Hétfőn a suliban Tom megint úgy viselkedett, ahogy a kapcsolatunk szerint elvárható volt, azaz pusztán osztálytársakként voltunk jelen. Azonban most volt egy aprócska különbség: mindig, amikor összeakadt a tekintetünk, egy alig észrevehető kis cinkos mosoly jelent meg a szája szegletében. Mintha ilyenkor a legutóbbi együttlétünk idéződött volna az eszébe, és ez mosolygásra késztette volna. A tény, hogy van egy közös titkunk, szemlátomást feldobta és örömmel töltötte el.

Nekem azonban a korcsolyázásunk emlékei jutottak mindig az eszembe, és nem tudtam eldönteni, hogy végtére is kudarcot vallottam, vagy elkönyvelhetek egy aprócska sikert. Hiszen Tom nem esett pánikba a jégen, pedig felmerült benne, hogy talán mégis szerelmes vagyok belé, és amíg el nem esett, egész jól mentek a dolgok. Tényleg olyasmi volt a szituáció, mintha jártunk volna. Talán Tom is érzékelte ezt, és megmozdult benne valami a jó irányba.

Amikor tízórai szünetben kimentünk az udvarra, és leültünk a többiekkel egy hosszú padra, ő állva maradt. Én Dorothyval beszélgettem, ő egy sráccal üzletelt a házi feladat ügyében. Általában nem csinált házit, talán csak akkor egyszer, amikor együtt tanultunk. Aztán véget ért a szünet, becsengettek, és bevonultunk a terembe. Feltűnt, hogy nehézkesen mozog, és amikor leült a helyére, olyan lassan és óvatosan tette le magát, mint egy isiászos vénember. Nyögött, és még az arca is eltorzult a fájdalomtól.

A jégen való elnyalása jutott eszembe, és már nem tudtam, mit higgyek. Eddig biztos voltam benne, hogy csak kitartóan kamuzta az elesést, és csak óvatosan elterült, amikor nem figyeltem, most azonban azt gondoltam, talán mégsem hazudott. Gáz, hogy nem voltam képes hinni Tomnak, de annyiszor járatta már velem és másokkal is a bolondját, hogy sosem tudtam, hányadán állok vele.

Ennyire fáj egy beütött segg még két nap múlva is? Mert a szex aligha okozhatott nála ilyen fájdalmas sérüléseket, hiszen alig értem hozzá. Aztán az jutott eszembe, hogy az együttlétünk közben nem panaszkodott a fájdalomra, pedig akkor is került ülő helyzetbe. Vagy az ilyesmi csak később jön ki? Én még sosem vágtam be a fenekemet, így nem tudtam, hogy mennek ezek a dolgok. Lehet, hogy a farokcsontját vágta be, az biztos fájhat, és a szex egy időre elterelhette róla a figyelmét.

Bántott, hogy Tom nem osztotta meg velem, hogy fáj valamije – de talán csak nem akart panaszkodni –, mindenesetre elhatároztam, hogy a következő szünetben utánajárok a dolognak.

– Mi a baj? – kérdeztem tőle, amikor végre véget ért a matek óra, és odamentem az asztalához.

– Mi lenne? – nézett fel rám.

– Fáj valamid? Olyan nehezen mozogsz, meg nehezen ülsz le.

Meglepett arcot vágott. Szemlátomást nem számított a kérdésre.

– Ja, csak a seggem. Elnyaltam a koripályán, nem emlékszel? – vont vállat.

– És ennyire fáj? Nem kéne dokihoz menned?

– Ugyan már, semmi bajom. Majd elmúlik.

– De ha ilyen fájdalmaid vannak, dokihoz kéne menned. Az is lehet, hogy megrepedt a farokcsontod.

– Ne hülyéskedj, dehogy megyek. Amúgy is tök égő lenne. Egy vén fing a körzeti orvosunk, ha csak elképzelem, ahogy letolom a gatyámat és bepucsítok előtte, szénné röhögöm magam.

– Ezt nem kéne ilyen félvállról venned.

– Az a doki már nem jó semmire, nyugdíj előtt áll, és se nem lát, se nem hall. Néha még többet árt, mint használ: odamész egy megfázással, és a kórházban kötsz ki. Kicsit szadista is. Magunk közt csak úgy hívjuk, szegény ember Mengeléje.

