszünk részt benne. És ne félts engem, nagyanyád strapabíró öreglány! – kiáltotta utánam, amikor kimentem a konyhából.

Úgy éreztem, a nagyi túlságosan optimista. Nem tudja, hogy valójában mennyire rossz a helyzet. Nekem azonban nem voltak illúzióim, hallottam egyet s mást New Yorkban arról, hogy egyes homofób csoportok mit műveltek pár meleggel, akik rosszkor voltak rossz helyen. Vagy épp azért voltak rosszkor rossz helyen, mert ők odacsalták őket. És ez a dolog már visszavonhatatlan: ha ilyesmi napvilágra kerül, az örökre ráég az emberre, mint egy billog, és nem vonatkozik rá a "minden csoda három napig tart" aranyszabály. Ebből nem gyógyulok ki, nem fogják egy idő után elfelejteni, és a nagyit élete végéig is ezzel szekálhatják majd. Abban reménykedtem, hogy ha az érettségi után elhúzok onnan, talán mégiscsak mérséklődik majd a szekatúra, és megkímélik őt a továbbiakban.

Az éjjel alig aludtam, csak a plafont bámultam, vagy az ágy melletti falat, vagy a ruhásszekrény oldalát, aztán amikor eljött a reggel, úgy keltem fel, mint akire a gravitáció is haragszik és ennek okán erősebben odahat. A gyomromban kellemetlen villámok cikáztak a gondolatra, hogy suliba kell menni, de tudtam, én okoztam a bajt, úgyhogy az a minimum, hogy végiggürizem a napot, majd a következőt és az az utánit is, egészen addig, amíg el nem ballagok.

A suliba vezető út különösen hosszúnak tűnt, az épület sötétnek és félelmetesnek, a termünk ajtajának kilincse meg egyenesen forrónak. Aztán röhögtem egyet magamon: néhány tizenévestől talán mégsem kellene ennyire beszarni.

Benyitottam. A bent lévők csak felpillantottak, aztán folytatták, amit addig csináltak. Kicsit megkönnyebbülve a helyemre mentem, és letettem a cuccomat.

Ekkor léptek siettek hozzám, és amikor felnéztem, Brad ökle akkorát csattant az arcomon, hogy a fájdalom bombaként robbant az agyamban. Levegőt sem kaptam, a szemem bekönnyezett, és az orromhoz kapva éreztem, hogy valami meleg folyik végig a számig. Összegörnyedtem. Talán mégiscsak van miért tartani ettől a néhány tizenévestől.

– Jézusom, ember, mi a franc ütött beléd? – nyögtem.

– Brad, normális vagy? – hallottam egy ijedt lány hangot messzebbről.

– Miért? Megérdemelte – mondta egy másik lány.

– A francot érdemelte meg! – kiáltotta Tom, miután odaviharzott hozzám, és a kezembe nyomott egy papírzsepit.

– Tudni akarod, mi ütött belé? – lépett hozzánk Carter. Rá pillantottunk. – Az, hogy Holly kórházba került. És hogy miért? Mert bevett egy csomó kétes eredetű fogyasztótablettát. Nem egyet, nem kettőt, hanem rengeteget. Aztán olyan rosszul lett, hogy ki kellett hozzá hívni a mentőt. Kimosták a gyomrát, és most ott sír egyedül egy kórházi szobában. És mindez mi miatt? Mert bogarat ültettél a fülébe, hogy már nem tartom őt szépnek.

Elképedve néztem rá, és nem akartam elhinni, hogy tényleg ekkora seggfej.

– Sajnálom, hogy ez történt vele – feleltem. – De basszus, nem én ültettem a bogarat a fülébe, hanem te...

– Miért is gondoltam, hogy vállalni fogod a felelősséget? Nem jellemző rád.

– És te nem érzed gáznak kiteregetni a magánügyeit?

– Ne tégy már úgy, mintha érdekelne, mi van vele! – kiáltotta Brad. – Az unokatesóm egy betegség miatt túlsúlyos, ezt mindenki tudja. – Itt végre világossá vált, miért is húzott be egyáltalán. – Olyasmiért gúnyoltad, amiről nem tehet.

