– Mikor és hol? – szólt bele Tom lelkesen.

– Fél óra múlva a tónál.

– Mi?

Mivel az eddigi találkozásaink kizárólag a szexre korlátozódtak, a megbeszélések is nagyjából annyiról szóltak, hogy kinél és mennyi idő múlva, így jogosan furcsállta Tom a helyszínválasztást.

– Hozz magaddal korit – feleltem.

– Minek?

– Hogy korizhassunk. Remélem, tudsz.

– Persze, hogy tudok. De minek akarnánk korizni? – A hangja gyanakvóvá vált.

– Mert már unom, hogy a találkozásaink totál egysíkúak. Mármint oké, egyszer ilyen, egyszer olyan pózban csináljuk, de mégiscsak ugyanaz történik mindig, és semmi más. Arra gondoltam, hogy kéne egy kis változatosság.

– Milyen változatosság? – Már nem tűnt feldobottnak, inkább csalódottság érződött rajta, mintha azt hinné, hogy már nem elég nekem. Mekkorát tévedett. – A jégen akarod csinálni?

– Nem! Csak olyasmit szeretnék, ami előjátékként szolgálhat – mondtam sokat ígérő hangon.

– Ó – lehelte Tom. – Valami korcsolyafétised van? – nevetett.

– Még az is lehet.

– Hát, jó. Ha ez kell, hát legyen – egyezett bele nagylelkűen, de tudtam, hogy alig várja a találkozást, mert nehezen tudta leplezni a hangjában az izgatottságot.

– Akkor tizenegykor a szokott helyen.

– Rendben.

Az volt a tervem, hogy olyasmit csináljunk, amit egy pár szokott csinálni: ami egyszerű, hétköznapi örömöket csempész egy kapcsolatba. Nagy kaliberű események úgyis ritkán történnek, a szolidabb történések sormintája ad ki egy kapcsolatot. Tom még sosem járt senkivel, ezért úgy okoskodtam, hogy ha belekóstolna egy kicsit ezekbe az örömökbe, az talán arra fogja majd ösztönözni, hogy maga is módot keressen az átok legyőzésére. Mert most egyelőre csak tengődött: nem harcolt ellene, csak megadóan a lábai elé omlott, és a szabályai szerint élt. De a kockázatok és mellékhatások elkerülése érdekében muszáj volt megideologizálnom a dolgot, és ez az előjáték-magyarázat tűnt a legjobb ötletnek.

Amikor megérkeztem a hóborította tópartra, Tom már ott várt. Azon a helyen ácsorgott, ahol a nyáron letanyáztunk. Nyakában a fűzőjénél összekötött korcsolyái lógtak, az arcát pirosra csípte a tél hideg szele. Csókolnivaló volt.

– Szia – köszönt, ahogy oda értem.

– Szia. Sapkád nincs? – néztem a fejére. – Tök hideg van. – Igazából olyan jeges szelek fújtak, hogy az én fejem biztosan szétfagyott volna, és már az ő füle is vöröslött.

– Lelapítaná a frizurámat – felelte éneklő hangon.

– Az komoly veszteség lenne – bólogattam, mire mosolyogva meglökte a karomat.

Nem voltak sokan a tónál, és főleg csak fiatalok: néhány párocska, meg lányok nevetgélő csoportjai a suliból. A parton összeeszkábált fapadokra leülve felvettük a korijainkat, és a havas füvön lépkedve párat kikacsáztunk a jégre, ami a nagy hidegben biztonságos vastagságúra fagyott, és vakítóan fehéren terült el a messzeségben, ahogy szikrázott a felszíne a délelőtti napsütésben. Magabiztosan léptem rá, és egyből piruetteztem is egyet: New Yorkban sokat jártam korizni. Tom viszont csak óvatoskodott.

– Mintha azt mondtad volna, hogy tudsz – néztem az erősen koncentráló arckifejezését, amikor ellökte magát, és próbált talpon maradni.

– Igenis tudok – felelte harciasan. – Csak nem olyan bombasztikusan, mint egyesek. Az elindulás megy, haladni is tudok, csak a megállással vannak még gondjaim. De ne aggódj, megoldom.