– Félsz az orvostól? – vontam fel a szemöldökömet.

– Nem! – vágta rá. – Csak fölösleges odamenni, ennyi – morogta mérgesen.

– Azért egy sportkrémet rákenhetnél.

– Jó, persze, majd rákenek – legyintett.

Ennyiben maradtunk, de még nem adtam fel ezzel kapcsolatban. Már csak azért sem, mert gyanúsnak találtam, ahogy Tom meglepődött, sőt, már-már megrettent a kérdésemtől, és hogy aztán mennyire kitartóan ellenszegült minden segítségnyújtási kísérletemnek. Azon kívül mi van, ha tényleg valami komolyabb sérülése lett és elhanyagolja. Abban reménykedtem, hogy csak nehéz neki bevallani, hogy baja van, mert férfiból van, de az utolsó óránk után azért készültem némi akcióra.

Pontosan még nem tudtam, mit tegyek, de amikor az óra végeztével bement a vécébe, a dolog adta magát: én is utána mentem. Megvártam, míg végez a piszoárnál, közben én is csorgattam egy keveset a látszat kedvéért, aztán amikor kiment az egyetlen srác, aki rajtunk kívül még ott volt a mosdóban, Tom felé fordultam.

– Mutasd.

– Mi van?

– Ha már dokihoz nem vagy hajlandó elmenni, legalább nekem mutasd meg.

– Pont itt? Dehogy mutatom, megőrültél? – nézett rám mérgesen.

Időközben be is csengettek.

– Már nem fog bejönni ide senki, nyugodtan letolhatod a gatyád egy pillanatra, de bemehetünk egy fülkébe is.

– Szállj már le rólam!

– Mutasd meg szépen a seggedet, ha mondom.

– Te tényleg perverz vagy!

Egyre gyanúsabb lett nekem Tom makacs ellenállása. Ez pedig összeadódva azzal, hogy mennyire zavarba jött a kérésemtől az elején, kifejezetten nem tetszett. Hirtelen biztos lettem benne, hogy egyáltalán nem esett el azon a jégen, hanem valami mástól van a sérülése.

– Na jó, ne szórakozz tovább, csak egy másodperc az egész, nem fogsz belehalni! – Arccal a falnak nyomtam, aztán hiába kapálózott, megragadtam mindkét karját, és a feje felett az egyik kezemmel összefogtam őket.

– Azonnal engedj el, hülye! – Megveszekedetten küzdött, tiszta erőből próbálta kitépni magát a szorításomból, de igazán megtanulhatta volna már, hogy ez lehetetlen.

– Mindjárt elengedlek, amint megnéztem, hogy mi van a seggeddel – feleltem. Azonban amikor megragadtam volna a gatyáját, hogy letoljam, elkezdte tekergetni a csípőjét, nehogy sikerüljön. Ez csak megerősítette a gyanúmat, és elöntött a vörös düh.

– Gabriel csinálta, igaz? – tört ki belőlem.

– Tessék? – nézett hátra Tom hitetlenkedve, és egy pillanatra még a küzdelmet is abbahagyta. – Hogy mit csinált Gabriel?

– Ő rendesen megbüntetett, nem úgy, mint én, mi?

– Mi a fenéről beszélsz?

– Nem azért nem tudsz leülni, mert elnyaltál a jégen: annyira sajnáltad, hogy elmaradt a rohadt büntetésed, hogy őhozzá mentél megkapni, nem igaz? Valld be!

– Baszki, Kyle, ezt nem hiszem el – csukta be a szemét. A kezét ökölbe szorította, de már nem küzdött, mintha csak elismerte volna az igazamat.

Diadalmasan lerántottam a gatyájával együtt az alsóját, és feltárult a feneke. Arra számítottam, hogy vörösen és lilán tarkállik majd mindkét farpofája, ahogy egy alapos fenekelés után dukál, ám csak középen, a farokcsontja körül volt kék-zöld. Pontosan, ahogy egy seggre esés után kinézhet az ember. A lendületem megcsappant. Összezavarodtam, és csak tátogni tudtam.

– Most boldog vagy? – nézett hátra Tom mérgesen.

Ekkor kinyílt a mosdó ajtaja. Mindketten odanéztünk: Carter állt ott meglepett arccal, és az ő tekintete is Tom meztelen hátsójára tapadt. Aztán rám, és valamiféle felismerés derengett föl rajta.