– Azon kívül miután arcon törölted egy sáros hógolyóval, még van képed eljátszani az aggódó úriembert? – sziszegte Carter.

– Hollyt én töröltem arcon hógolyóval – mondta Tom, mire Carter felvonta a szemöldökét. – De téged akartalak eltalálni, mivel előtte a földre küldtétek Kyle-t!

– Természetes, hogy véded a kis szerelmedet. – Ezen Brad felröhögött. – De szerintem nagyfiú már, nincs rá szüksége. Egyébként is szánalmasan jön ki az ilyesmi.

– Nézd, tényleg sajnálom, ami Hollyval történt. De... – kezdtem volna, ám Tom közbevágott.

– De baromira nem Kyle tehet róla!

– Hogy nem ő tehet? Mielőtt betette ide a lábát, ez az iskola egy normális hely volt, azóta viszont furcsa módon megszaporodtak itt a balesetek meg zűrök. Persze szerinted ez csak véletlen egybeesés, de szerintem meg nem. Az lenne a legjobb, ha visszamenne oda, ahonnan jött.

– Így van, senkinek sem hiányzott ide! – kiáltotta Brad.

A kijelentését vegyesen fogadták: akadtak, akik csak a fejüket csóválták, de Brad meg Carter néhány haverjának hangos helyeslése adta meg az alaphangot.

– Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak, de egy darabig még nem megyek innen sehova – feleltem a zsepit az orromra szorítva.

– Még vissza is pofázol? Én a helyedben kussolnék! – lökött mellkason Brad, aztán csak egy villanást láttam, és a hasához kapva összegörnyedt.

– Hozzá ne merj érni! – kiáltotta Tom, és úgy nézett ki, megint támadni fog, de az egyik haverjuk, a lapátkezű Jason megragadta hátulról, és ellökte tőle. Tom háttal egy padhoz vágódott, ami majdnem feldőlt, a frászt hozva a mögötte ülő lányokra.

– Ne ugrálj, kis köcsög, mert nem fog jót tenni az egészségednek – hajolt hozzá Jason. Tom visszanyerve az egyensúlyát Jasont vette célkeresztbe, ám ekkor nyílt az ajtó, és bejött az ofő matekórát tartani. Egy zavart másodpercig egymásra pillantottunk Tommal, majd Carterre néztem, aki a fejével intett Bradnek meg a többi haverjának, hogy menjenek a helyükre. Nyilván arra jutott, hogy nem lenne jó ötlet árulkodni a tanárnak, mert abból nem jönne ki tisztán: Brad kezdte a verekedést, és számtalan szemtanú is van erre. Némán a székeikhez léptek, és én is így tettem. Semmi értelme nem lett volna még nagyobb bajba kerülni. Tom orrlyuka kitágult, látszott rajta, hogy legszívesebben kitálalna, de végül ő is levágódott a helyére, csak a táskájába rúgott bele egyet.

Az adrenalintól még sokáig zihálva vettem a levegőt, és a tananyag helyett az iménti események pörögtek a fejemben. Sajnáltam Hollyt, de Carter manipulációjától kinyílt a bicska a zsebemben. Képes volt még a lányt is felhasználni a bosszújához. Nem tudtam, mit tegyek; ahhoz, hogy én is olyan eszközökhöz nyúljak, mint ő, nem volt gyomrom, az viszont, hogy tisztázzam az érintettekkel a helyzetet, már kevés lett volna. Főleg így, hogy Holly még csak hajlandó sem volt meghallgatni. Ráadásul elmérgesedett a helyzet, és Carter mindent kifordított, és a maga előnyére használt fel. Túl dörzsölt volt, túl gátlástalan. Valamint túlságosan sértődött. A legveszélyesebb kombináció.

