Edward Lorenz szerint a váratlan történések részét képezhetik a normális viselkedésnek. Például amikor az ember békében éli az unalmas kis életét, erre jön egy hülyegyerek, rárúgja az ajtót a szívére, ott ledobja magát a legkényelmesebb fotelba, és többé ki sem mozdul belőle. Azt hiszem, ezt akár úgy is lehetne nevezni, hogy végzet. Az én végzetem pedig Thomas Gillespie volt, egyértelműen.

Úgy éreztem, bármit is tervez, az számomra nem sok jót ígérhet, mégis felkeltem, beletömtem a hátizsákomba a kisplédemet, megettem egy szendvicset, és elballagtam a bilikék vityillójukhoz. Az érkezésem az előzőhöz megtévesztésig hasonlóan történt: a kiakasztott bizbasz lefejelése, jobb híján kopogás, falrengető kutyaugatás, Sarah bordarecsegtető ölelése, majd Tom gúnyosan elégedett tekintete.

– Alice, viselkedj! Nem is hiszed, milyen boldog vagyok, hogy elvállaltad ezt a feladatot, Kyle! – lelkendezett Sarah. Már majdnem megkérdeztem, hogy „milyen feladatot?", amikor a tekintetem Tom merev, jelzésértékű mosolyára tévedt, és a kérdés bennem rekedt. – Tom azt mondta, szinte magad ajánlkoztál.

– Hát...

– Nem kell szerénykedned, tudom, hogy rendes fiú vagy, ez már korábban is kiderült, ezért is bízom meg benned.

– Én igazán...

– És bátor is vagy. Attól tartok, nem sokan vennék a nyakukba ezt a felelősséget. – Megint Tomra néztem: ő csak vigyorogva vállat vont. – De hiszek benne, hogy te képes leszel kézben tartani a dolgokat.

– Ez csak természetes – feleltem, amikor már kínossá vált a várakozásteljes szünet.

– Igazából csak rád számíthatok. Mint gondolom, tudod, a fiamnak nem sok barátja van, de téged kedvel. És akit kedvel, arra hallgat. Remélem, hogy rád is hallgatni fog, mert erre most nagy szükség lesz. Sokat gondolkodtam, hogy meg merjem-e ezt tenni, hiszen Tom még csak tizenhét éves, és hajlamos ostobaságokat csinálni, meg bajba keveredni...

– Sarah – szólalt meg Tom.

– Nem könnyű őt a helyes útra terelni, de rövid pórázon sem tarthatom a végtelenségig. Azon kívül... nyaralni sem voltam már tíz éve... – folytatta szégyellősen. Összeállt végre a kép. – És most, hogy megnyertem bingón ezt a wellness hétvégét abba a flancos hotelbe, nem is tudom, egyszerre lettem boldog és kétségbeesett.

– Nem kell ezt így túllihegni – legyintett Tom. – Csak menj, és kapcsolódj ki végre.

– Nagyon kedves vagy, de tudom, mire megy ki a játék. És Kyle nem fogja hagyni, hogy megint hülyeséget csinálj – sziszegte Sarah.

– Öm, persze, hogy nem – mondtam a legmegnyugtatóbb hangomat elővéve, miután felismertem, hogy ez itt egy újabb megszólalásom helye.

– Köszönöm Kyle, amit értünk teszel. Nem is tudom, hogyan háláljam meg – érzékenyült el Sarah, és viharosan megölelt.

– Csak érezze jól magát – motyogtam a szőke hajtömegbe.

– Hagytam ennivalót a hűtőben, csak meg kell mikrózni, és ha bármi történne, ott vannak a telefonszámok a hűtőre kiragasztva.

– Jól van, menj már, lekésed a buszod – szólt közbe Tom.

– Istenem, még most sem tudom, hogy ez jó ötlet-e.

– Csak életben tudok maradni két napig nélküled. És most már Kyle is itt van, szóval menj – ragadott meg Tom egy kopott, lila bőröndöt a sarokban, amit addig észre sem vettem.

