– Ezt a hülyeséget meg honnan veszed? – kérdeztem.

– Ez nem hülyeség! – kiáltotta Tom. A bütykei elfehéredtek, ahogy markolta a függöny anyagát.

– Mi miatt hiszed, hogy meg fogok halni?

Igyekeztem nyugodt és türelmes hangnemet megütni, mert az arcára volt írva, hogy elég egy rossz hanglejtés, és robban, mint a bomba. Egyik kezével elengedte a függönyt, és remegve a hajába túrt.

– Mit műveltem, a rohadt életbe!

– Tom, figyelj rám! Nem fogok meghalni.

Az utolsó szó hallatán megremegett az ajka.

– Mindenki meghal!

– Igen, ez igaz, de...

A kezébe temette az arcát. Vigasztalóan megérintettem a vállát, de összerezzent.

– Ne érj hozzám! – lökte el a kezemet, aztán tépni kezdte a haját. – Istenem, hogy lehettem ekkora idióta?

– Hé, ezt ne csináld, hagyd abba! – nyúltam volna a karjához, de megint elrántotta.

– Hagyj békén! Takarodj innen!

– Akkor fejezd be a hajtépést! Nem hallod, fejezd be! – próbáltam lefogni, de annál vadabbul ficánkolt, kiabált, vergődött, még meg is próbált harapni, aztán a zihálása átment riadt fuldoklásba. Olyan gyorsan szedte a levegőt, mintha sprintelt volna, és már nem menekült, hanem helyette megragadta a függönyt és letépte. Elsápadt, és verejtékgyöngyök ültek ki a homlokára.

– Tom, nyugodj, meg, mi a fene van veled? – kérdeztem, de már közben rájöttem. Pánikroham. A tüdeje sípolt, a szeme kitágult, és mindent lesodort a mellette lévő éjjeliszekrényről: hiperventillált. Őrülten forgattam az agyamat, mi a francot kell vajon ilyenkor csinálni. Ha mentőt hívok, hatszor megfullad, mire kiérnek. De mintha olvastam volna valamit erről: az ember a pánik miatt hiperventillálhat, aztán meg azért esik pánikba, mert nem kap levegőt. És azért nem kap levegőt, mert hamarabb kifújja, minthogy az oxigén hasznosulhatna. Megoldásként, bármilyen hülyeségnek tűnik is, a zacskóba lélegzést javasolták.

Szétnéztem a lomos szobában, és az asztal alatt meg is láttam egy összegyűrt péksütis papírzacskót. Azonnal felkaptam, kisimítottam, és Tom szájához tartottam. Ő persze elkapta a fejét.

– Gyerünk, ebbe lélegezz, hallod? Tom, figyelsz rám? Figyelj már rám, ne kapd el a fejed!

Persze, hogy nem figyelt. A fuldoklás borzalma elvette az eszét, és talán azt hitte, hogy meg akarom fojtani. Nem tudtam, mit tegyek, a tehetetlenség érzése engem is fojtogatott.

– Kérlek, hallgass rám, a javadat akarom – fogtam meg az arcát. – Nincs semmi baj, nem bántani akarlak, ha a zacskóba lélegzel, az tényleg segíteni fog – mondtam neki a tekintetét keresve, mire kicsit kevésbé ellenkezett, de az is lehet, hogy már a légszomj vette ki az erejét, mindenesetre engedte végre, hogy a szája elé tartsam a zacskót. Az szaporán felfújódott, majd összelapult, ő pedig egyre jobban elernyedt. Egy pillanatra megrémültem: mi van, ha ez a módszer nem is jó, és Tom már kezdi elveszíteni az eszméletét? De nem ájult el, csak lelassult a légzése, és végül kimerülten hátradőlt.

– Jól vagy? – kérdeztem. Bólintott. – Halálra rémisztettél – nyögtem, és én is kidőltem mellette.

– Tudom – suttogta. – Sajnálom. Mindent elbaszok.

Egy darabig csendben maradtunk. Hallgattuk a konyhai csap csepegését, és csak fáradtan szuszogtunk, noha az elmúlt percek eseményei még ott vibráltak a levegőben. Aztán a felborzolt kedélyek lassan lecsillapodtak.

– Elmondanád, hogy mégis mi ez az egész? – kérdeztem némi idő elteltével. – Meg szabad tudnom?

Hezitált egy kicsit. Végül egy apró, reszketőset bólintott.