– Mi csak... – hebegtem, miközben Tom felrántotta a gatyáját, de Carter felemelte a tenyerét.

– Nem kell mondanotok semmit. De muszáj használnom a mosdót, ha nem haragszotok, mert megittam egy egész üveg kólát és nem fogom kibírni hazáig.

– Persze, nyugodtan – motyogtam, mire Tom megforgatta a szemét, és sietősen begyűrte a pólóját a nadrágjába.

– Nem is sejtettem. Mármint, hogy ti ketten. Abszolút nem olyannak tűntetek – jegyezte meg Carter csendesen, miközben lehúzta a sliccét egy piszoár előtt. A kifelé igyekvő Tom megtorpant.

– Miért, milyen az, aki „olyan"? Szerelmesregényt olvas és Britney Spearst hallgat, mert valójában fiúruhába öltözött lány?

– Nem is tudom. Tényleg nem – vont vállat Carter, és csorgás hangjai hallatszottak. – Az ember azt hiszi, ismer valakit, és kiderül, hogy nem. De nem kell aggódnotok. Diszkrét vagyok.

– Ennek örülünk – mondtam.

– Meg egyébként is, talán el sem hinné senki. Pont Kyle-ról, aki a helyi kedvenc. Meg aztán bizonyítékom sem lenne rá, nem igaz? – folytatta Carter kedélyes hangon. Összevontam a szemöldököm. – Ugyanakkor... ez azért mégiscsak vakmerő dolog, amit csináltok. Épp itt a mosdóban – csóválta a fejét. – Tudjátok, hogy itt Hammerfallsban soha nem történik semmi, és ha valaki mégis megszellőztetné, egy ilyen hír úgy terjedne el, mint futótűz a tarlón. És amilyen elmaradott ez a hely, ne várjátok, hogy túl liberálisan fogadják majd.

Egy kicsit megböktem Tom hátát, hogy kifelé ösztökéljem, ám ő nem mozdult.

– Igazán szép, hogy így aggódsz értünk – mondta Cartertnek némi éllel.

Carter csak mosolyogva felhúzta a sliccét, és a mosdókhoz lépett.

– Na igen. Én nem ítélkezem, elfogadó vagyok. A szabadság, sokszínűség, politikai korrektség a jelmondatom. Nálam biztonságban van a titkotok. Ugyanakkor...

– Nagyon köszönjük, akkor mi most mennénk is – mondtam, és megint megböktem Tomot, aki továbbra sem moccant.

– Ugyanakkor? – kérdezte gyanakvóan.

– Ugyanakkor az a véleményem, hogy az élet nem más, mint politika – fordult felénk Carter a csapot elzárva. – Minden az egyensúlyról szól, az adok és kapokról. Ha az adok és kapok kiegyenlíti egymást, akkor mindenki jól jár.

– Mi a fenére akarsz kilyukadni ezzel? Akarsz valamit?

– Kyle-t – felelte Carter lazán és egyszerűen. A csap idegtépő csöpögése épp megfelelő zenei aláfestést adott a szituációnak. – Néhány alkalomra – tette még hozzá. Egy pillanatra lefagytam.

– Hogy mi van? – akadt ki Tom. – Te nem vagy százas!

Carter türelmesen elmosolyodott, és vett magának néhány papírtörölközőt.

– Ugyan már, nektek az ilyesmi nem okozhat gondot.

– Mi az, hogy "nekünk"?

– Nektek, melegeknek.

– Már miért ne okozhatna gondot "nekünk, melegeknek"?

– Mert nektek ez csak a szexről szól – magyarázta Carter, mintha magától értetődő lenne.

– Honnan veszed ezt?

– Szerelem csak férfi és nő között van, gyereket is csak ők tudnak csinálni, belőlük lesz igazi család. – Tom szeme tágra nyílt, és az orrcimpája is, de megfogtam a csuklóját. – Két férfi mindössze kipróbálja egymást, de nincs ezzel semmi baj – tárta szét a karját Carter. – Én is csak kipróbálni akarom a dolgot.

– Ráuntál Hollyra? – kérdeztem, mert éreztem, hogy Tom épp azon töpreng, a tettlegesség melyik válfaja fejezné ki legjobban az érzéseit.