– Hát jól van, megyek. Sziasztok, drágáim, vigyázzatok magatokra, meg egymásra. És ha bármi történne...

– Tudjuk, ott vannak a telefonszámok.

– Akkor azt hiszem, nem maradt más hátra, mint elindulni.

Tom kinyitotta az ajtót, és előrement a bőrönddel. Alice utána inalt.

– Alice, itt maradsz! Olyan hálás vagyok neked, Kyle. Köszönöm – mondta még utoljára Sarah, és lábujjhegyre állva egy puszit nyomott az arcomra. Amikor kint utolérte Tomot, mondott neki valamit halkan, de annál fenyegetőbb stílusban, aztán átvette a bőröndöt, és integetve elsietett.

– Szóval erre kellettem. Először tapasztalod meg az áldott szabadságot? – kérdeztem, amikor Sarah már elment. – Azért mi tagadás, elég gáz, hogy anyád szerint két napra sem lehet téged magadra hagyni – szívattam. Tom nem felelt, csak visszajött a házba, és becsukta a besurranó Alice mögött az ajtót. – Miért csuktad be?

– Hogy ne szökjön ki Alice.

– Elmennék.

– Nem figyeltél? Két napig itt leszel.

– Ugyan már, nincs neked szükséged bébiszitterre.

– Úgy gondolod? – kérdezte Tom féloldalasan mosolyogva. Nem tetszett ez a mosoly.

– Van kajád meg interneted, két napig magadban is elleszel, úgyhogy én el is húztam... – Tom a vállára kanyarította a tömött hátizsákját, a másik kezével megfogta a sarokba támasztott gördeszkáját, és az ajtóhoz lépett. – Te meg hova készülsz?

– El. Csak nem gondoltad, hogy itthon maradok, miután szabad a pálya? Ha Sarah-nak jár egy kis szórakozás, akkor nekem is.

– Nem mész sehová. Leülsz szépen a seggedre, és becsületesen végigunatkozod ezt a két napot a biztonságos négy fal közt, míg anyád vissza nem tér, világos?

– Próbálj csak meg visszatartani – feleselt a kis mocsok.

Egy pillanatig haboztam, mit is kéne csinálnom, hogy ott tartsam, mire felnevetett.

– Amíg kitalálod a stratégiát, én léptem. De ha nem akarod, hogy bajom essen vagy belekeveredjek valamibe, akkor jobb, ha velem jössz és bébiszitterkedsz egyet. Hiszen megígérted Sarah-nak, hogy vigyázni fogsz rám, nem igaz? Hogy néznél a szemébe, ha elüt egy autó vagy a sitten kötök ki? Tuti, hogy sírna. És téged hibáztatna. Meg magát is, amiért egy ilyen megbízhatatlan faszra bízta az egyetlen fiát.

– Ez színtiszta érzelmi zsarolás.

– Ne dramatizáld túl. Én csak figyelmeztetlek az ígéretedre. Na, gyere, Alice!

– Csak nem akarod őt is belekeverni a hülyeségeidbe?

– Belekeverni? Hiszen jönni akar, nem látod? – mutatott a lelkesen ugrándozó Alice-re.

– Mert fogalma sincs, hogy hova akarod elrángatni. Apropó, nekem sincs.

– Ó, nagyon is tudja, hogy jó buli lesz, mellettem sosem kell unatkoznia.

– Talán rászoktattad az adrenalinra. Ugyanolyan függőséget okoz, mint a drog.

– Szerintem meg még egy ekkora kutyába is több kalandvágy szorult, mint beléd.

Az orrlyukam kitágult.

– Ha nem ígértem volna meg anyádnak, hogy hibátlan állapotban visszaszolgáltatlak, most péppé vernélek – sziszegtem.

– Mindig csak a szád jár, fogadok, hogy még életedben nem verekedtél. A múltkoriból ítélve szerintem azt sem tudod, hogyan kell.

– Csak visszafogtam magam, de ha ragaszkodsz hozzá, megmutathatom, mit tudok – szűrtem a fogaim közül, és megindultam felé, mire ő nevetve elinalt.