– Rendben, elmondom – sóhajtott egy nagyot. – Öt éves voltam, amikor egyszer a szüleimmel utaztam a kocsinkban – kezdte rekedt hangon. – Nem sok mindenre emlékszem. Apa vezetett, hangos zene ment. Anya énekelt, néha apa is csatlakozott, aztán együtt nevettek, hogy milyen szörnyű hangjuk van. Fák suhantak el mellettünk, mintha csak repültek volna. Unatkoztam, és a gyerekülésem övjének csatját babráltam. Egyszer csak kinyílt. Nem vették észre. Felálltam, és pont előre tudtam nyúli, hogy meglapogassam apa fejét. Mérges lett, de én jól szórakoztam, már csak emiatt is. Anya megpróbált hátranyúlni és visszatuszkolni, de alig ért el. Ő is mérges volt. Aztán eltakartam apa szemét. Anya azt kiáltotta: „ne!", mire a világ nemsokára oldalra billent, nagyot csattant, a kocsiajtónak lökött, és a feje tetejére állt. Végül megdermedt minden. Apa és anya úgy néztek ki, mintha valami hülye testhelyzetben nyomta volna el őket az álom, vagy mintha csak azt játszották volna, hogy ki tud idétlenebb pózban alvást mímelni. Majd, ha már elhittem, hogy alszanak, felkelnek, és biztos nagyot nevetnek rajtam. De nem keltek fel.

– Tom – kezdtem óvatosan –, ugye, nem hiszed azt, hogy ez a te hibád volt? Talán nem kapcsolták be rendesen a csatot vagy a gyártó nem csinálta gyerekbiztosra...

– Két évet töltöttem nevelőotthonban – folytatta, mintha meg sem hallott volna. – Szinte semmire sem emlékszem belőle. Fáradt gondozók, összehugyozott lepedők, babfőzelék, kábé ennyi maradt meg. Sarah és a férje hoztak ki. Amikor megérkeztem ide, minden álomszerű volt a saját szobámmal, rengeteg játékkal, virágoskerttel, szomszéd macskákkal. Rob már nagyon akart gyereket, de Sarah-nak nem lehetett. A személyemben találták meg vágyaik megtestesülését – mondta cinikusan. – Állítólag pont ilyen fekete hajú, kék szemű, magának való kiskölyökről ábrándoztak, mint én. Tiszta röhej.

Nem értettem, mi fog ebből kisülni, de nem mertem többet közbeszólni. A kezemet is szigorúan magam mellett tartottam, bármennyire is szerettem volna Tomot átölelni.

– Robbal sokat jártunk horgászni, és megtanított bicajozni, kosarazni, kereket cserélni, meg ilyenek. Olyan volt, mint egy igazi apa. Totál felnéztem rá, hasonlítani akartam hozzá. Úgy éreztem, mindent tökéletesen csinál. Emlékszem, egyik vasárnap néztük a Forma 1-et, Rob egy sörrel a kezében a versenyzőket szidta, én meg csak mosolyogva bámultam őt, és azt gondoltam: nincs szükségem Jézusra. Ez a mocskos szájú férfi az én kibaszott megváltóm. De mindent elrontottam.

A hajába markolt, és megint tépni kezdte.

– Hét, ezt ne csináld! – fogtam meg a karját.

– Ne nyúlj hozzám! – rántotta el, és távolabb húzódott. – A saját érdekedben.

Felemeltem a tenyerem, jelezve, hogy megértettem.

– Akkor hagyd békén a hajadat. Ne tépkedd, oké? Engedd el szépen.

Erre lassan leeresztette a kezét.

– Mit rontottál el? – kérdeztem halkan. – Nem lehet, hogy csak úgy érzed, mintha elrontottad volna?

Megrázta a fejét.

– Ahogy teltek az évek, kezdtem meglátni Rob hibáit, kinyílt a csipám, és már nem ugrottam minden szavára. Egy elkényeztetett kis pöcs lettem. Egyre többet veszekedtünk: azt hittem, ha én kerülök ki győztesen egy vitából, az valahogy megerősíti a tényt, hogy különálló személyiség vagyok, nem csak egy utánfutó. Egyik nap is épp valami mondvacsinált hülyeségen veszekedtünk, ami kiabálássá fajult. Rob iszonyúan felmérgesítette magát, aztán egyszer csak a mellkasához kapott, és összeesett. Már nem kelt fel többet. – Tom tekintete elhomályosult. 

– Azt hiszed, ez is miattad történt? – Elfordult, mintha valami hihetetlenül nagy ostobaságot mondtam volna.

– Meg vagyok átkozva. Vagyis inkább én magam vagyok az átok. Csak bajt hozok azokra, akik szeretnek.

– Tom, ez baromság – mondtam halkan, de csak megcsóválta a fejét. Úgy éreztem, mintha bezárult volna az elméje, és nem engedte volna be azt, amit mondok neki. Egy darabig megint nem szólaltunk meg. A csend körénk fonódott, és szinte szilárddá vált: egy kemény fallá, ami elválasztott és két külön világba száműzött minket.