– Rendben, nem aggódom – mondtam az ajkamba harapva, hogy visszafogjam a nevetést, és megindultam a tó belseje felé. Tom olyan lassan és bizonytalanul jött utánam, hogy néha vissza kellett térnem hozzá. Olyankor megkerültem, és megint kilőttem egy kicsit előre. Amíg ő pár métert haladt, addig én háromszor annyi utat tettem meg így keringőzve. Aztán hogy hecceljem, mindenféle trükköket csináltam, például hátrafelé siklottam, körbe forogtam egy lábon, legutoljára pedig a távolból feléje rohanva úgy tettem, mintha neki akarnék menni, aztán az utolsó pillanatban driftelve befékeztem előtte.

Tom majdnem felborult, amikor ijedtében megpróbált megállni, de csak billegett és hadonászott.

– Te rohadék – porolta le magáról a havat, amit fékezéskor felcsaptam rá.

– Csak bemutattam a gyengébbek kedvéért, hogyan kell fékezni – mosolyogtam.

– Mindjárt összehugyozom magam, olyan nemes lelkű vagy.

– Nem mintha nem állna jól neked a bénázás. Állati szórakoztató nézni.

– Még bókolsz is, beszarok.

– Ki gondolta volna, hogy alig tudsz korizni, miközben itt élsz tizenhét éve egy tó mellett, ami minden télen befagy? Csupa meglepetés vagy.

Tom kitágult orrlyukkal odakapott, hogy megragadja a kabátom ujját, de én gyorsabban félre szökkentem.

– Azért te sem voltál éppen utolsó látvány, ahogy a gördeszkán próbáltál utolérni, és nem eltaknyolni – vágott vissza. – Tudtad, hogy egy picit kidugtad közben a nyelved?

– Régebben nagyon is jól tudtam deszkázni, csak kijöttem a gyakorlatból. – Elfordultam, és bemutattam egy pörgést. A közelben lévő lányok élénken figyeltek. Egy kihaltabb részre siklottam, hogy távol legyünk mindenkitől, és nyugodtan tudjunk beszélgetni.

– A korizás jobban áll neked. Az utcára kivert pedigrés kutya fíling miatt.

Felvont szemöldökkel néztem rá.

– Te is tudsz ám bókolni. Utcára kivert kutya, mi? Bár mit is várhat az ember egy magadfajta kis suttyótól?

– Jaj már, te érzékeny lelkű mimóza. Értsd jól. A gördeszkázás túl gagyi és pórias hozzád, az inkább a hozzám hasonló nyomingereknek való. A korcsolyázás ellenben elegáns és művészi. Mint te.

Leesett az állam. Ez a gyerek tényleg bókol nekem?

– Nocsak. Miket meg nem tudok magamról.

– Ezt persze nem azért mondtam, hogy elbízd magad, bár az egód ennél már úgysem tudna nagyobbra nőni.

– Ha ennyire beképzeltnek tartasz, felmerül bennem a kérdés, hogy akkor miért vagy velem? Te kis nyominger – feleseltem.

– Hát nem egyértelmű? A szép nagy farkad miatt természetesen.

Felnevettem.

– Amikor megismertél, még fogalmad sem volt, mekkora a farkam.

– Dehogynem – húzta ki magát, már amennyire elesés nélkül tudta. – Már a legelső pillanatban lecsekkoltam, ott a szökőkútnál. Tök jól kidomborodott a rád izzadt feszülős farmerben. Aztán meg az úszógatyádban, miután kijöttünk a tóból. És úszás óra előtt az öltözőben is sikerült telibe elkapnom, amikor levetted az alsódat.

És én még illedelmesen a fal felé fordultam, és nem nézelődtem. Ha ezt tudom...

– Pedig mennyire örültem, hogy az arrogáns természetem fogott meg. Hiszen ezt mondtad.

– Hazudtam – forgatta meg a szemét.

– Na, jól van, tudod, mit? Büntetésből csak azért sem kapod meg a farkam.

– Ne már – ijedt meg. – Ne légy ilyen irigy. Elvonási tüneteim lesznek.

– Az már a te bajod. Kis nyominger-suttyó – nevettem, és teljes sebességgel kilőttem.

– Állj meg, szemétláda! – hallottam magam mögül.