– Egyáltalán nem untam rá – felelte Carter.

– De ha szereted...

– Ki mondta, hogy szeretem?

– Akkor miért jársz vele?

– Ez is csak politika. A családjaink vállalkozásai miatt a szüleink mindenáron azt akarták, hogy jöjjünk össze, és ez halálra idegesített minket. Így békén hagynak: ők is megnyugodhatnak, meg mi is.

– De Holly azt hiszi, hogy igazi párkapcsolatban van veled, vagy nem? Hogy vagy képes így átverni?

– Csak részben verem át. Rohadtul bejön nekem a csaj. Mindig is vágytam rá, hogy megérinthessem azokat a tökéletes, gömbölyű idomait. Amióta legelőször megláttam, kíváncsi voltam, milyen lehet egy kövér csajjal az ágyban. Szép az arca, nagy a melle, szőke a haja, szexin rúzsozza a száját, és ahogy billeg a formás feneke, miközben azokon a magas sarkakon jár, az valami észveszejtő. Ha csak üzletet kötünk, sosem feküdt volna le velem. Ő sem jár rosszul, egy igazi gáláns lovag vagyok, boldog mellettem. Szóval jó vele, de valami újra is vágyom. És így jön a képbe Kyle. Én tartom a számat, ő meg... nos – mosolygott. – Duplán nyerő szituáció.

– Felejtsd el ezt az undorító, rohadt baromságot! – köpte Tom, és úgy tűnt, Cartert is mindjárt leköpi.

– Nem értem a problémátokat. A szex nem fogyóeszköz. Azzal, hogy Kyle néha engem is elszórakoztat, nem veszítetek semmit.

Volt egy olyan sejtésem, hogy Carter így akart visszavágni Tomnak a múltkori kegyeletsértésért, én pedig akaratomon kívül belekeveredtem a kettejük közt kirobbanó háborúba. A fene se gondolta volna, hogy ez a kockagyerek valójában ilyen veszélyes kis ragadozó. Bár az a két szó, hogy "kocka" meg "politika" igazán utalhatott volna arra, hogy lapul valami a koponyájában, amitől jobb tartani.

– Megtisztelő, hogy öm... a figyelmedre méltatsz, de nem hiszem, hogy ez jó... – próbáltam volna finoman hárítani a bajt, de Tom közbeszólt:

– Hogy te mekkora seggfej vagy! Kyle nem egy tárgy, amit kölcsönadok!

– Fölösleges ez a durvaság, én csak tettem egy ajánlatot – emelte fel Carter a tenyerét.

Nem voltam biztos benne, hogy komolyan is gondolta ezt az ajánlatot: talán nagyon jól tudta, hogy el lesz utasítva, csak Tomot akarta ingerelni.

– Dugd fel magadnak az undorító ajánlataidat!

– Asszem, tényleg jobb lenne, ha mi most mennénk – szorítottam meg Tom kezét, de ő kitépte a markomból. – Carter, kérlek, ne gurulj be, Tomnak csak rossz napja van...

– Rossz napom, baszki? – nézett rám Tom hitetlenkedve. – Ez a fasz épp most zsarolt meg minket!

Megmasszíroztam az orrnyergemet.

– Természetesen nem kell aggódnotok – szólalt meg Carter. – Ez tényleg csak egy ajánlat volt, nem kell túllihegni a dolgot. Azért próbálkozni csak szabad – mosolygott, mire Tom szó nélkül kiment a mosdóból. Tanácstalanul Carterre néztem, aki csak vállat vont, és én is követtem Tomot, aki már addigra visszament a terembe.

Volt egy olyan gyanúm, hogy nem ússzuk meg ennyivel.

Tom némán magára kanyarította a kabátját meg a táskáját, és kisietett. Próbáltam felvenni a tempót, de csak az utcán értem utol.

– Sajnálom, hogy erőszakoskodtam veled a mosdóban – mondtam, amikor sikerült beérnem egy csendesebb utcában. Tom nem válaszolt. – Ha békén hagylak, nem jött volna a nyakunkra Carter. Hülye voltam. – Erre csak mordult egyet. – De ha nem küldöd el a vérbe, talán lekenyerezhettük volna valamivel. – Tom megtorpant, én pedig majdnem beleütköztem. Olyan villámló tekintettel nézett rám, hogy úgy tűnt, mindjárt be fog húzni egyet. – Mindegy, ne emészd magad, végső esetben mi is sakkban tarthatjuk, elég sok meggondolatlan dolgot ejtett el. – Az ajka pengevékonyra préselődött. – Persze nem fogjuk ténylegesen beárulni, Holly szívbajt is kapna, elég csak ráijeszteni...