Tom egyszer csak nevetett egy aprót. Elképzelni sem tudtam, mi üthetett bele. Attól tartottam, tényleg kezd megőrülni.

– Mi az? – kérdeztem.

– Még mindig előttem van, amikor először találkoztam veled a szökőkútnál. Rád volt írva, hogy valami százszor jobb helyről jössz, mint Hammerfalls. Igazából úgy néztél ki, mint egy utcára kivert fajtiszta kutya, aki először keveredik a kóbor korcsok közé.

Elnyúlt a képem a hasonlaton, de örültem, hogy Tom legalább már túl van a veszélyen, és jobb kedve van.

– Na ne.

– De bizony. Ott álltál hihetetlenül szőkén, zöld szeműen, vállasan, láthatóan megharagudva a világra. És amikor felhúztad az orrod a bagóm füstje miatt, azt gondoltam, igen: egy ilyen srácot biztonságos lenne szeretnem. – Csodálkozó arcomat látva folytatta. – Nem állna fenn a valószínűsége, hogy valaha egy pillanatra is figyelemre méltatna egy magamfajta kis nyomingert.

– Valahogy Gabriellel is összejöttetek – jegyeztem meg elterelve a témát rólam. Azt akartam hinni, hogy csak nem hallottam jól, amiket az előbb mondott. – Pedig ő aztán nem tűnik kispályásnak. Drága terepjáró, menő cuccok meg minden.

Tom hitetlenkedve meredt rám.

– Ne gondolkodj már ennyire klisékben. Attól még, hogy Gabriel gazdag, nem utálja kötelező jelleggel Hammerfallst, és nincs ez a bicskanyitogató lesajnálok mindent és mindenkit attitűdje sem. – Tátva maradt a szám. Tom tényleg ilyennek lát engem? Ez fájt. – Talán ezért sem érzem vele a szikrát. Úgy látszik, nekem már csak az ilyen beképzelt alakok jönnek be, mint te.

Ennek hallatán hirtelen nem is tudtam, hogy mérgelődjek, vagy örüljek. Nem mertem örülni.

– Igazából azt szeretem benned a legjobban, amit a legjobban utálok is egyben: hogy olyan finnyás és fensőbbséges vagy. Meg ugyanakkor komoly, nyugodt és hallgatag – tette hozzá halkabban. – Vagyis az utóbbiakat simán csak szeretem.

Én leginkább úgy éreztem, hogy Tom egy vibráló neoncső, én meg egy ócska petróleumlámpa vagyok mellette. Ennél jobban nem is különbözhettünk volna. De engem nem zavart a különbség.

– Szóval finnyás vagyok. Mikor panaszkodtam bármire is itt, Hammerfallsban?

– Ki sem kell nyitnod a szádat, elég, ahogy mindenen fintorogsz, meg két ujjal emelsz fel dolgokat.

Kitágult az orrlyukam, de nem tettem több megjegyzést. Talán igaza volt. Az idő tájt nem sok minden nyerte el a tetszésemet.

– Lesírt rólad, hogy engem is rühellsz, így aztán nyugodtan kezdtem haverkodni a nyáron, és színtiszta élvezet volt látnom, ahogy bosszankodsz, amiért már megint találkoznod kell velem. Minden egyes találkozást úgy vártam, mint kiskölyök a karácsonyt. A nyaram tele volt karácsonyokkal – csuklott el a hangja. – De aztán úgy tűnt, hogy talán mégis megkedveltél. Sok kis jel utalt erre. Az egyik az volt, hogy másképp mosolyogtál rám: már nem kényszeredett udvariassággal, hanem természetesen. Aztán meg... kimentettél a medencéből.

– Jaj, hagyd már ezt – legyintettem.

– Akik évek óta ismernek, le sem szartak, egyedül te figyeltél rám.

– Dehogy figyeltelek.

– Ha nem figyeltél volna, nem vetted volna észre, hogy mi történt velem.

Na jó, ebben volt valami, de nem akartam nyilvánosan is elismerni, ezért inkább hallgattam.

– Állandóan ez járt a fejemben. Vagyis te jártál a fejemben. És időről időre közeledni kezdtem feléd, mert nem bírtam sokáig távol maradni. Mindig kitaláltam valami szemétséget, amivel elvadíthatlak: amitől majd megutálsz, és akkor megint biztonságos lesz közelednem. Legalább egy kicsit. Csak annyira, hogy két szót beszélgessünk, hogy halljam a hangodat, a szemedbe nézhessek. – A hangja olyan fájdalommal teli volt, hogy összefacsarodott a szívem. – De te újra és újra minden szemétségemet megbocsátottad, megint kedves voltál, és az ördögi kör kezdődött elölről.