– Dolgozz meg a betevődért. Mármint azért, hogy betegyem.

Röhögve elszáguldottam, ő pedig utánam caplatott. A korijaink éle hangosan karistolta a jég hátát, a szél az arcomba csapott. Alig kaptam levegőt, olyan hideg volt.

– Elkaplak, és megtéplek!

– Vicces vagy!

Aztán egyszer csak tompa puffanás hallatszott mögöttem. Lefékeztem, és megpördültem: Tom a jégen feküdt hanyatt terülve, jócskán lemaradva tőlem. És nem mozdult. A szívem kihagyott egy dobbanást, a torkom összeszorult. Azonnal odasiklottam hozzá.

– Hé, jól vagy? – térdeltem le hozzá. A szeme csukva volt. – Mi van veled? Hallasz engem? Ha hallasz, válaszolj! Nyisd ki a szemed! – Lerántottam a kesztyűmet, és pofozgatni kezdtem. Hideg volt az arca. Tudtam, hogy csak a fagyos levegőtől, de akkor is az jutott az eszembe, hogy pont ilyen hideg lehet a halottak teste.

– Erős a kezed, cseszd meg – nyögte, és kinyitotta végre a szemét.

– Fáj valamid?

– Az arcomon kívül?

– Tudod mozgatni a tagjaidat?

– Ja, tudom – hajlítgatta be a kezét meg a lábát.

– Nem kellett volna ide cipeljelek, idióta ölet volt. Sajnálom, hogy ez történt veled miattam, ne haragudj...

– Semmi bajom.

– Akkor sem kellett volna, itt rohadt veszélyes, ráadásul rendesen korizni sem tudsz, én meg rávettelek, hogy rohanj utánam...

– Hé, minden oké, rendben? Csak eltanyáltam, és fáj a seggem, ennyi.

– Annyira sajnálom...

– Jól van, elég már – mondta, és nyögve felült.

– Ha gondolod, haza mehetünk.

– Nem megyünk sehova!

– De hát azt mondtad, hogy fáj.

– Na és? Fájt már jobban is. – Erre inkább nem válaszoltam. – Segíts felkelnem – nyújtotta a kezét, mire óvatosan felhúztam. Amikor már talpon volt, mérgesen előre siklott. De egyáltalán nem olyan bizonytalanul, mint eddig, hanem nagyon is gyakorlott mozdulatokkal.

– Mitől táltosodtál meg hirtelen, aranymazsola? – kérdeztem elképedve és gyanakodva, mire megállt. Persze azt is profi módon.

– Hoppá, elfelejtettem, hogy nem tudok korizni – mormogta félig magának.

– Hogy mi van? Végig csak megjátszottad a bénázást?

Felém fordult, az arca lángolt. Alig hittem el, hogy így átvert.

– Olyan jól állt neked a páváskodás, hogy muszáj volt rátennem egy lapáttal – vont vállat.

– Az elesés is csak színjáték volt?

– Az nem, tényleg seggre ültem.

– Tök jól korizol, és egyszer csak seggre ülsz, hát persze – vágtam csípőre a kezem.

– Megbotlottam egy kiálló jégdarabban, oké? Egy befagyott tó felszíne tele van ilyen szarokkal.

– Akkor örülök, hogy ez nem egy újabb tanító jellegű akció volt. Mert hogy esetleg még mindig úgy nézek ki, mint aki a múltba ragadva él, vagy ilyesmi.

– Nem hiszel nekem – sóhajtott.

Nem feleltem, csak elsiklottam mellette.

– Hé, felfogtam, hogy gyökérség volt a múltkori – szólt utánam. – Nem tennék veled ilyet még egyszer. De egyébként tényleg úgy nézel ki, mint aki a múltba ragadva él, csak mondom. – Vetettem hátra egy sötét pillantást, és tovább siklottam. – És ha már a hazugságoknál tartunk, azt gyanítom, te is hülyének nézel engem.

– Mi van? – fékeztem le, és megfordultam.

– Előjátéknak kell a korizás, mi? A tökömet! Milyen előjáték az, ahol az emberek állig fel vannak öltözve? – siklott lassan közelebb.

– Mi van, ha perverz vagyok, és ez a fétisem, ahogy mondtad?