– Te tényleg azt hiszed, hogy emiatt a beképzelt nyálgép miatt vagyok kiakadva? – kérdezte hitetlenkedve.

– És nem?

– Leszarom Cartert meg a hülye zsarolását! Felőlem azt terjeszt el, amit akar – sziszegte, de aztán megcsappant a lendülete. – Ó. Téged viszont zavarna, ha kiderülne.

– Nem mondom azt, hogy kellemes lesz, ha az egész iskola rólunk pletykál majd, ráadásul ki tudja, Carter hogy adja majd elő a dolgot... De egy fél év múlva valószínűleg én is elhúzok Hammerfallsból, úgyhogy nekem is mindegy. És most vágd nyugodtan a fejemhez, hogy féltékeny vagyok.

– Igen, az a bajom, hogy nem hiszel nekem! – tért vissza Tom harciassága.

Megfeszült az állkapcsom.

– Fordított esetben te hinnél magadnak? Hiszen még mindig hordod azt a kurva karkötőt! Pánikrohamod is volt, amikor megkaptad! Ezek után mégis mit kellett volna gondolnom?

Tom válaszra nyitotta a száját, de egy hang sem jött ki rajta. Helyette megfordult, és a hazaút helyett egy másik irányban folytatta az utat.

– Gyere velem – szólt hátra rám sem nézve.

– Hova megyünk?

– Majd meglátod.

Az idő további részében egyikünk sem szólalt meg, míg meg nem érkeztünk a tóhoz. Száraz, kókadt nád szegélyezte a vizet, és a környező fák kopasz ágai feketén meredeztek az ég felé. Az idő most langyosabb volt, így a jég itt-ott felolvadt, és csillogva tükrözte vissza a szürke eget.

– Már megint a tó? Mit akarsz itt csinálni? – kérdeztem, és szétnéztem a kietlen tájon. Noha délután volt, rajtunk kívül senki sem járt ott, csak néhány varjú keresgélt a nád tövében.

Tom feltűrte a kabátja ujját, és kikapcsolta a karkötőjét. A jobb kezébe fogta, aztán a karjával nagyot lendítve ívesen behajította a tóba, ott, ahol a jégdarabok közt kilátszott a víz. Mindössze egy halk csobbanás hallatszott, és a karkötőt elnyelte a tó gyomra. Tátva maradt a szám. Mindig is erről a percről álmodoztam, de most, hogy eljött, inkább sokkolva éreztem magam, mint boldognak. Nem értettem semmit.

– Miért dobtad be? Ebbe a fagyos vízbe be nem megyek utána. Legfeljebb tavasszal, de addigra elfelejtjük, hova esett, és tutira befedi az iszap is, meg minden...

– Miattad dobtam be – nézett rám. – Hogy elhidd, Gabriel nincs többé. Ő már nem létezik a számomra, világos?

– Nem kellett volna ezt tenned.

– Már hogy a fenébe ne kellett volna? Végig igazad volt. Én csesztem el. Az lett volna a csoda, ha nem leszel féltékeny. Segget csináltam a számból. Azt pofáztam, hogy a tárgyak nem számítanak, csak az, amit képviselnek, erre úgy ragaszkodtam ehhez a szarhoz, mintha az életem lenne hozzá kötve.

– Tényleg úgy ragaszkodtál hozzá. De jobb lett volna, ha inkább egyszerűen csak elfogadom.

– Semmit nem kell elfogadnod, amit nem akarsz.

– Neked sem kell elfogadnod az én féltékenykedésemet.

– Nem akartam, hogy azt érezd, van rá okod.

– És nem volt? Azt hittem, szerelmes vagy Gabrielbe.

– Csak azt hittem, hogy szerelmes vagyok. Amikor megismerkedtünk, egy kis ideig el voltam tőle ájulva. A fellépése, a modora, a külseje... Alig hittem el, hogy egy ilyen pasinak pont én kellek. De szinte semmi közös nem volt bennünk, erre hamarosan rájöttem. És amikor találkoztam veled, rádöbbentem, hogy amit Gabriel iránt éreztem, azt legfeljebb csak rajongásnak lehet nevezni.