– Így már értem, mi volt ez a furcsa "egyszer közeledek, egyszer távolodok" viselkedés.

Tom sápadt arcán megjelent egy halvány kis szégyenpír.

– Egy szemét gyökér voltam, sajnálom. De nem tehettem mást – sóhajtott. – Aztán Holly buliján elárultad, hogy te is meleg vagy, és ezzel megnyílt előttem a lehetőségek eldorádója, ahová tudtam, soha sem lesz bebocsátásom. És amikor kihalásztad a karkötőmet a tóból, annak ellenére, hogy sejtetted, kitől kaptam, csak még jobban beléd szerettem.

Megdermedtem, a tüdőmből kiszorult a levegő, de az agyam veszettül pörgött, hogy kitermeljen valami értelmes reakciót erre a bonyolult szituációra.

– Várj, ezek alapján te most... Te tényleg azt hiszed, hogy én...?

Rám nézett. A szeme alatti lila árnyékoktól úgy festett, mint egy beteg kisgyerek.

– Miért? Nem?

Nagyot sóhajtottam, és közben megszületett a fejemben a megfelelő reakció.

– Figyelj, nincs három hónapja, hogy véget ért a kapcsolatom – kezdtem. – Mindenben az első volt, igazi, nagy szerelem, több, mint egy évig tartott. És ha még emlékszel, említettem, hogy nem én szakítottam. Ha rajtam áll, még most is járnánk. Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem nem megy gombnyomásra kikapcsolni az érzelmeimet egy kapcsolat befejeztével, hogy aztán fejest ugorjak egy újba, teljes bedobással, érzelmekkel meg mindennel. Sajnálom, ha félreérthető jeleket küldtem. A lényeg, hogy nincs mi miatt aggódnod: nem vagyok beléd szerelmes. Még csak nem is vagy az esetem – hazudtam.

Tom arcán egyszerre suhant át a keserű csalódás és a megkönnyebbült öröm. Megsajnáltam.

– Értem – bólintott, és nyelt egyet. – Megértem.

Teljesen kimerült, nyúzott volt, és a szeme alatti karikák még mélyebbnek látszottak, ahogy ránk sötétedett. Nem vacakoltunk mosdással meg átöltözéssel, csak úgy, ahogy voltunk, bebújtunk a takaró alá a keskeny, egyszemélyes ágyon. Tom a fal felé fordulva összegömbölyödött, és úgy tűnt, hamarosan elaludt, én azonban álmatlanul feküdtem és az utcai lámpát bámultam, aminek fénye függöny híján akadálytalanul ömlött a szobába.

Legszívesebben átöleltem volna Tomot, de nem tehettem, ahogy az igazat sem mondhattam el neki. Pedig már rég bezártam minden Martinnal kapcsolatos emlékemet egy képzeletbeli dobozba, leragasztottam alaposan, és leküldtem az elmém szemétledobóján, hogy a tudatalattim konténerének mélyén elrohassza végre a felejtés. Féltem, hogy ha elmondom, akkor az épp csak elmúlt pánikrohama újból kitör, és ki tudja, másodszorra tudok-e majd segíteni rajta.

Feltárult hát előttem az igazság, amiből sosem kértem, de amit titkon mindig is tudni akartam. Furcsa és rémisztő volt ekkora betekintést nyerni Tom belső világába, az a felismerés viszont sokkal jobban megrémisztett, hogy még többet akartam ebből. Mindent tudni vágytam róla: hogy mi a kedvenc étele, mi volt a legkedvesebb gyerekkori játéka, fogott-e halat, amikor Robbal horgásztak, és ha igen, sütve vagy főve ették-e meg, mikor van a születésnapja, ketchuppal eszi-e a virslit vagy mustárral, a tejet vagy a müzlit önti-e először a tálba... De most, hogy végre közel kerülhettem hozzá egy pillanatra, egyben olyan messzire is távolodtam, mint még soha.

Eszembe jutott a nap, amikor a bányában a csillében ülve azt a régi újságot olvastuk, és Tom kiakadt. Azt mondta, vannak dolgok, amik ha eltörnek, nincs értelme megjavítani őket, mert örökre tönkre mennek. Hogy hiába toldozzák-foldozzák őket, többé már nem érnek semmit. Továbbra sem értettem vele egyet. Tom is törött volt, ezt a vak is láthatta: megtörte az élet. De ő az a fajta ember volt, aki törötten is értékes.

Akkor kezdtem el igazán félteni. Attól rettegtem, hogy egyszer csak elfogy az út a lába alól, és mégsem érkezik meg sehova. Eldöntöttem, hogy sosem tudhatja meg, mi az igazság: az csak újabb pánikrohamba hajszolná, talán meg is ölné, és ezt nem engedhetem meg. Vigyázni fogok rá.