– Az ágy alatt van a régi deszkám, ha esetleg szeretnél majd lépést tartani velem. Ezt nem célzásképpen mondom, vagy ilyesmi.

Visszafordultam és benéztem az ágy alá, aztán a rengeteg lom közül kihúztam egy elnyűtt, összefirkált, poros deszkát.

– Kösz, hogy rám is gondolsz – morogtam egy tüsszentést követően.

– Ugye, tudsz gördeszkázni? – kérdezte. Eltöprengtem, mikor is volt alattam ilyesmi utoljára. Talán három éve, még New Yorkban. Reméltem, hogy nem jöttem ki nagyon a gyakorlatból. Muszáj ennek az önveszélyes kis egysejtűnek a nyomában maradnom, azon kívül égni sem akartam előtte. – Ne már, még Alice is tudja használni.

– Persze, hogy tudok – dörrentem rá, a hangommal próbálva elnyomni a belső bizonytalanságomat.

Miután Tom bezárta a bejárati ajtót, felpattant a deszkára, és Alice-szel a nyomában végiggurult a házhoz vezető kis úton, majd az utcára kikanyarodva őrült száguldásba kezdett. Ahol elsuhant, riadtan rebbentek félre a galambok, és felkavarodtak a rozsdabarna falevelek. Lobogott a nyitva hagyott, koponyamintás dzsekije, Alice pedig boldogan csaholt. Gondterhelten sóhajtottam, aztán én is ráálltam a deszkára, és némi óvatoskodó gurigázást követően utána eredtem.

Alaposan össze kellett kapnom magam, hogy ne veszítsem szem elől és ugyanakkor le se zúgjak a deszkáról egy bukkanónak vagy úthibának hála. Aztán ahogy belejöttem, és már nem kellett remegő inakkal sasolnom a betont, egészen élvezni kezdtem a sebességet.

Tom nem hagyta, hogy utolérjem: ha már úgy tűnt, hogy végre sikerül, akkor mindig nevetve rákapcsolt, és aztán különféle nyaktörő trükköket hajtott végre csak hogy engem hecceljen. Egyszer például úgy ugrott, hogy megpördült alatta a deszka, máskor a deszkával együtt felpattant egy alacsony korlátra, és végigcsúszott rajta, vagy simán csak átugratott egy lépcsősor fölött a frászt hozva rám, azaz a bébiszitterére, akinek még az is nehezére esett, hogy egyáltalán követni tudja, és ne maradjon le végleg.

Menet közben egy sikátoron haladtunk keresztül, egy teherautó állt benne valami ajtó előtt, ami egy pub hátsó raktárbejáratának tűnt. Egy fazon teli rekeszeket pakolt ki éppen az autóból, amikor szóltak neki bentről, mire ő abbahagyta a munkát, és bement. Tom abban a pillanatban ért a rekeszek mellé, és naná, hogy kihúzott két üveget, aztán úgy suhant tovább, mintha mi sem történt volna.

– Ezt nem hiszem el – morogtam.

Sikerült kellően felgyorsítanom ahhoz, hogy utolérjem, és amikor már látó és hallótávolságon kívülre értünk, megkérdeztem:

– Gyakran előfordul?

Tom rám pillantott a válla fölött, és megforgatta a szemét.

– Én csak magamra vállalom a társadalmi kiegyenlítődés előmozdítójának méltánytalanul lenézett és félreértett szerepét. Azaz: lenyúlok a burzsujoktól, és a csóróbbaknak adom. A csóróbbak pedig most éppen mi vagyunk.

– Szép gondolatmenet, kis Robin Hood, de a lopás attól még akkor is lopás.

– Hm, tudod mit? Igazad van. És most mit tegyünk? Adjuk vissza? – Lehajolt a mellette tébláboló Alice-hez, pontosabban a nyakörvén lógó sörnyitóhoz, és egy pillanattal később már meg is húzta az üveget.

Most én forgattam meg a szememet.