Ennél a pontnál értelmet nyert Tom pánikrohama, amit akkor kapott, amikor Gabriel odaadta neki a karkötőt, és ő meglátta rajta a szívmedált. Akkor még azt hitte, hogy szerelmes belé, és a medál annak a rémisztő bizonyítéka volt számára, hogy viszontszeretik. És hogy Gabriel halálos veszélyben van.

– De továbbra is megtartottad a karkötőt.

– Igen, megtartottam. De nem azért, amire gondolsz.

– Hát miért?

– Hogy emlékeztessen rá, hogy ne csináljak hülyeséget – válaszolta halkan.

A szívem összefacsarodott. Legszívesebben ráordítottam és alaposan megráztam volna, hogy kiverjem ezt a téveszmét fejéből.

– Sajnálom. Annyira sajnálom. Bárcsak...

– Ne – rázta a fejét. – Semmi értelme.

– Tudom – feleltem, mire a tenyerét a mellkasomra tette. Először azt hittem, el akar tolni magától, de aztán közelebb lépett, és megcsókolt. Hagytam. Keserű, szomorú csók volt. Amikor végül a karjaimat a dereka köré fontam, ő is felemelte a két kezét, és hideg tenyerét az arcomra téve belefeledkezett a csókba.

Megint őnáluk kötöttünk ki.

– Nem akarsz most felül lenni? – kérdeztem, amikor már az ágyán ülve hámoztuk le egymásról a ruhát.

Meglepődés ült ki az arcára.

– Akarod, hogy felül legyek?

– Nem ér kérdésre kérdéssel felelni.

Megforgatta a szemét.

– Akkor nem, nem akarok.

– Jobban szeretsz alul lenni?

– Egyáltalán nem.

Ezt nem értettem.

– Akkor miért mindig úgy csináljuk, hogy én vagyok felül, ha igazából így nem is szereted?

– Mert te igen.

– Na és? Nem kell olyat tenned, amit nem szeretsz, csak azért, hogy a kedvemre tegyél.

– Azt nem mondtam, hogy úgy nem szeretem. De a kedvedre tenni még jobban szeretek – mondta, és kihúzta magát, hogy a mondandójának nyomatékot adjon. Elmosolyodtam volna ezen a reakción, ha nem gondoltam volna arra, hogy talán az elvesztésem miatti félelem beszél belőle.

– Én pedig mindenhogy szeretek veled lenni. És azt szeretném a legjobban, ha élveznéd a dolgot. Ez ad nekem is élvezetet, vágod? – Tom csak bizonytalanul hallgatott. – A látvány, ahogy belefeledkezel a gyönyörbe, és ez kiül az arcodra – magyaráztam. Ettől kicsit elvörösödött, az ajkába harapott, aztán megadóan bólintott. Sosem hittem volna, hogy egyszer még szégyellősnek látom.

– Jól van, elhiszem – húzta el a száját.

– Akkor mondd, hogy csinálnád most a legszívesebben?

Erre féloldalasan elmosolyodott.

Sosem dolgoztattak még meg úgy az ágyban, ahogy az elkövetkező egy óra hosszában. Pontosabban nem is az ágyban csináltuk, hanem a fürdőben. Kezdetnek készítenem kellett egy illatos-habos fürdővizet, aztán beülve Tom mögé a kádba alaposan meg kellett masszíroznom a hátát, majd a szűkös helyen bénáskodva elébe telepednem, és a víz alatt orálisan kényeztetnem. Így mondjuk aligha láthattam az arcát, ahogy élvezi a dolgot, sőt, örültem, ha néha levegőt kaptam, mindenesetre különleges élmény volt mindkettőnknek. Tom remegve élvezett el a végén, és mindketten kifulladva dőltünk hátra.

– Ez aztán nem semmi volt. Egek... – nyögte Tom félig ájultan, és egy boldog, megrészegült mosoly derengett az arcán.

– Örülök, hogy tetszett – mosolyogtam én is fáradtan, és hátratúrtam a szemembe lógó vizes tincseimet. – De azt sajnos nem tudom megígérni, hogy ez a fajta kényeztetés sűrűn elő fog fordulni. Kis híján megfulladtam, nyeltem is a vízből.