– Eddig nem tűntél perverznek.

– Talán mert eddig még nem bontakoztam ki.

Tom felvonta a szemöldökét.

– Akkor még véletlenül sem valami együtt járás féleségbe akartál belevinni?

Lángolni kezdett az arcom, de reméltem, hogy nem látszik rajtam.

– Jézusom, azt hiszed, hogy beléd szerettem?

– És nem?

– Akkor most kinek az egója is nőtt az égig? Komolyan nem hiszem el, hogy nem tehetek egy lépést sem anélkül, hogy azt ne feltételeznéd róla, hogy a szerelmem jele. Nem tudom, hogy fog ez így működni köztünk.

Tom tekintete ijedtté vált. Úgy tűnt, az, hogy szemlátomást nem ragaszkodtam a kapcsolatunkhoz, megtette a hatását.

– Na jó, tényleg baromság volt ezt feltételeznem. A bénázást is hülyeség volt megjátszanom. Egy fasz vagyok.

– Az.

– Kérlek, ne haragudj.

– De haragszom.

Hitetlenkedve meredt rám.

– Basszus, bocsáss meg, nem csinálok többet ilyeneket.

– Ezek csak levegőbe mondott szavak, egyszer valakinek jól el kéne látnia a bajodat, az majd megtanítana viselkedni – csúszott ki a számon.

– Akkor hajrá, büntess meg – felelte dacosan. Megremegett a szemöldököm.

– Meg is érdemelnéd.

– De nem mered megtenni.

– Úgy gondolod?

– Igen. Túl lágyszívű vagy hozzá. Azt is mondhatnám, teszetosza. Akaratgyenge. Papucs. Puhapöcs.

A szemem nagyra tágult. Tudtam, hogy csak provokál, de ebbe lehetetlen volt nem belemenni.

– Majd meglátod, milyen sötét lelkű sátánfattya vagyok, ha bosszúról van szó.

Tom szeme felcsillant.

– Ne csak mondd. Úgyis csak mondod.

– Meg is mutatom, csak érjünk haza.

– Anya most nincs otthon, mert melózik.

– Menjünk – vágtam rá.

Sosem értünk még oda Tomékhoz ilyen gyorsan. Alig figyeltem az útra, az utcák és a házak összefolytak, és aztán egyszer csak már ott is álltunk a bilikék vityilló előtt. Tom sebesen kinyitotta az ajtót, aztán mikor végre kettesben voltunk, a falhoz löktem – a szája tátva maradt a csodálkozástól –, és az egész testemmel hozzáfeszültem. Gyakorlatilag a falhoz szögeztem, és két kezemet a feje mellett a falhoz támasztottam. Szemlátomást egyre jobban tetszett neki a szituáció, mert a csodálkozást felváltotta nála a mohóság: nyújtotta volna a nyakát, hogy megcsókoljon, de nem hagytam neki, elhúzódtam. Kérdőn nézett rám.

– Mi az?

– Csak annyi, hogy most én irányítok.

– Nem, mintha máskor nem te irányítanál – nevetett, és megpróbálta legalább a nyakamat elérni a szájával, de hiába, mert észrevettem a kísérletet, és még időben hátrébb húzódtam.

– Most teljes lesz a kontroll, és te nem tehetsz semmi olyat, amire nem adok engedélyt. – Megragadtam mindkét kezét, és a feje fölé emeltem, szorosan tartva a csuklóját. – Szigorú büntetésben fogsz részesülni, és ehhez nem passzol az autonómia. Remélem, megérted.

– Ó, vágom – felelte félig megvilágosodva, félig ijedten, de mindenképp izgatottan. – Hogy te milyen... okos vagy.

Felnevettem. Aztán lassan és érzékien végigcirógattam a nyelvemmel a nyakát.

– Ha ez lesz a büntetésem, azt hiszem, az inkább csak további kihágások elkövetésére fog ösztönözni, nem gondolod?

– Még fogalmad sincs, mi lesz a büntetésed. Lehet, hogy valami olyasmi, amit egy életre megemlegetsz.

Tom vigyora arról árulkodott, hogy nem igazán hisz nekem.

– Ami azt illeti, elég sokat láttam már, úgyhogy...