A másik üveget Tom szinte hozzám vágta. Alice persze nem volt hajlandó odajönni hozzám, akárhogy szólongattam, mintha csak tudta volna, miért hívom. Néha már egész közel óvakodott, aztán az utolsó pillanatban vakkantva elszaladt, mintha kiröhögne. Tom valóságosan is röhögött a szerencsétlenkedésemen, és egyáltalán nem segített hozzájutnom a sörhöz, amire pedig abban a pillanatban égető szüksége lett volna az idegeimnek.

Elcsavarogtunk még erre-arra, aztán egyszer csak a suli elé érkeztünk, és Tom leugrott a deszkáról.

– Itt volnánk – jelentette be. – Ez volt az úticélunk – tette hozzá értetlen ábrázatomat látva.

Meglepetten pillantottam egyszer őrá, egyszer az épületre.

– Nem láttuk még eleget? Egyáltalán ki jön ide, ha nem muszáj?

Ő csak mosolygott, és elindult az épület oldala mentén, időnként fel-feltekintve.

– Mi a francot akarsz itt csinálni? – kérdeztem rosszat sejtve.

– Majd meglátod – felelte sejtelmesen. – Kell itt lennie valahol egy nyitott ablaknak – jegyezte meg csak úgy magának.

– Be akarsz törni a suliba?

– Hangosabban nem ment volna? – sziszegte.

– Fényes nappal van.

– Ilyenkor nem jár erre senki.

– Akkor miért suttogunk?

– Mert mondjuk, mellettünk lakóházak vannak?

– És ha meglátnak?

– Tűzfal van mellettünk, észlény.

– Honnan tudod, hogy lesz itt egy nyitott ablak?

– Onnan, hogy én hagytam nyitva...

Megtorpantam.

– Te készültél erre az akcióra.

– Nem lehet csak úgy készületlenül betörni valahova – osztott ki széttárt karokkal, nekem pedig muszáj volt megmasszíroznom az orrnyergemet. – Meg is van – állt meg egy ablak alatt. – Tartanál bakot?

Megadóan odasétáltam, és összefűztem az ujjaimat, hogy a tenyerembe léphessen. Alig hittem el, hogy ezt csinálom. Tom aztán felkapaszkodott a párkányra, belökte az üveget, és bemászott.

– Nyújtsd fel a két gördeszkát – szólt le, mire feladogattam őket. – És most Alice-t.

– Hogy mi van?

– Ugye, nem gondoltad, hogy itt hagyjuk?

Lehajoltam, ám a kutya örökké elszaladt előlem, akárhogy próbáltam elkapni.

– Az anyád úristenit! – káromkodtam, miután már percek óta hiába próbáltam levadászni, és majdnem hasra estem egy kiálló betondarabban.

– Füttyents neki – javasolta Tom odafent könyökölve, és szemlátomást kiválóan szórakozva. – Vagy azt sem tudsz?

Halálosztó pillantással néztem fel rá, aztán füttyentettem egyet, mire Alice meglepetten megállt, és visszanézett. Ezt kihasználva megragadtam a kis virslit, és hiába kapálózott, felnyújtottam Tomnak, aki átvette – ekkorra már persze boldogan csóválta a farkát, vagyis inkább csak a seggét, mert farka alig volt.

– Most te jössz.

– És hogy jutok fel?

– Megkapaszkodsz a párkányban, és a burkolatköveken felmászol a lábaddal, aztán ha eléggé feltornáztál, behúzlak.

Megtettem, amit mondott, és végül nagy nehezen sikerült beküzdenem magamat a segítségével. Ott álltunk az osztálytermünkben, mint illegális behatolók, így aztán mint bébiszitter, testőr vagy bármiféle bajmegelőzésre kirendelt személy, totális kudarcot vallottam.

– És most? – néztem rá.

– Gyere utánam – intett, és kiszaladt a teremből.

Az uszodában kötöttünk ki. A diákok nagyhangú serege nélkül elhagyatottnak, vagy inkább meztelennek tűnt a hely, mint akit rajtakaptak egy magányos, intim percében: szinte megilletődött zavarban üdvözölt minket a plafonra absztrakt mintákat rajzoló, fényesen kéklő víztükör.