– Csak a vízből nyeltél? – kérdezte ártatlan hangon.

– Nem csak abból – morogtam, mire aprót nevetett.

– Köszönöm a kényeztetést – mondta halkan. – És most te következel – mozdult volna, de a megállítottam.

– Ne, nem kell. Pihenj csak.

– Miért?

– Mert ez most csak rólad szólt. Vagyis arról, hogy eleget kaptam azáltal, hogy kényeztethettelek. Azon kívül fáradt is vagyok – tettem hozzá, mielőtt gyanakodni kezdett volna. Ezen aztán megnyugodott, és pihentünk egy kicsit a vízben.

Amikor már az ágyon feküdtünk, akaratlanul is megint eszembe jutott Gabriel. Vajon vele hogyan csinálták? Milyen perverz kérései voltak annak a srácnak? Szerettem volna törölni Tom összes emlékét róla. Mint az Egy makulátlan elme örök ragyogása című filmben. Csak pár gombnyomás, és vége, eltűntek. Meg az összes hülye hiedelmét is töröltem volna arról az átokról, hogy elfelejtsen mindent, ami kettőnk közé áll. Aztán az jutott eszembe, hogy vajon mi tesz minket azzá a személlyé, akik vagyunk. Nem lehet, hogy az életünk eseményeiről szóló emlékeink? Hiszen azok alakítottak, azok gyúrtak a mostani önmagunkká. Akkor, ha elfelejtjük az emlékeink egy részét, mi is megváltozunk, nem? Vajon, ha Tomnak egy varázsütésre törlődne a memóriájából a Gabrielhez, szüleihez és Robhoz fűződő emléke, akkor még mindig Tom lenne, vagy valaki más? Valaki, aki az ő testével rendelkezik, de másképp gondolkodik, reagál, viselkedik? Szeretkezik? Vajon akkor is szeretne engem, és én is szeretném őt?

És ha kitépnek egy lapot az ember elméjének naplójából, vajon hol landol az a papír?

Bambán nézelődtem, a szemem önkényesen söpört végig tárgyakon, félig fel sem fogva, mit látok, hiszen még az előbbi gondolatmenet hatása alatt voltam, amikor a tekintetem megakadt valamin, amit eddig még nem láttam Tom szobájában. A könyvespolcon drótból hajlítgatott tárgyak sorakoztak. Több is volt belőlük, szám szerint öt, és nagyjából akkorák voltak, mint a mellettük álló dezodor, viszont az alakjukat tekintve nem tudtam belőni, mik akarnának lenni. Kimásztam az ágyból, és Tom pillantását végig magamon érezve odaléptem a polchoz.

Közelről megnézve észrevettem, hogy a furcsa tárgyak bizarr formákat öltenek: az egyik mintha térdelő embert ábrázolna, aki égnek emelt kézzel fohászkodik, egy másik lónak tűnt – leginkább az apokalipszis egyik lovasának hátasára hajazott –, akadt, amelyik villám sújtotta fára emlékeztetett. Szobrok voltak. Egész jól sikerültek, a franc se gondolta volna, hogy Tom ilyen ügyes. Eszembe jutott, amikor megtaláltuk a bányában a rengeteg drótot. Biztosan visszament értük.

– Gondoltam, kirakom őket oda – magyarázta.

A hangsúlyából kiéreztem a vágyat a dicséretre.

– Igazán... feldobják a helyet – feleltem, mire elnevette magát.

Az egyik szobor ezüstösen csillogó fémdrótjain vöröses foltok látszottak. Nem rozsda, jöttem rá, az narancsosabb árnyalatú. Rászáradt vér – szolgált az agyam az infóval.

– Fájdalom szüli a legjobb művészt – szólalt meg Tom mellettem. A frászt hozta rám. Észre sem vettem, mikor lépett oda mellém. – A szülés pedig legtöbbször véres, félelmetes és kaotikus.

Épp, mint a szobrai. Úgy éreztem, mintha a drótszobrok által egy apró betekintést nyertem volna a lelkébe. Vagy mintha Tom lelkének lemeztelenített másai lettek volna.

– Lehet, hogy pár év múlva egy vagyont fognak érni – mosolyogtam.

– Ki tudja, mi lesz pár év múlva – felelte, és visszabújt az ágyba.