– Most hencegsz?

– Nem, csak tájékoztatlak, hogy nem lesz könnyű dolgod, mert egyrészt strapabíró vagyok, még ha nem is úgy tűnik – tette hozzá fitymálló arcomat látva –, másrészt megveszekedettül makacs, és egy igazi kötöznivaló, romlott...

– Azt mondtad, kötöznivaló?

– Ötletet adtam?

– Majd kiderül. Most először is vetkőzz.

Tom azonnal hozzálátott lehámozni magáról a kabátot, aztán a pulóvert, majd gyorsan kibújt a nadrágjából is. Közben én is ugyanezt tettem: a ruháink egy halomban végezték a földön összekeveredve. Végül már csak az alsó maradt rajtunk. Tomon egy egészen apró kis fekete, női bugyiszerű valami volt, oldalt csak vékony pántok tartották. Mögéje kukkantottam, és akkor ért az igazi meglepetés: tanga volt rajta.

– Váó. Látom, készültél. Sosem láttam még ilyet férfiverzióban. – Egyértelműen férfiverzió volt, mert elöl egy kis zsákszerűség volt kialakítva, hogy elférjen benne, aminek kell.

– Tetszik? – kérdezte Tom reménykedve.

– Még szép.

Miközben egyik kezemmel még mindig a csuklóit tartottam, a másikat lejjebb vezettem a karja selymes bőrén, a teste oldalán át egészen a fenekéhez, onnan pedig a tangáig. Muszáj volt az ujjaimmal kitapintanom az anyagát, és végigkövetnem azt a vékony kis textilcsíkot, ami a két farpofa közt szinte eltűnt. Tom farka megrándult, mire az enyém is. Bár az enyém már jóval előtte életre kelt.

– Látom, kis havert határozottan érdekli, mi készül – jegyeztem meg.

– Igen, és jelezni kívánta, hogy jó lenne, ha ő sem maradna ki.

– Azt majd én eldöntöm.

Tom meglepődve és izgatottan nézett rám, szinte már felvillanyozva.

– Ez igazán szigorúan hangzik – nyögte.

– Még annál is szigorúbb lesz – feleltem, és féloldalasan elvigyorodtam. Tom szeme elkerekedett. – Akkor most indíts az ágyra, gyerünk.

Miután engedelmesen beszaladt a szobájába, gyorsan kihúztam a bakancsomból a cipőfűzőket, aztán én is bementem. Tom az ágyon térdelve várt.

– Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte. A fűzőt a markomba rejtettem, így nem láthatta.

– Türelmet is kell még tanulnod, te neveletlen kis suttyó.

– Hát nevelj meg! – vágta rá kihívóan.

– Nem kell kétszer mondani. – Az ágyra vetődtem, megragadtam a csuklóit, és az egyik cipőfűzővel összekötöztem őket.

– Mi a fene? – álmélkodott elismerően a kezét nézve.

Leszálltam az ágyról, és szétnéztem a szobában.

– Mit keresel?

– Nem mindegy? Elég, ha csak én tudom.

Megláttam az asztalon a lomok közt egy hosszú műanyag vonalzót.

– Ez pont jó is lesz – kaptam fel, és megsuhogtattam egy kicsit a tenyeremen. Igazán jól csattant. Tom egy kis reszketős nevetést hallatott a láttán. Ránéztem. – Csak nem gondoltad, hogy a levegőbe beszélek? A büntetés az büntetés, vagyis olyasmi, ami elrettentő erővel bír a jövőre nézve.

– És az... fáj? – kérdezte.

– Még szép. Nem is akármennyire. Máris sajog a tenyerem – feleltem mosolyogva.

– Egek...

Az ágyra ugrottam, mire Tom összerezzent. Utána azonban a vonalzóért mozdult volna, amit egy pillanatra letettem, de még időben elkaptam előle.

– Még gyűjtöd is a kihágásokat?

– Én a meghágásokat szeretném gyűjteni – feleselt.

– Lesz benne részed, még eleged is lesz belőle. Most azonban biztosra kell mennem, hogy nem próbálod meg ellógni a büntetést. Úgyhogy ereszkedj négykézlábra fejjel a támla felé – parancsoltam. Tom egyből megtette, mire én a kezemben lévő másik cipőfűzővel odarögzítettem az összekötözött csuklóit az ágytámla rácsához.