– Íme – mutatott Tom elégedetten körbe, aztán ledobta a cuccát a fal mellett álló hosszú, alacsony padra, és vetkőzni kezdett.

– Te most komolyan úszni akarsz?

– Nem, csak nézni a vizet, ahogy párolog, aztán hazamenni – gúnyolódott, és lehúzta a pulóverét. Utána a tornacsukáját is lerúgta, és levette a farmerét. Végül mindent levett, az alsógatyáját is. Nem voltam képes megállni, hogy végig ne pásztázzam egy gyors pillantással a testét. A bőre hibátlan és porcelánfehér volt, már lekopott róla a nyári barnaság, és amikor felegyenesedett, finom piheszőrei közt elveszett a tekintetem... Éreztem, hogy felforrósodik az arcom.

– Így akarsz a vízbe menni? – kérdeztem, amikor a medence széléhez lépett. Úgy viselte a meztelenségét, mint valami divatos ruhát: lazán és vagányul mozgott előttem.

– Én így akarok a vízbe ugrani.

– Azt hittem, lesz legalább egy fürdőgatya meg úszósapka abban a teletömött hátizsákodban.

– Abban két törölköző van, ha éppen tudni akarod.

– A hajszálak eldugítják a szűrőrendszert, és pucéran fürdeni sem éppen egészséges dolog olyan helyen, ahol... – Ám ekkor becsobbant a vízbe, persze hozzám közel, hogy lefröcskölhessen, és Alice is követte a négy lábát szétvetve, nagyot vakkantva, hogy visszhangzott tőle az egész uszoda. – ...kutyák is fürdenek – fejeztem be rezignáltan.

– Te egész idő alatt ott fogsz állni? – kérdezte Tom, miután felbukkant, és a hátán kezdett lebegni, egész testét közszemlére téve. Szemtelenül kihívó arckifejezését látva legszívesebben felpofoztam volna. Fogalmam sem volt, miért csinálja ezt. Illetve talán mégis.

– Lehet – feleltem.

– Félsz? – kérdezte.

Elgondolkodtam, vajon tényleg félek-e, és ha igen, mitől. Attól, hogy egy véletlenül erre tévedő gondnok esetleg elcsíp, és kapunk valami megrovást? Vagy attól, hogy Tom ezzel a teljesen nyilvánvaló felhívással egy újabb keringőre leginkább kuncsaftot próbál szerezni a személyemben, nekem pedig nemet kell majd mondanom? Mert a válasz „nem" lesz, ez ezer százalék. Egyrészt nincs az az isten, hogy kihasználjak egy kiskorú prostituáltat, bármennyire is csábítóan néz ki, másrészt pénzem sem lenne rá.

Arra jutottam, elég erős vagyok ahhoz, hogy kívül tudjak maradni Tom veszélyes gravitációs mezején. Kívül akartam maradni. Kívül kellett maradnom. Aztán az jutott eszembe, hogy vajon akkor is kívül marasztalnám magamat, ha Tom nem a potenciális kuncsaftot látná bennem? Nem tudtam eldönteni.

Lassan levettem a dzsekimet, majd a pulóveremet, és kibújtam a tornacipőmből. Közben végig magamon éreztem Tom tekintetét, és mintha még az uszoda is kíváncsian várakozva és visszafojtott lélegzettel figyelt volna. Sosem adtam még sztriptízt, még Martinnak sem. Ő simán csak levetkőzött, elvárva, hogy én is magamtól levetkőzzek, de közben végig arra figyelt, hogy úgy tegye le a ruháit, hogy ne gyűrődjenek össze.

Igyekeztem nem mutatni lámpaláz jelét, noha úgy éreztem, minden mozdulatomnak esztétikai jelentősége, sőt, súlya van. Hanyag nemtörődömséggel löktem végül az alsógatyámat is a kispadra, aztán egy elegáns fejessel a vízbe ugrottam. El kellett ismernem, hogy részegítő érzés úszósapka és fürdőgatya nélkül siklani a langyos vízben: mintha mindenütt selymes ujjak simogatták volna a testemet, és ezek a képzeletbeli ujjak az elmémben akaratlanul is Tomhoz tartoztak.