Az óra nem volt valami interaktív, Miss Young úgy látta, jobb, ha nem pazarolja a drága időt kérdezz-felelekre és hasonlókra, inkább csak telekörmölte a táblát, hogy több információt tudjon átadni az érettségire való készülés jegyében, mi meg engedelmesen jegyzeteltünk. A bonyolult példák és Miss Young monoton hangja aztán megtette a hatását: egy fél óra után nemcsak hogy lenyugtatott, de olyan nyomottság tört rám, hogy alig bírtam megtartani a fejemet. Ehhez persze hozzájárult az éjszakai nem alvás is, meg az orromban erősödő fájdalom, ami végül lüktetve eluralta az agyamat, eltompítva minden gondolatomat. A fejemet a karomra hajtottam, úgy jegyzeteltem oldalról nézve a betűket, amik hamarosan lelassultak, szétfolytak, és végül ellenállhatatlan ólomsúllyal lehúztak magukkal egy sötét, puha mélységbe.

– Hé – szívott vissza a békés végtelenből egy hang, amiben a Toméra ismertem, aztán egy kellemetlen bökést éreztem az oldalamban, ami végleg kiszakított onnan, belökve a zajos, neonfényes valóságba.

– Mi van? – kérdeztem rekedten, amikor már meg volt az összeköttetésem a számmal.

– Mennünk kell. Tesi óra lesz. Kapd össze magad.

Abban a szétesett állapotomban pont egy tesiórára volt szükségem, meg egy púpra a hátamon. Felemeltem a fejem, hogy körbe pillantsak: nem láttam magunk körül senkit, a terem teljesen üres volt. A mozdulattól viszont megint rárontott az orromra a fájdalom.

– Hol vannak a többiek? – kérdeztem, és igyekeztem nem nyöszörögni.

– Már elhúztak. Na, gyerünk, szedd össze magad, mert elkésünk.

Amikor visszafordultam a padom felé, megszédültem, és száradt vérnyomokat fedeztem fel az asztalon. Tom is észrevette.

– Ne inkább az orvosi szobába menjünk? – kérdezte.

– És mit mondanánk? Mert az igazat nyilván nem.

– Mit tudom én, például hogy neki mentél egy oszlopnak.

– Szerinted elhinné a doki? Egyből levágná, hogy behúztak, nem lenne olyan hülye, hogy ne ismerje fel a jeleket. Aztán elkezdene kérdezősködni, amire semmi szükség.

– És ha eltört az orrod? – kérdezte aggódó hangon.

– Akkor már ordítanék, nem?

– Mit tudom én, még sosem volt eltörve az orrom. – Benyúlt a zsebébe, és egy szem gyógyszert tett az asztalomra. – Azért ezt vedd be. Dorothy küldi.

– Mi ez?

– Gondolom, fájdalomcsillapító. A csajoknál mindig van.

– Nincs rá szükségem – söpörtem le az asztalról egy nagyvonalú mozdulattal, bármennyire is vágytam rá, hogy bevehessem. – Már jól vagyok, kialudtam a dolgot – hazudtam, és minden erőmet bevetve feltápászkodtam.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Tom, és amikor rápillantottam, csak akkor láttam, milyen sápadt.

– Igen, baszki, biztos! – feleltem ingerülten, mert elegem volt már az átokkal kapcsolatos aggodalmaskodó hülyeségéből, és bevágtam a matek cuccomat a táskámba. A tolltartómat viszont sehol sem találtam. Lenyúlták, állapítottam meg letörten, de Tomnak inkább nem szóltam róla. A táskámat aztán a vállamra kanyarítottam, és a kabátomat is felmarkolva elhúztam onnan. Tom utánam sietett.

A duruzsolás, amit a fiúöltöző ajtaja előtt még tisztán lehetett hallani, beléptünkkor hirtelen elhallgatott. Addigra már szinte mindenki átöltözött, és miközben Tommal letettük a holminkat egy padra, a többiek egy emberként vonultak ki, noha a tesitanár még nem szólt, hogy mehetünk. Úgy tűnt, Carter egész jól halad a fiúk maga mellé állításával. Vagy akit nem tudott meggyőzni, azt talán megfélemlítette, hogy szintén ki lesz közösítve.

– Jól kidumálhattak – jegyezte meg Tom, és elkezdte ledobálni magáról a ruhát.

– Kit érdekel? – vontam vállat.

– Engem, baszd meg! – vágott hozzám egy gombóccá gyűrt pólót.

– Az elején még úgy tűnt, leszarod – löktem vissza a pólót.

– Mert nem sejtettem, hogy így ki akarnak majd csinálni téged!