– Te aztán nem bízod a véletlenre – bólogatott elismerően a párnán könyökölve.

– Azt tanácsolom, hogy majd ne nagyon rángasd, mert megszorul a csomó, és lehetetlen lesz kibogozni – jegyeztem meg mellékesen.

– Van ollóm – nézett hátra Tom.

– Csak nem gondolod, hogy elvágom ezt a szép cipőfűzőt? Vagy te szeretnéd megtenni? Mert akkor sok szerencsét hozzá – vigyorogtam az íróasztal felé pillantva, ami bőven messzebb volt annál, hogy bárhogyan is elérhesse, mire elhúzta a száját.

– Rendben, megpróbálom nem rángatni, de nem ígérek semmit.

– Önfegyelmet kell gyakorolnod. Rád fér.

– Hogy mondtad, "belém fér"?

– Meg türelmet is.

– Abból már nem sok van, főleg, miután valami olyasmit ígértél, hogy még elegem is lesz a dologból. Vagy nem bírod az iramot? Ilyen sok idő kell, hogy egyáltalán felálljon? – szájalt.

– És tiszteletet – mondtam, és megsuhintottam a fenekét a vonalzóval. Tom felszisszent. – Mi az, már ennyi is fáj?

– Csak hideg volt a műanyag – szűrte a fogai közül.

– Én is ezt mondanám – feleltem. – Nagyszerűen áll neked ez az alázatos testhelyzet – jegyeztem meg végignézve rajta. Elképzelni sem lehetett volna vágygerjesztőbbet egy kikötözött, kiszolgáltatott, tangabugyiban feszítő Tomnál.

– Belőled meg jó domina lenne – felelte a válla fölött visszanézve.

Erre megsuhintottam még egyszer a fenekét. Aztán muszáj volt végigsimítanom azon a selymes, hófehér hátsón. Tom megint felszisszent.

– Basszus, a kezed is hideg.

– Tényleg? – kérdeztem ártatlan hangon, és előre nyúlva összecsippentettem a mellbimbóját.

– Te rohadék!

Felnevettem, aztán fölé hajolva belecsókoltam a nyakába. Ez már jobban tetszett neki, élvezettel nyögött, amikor a nyelvemmel lassan körözgettem az ütőere fölött. Az ujjaim közben megint elkezdtek játszani a mellbimbójával, majd lefelé haladva, alig érve a testéhez, pehelyfinom érintésekkel a mellkasát, aztán a hasát vettem célba. Tom egész teste libabőrös lett. Hallgattam egyre gyorsuló légzését, végül a kezem a tangán állapodott meg, felfedezve cirógatva az anyagot, majd kitapintva Tom merevedését, teljes hosszában fel-és le simogattam.

– Ez az – nyögte Tom, mire elvettem a kezemet. – Miért hagytad abba? – kérdezte csalódottan.

– Mert most én jövök. Hol tartod a síkosítót?

– Az éjjeliszekrény fiókjában. – Odanyúltam, és kihúztam. Egy csomó limlom közt ott feküdt egy nagy hengeres üveg. Elismerően hümmögtem a méretét látva. – Az igényeket elnézve jobbnak láttam egy extra nagy adagot beszerezni – magyarázta.

– Ráadásul banán illatú – néztem meg a címkéjét. – Milyen cuki.

– Csak ilyen volt, oké? – vágta rá.

Egy bőséges adagot nyomtam a flakonból a középső ujjamra, aztán a tangát félrehúzva Tom bejáratát kezdtem simogatni. Erre Tom bepucsított, és hátsójával az ujjamhoz törleszkedett. Amikor finoman behatoltam, jólesőn felsóhajtott. Egy darabig csak kényeztettem, lassan masszírozgatva belülről, a bizonyos pontját keresve. Tom kéjes nyögése aztán tájékoztatott róla, hogy megtaláltam. Kihúztam az ujjamat.

– Ne már! – fordult hátra Tom mérgesen.

– Mindjárt folytatom, csak felveszek egy munkásruhát – nyúltam a fiókba.