Amikor feljöttem levegőért, és kiráztam a hajamból a vizet, Tom már nem lebegett szirénként az előbbi helyen, hanem kimászott a medencéből, és a sarokban álló nagy műanyag zsákból kivett egy labdát. Nem foglalkoztam vele, mert nem akartam, hogy azt higgye, vele foglalkozom, helyette kézenállást csináltam a víz alatt. Amikor megint feljöttem a felszínre, valami csattant a fejemen. Tom újonnan szerzett labdája volt az, pár méterre lebegett mellettem.

– Van kedved dobálgatni? – kérdezte vigyorogva, és magához ragadta a labdát.

– Nos, én...

– Nézd csak, ha erősen megküldöd, visszajön – mondta, és hozzávágta a labdát a mögöttem lévő csempézett falhoz, amiről lepattanva megint Tom kezében landolt. Szinte magam előtt láttam Wilson edző helytelenítő arckifejezését. – Na, kipróbálod?

Valahogy déjà vu érzésem volt, és az jutott eszembe, vajon mi történt volna, ha akkor és ott tényleg igent mondok. Ha nem makacsolom meg magamat, és Tom szabályai szerint kezdek el játszani. Legalább egy kicsit.

– Igen – feleltem.

Tom tekintete felragyogott.

Dobálgattuk egy kicsit a labdát, ami hangos csattanásokkal pattant vissza a falról. Nagyokat röhögtünk közben, Alice pedig vakkantva ugrált a labda után – megfogni persze nem tudta, mert nem érte át az állkapcsa, de kitartóan próbálkozott beleharapni.

Aztán egyszer, amikor túl messzire repült a labda, és utána vetettem magamat, visszaúszva Tom hirtelen sehol sem volt. Most persze könnyebben észrevettem, hogy a víz alá bukott, és a mélyben lebegett a medence aljához közel. Talán meglátott valami vízbe ejtett tárgyat, és azt akarja felhozni, vagy kipróbálja, meddig tudja visszatartani a levegőt? Vártam, hogy kiszórakozza magát, és feljöjjön a felszínre. De nem jött.

Vártam és vártam, de túl sok idő telt el, Tom pedig meg sem moccant. Belém villant, hogy újra megtörténik. A rohadt életbe, újra megtörténik, és most nincs senki, aki segítene őt kihúzni vagy lélegeztetni. Vajon életben tudom valahogy tartani, amíg kiérkeznek a mentők? Lebuktam a víz alá, megragadtam, és felrántottam a felszínre.

– Tom, mi van veled? Jól vagy? Hallasz engem? – kérdeztem ijedten.

A válasz egy vízsugár volt, amivel szemen köpött, mielőtt felnevetett volna.

– Ez rohadtul nem volt vicces, te barom! – kiáltottam, és megráztam a vállainál fogva. – Vagy te annak gondolod?

– Nem viccnek szántam – komolyodott el.

– Hát mi a francnak?

Tom egy percig habozott, mintha keresné a szavakat.

– Irtó gyorsan mondd meg, mielőtt szájba verlek, ezúttal tényleg – rántottam még egyet rajta. – Nem fog érdekelni, hogy kéken-zölden adlak vissza anyádnak.

– Azért csináltam, mert még mindig nem fogtad fel.

– Mit nem fogtam fel?

– Azt, hogy nem a te hibád volt. – Elengedtem a vállát, és lassan elhátráltam tőle. – És azt, hogy még élek. Valahol az elméd mélyén még mindig élet és halál közt lebegek.

– Kegyetlen, aljas, szemét dolog volt, amit műveltél.

– Tudom. De muszáj volt.

– Miért volt muszáj?! – ordítottam.

– Mert nem akarom, hogy így kelljen élned.

– Hogy?

– A múlt egy pokoli, örökké tartó pillanatába ragadva.

– Mit tudsz te erről egyáltalán? – kérdeztem gúnyosan.