– Ne kezdjük elölről. Kihúzzuk valahogy pár hónapig, aztán lelépünk.

– Pár hónap alatt még sok minden történhet. Carter teljesen kilúgozta az agyukat. Mi lesz, ha úgy beizzítja őket, hogy valakinek majd egyszer csak elgurul a gyógyszere, és csinál valami egészen durvát?

– Mit tudnának tenni? Kiközösítenek meg szemétkednek, kábé ennyi. Nem fognak kiny...

– Ilyet ne is mondj! – kiáltotta.

– Jól van, bocs. De tényleg így gondolom. Higgadj le, oké?

Tom feje vöröslött, az ajka pedig pengevékonyra szorult össze.

– Oké? – kérdeztem nyomatékosabban. – Ha kiborulsz, azzal nem segítesz, csak tovább rontod a helyzetet. Na, hajlandó vagy összekapni magad?

Erre végre bólintott, aztán mérgesen levágta magát a padra, és némán átcserélte a cipőjét.

Tesi órán először futottunk egy csomó kört a suli körül. Alap esetben sosem volt bajom a futással, de alap esetben nem benyomott orral szoktam róni a kilométereket: úgy lüktetett az orrom meg az egész fejem, hogy alig vánszorogtam. Erre rátett az is, hogy aki csak tehette, vállal nekem jött, vagy beszólt, hogy feltartom. Ha visszaszóltam, az csak olaj volt a tűzre, úgyhogy egy idő után inkább csöndben maradtam. Alig vártam, hogy haza érjek, és kirámoljam a fagyasztót egy adag jégkockáért.

A futás után bevonultunk a terembe, és kosárlabdázás következett, ami szintén felért egy kínzással: nehezen tudtam folyton figyelni, készenlétben állni és reagálni, ráadásul valahogy mindenki az orromat akarta célba venni a rohadt labdával, de a futás után így is szinte nyaralásnak tűnt.

Idő közben néha elkaptam Tom aggodalmas pillantását, és olyankor inkább kihúztam magam, és játszottam, ahogy tőlem telt a többiek cseszegetései ellenére is. Nem akartam, hogy egyszer csak úgy döntsön, biztos, ami biztos, inkább elhagy, még ha valójában együtt sem jártunk. Úgy éreztem, azt nem élném túl. Tom volt minden második gondolatom, a bőröm alá kúszott, VIP helye volt a szívemben. A lelki szemeim előtt már egy pár voltunk. Az, hogy ennek vége legyen, egyszerűen elképzelhetetlen volt a számomra. Minden szarságot képes voltam elviselni érte.

Tesi után igyekeztem elsőként visszajutni az öltözőbe, ott aztán felkaptam a cuccomat, és bementem az öltözőben lévő mosdóba, hogy elkerüljem a további zaklatásokat meg lopásokat. Füttyögésektől és röhögésektől kísérve Tom is utánam jött.

– Jól vagy? – kérdezte.

– Persze – hazudtam.

– Nem úgy tűnik.

Én is éreztem, hogy azóta megdagadt az orrom, és a tükörben láttam, hogy be is pirosodott.

– Nem olyan rossz a helyzet, mint amilyennek kinéz – mosolyogtam féloldalasan. – Nem kell félned, kemény gyerek vagyok. – Tom mérgesen lebiggyesztette az ajkát. – Nem hiszed?

Sötét pillantást vetett rám, és megfeszült az állkapcsa.

– Nem csak az ágyban kell keménynek lenni!

– Miért nem hiszed el, hogy a saját erőmből is képes vagyok bajba kerülni, és kikeveredni onnan?

– Én csak...

– Gyűlölöm, hogy nem hiszel nekem.

Az érzelmi zsarolást is gyűlöltem, de úgy éreztem, a jelen helyzetben nem válogathatok a módszerekben.

– Próbálok.

– Tudom, hogy ez nehéz, de kérlek, ne vetítsd ki rám az érzelmeidet.

– Oké, felfogtam, hogy nem vagy belém szerelmes. De nem vagyok hülye, tudom, hogy Carter azért csinálja ezt, mert így akar bosszút állni az anyja miatt. Téged szekál, mert tudja, hogy fontos vagy nekem. Ha nem hinné azt, hogy együtt járunk...