– Az más – mosolygott megenyhülve.

Amint felhelyeztem az óvszert, a farkamat is bekentem, aztán megint félrehúztam a tangát, és finoman behatoltam. A gerincemen végigszáguldott a jóleső borzongás.

– Ó, egek, ezt nem lehet megunni – nyögte Tom a fejét hátrahajtva, kimondva, amit én is éreztem. Ezt sosem tudtam volna megunni. Tom volt az, akit sosem tudtam volna megunni.

– Nem is ajánlom, hogy megund – feleltem.

– De mi lesz a farkammal? Nem gondolod, hogy ki kéne szabadítani?

– Nem – mondtam egyszerűen. – Még börtönben lesz egy darabig, elvégre büntetésről van szó. Aztán majd foglalkozok vele. Valamikor.

Tom egy halk kis nyüszítő hangot adott, aztán mormogott valami káromkodásfélét, de nem ellenkezett.

Mennyei volt egyesülni vele, hallgatni a sóhajait, érezni, ahogy szorosan és forrón körülölel. Aztán megtalálva a megfelelő ritmust és szöget ő is intenzíven mozogni kezdett, mintha neki is pontosan akkora élvezetet okozott volna a dolog, mint nekem, és a csúcsra tört volna.

Olyan hangos volt közben, hogy örültem, amiért egy kis vityillóban voltunk a többi háztól elviselhető távolságra, nem pedig egy panellakásban, amilyenben például én laktam New Yorkban, ahol az ember a szomszédai minden fingásáról értesül.

Aztán már nem figyeltem Tom hangját, és semmi mást sem, mert a gyönyör egyre messzebb repített, egyre őrjítőbb magasságokba. A világ Tom karcsú derekára szűkült le, meg formás, keskeny csípőjére és rózsaszín bejáratára, amin sebesen jártam ki és be. Végül átlépve egy bizonyos ponton kiszakadt belőlem egy hosszú sóhaj, és belezuhantam egy szétfolyt, megelégedett, tökéletes semmibe.

Tom csípője még pár pillanatig vadul járt, majd felhangzott egy gyönyörteli kiáltás, és éreztem a farkamon a ritmikus összehúzódásait. Sokáig élvezett és hangosan, aztán amikor az utolsó hullám is véget ért, zihálva tette le a homlokát a párnára.

– Én még soha... hű, ez aztán... ilyet még sosem éltem át – motyogta.

– Mi a szösz – álmélkodtam. – Pedig a farkadhoz sem értem.

– Azt hiszem, már nagyon kívántalak.

Önelégülten elmosolyodtam mögötte, aztán kerestem egy zsepit.

– Nem mintha megengedtem volna, hogy elmenj – mondtam, miközben letakarítottam magunkat.

– Tényleg, mikor jön a büntetés? – kérdezte álmos hangon oldalt pislogva fel rám.

– Elmarad – feleltem, és elnyúltam mellette.

– Hogy mi van? Miért?

– Az volt a büntetés, hogy végig várnod kellett a büntetést, ami bármikor lecsaphatott, de végül nem csapott le – vigyorogtam.

– Hogy te mekkora egy utolsó rohadt szemét szarházi gonosz gyökér állat seggfej gonosz...

– A gonosz már volt.

– Ennél nagyobb rohadékságot még én sem tudtam volna kitalálni – morgott.

– Köszönöm, igyekeztem.

– Elhalasztod későbbre? – kérdezte reménykedve.

– Azt hiszem, nem. Tudod, lustasági okokból.

– Te tényleg minden szemétládák legalja vagy! – kiáltott fel. Csak nevettem. – Akkor kibogoznád a kezemet? – kérdezte duzzogva, és a hangsúlyából kiérződött, hogy "fogadok, hogy nem sikerül".

– Hát persze – feleltem, azzal odanyúltam, és meghúzva a rövidebbik cipőfűzővéget egy pillanat alatt eloldoztam Tomot az ágyrácstól. Egy újabb rántással a két csuklóját is kiszabadítottam.

– Ezt meg hogy csináltad? – álmélkodott.

– Csak félmasnira kötöttem, ennyit sem vettél észre?

Teljes megsemmisülése jeléül a párnába temette az arcát.