Tom tekintete elfordult tőlem. Nem válaszolt, csak mint egy alvajáró, folyékony mozdulatokkal kimászott a medencéből, a táskájához lépve elővette a törölközőjét, és nekem szigorúan hátat fordítva szárítkozni kezdett.

A strandolásunk ezzel véget ért.

Tom egész hazaúton valami csöndes letörtséggel gurult előttem a deszkáján. Még Alice is némán kocogott a nyomában, mintha érezte volna gazdája lelkiállapotát. Úgy tűnt, mintha nem is különálló lény lenne, hanem Tom szellemének állatalakban megtestesült árnyéka.

Amikor visszaértünk hozzájuk, Tom beizzított egy filmet – az Obliviont –, és szótlanul leültünk nézni. A szavak ott vibráltak köztünk kimondatlanul, és én szerettem volna megérinteni őket, de tudtam, megráztak volna, mint az áram. Tom merev arccal bámulta a monitort. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon csalódott, mérges vagy csak fáradt-e, de nem is akartam találgatásokba bonyolódni, mert az ő esetében bármi és bárminek az ellenkezője is lehetséges volt.

Aztán a film közepe táján felkelt, és kiment, a konyhából pedig ezt követően zörgések, szekrényajtó csapódások, meg vízcsorgás hangjai szűrődtek be. Arra tippeltem, hogy vacsorát főz. A múltkori konyhaművészeti alkotásaira visszagondolva eszelős várakozás költözött a gyomromba. Már épp mozdultam volna, hogy én is kimenjek és segítsek neki, de visszatartott a gondolat, hogy talán nem örülne neki. Lehet, hogy a főzés ürügyén akart egy kicsit egyedül lenni, hiszen rendelhettünk is volna valamit, vagy egy konzervvel is beértem volna.

Kis idő múlva Tom ugyanolyan szótlanul visszatért, és hamarosan olyan illatok szálltak a szobába, hogy legszívesebben kirohantam volna a konyhába, hogy feltépjem a sütőajtót, és tűzforrón magamba tömjem, akármit is találok ott.

Hangosan megkordult a gyomrom. Szinte vártam Tom gúnyos oldalpillantását, de ő meg sem moccant, csak meredten nézte a filmet. A szomorúsága szinte tapintható volt. Ez nem megjátszott sértődöttségnek tűnt, hanem igazi, vegytiszta szomorúságnak.

Húsz perc múlva megint kiment, majd egy tálcával egyensúlyozva tért vissza, rajta egy üveg kólával, két pohárral, meg két tányérral, azokon pedig illatozó, forrón gőzölgő pizza szeletekkel. Az ételválasztás meglehetősen rá vallott: míg legutóbb arra számított, hogy sikerül elhitetnie velem, hogy az anyja főzött, ezért flancos kajákat csinált, most egyértelmű volt, hogy ő fog főzni, így valami egyszerűbbet hozott össze, ne érezzem úgy, hogy el akar kényeztetni. Ettől függetlenül úgy éreztem.

– Szalámi, kukorica, füstölt mozzarella, pepperoni, meg olivabogyó van rajta. Remélem, szereted, csak ezek a feltétek voltak itthon.

Nem készült rá a főzésre, hogyne, ahogy a fürdésre sem a nyitva hagyott ablakkal meg a törölközőkkel.

– Persze – mondtam. – Nem vagyok válogatós.

Ez vaskos hazugág volt, mert valójában az ételek legnagyobb részét utáltam, de ha nagyon muszáj volt, bármit magamba tudtam tömni. Tom főztjétől azonban látatlanban is csorgott a nyálam.

– Kérsz egy kis mocsárvizet? – ragadta meg a kólát.

– Így hívod? Én vécétisztítónak. – Ezen végre elmosolyodott, órák óta először, és nem értettem, miért érzem azt is felelősségemnek, hogy Tom mosolyog-e vagy sem. – Tudtad, hogy a sűrítményét olyan tartályban kell szállítani, amin fel kell tüntetni, hogy „veszélyes anyag"? Ha kiömlik, a betont is felmarja.