– Akkor játsszuk el, hogy szakítottunk?

Az sem lett volna jobb, mivel akkor Tomra szállt volna rá. Így viszont folyamatosan fennállt a lehetősége, hogy Tom valamiben bizonyítékot lát a szerelmemre, és pánikrohamot kap. Csak rossz és még rosszabb közül lehetett választani.

– Nem tudom! Talán.

– Rájönne, hogy csak neki rendezett színjáték. Szerintem előbb-utóbb magától is lenyugszik. Te is nyugodj meg, hallod? Nem kell mindentől a plafonra ugranod.

– Attól még szabad egy kicsit aggódnom, ugye? Vagy az is tilos?

– Nem, nem tilos – simítottam meg az arcát. – Csak felesleges.

Léptek hallatszottak odakintről, és megzörrent a kilincs. Szétrebbentünk. Egy vékony srác, Adam dugta be a fejét az ajtón.

– Tom, idebent vagy? – nézett körül.

– Ja – hajolt ki mögülem Tom. – Miért?

– Hívat az ofő.

Tom szemöldöke megemelkedett.

– Engem? Minek?

– Beszélni akar veled. Hogy miről, azt nem tudom, nem mondta el.

Tom egy kis hezitálás után vállat vont, és a srácot követve kiment.

Leültem a földre, hogy felhúzzam a cipőmet, és ekkor Carter lépett a mosdóba. Úgy tettem, mintha hidegen hagyna a jelenléte, noha minden sejtem sikítva tiltakozott, amiért megközelítette az aurámat. Tőlem pár méterre megállt, és háttal egy mosdókagylónak támaszkodott. Noha nem néztem rá közvetlenül, magamon éreztem a tekintetét, szinte égette a bőrömet. Így telt el pár kínos másodperc.

– Szeretnél valamit? – kérdeztem továbbra is a cipőmmel foglalkozva, mivel már halálra idegesített a néma bámulása.

– Nem volt még elég? – A hangja bizarr módon már-már segítőkésznek tűnt.

– De, nagyon is elég volt. Beleadtál apait-anyait – feleltem a cipőm orrának.

– Igyekeztem – felelte szerényen.

– Akkor abbahagyhatnád.

– Szívesen abbahagyom. Az ajánlatom még mindig él – mondta csak úgy mellékesen.

Egy pillanatra megdermedtem. Nem gondoltam volna, hogy a történtek után még lesz bőr a képén erről tárgyalni. Aztán átfutott az agyamon, hogy ha megteszem, amire vágyik, talán békén hagy, és Tomnak nem kell majd attól rettegnie, hogy engem is utolér az átok. A hezitálásomat Carter pozitív jelnek vehette, mert közelebb lépett. Felálltam és a szemébe néztem.

– Ami egyszer befészkeli magát a fejembe, azt nehezen tudom kiverni onnan – folytatta halkan. – Nem tehetek róla, időnként elképzelem, amint te meg én... Vicces, mert mielőtt Hammerfallsba jöttél, már akkor is eljátszogattam néha ilyen gondolatokkal, de amikor megláttalak titeket a mosdóban... A dolog valahogy testközelbe jött. Azt is mondhatnám, elérhető közelségbe.

A mondandóját demonstrálandó ezúttal egyenesen elém lépett. Éreztem a dezodorja fanyar illatát. Szürke szeme végigpásztázta a testemet, amitől hirtelen úgy éreztem, mintha egy húspiacon lennék kiállított áru. Aztán felemelte a kezét, és a hüvelykujját végighúzta az alsó ajkamon. Az érintésétől minden szál szőröm égnek meredt. Úgy nézte a számat, mintha bármelyik pillanatban képes lenne lecsapni rá. Hideg veríték ült ki a bőrömre. – Már akkor gyanakodni kezdtem rád, amikor a legelső úszásóránk előtt végigpásztáztad a meztelen mellkasomat – mosolygott féloldalasan. – Tudom, hogy nem hagyott hidegen a látvány. – Hazugság lett volna azt mondanom, hogy ez nem igaz, emlékszem arra a pillanatra. De az, hogy elismerem, vonzónak találom őt, nem jelenti azt automatikusan, hogy akarok is tőle valamit. – Nem járnál rosszul. Te is élveznéd.

Sejtettem, hogy valójában ez lenne neki az igazi bosszú: a tudat, hogy Tomot megcsalja a szerelme, még ha nem is derülne ki. Bár Cartert ismerve egészen biztosan kiderülne, legalábbis Tom számára. Amilyen ravasz, fogadni mertem volna, hogy meg tudná oldani, hogy csak Tom fülébe jusson el a dolog, Holly és mindenki más előtt rejtve maradjon, de ha el is jutna a fülükbe, tenne róla, hogy senki se higgye el.

– Nem kizárt – feleltem, amitől Carter fél szemöldöke megemelkedett, és egy kis elégedett vigyor költözött az ajkára. – Sok mindent ki lehet csikarni az emberi testből, még ha az elme tiltakozik is ellene. De azért lehet, hogy időnként rókáznék.

Carter teleszívta a tüdejét, és mosolyogva hátrébb lépett. Nem tetszett ez a mosoly.

– Te tudod. Én nem erőltetek rád semmit.

– Kedves tőled.

– Azért kár érte. Vagy úgy is mondhatnám: kár érted.

– Tessék?

– Elmagyarázom – dőlt megint a mosdónak. – Te egyszerűen hajlamos vagy magad alatt vágni a fát, ahogy észrevettem. Fogadok, hogy New Yorkból is azért küldtek ide, mert kiderült, hogy meleg vagy. Igazam van?

– Ehhez semmi közöd.

Carter felnevetett, és összefonta a karját.

– Istenem, más mit meg nem adna azért, hogy ott élhessen, és az önéletrajzában ne egy kis porfészek középiskolájának a neve szerepeljen, téged meg egyenesen oda hajít le a gólya, és elbaszod. Aztán meg, miután itt új életet kezdesz tiszta lappal, ahelyett, hogy csendben meghúznád magadat, mit csinálsz? Persze, hogy itt is lelepleződsz. Ezt nevezik, Kyle, önsorsrontásnak.

– Azért te is aktívan hozzájárultál a lebukáshoz.

– Nem lett volna mit felhasználnom ellened, ha nem szolgáltatsz ki terhelő bizonyítékokat. Ha takargatni valód van, akkor takargasd, könyörgöm.

– Van egy olyan gyanúm, hogy nincs szükséged bizonyítékokra. Te még Szűz Máriát is be tudnád feketíteni, ha odatennéd magad. Elég találékony vagy.

Carternek mintha még tetszett is volna a megjegyzés.

– Az ember előbb-utóbb megtanulja, hogy semmi más nem számít, csak a látszat. Minél hamarabb esik ez le, annál jobb. Én is megtanultam egy-két dolgot. Muszáj volt.

– Nocsak.

– Bizony. Az apám egy nárcisztikus barom – mondta közömbös hangon. – A világ előtt eljátssza a nagyszerű embert: segítőkész és udvarias, templomba jár, még rendszeresen adakozik is a helyi szeretetszolgálatnak. Persze valójában csak odaviszi a Solóban megmaradt kaját, ami már senkinek sem kell. Kívülről kész mintapolgár, mindenki szereti. Csak mi ketten tudtuk anyával, hogy zárt ajtók mögött hogyan viselkedik. Őszinteségről szó sem lehet, kivéve, ha a véleményed egyezik az övével, különben nem marad kő kövön. Ajtók, csillárok, bútorok törtek már össze a „hálátlanságom" meg „tiszteletlenségem" miatt. Néha a karom is. A legapróbb hülyeség is képes kiverni nála a biztosítékot, ha fáradt vagy épp olyan hangulata van: úgy kell élni mellette, mintha hímestojásokon lépkedne az ember. És mi miatt vagyok a leginkább hálátlan meg tiszteletlen? Azért, mert nem akarom tovább vinni a Solót, ami az ő keze munkája, vallása és istene egyben. Egyedül anyám védett meg tőle. Amíg tehette. A túlélés kedvéért kifejlesztettem hát néhány módszert.