– Valamiben meg kell halni – töltött ki egy tele pohárral színpadiasan, amit aztán fenékig felhajtott.

Megint csend borult ránk, bénító, feszélyező csend, és velünk is maradt végig, míg megettük a pizzát – ami istenien sikerült.

– Köszönöm a vacsorát – tettem le a tányért az íróasztalra.

– Szívesen – motyogta Tom, és úgy tűnt, újból magába fordul. De nekem elegem lett a hallgatásból.

– Nézd, tudom, hogy jó szándék vezérelt, csak rossz módszert választottál – szólaltam meg. Tom felkapta a fejét. – De ez végül is mellékes, mert segíteni akartál, és csak ez számít. Viszont én nem kértem a segítségedet. Az ügyeimet mindig magam oldottam meg, és ki nem állhatom, ha valaki kéretlenül belenyúl a dolgaimba. Még egy megoldatlan probléma is jobb, mint az, ha valaki más csinál meg helyettem valamit. Azon kívül mindig is úgy tartottam, hogy a túlbuzgó irgalmas szamaritánusok, akik véreres szemmel lesik, hol jótékonykodhatnának az emberrel, valójában csak VIP jegyet akarnak vásárolni maguknak a mennyországba. Az ilyeneket már messziről kiszúrom, és ha tehetem, nagy ívben elkerülöm. De te más vagy – csappant meg a lendületem. – Érzem, hogy nem önző okból teszed azt, amit teszel. Csak nem tudom, hogy akkor miért.

– Komolyan nem tudod? – nézett rám Tom hitetlenkedve, már-már mérgesen.

– Nem vagyunk barátok, még csak haverok sem, ezt te magad akartad így, csak két random tizenéves, akit összezártak egy iskolai osztályba, szóval nem igazán értem, hogy...

– Ezt nem hiszem el – mondta, azzal megragadta a fejemet, és úgy csapott le az ajkamra, ahogy egy hurrikán a mit sem sejtő városra. Vadul és éhesen csókolt, mintha még sosem csókolózott volna azelőtt, és egész életében erre a pillanatra várt volna. Mintha ki akarta volna szívni a lelkemet, és közben ő is átadott volna egy darabot a sajátjából. A lélegzet is belém szorult. Sosem éreztem még ilyet. Persze Martinnal rengeteget smároltunk, de azok a csókok a legvadabb szex közepette is valahogy hűvösek voltak, míg Tom csókja forró szikrákat vetett. A vágya sötéten és lángolón nyílt rám, mint egy feltüzelt kazán ajtaja. Megégetett. Halálra rémisztett. Megőrjített.

Pár pillanatig levegőt venni is elfelejtettem. Aztán váratlanul eltolt magától, és ijedten szökkent hátra.

– A francba, a francba, a rohadt életbe! Ezt nem kellett volna, nem lett volna szabad. Mit műveltem? – kiabálta pánikba esve.

– Hé, ez csak egy csók volt, nem kell így begőzölni. Az ember meggondolhatja magát, ha megbán valamit. Nem esküdtél örök hűséget – emeltem fel a tenyeremet, próbálva megnyugtatni őt, eszelős tekintetét látva.

– Nem értesz. Semmit sem értesz – kapkodta a levegőt, és egészen az ablakig hátrált.

– Akkor homályosíts fel, mert tényleg nem értem.

– Nem lehetünk barátok, nem haverkodhatunk, nem csókolózhatunk, nem járhatunk, és semmiképp sem szerethetjük egymást – hadarta egy szuszra, felnyúlva maga mögött, hogy belekapaszkodjon a függönybe, mintha az biztonságot adhatna neki, és a tekintete közben riadtan ugrált összevissza.

– Ezt felfogtam. De miért nem?

Láthatóan újra és újra megpróbált valamit kimondani, de mindig meggondolta magát, mert összepréselte az ajkát. A szeme megállás nélkül söpört végig a szobán oda-vissza, de mintha semmit sem látott volna belőle. Aztán a tekintete megtalálta az enyémet, és megtelt fájdalommal.

– Mert akkor meghalsz – mondta végül.