Oda lökhettem volna neki, hogy „attól még, hogy szar az életed, nem kell a másét is azzá tenned", de inkább a nyelvembe haraptam. Az ilyen bölcselkedésektől senki sem kap észbe és javul meg hirtelen.

– Nagyon sajnálom, hogy ilyen a háttered, de nem értem, hogy ez mind hogy kapcsolódik ide? – kérdeztem.

– Például úgy, hogy fogadjunk, abból is én jövök ki jól, ha átszabom a képed – húzott elő a zsebéből egy kisebb tárgyat, amiből egy gombnyomásra penge villant elő. Hátra hőköltem.

– Na ne szórakozz.

– De még mennyire, hogy szórakozni fogok. Nagyon jól fogok szórakozni. Vajon Tomnak akkor is kelleni fogsz, ha már nem lesz ilyen szép az arcod?

– Te beteg vagy.

– Nem inkább könyörögnöd kellene, vagy alkudoznod? Ez a cseszegetés kontraproduktív. Ugye, tudod, mit jelent a szó?

– Persze, hogy tudom, seggfej.

– Mondom, hogy önsorsrontó vagy – csóválta a fejét lemondóan. – Ha még én is rontok a sorsodon egy kicsit, az már lehet, hogy nem oszt, nem szoroz – nevetett, és előre döfött a késsel, amitől hátra szökkentem, azonban a lábam megbotlott a táskámban, és hanyatt estem. A fejem még jobban lüktetett, ahogy bevágtam, és a fájós testrészek sorához most már a könyököm meg a fenekem is csatlakozott. Carter rám vetette magát.

– Ha hagyod magad, hamarabb szabadulsz, és megúszod kevesebb szenvedéssel – mondta, és megint támadott a késsel, de a csuklóját megragadva megállítottam.

– Szex előtt is ezt szoktad mondani? – nyögtem, próbálva eltartani magamtól a penge hidegen fénylő hegyét.

– A helyzethez képest kissé túl nagy az önbizalmad. De sebaj, mindjárt lenyisszantok belőle – sziszegte, és még erősebben próbált döfni. Védekezésül teljes erőből lábon rúgtam. – Azt a kurva! – nyögte. – Látom, durván szereted. Akkor mindjárt kapsz egy kis érdekes előjátékot – mondta, azzal a szabad kezével behúzott egyet. A fájdalomtól egy pillanatig levegőt sem kaptam, de szerencsére nem az orromat találta el, hanem az arccsontomat. Az agyamat elöntötte a szar, és a térdem önkéntelenül mozdult.

– Tessék az előjáték! – Ezúttal nem lábon rúgtam, hanem tökön.

– Te ribanc! – ordított fel, én pedig lelöktem magamról. – Úgy harcolsz, mint egy csaj! Fogadok, az ágyban is te vagy az, akit megkúrnak!

– Erre rábasztál. – Felpattanva az ajtóhoz léptem. – Hé, valaki! Segítség! – kiáltottam, de mielőtt még elértem volna a kilincset, a bokámat megfogva visszarántott, és egyenesen ráestem.

– Hiába, a többiek mind elhúztak. – Megpróbáltam lemászni róla, de megragadta a karom. – Ez a póz se rossz – zihálta –, bár a másik jobban tetszett. Sebaj, így is beléd tudok hatolni. – Megint döfött volna a késsel, de elkaptam a kezét, és úgy szorítottam a csuklóját, hogy a körmöm a húsába mélyedt.

– Gondolom, a pengével, mert mással már úgyse tudsz.

Birkóztunk egy ideig, aztán egyszer csak zajok hallatszottak kintről, mire a figyelme egy pillanatra elterelődött. A helyzetet kihasználva egy mozdulattal kicsavartam a kezéből a kést, és kilöktem a nyitott ablakon.

– Segítség! Segítsen valaki! – ordította Carter, amikor zörrent a kilincs.

Kinyílt az ajtó, és Wilson edző lépett be rajta. Az arcára ijedség és harag keveréke ült ki. Cartert a földre szegezve rá kellett jönnöm, hogy szarban vagyok.

– Te meg, mit művelsz, fiam? – kiáltotta, azzal hozzám lépett, és lerántott Carterről.

Az edző mögött álló Brad képén elégedett mosoly terült szét.